Abban igaza van, hogy az ökumenikus kapcsolat nem jelentheti azt, hogy mindegy, hová tartozom. Ez teljesen téves értelmezése volna az ökumenének. Hogy elfogadjuk mások hitét, ez sokkal inkább azt jelenti, hogy elfogadjuk a másikat a maga hitével. Tehát az embert nézzük, nem pedig a hitvilágát, hitismeretét. Az ökumenikus lelkiség azt fedezte föl, és arra tanítja a keresztényeket, hogy nem az a krisztusi út, hogy mindenkit egyformává akarjunk alakítani. Könnyű egy katolikus embernek azt mondani, hogy: mindenki lépjen be a katolikus egyházba, és kész, mit kell ezen problémázni? A másik személy tisztelete azt jelenti, hogy elfogadom őt olyannak, amilyen, és nem a magam képére akarom formálni. A misszió nem ez. Voltak ilyen törekvések a középkorban, hogy zsidó közösségeket kényszerítettek római katolikus prédikációk meghallgatására, katekéziseken való részvételre, mert ettől remélték, hogy majd szépen meggyőzik és áttérítik őket. Ez az erőszakos térítés már a múltté. Hogy mennyire nem egyszerű az egyház képe, erre az is világos példa, hogy az ortodoxiában, ahol ráadásul különböző egyházak vannak, éppúgy megvan az apostoli folytonosság, a papság, az Eucharisztia szentsége, sőt, még pápa elsőségének az elfogadása is - bizonyos mértékben és értelmezés szerint. Nekik végképp nem mondhatjuk, hogy lépjenek be a katolikus egyházba, és egyszerű lesz minden. A történelmi örökség át és átjárja az életünket, azokból nem lehet egyetlen emberi döntéssel kilépni, meg nem történtté tenni. A protestantizmus kialakulásában, a velük való egyházszakadásban a katolikus egyház sok tagjának is része és felelőssége volt. Fáj, hogy ez akkor ilyen súlyos szakadáshoz vezetett, de a visszafelé, azaz egymás felé vezető út sokkal hosszadalmasabb.

Valójában nincs lényegi különbség. Mindkét elnevezés ugyanazt takarja. Többnyire akkor alkalmazzák a helyettes lelkész státuszt, amikor valamilyen ok miatt nem lehet az illető atyát parókusnak kinevezni, például fiatal kora miatt, s ekkor közel azonos jogkörrel helyettes lelkésznek nevezik ki. Értelemszerűen a helyettes lelkészi státusz ideiglenes, míg a parókusi - hacsak nincs másként megfogalmazva a kinevezésben - határozatlan időre szól.

Igen, nagyon ajánlom. Nagyon sokat meríthet belőle.

Hogy az ember beáll a szerzetesek közé, ez nem történhet csupán egyéni döntés eredményeként. Hiába határozza el valaki az otthoni szobájában, hogy szerzetes lesz, s ehhöz a szükséges papírokat beszerzi, ezen az úton nem lehet elindulni a szerzetesség felé. Mindig egy közösség szükséges ahhoz, hogy az ember belépjen valahová. Tehát, ha a lelkében komolyan fontolgatja, hogy esetleg Önt is szerezetesnek hívja az Úr, akkor első lépésként keressen föl egy szerzetes közösséget. Ott az elöljárónak vagy valamely testvérnek tárja föl ilyen irányú gondolatait. Akkor majd megmondják Önnek, hogy milyen további lépések szükségesek. Kérdésére egyszerű szavakkal azt válaszolhatom, hogy semmilyen dokumentum nem szükséges a szerzetessé váláshoz. Mert ha adott esetben mondjuk, nem találják a keresztlevelét (a keresztség ugyanis elengedhetetlen feltétel), az sem akadálya a szerzetessé válásnak, mivel azt is lehet pótolni.

Biztosan hallott már a szeretet öt nyelvéről, a szeretet kifejezésének öt féle csoportjáról. Nem mindenkinek ugyanaz a szeretetnyelve. Ezen öt szeretetnyelv közül az egyik éppen az ajándékozás. Van, aki nagyon tud örülni az ajándékoknak (ez az ő szeretetnyelve), s van, aki meg nem különösebben (neki nem ez, hanem valami más, például az érintés). Aki szívesen kap ajándékot, annak van érzékenysége, figyelmessége arra is, hogy másoknak milyen ajándékot adjon. Akinek pedig az ajándék nem olyan sokat számít, az átlalában az ajándékozásban is ügyetlen, igénytelen, pénzt ad, vásárlási utalványt, mivel nem is gondolkodik különösebben, hogy minek örülne a másik. Fontos, hogy ebből a különbségből ne vonjunk le túlságosan messzemenő következtetéseket. Nem vagyunk ugyanis egyformák. Egyébként ez főleg házastársaknál fontos tudni, de testvérek, barátok között is érdemes mindig figyelembevenni. Amit Ön leír, az minden bizonnyal ez a jelenség. Ön szeret ajándékot kapni is meg adni is. A testvérének azonban nem ez a szeretetnyelve, ő ebben nem igazán ügyes, nem tud figyelmes lenni. Ezt a helyzetet el kell fogadni. Egyrészt igyekezzék fölfedezni, hogy a testvérének mi a szeretetnyelve, másrészt fogadja el, hogy ez sohasem lesz kiegyenlített. Ezért nem is javaslom, hogy húzza meg a határt. Amikor Ön ajándékoz, akkor nyugodtan adja önmagát, tehát válasszon nagy gondossággal minél találóbb ajándékot. Azt viszont felejtse el, hogy ennek megfelelően szeretne Ön is viszont kapni. Ez nem fog működni. Majd az Úristen más módon fogja Önnek pótolni ezt a szeretetgesztust. Figyelmébe ajánlom ezt az oldalt: https://szeretetnyelvek.hu/

Álljon helyt és tartson ki ebben! Most nyilvánvalóan ez a feladata. Lehetőséget kapott, éljen vele, s ne meneküljön el olyan érveléssel, hogy ezt Ön nem érdemli meg. Persze, hogy nem. Ajándék, aminek hálás szívvel örülni kell. Ha méltatlannak érzem rá magam, ez jogos érzés, de ez egyáltalán nem késztethet arra, hogy visszautasíítsam a lehetőséget, az ajándékot. Igazából azzal fejezheti ki háláját Isten iránt, meg a munkaadói iránt, hogy a legeslegjobban teljesít, amennyire csak képes. Hogy aztán mi lesz a fejlemény, azt meglátja. De ezt a kísértő gondolatot nyomban hessegesse el, hogy talán saját magának kellene innen kilépni. Ez a zavaró gondolat csak a teljesítőképességét rontja, ez nem vezet semmi jóra. Szóval, köszönje meg és éljen ezzel a lehetőséggel. Ezt várja most Öntől az Úr.

Kedves Zsóka! Alapvetően ez egy rossz szokás, amelyből, persze, nem könnyű kilépni. De elhatározással, elszántsággal sokat alakíthatunk rajta. Nem tudom, szükséges-e magyaráznom az elvet, hogy miért teljesen jogtalan, alaptalan és ezért szükségtelen is ítélkeznünk, egymást megítélnünk. Ugyanis ez egyedül Isten dolga, s amikor ilyet teszünk, akkor ezzel egy kicsit magunkat tesszük Isten helyébe. Ez önkéntelen, s lehet, hogy a mélyén az az alapvető vágy rejlik, hogy olyanok akarunk lenni, mint az Isten. A sátán is ezzel csapta be Ádámot és Évát (Ter 3,5). Ez önmagában egyáltalán nem rossz, sőt, maga Isten ültette belénk ezt a vágyat (Ter 1,27). Csak ezt ferdítette el a csábító, és csapta be az embert azzal, hogy saját erejénél fogva is képes olyanná válni, mint Isten. Holott ez Isten ajándéka, és csak azon az úton lehet ezt elérni, ahogyan ő tanítja nekünk, s nem nélküle, vele szemben. Az ítélkezés is ilyen. Az ember olyan akar lenni mint Isten, ítélő bíróként tetszeleg. Holott eleve tévútra vezető tényező, hogy mi egyáltalán nem látjuk a valóság teljességét. Mindig csak részleteket látunk, nem ismerjük az előzményeket, a belső okokat, stb. Ha egy embert látunk, aki nem úgy viselkedik, mint ahogy mi azt jónak tartanánk, annak ezer oka lehet, amelyeket mind ismerni kellene ahhoz, hogy igaz ítéletet tudjunk alkotni róla. Minthogy azonban erre mi képtelenek vagyunk, ezért kell teljesen tartózkodnunk az ítélkezéstől. Persze, sokszor van, amikor valamely helyzetet meg kell ítélnünk, vagy akár más cselekedetéről ítéletet kell alkotnunk, ha másért nem, akkor azért, hogy én magam azt kövessem-e vagy sem, valamilyen döntést kell hoznom. Szó sincs arról, hogy ez téves dolog volna, hogy ettől is tartózkodnunk kellene. Sokszor és sok helyzetben kell megítélnünk a dolgokat. Ezért kaptuk az ítélőképességünket. De soha nem a másik ember fölött mondunk ítéletet, nem a másikat ítéljük el. Ha látom a tévedését, rossz tetteit, azt tudnom kell mérlegelni, de őt magát meg- és elítélnem nem vagyok följogosítva. No, de ez csak az elmélet. Könnyen lehet, hogy ezzel így Ön is egyetért, csak a rossz szokása mégis arra készteti, hogy akár önkéntelenül is megszóljon másokat, előtte vagy mögötte megítélje, kibeszélje. Ez az, amit kézbe lehet venni. Egy rossz szokástól való megszabadulásban sokszor segít, ha helyette valami mást állítok be. Ha látom valakinek a hibáját, még ha el is kezdem mondani a róla való ítéletemet, de mihelyst fölocsúdok, hogy ezt nem kellene, akkor azon nyomban fölhagyok vele, és egy imában folytatom a mondandómat, elmondok érte egy fohászt vagy akár egy üdvözlégyet, miatyánkot. Persze, ezt csak magamban teszem, nem hivalkodva, de amit mások is érzékelhetnek, hogy nyomban abbahagyom az ítélkező mondatokat. Ha van bennem erre elszántság, akkor meg tudom tenni. S ha követem ezt a gyakorlatot, bizony, igen hamar eredményt lehet elérni, mert az ember önkéntelenül is tartózkodik az effajta megszégyenüléstől. De más kísérő gesztusokat is hozzá lehet kötni. Pl. ha elkezdek ítélkezni, s rájövök, hogy ezt most nem kellene, akkor a számra ütök. Ez a külső mozdulat is igen erős hatás, hogy mihamarabb leszoktasson a rossz szokásomról. De ki lehet találni szelídebb eszközöket is. És persze, az imádság. Nagyon komolyan kérni is kell Isten segítségét, kérni kell a Szentlelket, hogy isteni erővel tudjon küzdeni ezen emberi gyöngeséggel szemben.

Kedves Sándor! Azzal a reménnyel teszem közzé a sorait, hogy lesz, aki ilyen módon is fog tudni segíteni Önöknek. Én is örülök az eddigi fejleményeknek, hiszen én is imádkoztam Önökért. Ezt továbbra is megteszem. Az Úr minden bizonnyal megsegíti Önöket, s talán majd néhány jószándékú ember is.

Nem tudom, milyen munkahelyekkel próbálkozott, de egészen bizonyosan van olyan hely, ahol ez majd nem jelent nehézséget. Ne adja föl, néhány kudarc, vagy akárha sok is volt, ne bizonytalanítsa el a reményben, az Istenbe vetett bizalmában. Isten tartogat Önnek megoldást. Ehhöz a legfontosabb, hogy valóban bízzon is benne. Az emberek vélekedésétől szakadjon el, azzal egyáltalán ne törődjék. Istenre figyeljen, vele tartson minél mélyebb kapcsolatot. Így szép lassan kirajzolódik az Ön számára is, hogy hol tud leghasznosabb lenni, hogy tudja szolgálni hatékonyan az embertársait. Mert, ugye, a munkahelyünkkel mindig ezt kell keresnünk.

Sok érdekes kérdést említ a fölvetésével. Egyrészt tudnunk kell, hogy a Szentlélek ajándékának szentségét sokkal inkább pedagógiai, lelkipásztori szempontból tették jóval távolabbra a keresztségtől, semmint teológiai okok miatt. Arra méltóvá lenni nem lehet. A róla szóló tanítás segít valamelyest megérteni, hogy mit is jelent a Szentlélek ajándékának pecsétje, de ettől még nem válik rá méltóbbá az, aki ebben az oktatásban részesült. Erre jó példa a keleti egyház gyakorlata, ahol mindvégig megmaradt, a keresztségnek és a bérmálásnak egy szertartásban való ünneplése. Tehát a bérmálást sem előzi meg oktatás, magyarázat. Sőt, újabban még az Eucharisztia szentségét is hozzákötik a keresztséghöz, visszahozva ezzel a korábbi gyakorlatot. Ugyanis mindenképpen szükség van a Szentlélekre. Hiszen, a Lélek nélkül azt sem tudjuk, hogyan imádkozzunk helyesen (Róm 8,26). Ugyanakkor azt is tudnunk kell, hogy Isten hatalma végtelen. Jézus utalt is rá, hogy a Lélek ott fúj, ahol akar (Jn 3,8). Nincs tehát megkötve az ő ereje. Nekünk kötelességünk, hogy mindent megtegyünk azért, hogy a Lélek keresztségében (a bérmálásban) részesüljünk, de akit még nem bérmáltak meg, Isten hatalmánál fogva az is képes együttműködni a Szentlélekkel. Hogy hogyan, ez a Lélek titka, ezeket mi sohasem fogjuk tudni átlátni, talán még odaát sem teljesen. Abban viszont ezzel együtt is igaza van, hogy a keresztség nem tűr halasztást. Legalábbis, ha az valóban az istenfélő élet kezdete. Mert ugyanakkor ez is személyes ajándék Isten részéről, s nem valami magától működő mechanizmus. Csak azt a személyt szabad megkeresztelnünk, akinek az életében emberileg jó esélyt látunk arra, hogy ez a keresztség őt valóban Krisztushoz köti. Ezért nagyon fontos, hogy a szülők tudtával, beleegyezésével, lehetőleg teljes meggyőződésével történjék gyermekük keresztelését. Mert ez azt jelenti, hogy majd valóban kereszténnyé is nevelik azt a gyermeket. Enélkül a jó reménység nélkül a keresztség isteni ajándékának méltóságát sértjük, ha nem a súlyának megfelelően bánunk vele, kezeljük. Tehát nagyon fontos a keresztség és a bérmálás és az Eucharisztia az életszentséghöz. Végtelen hatalmú kegyelmeket közvetít ezen hármas ajándék. Ettől megfosztani gyermekeinket súlyos mulasztás. Ugyanakkor nem ez az egyetlen útja az üdvözülésnek és a lelkiéletben való fejlődésnek. Isten ezer más utat is tud találni rá.

Előbb a második kérdésére válaszolok. Ha meg tud állni ezen a ponton, akkor ez nem bűn, hanem megjelenő kísértés, amelyet nagyon jól kezelt. Ha ebben kitart, akkor nagyon jól vissza tudja majd szorítani az érzékiséggel kapcsolatos kísértéseket. Ezek így függnek össze: ha az ember kis dolgokban enged a kísértésnek, akkor nagyon el tud hatalmasodni rajta, és olyan bűnökbe is beleviszi, amit magáról soha nem is gondolt volna. Ha viszont rendszeresen visszaveri ezeket az apró támadásokat, az ebben való kitartás egészen erős páncélt épít ki, és egyáltalán nem esik majd nehezére sem kicsi sem nagy kísértést visszavernie. Az álomban érkező képekért, eseményekért közvetlenül nem vagyunk felelősek, azokat nem szükséges meggyónnunk. Álomban nem tudunk bűnt elkövetni. Ha félálomban cselekszik az ember, az más, akkor már van annyi tudatosság, hogy az felelőssé teszi. De ami az alvást kísérő álomban történik, azért nem felelős az ember. Lehet, hogy van köze hozzá, hisz többnyire az jön vissza az álomban, amit az ember ébren átélt, legalábbis annak valamilyen vetülete, még ha teljesen öntudatlanul volt is benne. De nem felelős érte. Ezzel együtt is, ha van lelkiatyja, nem árt, ha ezeket a gondolatokat, gondolati kísértéseket föltárja előtte. Megkönnyebbül, megtisztul, ha föltárja őket. De semmiképp se utálja saját magát e jelenség miatt. Ez a lehető legrosszabb következménye a dolognak. Elhiszem, hogy rossz érzés, szennyesnek érzi magát az ember. De ha ezzel nem akar azonosulni, ha ezt inkább szeretné kizárni az életéből, gondolataiból, akkor mindez nem bűn. Ne engedje, hogy ez félrevezesse, és emiatt eltávolodjék az Úrtól!

Több tényezőt is említ a soraiban. Ezek valóban veszélyes kockázati elemek. Ugyanakkor emiatt nem lehet alapvetően elítélni, ha valaki pap létére a pszichológiát is megtanulta és alkalmanként alkalmazza is. Mennyire jó az, ha egy pap közben orvos is, vagy elvégezte a pedagógiát! Ebben is, abban is többlet segítséget tud nyújtani a lelki tanácsok és az imádság mellett. Ám az is igaz, hogy a pszichológia szakterülete közelebb áll a lelkiélethöz, szinte súrolja azt, s ezért még nagyobb a kísértés, hogy a pap összekeverje, rosszabb esetben a lelki dolgok elé helyezze a pszichológiai tudását. A szélesebb tudás tehát jelentős támasz lehet, szinte bármilyen területen, de hordozza azokat a veszélyeket, amelyeket Ön is említ vagy legalábbis, melyekre utal.

Igen, a papnak óriási felelőssége van. Olyan nagy, hogy ezt nem is tudná magában, emberileg elviselni. Emberek üdvössége van rábízva. Ennél nagyobb, ennél súlyosabb dolog nincs a földön. Hogy ezzel neki el kell majd számolnia, erre több jelzést is kapunk a Szentírásból, az egyházi tanításokból, a lelkiatyák írásaiból. Természetesen minden embernek megvan a maga felelőssége is ebben, de a fölszentelt papokat éppen azért küldi az Úr, hogy segítse őket ebben a saját felelősségükben. Ha a rossz magatartásával nem segíti, sőt, gyengíti őket ebben a törekvésükben, hát, bizony, ki nem fejezhető, hogy ez mennyire súlyos vétek. Ha viszont a pap követi az Evangélium szavát, ha buzgó, ha imádságos lelkületű, akkor viszont hatványozottan hatékony tud lenni mások lelki életében, mert azt áldja meg sokszorosan az Úr, amit végez a papi munkájával. Tehát emberileg nem kiszámítható dolgok vannak itt. Igen, a kegyelem a saját erőit meghaladó hatalmas dolgokra teszi képessé a fölszentelt papot, de ha ezzel nem él, akkor a ráháruló felelősség is sokkal súlyosabb, mint egy-egy vezetőre, pedagógusra, igazgatóra háruló, akiknek, persze, szintén nagyobb a felelősségük másokért, mint azoknak, akiknek nem vezetői szerepük van az emberi közösségben.

Az évközi 24. vasárnap bibliai részeit olvastuk. Az egész világon a római katolikus egyházban erre a napra ez volt előírva.

Mielőtt megfogalmaztam volna a választ, kicsit utánajártam ennek a dolognak. Ezen böngészés közben találtam rá Papp Miklós atya soraira. Olyan jónak találom, hogy a magam válasza helyett egész egyszerűen idemásolom: Az autogén tréning az érzelmeink háztartásába akar egyensúlyt vinni, melyre nagy szükségünk van, hiszen sokkal komolyabban vezetnek minket az érzelmeink, mint korábban a túl racionális tudományok alapján gondoltuk. Minden embernek szüksége van egyfajta ?iskolázottságra? az érzelmei területén, s ehhez érdemes a tudomány eredményeivel élni. Azonban e témában az Egyháznak nem csak annyi mondandója van, hogy dicséri az őszinte tudományos kutatást. Tágabban is érdemes ránézni a kérdéskörre. Először is mindig örülünk, ha egy hívőnek igénye van a többre, ha szeretne egyensúlyt az érzelmei világában. Ám kérdezem: a hívő vajon elég alaposan körülnézett-e az (Egy)háza táján? A korábbi korok embereinek nem voltak hasonló gondjai, s a tapasztalatok összesűrűsödése nem csapódott ki ma is használható módszerekké? Az Egyházban a Lélek kreativitásától és inspirációjától vezetve pazar meditációs technikák, feszültségoldó módszerek, depressziót és agressziót kezelő módszerek fejlődtek ki kétezer év alatt. Vajon a taizei-i énekek monoton dúdolása, a bizánci Jézus-ima lélegzetvétellel összekapcsolt imádsága, a rózsafüzér tudatos egyszerűsége nem érhet el olyan eredményt, mint egy-egy autogén tréning? A kereszténység pazar szimbólumai nem tudnak úgy elmélyíteni, mint a szimbólumterápiák? A kereszténység művészeti alkotásai, bibliai drámatörténetei, zenei alkotásai csak úgy felválthatók modern relaxációs technikákkal? Az egyént tehát bíztatjuk, hogy ismerje meg a saját kereszténysége gazdag világát, kincseit is, ne csak a tudományok szekularizált módszereit. Ha az Egyház hivatalos álláspontját keressük, akkor érdemes elolvasni a Hittani Kongregációnak a keresztény elmélkedésről szóló rövid dokumentumát. A Hittani Kongregáció a testi és a pszichés módszereket el tudja fogadni, ha azok valóban a testi-pszichés ellazulást, feszültségoldást idézik elő, de ezeket csak ?pszichofizikai előkészületnek? tartja az imádsághoz. Nem lenne az rendben, ha valaki autogén tréninget gyakorolna naponta 2×20 percet, de az imádságot letudná egy Miatyánkkal meg két zsoltárral, és ja, egy bibliai mondatot is elolvasna? Semmilyen pszichoterápia vagy relaxációs módszer nem pótolja a lelki életet. Összegzésképpen én teszem hozzá: nem találtam semmi ideológiai hátteret az autogén tréning leírásában. A szakmai leírása azonban annál meggyőzőbb. Tehát szabad és érdemes is élni vele. De megfontolandó Miklós atya meglátása is, hogy legalább annyit tréningezzem a lelkemet is, mint a pszichémet.