Nagyon szép ez a kép. Az alaphelyzet, amelyben ez elhangzott eredetileg meglehetősen méltatlan. Jézust és a tanítványait azzal vádolják, hogy nem böjtölnek. Igaz, annek lehetett némi valós alapja. Legalábbis annyiban, hogy a tanítványok nem tartoztak a kiemelten vallásos személyek, az írástudók, a farizeusok lelkileg törekvő körébe. Az egyszerű nép fiai voltak, akik közül Jézus kiválasztotta és szépen fokozatosan formálta őket. Hogy Jézus mennyit böjtölt, azt nem tudjuk, csak sejtésünk lehet. Ugyanis inkább a meglepő helyzeteket írja le az Evangélium, amikor a vizet borrá változtatta (Jn 2,11), amikor tépdesték a kalászokat (Mk, 2,23), amikot együtt étkezett a bűnösökkel (Mt 11,19), stb. De van helyzet, amiből következtethetünk, hogy bizony ő is böjtölt, hiszen maga állította az egyik gyógyításkor, hogy csak imádsággal és böjttel lehet kiűzni azt a fajta gonosz lelket, amelyet az apostolok - kik ezek szerint még nem eleget imádkoztak és böjtöltek - nem tudták kiűzni, ő azonban egyetlen szavával megtette ezt (Mt 17,19). Nos, tehát, amikor megvádolják őket, hogy nem elég buzgók a böjtben, akkor Jézus önmagát vőlegényhöz hasonlítja. Több van itt, mint a zsidó törvények, mint a templom, mint a megszokott előírások (Mt 12,6). Jézus a szerető és szeretett jegyes, akinek a jelenléte az egész világra számára ujjongó örömet kellene, hogy okozzon. Sajnos, ez nincs így, és az is tény, hogy a tanítványok alapvetően nem azért nem böjtöltek, mert ujjongtak Jézus jelenlétének. Alig értették akkor még a dolgokat, hogy mi is történik velük. Mikor vették el a Vőlegényt? Nagypénteken, amikor Jézust megölték a kereszten. Nem véletlen, hogy ez a legszigorúbb böjti napunk. Akkor mindnyájan átérezzük, hogy Jézust elvették tőlünk. Ehhöz a megrendítő naphoz nem illik a lakoma. De az is tény, hogy Jézus máskor is hiányzik nekünk, nem csak nagypénteken. Aki előrehaladott a lelkiéletben, az tudja, érzi, hogy még távol van Jézustól. Aki ezt nem érzi, az nincs közelebb hozzá, hanem még nem élte át a maga mélységében, hogy mennyivel közelebb is lehetnénk hozzá. Ezért függ össze szorosan a komoly lelkiélet a komoly aszkézissel. Még ha nem is mindig tudatos és közvetlen kapcsolat van a böjt és Jézus iránt átélt szeretet között. Mégis alapvetően erről van szó. Jézus itt van velünk, közel van hozzánk, és mégis távol. Minél közelebb van hozzánk, annál érzékenyebbé válunk az ő szeretetének ajándékára, s annál inkább vágyunk arra, hogy még közelebb lehessünk, még mélyebben egyesülhessünk vele. A Jézus szeretetéért böjtölők nem azt nézik, hogy hol találhatnak valami fölmentést a böjt alól, hanem inkább örömmel vállalnak még többet is a böjtből, mint ami elő van írva.

Óvatosan kell megfogalmaznom a válaszomat. Ugyanis ez a fölfogás nem veszélytelen. Ha jól meggondoljuk, könnyebb az a keresztény élet, amely nem ütközik más emberekkel, nem kell alkalmazkodnia másokhoz. A kereszténység alapvetően közösségi élet. Csak közössgben, másokkal való kapcsolatban élhetjük meg a kereszténységünket. Vannak különleges, magányos életre szóló hivatások, de egyrészt ez meglehetősen kevés (legalábbis mai világunkban, mert voltak évszázadok, amikor ennek nagy divatja is volt), másrészt a magányos keresztény élet akkor hiteles, ha már átment a közösség próbára tevő kohóján. Keleten nem is lehet remete senki, ha nem tartozik valamely közösséghöz, ha nem tartozik engedelmességgel az elöljárója iránt. Mindezek alapján első gondolati lendületben azt mondanám, hogy ne ilyen életformában keresse a kiteljesedését, Isten akaratának megvalósítását. Ugyanakkor tudom azt is, hogy Isten világában minden lehetséges. Nem csak megszokott formák vannak, hanem számtalan olyan élet és élethelyzet, amelyre mi egyáltalán nem is gondolunk, mégis belefér Isten végtelen rendjébe. Ezért kell óvatosan véleményt mondanunk. Amit mondhatok Önnek, hogy ha jelenleg nincs is olyan lelki közössége, amelybe tartozónak érezheti magát, ebben a helyzetben elegedhetetlenül fontos a lelkivezető. Legalább egy személy, akinek alárendeli magát, akin keresztül hitelessé, hús-vér valósággá válik a krisztusi alázat és engedelmesség. Ugyanis ez az életforma kiemelten megköveteli ezeket az erényeket. Még akkor is, ha a hétköznapi életben, emberek, családtagok szolgálatában sok próbatétel, akár megalázottság éri is Önt. Mindezeket akár gőggel is el lehet viselni. A lelkiatyával való legmélyebb lelki kapcsolatban lehet igazán tisztán látni, hogy milyen az embernek az Istennel és önmagával való kapcsolata. Ez lehet tehát az összefoglaló véleményem és tanácsom: nem veszélytelen ez az életforma. Alapvetően nem tanácsolom, hogy maradjon ebben az állapotában mint megtalált saját hivatásában. Ugyanakkor elképzelhetőnek tartom, hogy valóban az Úrtól kapja ezt ajándékba. Csak ennek hitelesítésére mindenképpen szüksége van lelkiatyai kapcsolatra.

Ez inkább csak egy szép költői kép. A teológiai valóság az, hogy Isten a semmiből teremtett mindent. Ez a semmiből való teremtés nehezen fér bele az értelmünkbe, mert képtelenek vagyunk elképzelni a semmit. Miként a végtelenség értelmi befogadása is alapvető gátakba ütközik. Az emberi felfogási képesség bármilyen tekervényes és végtelenül összetettnek tűnik, alapvetően mégis véges. Ami földi, ami teremtményi, az véges. Egyedül Isten végtelen. És az emberben is az, ami benne isteni. Tehát ezen filozófiai vagy pszichológiai valóság segít megérteni azt, hogy miért szeretünk ilyen költői képeket kigondolni. Sokkal könnyebben elképzelhető, hogy a világrajövő gyermekek már előtte is voltak. Ki is színezhető szépen, hogy ezek az ártatlan gyermekek micsoda tiszta boldogságban élhettek ott, ahonnan jöttek, s hogy megajándékozzák saját létükkel, apró lényükkel a szüleiket. Milyen boldogító kép ez! Ehhöz képest meglehetősen rideg filozófiai valóság, hogy ezek a gyermekek előtte nem voltak sehol. Nem léteztek. Isten éppenúgy a semmiből hoz létre minden egyes emberi személyt, mint magát a világot.

Az a javaslatom, hogy írásban ne kérjen tanácsot a lelki atyjától. Legalábbis, ha nem eleve ebben állapodtak meg. A lelkiatya nem egy olyan barát, akivel mindent jólesik megbeszélni. Erre ő nem vállalkozhat. Állapodjanak meg találkozási időpontokban, mondjuk havonta találkoznak, s akkor mondja el neki azt, ami addig összegyűlt, ami foglalkoztatja. Akkor az atya rendelkezésre áll, meghallgatja, közvetíti Önnek a Lélek szavát. De ha írásban ostromolja, ha gyakrabban kér tanácsot, akkor félő, hogy nem fogja győzni az atya. Ezt tudom tehát tanácsolni, hogy ne legyenek ilyen elvárásai vele szemben. Akkor nem fog csalódni.

Hát, legalábbis nem javaslom magam sem. Bár nem hiszem, hogy bűnnek kellene tekinteni. Legalábbis önmagában, hogy összefirkálja a testét, talán nem bűn. Az pedig kifejezetten értékesnek tűnhet, hogy éppen bibliai idézetet szeretne a testére festeni. De miért? Mit szeretne ezzel elérni? Egyfajta hitvallás? Akkor nem inkább a szívébe kellene írni azt a kiválasztott mondatot? Akkor jelenne meg igazán a magatartásában. Ha csak mutatja, olvastatja a testén azt a szöveget, annak vajmi kevés tanúságtevő ereje van. Érdekes lehet, megbámulják, talán rá is kérdeznek. De nem sokkal értékesebb az, ha a magatartása miatt kérdeznek rá, hogy Ön miért ilyen. Ha csak a testére festi, esetleg joggal számon is kérhetik, hogy mennyire jelenik meg az életében, ami a testére van írva. Hogy ez régen, szellemidézés, bálványimádás volt, vagy egyesek számára ma is az, ezzel én nem is foglalkoznék annyira. Nyilván, Ön nem ezért tenné. Márpedig a szándék a fontos, ami a szívében van, ami a döntéseit készteti. No, ezért is javaslom, hogy inkább a szívébe írja azt, amit a karjára szeretne.

Jelentős mértékben egyetértek Önnel. Ha megfigyeli, Ön is csupa olyan országot sorolt föl, amely tőlünk keletre fekszik. S ha nem is pontosítottam, én a Nyugat-Európában tapasztalható kereszténységhez képest érzem úgy, hogy nálunk még erősebben élnek a keresztény értékek, még jobban hatnak az emberek gondolkodására. Tőlünk keletre ez még erősebben hat. Bár nem lehet általánosságokat mondani egyik országról sem. Görögországban például az állami televízió közvetíti a föltámadás szertartását, de azért az atyák sokat panaszkodnak ott is a hívek elvilágiasodásáról. Magam sem emlékszem már, milyen összefüggésben mondtam, hogy Magyarország a kereszténység egyik bástyája, de látva a nyugati országok kereszténységét, azt látom, hogy nálunk a fiatalok magatartása és általában a társadalmi gondolkodás még mindig sokkal közelebb áll az egyszerű keresztény értékekhöz, mint náluk. Hogyan látom a kereszténység helyzetét világ szinten? Ha megvizsgáljuk a statisztikai adatokat, kiderül, hogy csak Európában és Észak-Amerikában ilyen vészes a helyzet. Ázsiában, Afrikában, Dél-Amerikában egyáltalán nem csökken a papi és szerzetesi hivatások, a keresztelkedések száma. Természetesen a súlyos keresztényüldözések miatt szenvedő országokban más nehézségek sújtják a kereszténységet, tehát a világkép egészen összetett. Mindezeknél azonban sokkal fontosabbnak tartom a magunk személyes hozzáállását. Amikor azt mondom, írom, hogy Magyarország a kereszténység bástyája, akkor kétségtelenül ebbe a vágyamat is belefogalmazom: nagyon szeretném, hogy az legyen, hiszek benne, hogy az lehet. S természetesen tennünk is kell érte. Ezért nem félek ilyen kijelentéseket tenni, mert ezzel is inkább segíteni szeretném a magyar kereszténységet, amely nem egy magától létező jelenség, hanem mi, egyes keresztény személyek és közösségek tesszük azzá, ami. Tegyük bástyává, a kereszténység erős bástyájává hazánkat!

Megfogalmazni nehéz volna. Megpróbálom körülírni, vagy legalábbis néhány gondolatot mondani, amely valamelyest megvilágítja. Ugyanis hatalmas titokról van itt szó, amelyet csak megközelíteni tudunk, megérteni, fölfogni nem. Isten hatalmáról van ugyanis szó. Jézus Krisztusban, akit csupán embernek láttak, maga Isten volt jelen közöttük. Amikor beszélt, Isten szavát hallották. Isten szava teremtő szó. Ugyanez a szó hozta létre a világmindenséget. "Isten szólt: ?Legyen világosság?, és lett világosság." (Ter 1,3) Jézus ugyanezzel a szavával gyógyított, bűnöket engedett el. "Mi könnyebb? Azt mondani, hogy megbocsáttatnak a te bűneid, vagy ezt mondani: Kelj fel, és járj?" (Mt 9,5) Úgy bánt az isteni hatalommal bíró szavakkal, ahogy akart. Ezt érezték rajta, amikor hallották beszélni. Megtapasztalható-e a mi életünkben? Igen. De mint ahogy Jézus szava nem mindig ugyanazzal a hatalommal jelent meg, így a mi életünkben sem mindig egyformán érzékelhető. Persze, leginkább azt szoktuk mondani, a mi érzékenységünktől függ. Amikor sokat imádkozunk, érzékenyebbé válik a lelkünk, könnyebben fölfogjuk Isten szavát, erőteljesebben hat ránk. De van arra is példa, hogy Isten szava váratlanul lep meg bennünket, talán nem is voltunk rá fölkészülve, és egyszerre csak megérinti a lelkünk. Persze, annak is kell, hogy legyen előzménye. Ékes példa erre Szent Pál esete, aki egyáltalán nem volt felkészülve az Istennel való találkozásra. Mégis addigi buzgósága - ha ellenkező előjelű volt is - Istennek elegendő volt, hogy erőteljesen megszólítsa, olyan hatalommal, hogy teljesen átalakítsa az életét.

Minden bizonnyal nem arról van szó, hogy az utóbbi időben rosszabbodott volna a helyzet. Mindig rossz volt. Pontosabban szólva mindig volt rossz is. Meg jó is. Az egyházunk szeretete, a Krisztusba vetett hitünk éppen azt eredményezi, hogy nem fedjük el a rosszat, de a rossz látványa sem fedi el a tiszta tekintetünket. Vagyis, hogy a sok rossz élmény és tapasztalat ellenére meglátjuk a jókat is. Mert, hála Istennek, van nagyon sok jó is. Akárcsak erre a fórumra is nagyon sok jó tapasztalatról szóló beszámoló is érkezhetne. Csak valahogy a rosszat, az oda nem valót sokkal hamarabb észrevesszük, jobban szembeötlik. Mit lehet tenni? Imádkoznunk kell azokért a személyekért, akik méltatlanságot követnek el a szeretet ellen, meg azokért, akiket ezzel megsebeznek. Ugyanakkor hálás szívvel meg kell látnunk a Lélek munkáját is az Egyházunkban, egyházi intézményeinkben. Ez tehát a feladat. S ez rajtunk múlik, nem pedig szerencse kérdése, hogy jó vagy rosszat látok-e meg többet.

Sajnos nem vagyok járatos Budapesten. Javaslom, hogy menjen el a Ferenciek terére. Ott állandó gyóntatás folyik. Ott mondja el panaszát bánatát, s az atya, aki meghallgatja Önt, biztosan fog tudni segíteni. Isten áldja!

Nem halálos bűn. Az ember attól nem kárhozhat el, amit bán, amitől szeretne szabadulni, amiből szeretne kilépni. Hiszen ez azt jelenti, hogy ez béklyó, megkötözöttség, rabság. Hogy volna lehetséges, hogy az ember a földön rabságban él, ráadásul a bére odaát az örök kárhozat volna. Nem. A kárhozatra csak az jut, aki oda is akar jutni, aki nem törődik Istennel és az ő szavával, nem törődik embertársával és az ő javával. Ez most így kialakult Önnél, belefutott egy-két kísértésbe, az érzékiség területén beengedett kisebb bűnöket, lehet, hogy csak gondolt rá, esetleg ilyen képeket nézegetett, s ez már kellőképpen elgyöngítette az akaraterejét, és hatalmába kerítette. Az egyik fontos dolog, hogy ne keseredjék el emiatt. Eszébe ne jusson azt gondolni, hogy akkor most Önt nem szereti az Úr, vagy meg akarja büntetni. Szó sincs róla. Ebben a vergődésében még nagyobb irgalommal tekint Önre, és akar segíteni. Forduljon hát felé bizalommal, ő már most nyújtja Ön felé a segítő jobbját. Kezdjen el erőteljesen olvasni zsoltárokat, naponta többet is. Amikor érzi, hogy érkezik a késztetés, akkor újra vegye elő a Zsoltároskönyvet, ez legyen a kapaszkodója. Amikor érkezik a gondolat, akkor azonnal terelje azt el, keressen valami erős, izgalmas egyéb témát, ami lekötheti, amivel szívesen foglalkozik (főzes, sport, séta, stb.). Kezdjen el rendszeresen gyónni. De függetlenül az ilyen jellegű bukásoktól. Gyónjék havonta és áldozzon minél gyakrabban, legalább minden héten. Szépen el fog múlni ez az erős késztetés. Majd arra figyeljen, hogy mindjárt az első érzékiségre vezető kísértésnél legyen résen, és máris forduljon más felé. És persze, kérje a Mindenhatót, hogy szabadítsa meg ettől a bűntől.

Kedves István! Ha jól értem, a legutóbbi gyónása alkalmával valamilyen rossz élmény érhette. Ennek ellenére ez a csalódás ne bizonytalanítsa el abban, hogy az odaadó, hiteles lelkiélethöz szükségünk van lelki vezetőre. Anélkül ne vágjon neki ilyen veszélyes útnak. Nem szükséges, hogy a lelkivezető ugyanazon településen éljen. Nem vagyunk olyan nagy ország, Nem olyan nehéz fölkeresni esetleg messzebb lakó lelki atyát is.

Lehet, hogy ebben az okfejtésben némileg összekeveredik a pap és a szerzetes alakja. Ugyanis a szerzetesekre szoktuk mondani, hogy főállásban imádkoznak, s azzal segítjük őket, ők meg minket, ha hagyjuk őket imádkozni. A papnak is elsődleges feladata az imádság, de azért, hogy a közösség vezetését hitelesen, krisztusi módon tudja ellátni. Persze, bölcs józansággal kell mérlegelnie, hogy mi az, amit neki kell elvégezni, s mi az, amit a híveknek, a munkatársaknak. Már csak azért is, hogy az imádságnak napi több órát tudjon szentelni. Tehát igaza van a költői kérdésben fogalmazott gondolatában, hogy az atyák az imájuk nagyobb részét az Istennek adnák, s csak ami hátramaradt, azt a híveknek, az nagyon szépen előrevinni egyházunkat.

Az ünnepeinknek különböző fokozatai vannak. Felsorolom mindet: hat sztihirás, doxológiás, polieleoszos és lítiás. Ezek a jelzők arra vonatkoznak, hogy a napi zsolozsmában mit veszünk az ünnepelt szentnek. Ha a vecsernyében egy szentnek hat sztihirája van, ez már magasabb fokozat, mint az egyszerű hétköznap, s ezt még nem is szoktuk ünnepnek nevezni. Amikor azonban doxológiás napot jelez a naptár, akkor az utrenyében az olvasott doxológia helyett énekelt vagyis nagy doxológiát veszünk. Ezt már kisebb ünnepnek szoktuk venni. A következő fokozat az, amikor az utrenyében az un. sokirgalmú (ezt jelenti a polieleosz), azaz a 134-135. zsoltár verseit énekeljük. A lítiás ünnep pedig az, amikor a vecsernyében olvasmányokat is veszünk és az előverses sztihirák előtt még lítiai sztihirákat is veszünk. Ezek már a nagyobb ünnepek. A következő és legnagyobb fokozat, amikor ezt a lítiai fokozatot Krisztus vagy az Istenszülő ünnepén vesszük. 12 ilyen nagy ünnepünk van. E kis előzetes után tudom pontosítani, hogy az Istenszülő övének elhelyezése (aug. 31.) csupáncsak doxológiás ünnep, az egyházi év kezdete (szept. 1.) pedig polieleoszos.

Legjobb, ha fölkeres egy szerzetesközösséget, és ott elbeszélget valamelyik testvérrel/nővérrel. Ugyanis nem minden rendben azonosak a követelmények. Viszont nagyon sok mindent lehet pótolni. Még ha akár megkereszteletlen valaki, akkor is lehet szerzetes. Persze, akkor kicsit hosszabb idő az előkészület, csak ezzel jelezni akartam, hogy még akár ez is lehetséges. De ismétlem, érdemes ezeket személyesen megbeszélni bármelyik közösség tagjával vagy elöljárójával.

Nem tudom, hogy meg lehetett volna másképp megoldani vagy sem. Ezt mi nem tudjuk eldönteni. Minthogy nagyjából évszázadonként egy ilyen esemény van, én is úgy ítélem meg, hogy nagyon sok mindent joggal alá rendelhetünk ennek a rendkívüli eseménynek, s érdemes emiatt bizonyos kellemetlenségeket, nehézségeket elviselni. Érdemes továbbá a személyes hátrányból fakadó nehézségeket inkább fölajánlani, a fölajánlás által azokból értéket kovácsolni, mint méltatlankodással veszendőbe hagyni ezt a fölajánlási lehetőséget. A vértanúkról szóló egyik sztihiránkban a szenvedést elviselők így bíztatják egymást: "Tegyük szeretettel a bekövetkezendőt!"