Ismereteim szerint ezen a téren nincs semmilyen változás. Kivételek mindig voltak. De általában jóval több görögkatolikusból lett római katolikus pap, mint fordítva. Miként a hívek esetében is ez így van: több görögből lesz római, mint fordítva. Ez nekünk egy kicsit szomorú, de a húzszoros többség miatt ez szinte elkerülhetetlen. Az alapvető, hogy a papság érdekében a nősülés lehetősége miatt nem lehet a görögkatolikus rítust választani. Régen is figyeltek erre és most is, hogy ez nem elegendő indok.

Ebben aligha vagyok illetékes. Elmondom a véleményem. Szerintem mindjárt az elejétől. Nem kell olyan nagy teológiát keríteni a virgács köré. De azért jó, ha látja, hogy az is van. Amikortól kap piros csomagot, annak nyugodtan lehet része a virgács. Minthogy emberi élettapasztalatunk, hogy a jó és a rossz, az ajándék meg a büntetés állandóan jelen van az életünkben. (Ha már a büntetést szóba hoztam, akkor azt pontosítom. Nem Isten büntet minket, hanem mi magukat a tetteink következményeivel.)

Első gondolatom az, hogy nem szabad általánosítani. Ha voltak is kegyetlen szívű orvosok, azért nem lehet azt mondani, hogy minden orvos ilyen. Ezt bármelyik hivatásnál el lehet mondani. Egy szívtelen pap miatt nem lehet azt állítani, hogy minden pap ilyen. Egy bárdolatlan pedagógus miatt nem lehet az egész pedagógus társadalmat leírni. És így tovább. Az orvosok leteszik a hippokratészi esküt, amellyel elköteleződnek a gyógyítás minden körülmények közötti megtartására. Hogy néhányan megszegték ezt az esküt, nem ennek megfelelően éltek, ez sajnos igaz, de nézzük inkább azokat az orvosokat, akik erejüket nem kímélve, áldozatos módon küzdenek a betegek gyógyulásáért. Ezek vannak sokkal nagyobb többségben. Ha azt javasolja Önnek az orvos, hogy vegyen részt ilyen vizsgálaton, azt tanácsolom, ne vonakodjék. Nyugodtan menjen el. Még az sem biztos, hogy a vizsgálat fájdalom mentes lesz. Vannak olyan vizsgálatok, amelyek kellemetlenséggel, fájdalommal járnak. Ennél sokkal többet is ki kell bírnunk. Mindenképp érdemes bízni az orvosokban, és nem gondolni azt, hogy mi okosabbak vagyunk náluk.

Miféle dolog az, hogy kicserélték? Lúcia nővér 2005-ben meghalt. Addig szépen hordozta Istentől kapott hivatását. Az ilyen butaságokkal egész egyszerűen nem kell törődni. Egyébként is Lúcia nővérnek nem a személye fontos, hanem az általa közvetített üzenet. Aki a személye körüli hírkeltésben érdekelt, az nem az igazi üzenetre figyel. Ezért az általa terjesztett butaságokra sem érdemes odafigyelni. De Önnek is azt tanácsolom, hogy ne az legyen a fontos, hogy Lúcia nővérrel mi történt - egyébként az életrajza szépen nyomon követhető -, hanem az, amit rajta keresztül mondani akart a Szentlélek.

Kedves Diána! Köszönjük szépen. Hamar közzé is teszem.

Kedves Ferenc! Teljesen világos a válasz: óvakodjunk a világ lelkétől, a világiasságtól! Lehet, hogy erősnek, meglepőnek tűnik ma ez a kijelentés, de tanulnunk kell az őskeresztényektől. Ma a világ nem keresztény, sőt, ma jobban üldözik a kereszténységet, mint a kezdeti századokban. Ezzel nem a távoli országokban tomboló véres keresztényüldözésekre gondolok (bár az is nagyobb méretű ma, mint valaha volt!), hanem az európaira, a jóléti fogyasztó társadalom szellemére. Ma sokkal alattomosabban és hatékonyabban veszik rá a keresztényeket, hogy tagadják meg Krisztust. A világ szelleme annyira erősen torzítja a fiatalok gondolkodását, hogy észre sem veszik, hogy már régen eltávolodtak Istentől. Persze, ez nem csak a fiatalokra vonatkozik. Valójában minden korosztály számára ki van dolgozva az istentelenítés metódusa, mindenkit el tudnak vonni Istentől. Mindenkit, aki hagyja magát. Ezért világos a válaszom, óvakodjunk a világ lelkétől.

Kedves Csilla! Igen, van erre bevált mód. Szent Benedek fogalmazása szerint: Ne tégy semmit Isten elébe! Vagyis úgy éljek, hogy minden döntésemben, cselekedetemben, de főként a gondolataimban mindig Isten legyen az első. Ha ezt nem is sikerül maradéktalanul megvalósítani, legalábbis törekszem rá. Aztán ennek a gyakorlati eszközeit meg lehet tanulni azoktól, akik szintén ezzel a törekvéssel élték le az életüket, a szerzetesektől. Például, amit Ön is említ, az helytálló. A hústól való tartózkodás sokat segít a szenvedélyek megfékezésében és átalakításában. Hasonlóképpen az alkoholtól való tartózkodás. Persze, csak akkor, ha ezek a lemondások kapcsolódnak ehhöz az elsődlegességéhöz az Isten felé. Pusztán attól, hogy valaki átrendezi az étrendjét, még nem jut el a szenvedélymentességre. Szintén nagy erőt jelent a virrasztások tartása. Ha az ember hozzászoktatja magát ahhoz, hogy éjszaka vagy hajnalban időt szán az Isten dicsőítésére, fél órát, egy órát, esetleg többet. De egyszerűbb eszközök is vannak. A napi rendszeres imádság és Szentírásolvasás. Ha minden nap találkozom Isten szavával, olvasom a Bibliát, akkor Isten szava egyre inkább átjárja a gondolataimat. Persze, ez figyelmes olvasást jelent, amelyben időt hagyok arra, hogy a szent szöveg szavai a lelkem mélyéig hatoljanak. Mindezt a világban élő emberek is megtehetik, de kétségtelen, hogy ott ez sokkal nehezebb. Egészen más a szerzetesi közeg, ahol minden ahhoz van rendelve, az élet úgy van megszervezve, hogy ezeknek a törekvéseknek helye legyen benne. Ráadásul olyan testvérek vesznek körül, akik szintén törekszenek Isten elsődlegességére. Ez teljesen bevált módszer, többszörösen ki van próbálva, 2000 év óta működik.

Kedves Glória! Az utóbbi időkben elterjed az a szokás, hogy amikor a zsidókhoz írt levelet olvassák föl a Szent Liturgiákon, akkor nem teszik hozzá, hogy Szent Pál apostol zsidókhoz írott levelének olvasása. Ugyanis a biblikus kutatások kimutatták, hogy ennek a levélnek a szerzője aligha ugyanaz a személy, mint aki a galatáknak és rómaiaknak szánt levelet írta. Ezek a bibliatudományi ismeretek azonban egyáltalán nem játszanak szerepet a liturgikus gyakorlatban. Ha jobban megvizsgáljuk, más levelek is vannak, melyek Szent Pál aláírással maradtak ránk, mégsem biztos, hogy azokat valóban ő írta volna. Akkor a kántoroknak ezen bibliakutatási eredményeket is alkalmazniok kellene a szertartásokon? Ráadásul egyáltalán nem egyöntetű a biblikusok álláspontja. Akkor melyik kutatási eredmény legyen érvényes a görögkatolikus liturgián? Nem, ez teljesen kerülendő. Visszatérve a zsidókhoz írt levélre, azt is kimutatták róla, hogy valójában nem is csak zsidóknak szánta a szerző, sőt, nem is mondható levélnek, hiszen annak irodalmi formájától erősen eltér. Épp ezek miatt egy görögkatolikus biblikus egyszer azt mondta, ha a liturgikus gyakorlatunkban alkalmazni akarnánk ezeket a kutatási eredményeket, akkor a zsidókhoz írt levél elején ez volna a legmegfelelőbb olvasni: "Nem Szent Pál apostolol nem zsidókhoz írott nem levelének olvasása."

Mint láthatja, néhány egészen személyes részt kihagytam. Ha ezekre is választ szeretne kap ni, akkor inkább a hdlelkiatya@metropolia.hu címre írjon, s úgy talán többet tudok Önnek mondani, mint it, ezen a felületen.

Az egyház ajánlja és kéri, hogy az emberek legyenek beoltva. Ezt Ferenc pápa is világosan kifejezte. Magyarországon minden püspök be van oltva. Közösen töprengenek azon, hogyan lehet minél több embert meggyőzni arról, hogy ne tartson a védőoltástól.

Legfontosabb az imádság, az Istennel való kapcsolattartás. Úgy használjuk föl az időt, hogy abban mindenképpen jusson idő az imádságra, az Istennel való együttlétre. Ez azonban kinél-kinél más és más. Van, aki igényli a napi közös imádságot (napi szentmise vagy zsolozsma), van, aki naponta több órát is szán az egyéni imádságra, van, aki ennél jóval kevesebbet. Amit mondhatok, hogy az imaidőt tudatosan és nagy akarattal kell jól használni. Sokszor megtörténik, hogy legyintünk, úgysem lehet annyit odafigyelni. Igaz, már az is jó, ha az ember rászánja az időt, az is sokat alakít a lelken. De gondoljuk el, milyen az a tanulási idő, amit odafigyelve tölt az ember, s milyen az, ha a tanulási idő alatt inkább kalandozik az esze. Igy vagyunk az imával is. Nagyon nagy különbség van hogyha lélekben is ott vagyok az imádságban, mint ha csak testben vagyok ott.

Mind a kettőt.

Fel kell robbannia! Legalább egyszer. Semmire sem jó - ebben a helyzetben - a szépen fogalmazás. Teljesen jogos a panasza, így nem szabad, így nem lehet élni. Mindenképp el kell érnie a szüleinél, hogy ez a helyzet megváltozzék. Álljon a sarkára! Beszélje meg a férjével, szép szóval vagy, ha kell, jelenet rendezéssel, hogy ez így egész egyszerűen nem mehet tovább. És természetesen Önnek beszélnie kell a férje szüleivel is. A leghatározottabban. Igen, Ön a felesége immár, hisz a Biblia szerint a férfi elhagyja apját és anyját, hogy feleségéhöz ragaszkodjék. Önöknek is minél hamarabb el kell költözniök, másként nem lesz megoldás. Ebben legyen nagyon határozott! Nem mondhatok mást. Talán annyit, hogy jó, ha mindezt meg tudja beszélni egy lelki atyával, egy pappal, vagy esetleg más emberrel, akiben megbízik. Hogy ne egyedül vívja ezt a harcát. S persze, a Jóistennel. Imádkozzék is előtte nagy hittel és nagy bátorsággal! Hiszen már szinte csoda kell ahhoz, hogy ebből a helyzetből föl tudjon állni a házasságuk. De bízzék Istenben és legyen határozott! Én is imádkozom Önért, hogy legyen ereje kikelnie e helyzet ellen, és e helyzetből.

Jézus maga buzdít erre: "Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű...!" (Mt 11,29) Tehát tőle kell ezt megtanulnunk. Be kell iratkoznunk az ő iskolájába. Az állandó szentírásolvasás nélkül nem lehet elsajátítani ezt a jézusi magatartást. Pusztán emberi törekvéssel, gyakorlással nem lehet elérni. Ez tehát az egyik fontos pillére ennek a tanulásnak, az állandó kapcsolattartás a Mesterrel az egyéni ima és Szentírás olvasása útján. Amit még tehet, hogy elfogadja önmagát. A gőgösségével együtt. Különben csapdába kerül. Lehet, hogy szeretné legyőzni a gőgöt, de valójában ebben épp a gőgössége vezeti, mert nem tudja elfogadni ezt a gyöngeségét. Így azt véli, hogy harcol az erény megszerzéséért, közben önmaga körül forog. Általában ne vegye magát nagyon komolyan. Legyen pajkos, vidám, fölszabadult, szabad. Mindegy, hogy mit mondanak az emberek. Zakeus, persze, nem csínytevésből mászott föl a fára, de vállalta az emberek megvetését, és bizony még aznap öröm köszöntött a házára. Az elfogadás másik lépése a bocsánatkérés. Elsősorban Isten felé (gyakori gyónás, bűnbánattartás), és mások felé is. Szokjon hozzá, hogy bocsánatot kér embertársaitól. Persze, ezt őszintén. Nem pusztán úgy, hogy gyakran használja ezt a szófordulatot: "Már bocsánatot kérek, de..." Nyilván nem erről van szó. No, és mindezeken túl, vagy inkább mindezek előtt kérje Istentől. Ha nem kéri, biztosan nem fogja elnyerni. Kérni kell, kitartóan. S számoljon vele, hogy egyhamar nem fogja meglátni az eredményét. Ebben okosan bánik velünk az Úr, nem tárja föl előttünk az ilyen jellegű eredményeket. Ha arra jutok, hogy "Jé, már nem vagyok gőgös, hanem alázatos lettem!" - az nem a sikernek a jele. Ha törekszik rá, már jó úton van.

Kedves Ferenc! Számtalan kegyhely, zarándokhely van mind a görög- mind a római katolikusoknál, s természetesen az ortodoxoknál is. Van, aki ide, van, aki oda jár szívesebben. Nem mindenkit egyformán fog meg minden hely szellemisége. Talán azok a legszebb események, amikor ugyan nem teljesül az elképzelt dolog, amit az illető kért a kegyhelyen, mégis tele szívvel, örömmel tér haza, mert valami mást, másfajta lelki többletet kapott, amire nem is számított. S a kegyhelyeknek valójában ez az igazi kincse. Telenkó Miklós atya a balesete után nagy nehézségek árán elment Lourdes-ba, és ugyanolyan tolószékhöz kötötten tért haza. Mégis arról számolt be a barátainak: "Meggyógyultam!" Olyan pap lett belőle, hogy ebben a beteg állapotában is teljes papi munkássággal élt, templomot épített, közösségeket szervezett, embereket térített meg, stb. Tehát nem mindig azt kapjuk, amit kérünk, de ha nyitott lélekkel megyünk oda, akkor többet kapunk, mint remélünk. Van, akinek Medjugorje is sokat jelent, van, akinek nem. Sohasem a hely saját ereje a döntő, hanem az ember lelki hozzáállása, nyitottsága, készsége. Nekünk, keleti katolikusoknak nagy lehetőségünk, hogy egyaránt otthon érezhetjük magunkba egy római katolikus vagy egy ortodox kegyhelyen, és ráadásul adatott nekünk Máriapócs, amely legtöbbünk számára mind közül a legkedvesebb.