Dicsőség Jézus Krisztusnak!
Egyszer jártam egy református Istentiszteleten és ott azt mondták, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek egy azonos személy, mit tart erről a görögkatolikus vallás?
Azt remélem, hogy valamiképpen félreértette a templomban hallottakat. De az sem kizárt, hogy a lelkész véletlenül rosszul fogalmazott. Ugyanis a református egyház erről ugyanazt vallja, mint a katolikus egyház, hogy az Atya és a Fiú és a Szentlélek három különböző személy, isteni személyek, akik viszont teljes lényegi egységet alkotnak. Nagyon érdekes, hogy nem szoktunk a három isteni személyről többes számban beszélni. Nagyon helyesen. Mert akkor már a személyi különállásuk olybá tűnne, miként 3 emberi személy közössége. Ezért azonban, minthogy nem úgy beszélünk róluk, mint három emberi személy, ezért tűnhet úgy, hogy az ő személyi hármasságuk nem úgy jelenik meg, mint ahogy a mi fogalmainkban azt föl tudnánk fogni. De a kifejezés világos: az egy Istenben három személy van, Atya, Fiú és Szentlélek.
Kedves Leliatya!
Egy számomra nagyon fontos személy Aki katolikus, és tudom nagyon szeretne egy bizonyos Mária szobrot,(koronás Mária, Jézus nélkül, nagyon szép szobor szó se róla, a lábánál az áll Fatima) de még nem Istennek átadott életű lehet ilyet adni? Mivel sok babonás dolog veszi körül sajnos, nem lesz bálvány belőle?
Minden féle könyvel próbálkoztam, és sok beszélgetéssel az Úrról, némi érdeklődést mutat. Egy ilyen Mária szobor, közelebb vinné vajon az Úrhoz, vagy csak rontok a helyzeten?
Köszöböm válaszát előre is!
Isten Áldja!
Nem lehet előre megmondani, hogy kiben mit eredményez egy-egy esemény, tárgy, élmény. A Mária-szobor a római katolikusoknál nagyon szép eszköz, mely segítheti az imádságot. Ha az illető görögkatolikus volna, akkor nem javasolnám, hogy ajándékozza meg vele, helyette Istenszülő ikont adnék, még ha szobrot is kér. De úgy sejtem, római katolikus személyről van szó, és adhat neki ilyen szép tárgyat. De hogy beilleszti-e a többi kis házi bálvány közé, vagy valóban Istenhöz viszi közelebb, ezt nem lehet tudni előre. Én azt tenném, hogy e szép ajándék mellé hozzáfűzném: akkor kapja meg, ha minden nap elmond egy üdvözlégyet. Az egészen biztos, hogy jót tesz a lelkének, és egy ilyen szoborral együtt a hiteles imádság értékével is megajándékozhatja így.
Kedves lelkiatya! Szeretném megkérdezni, hogy a lelki életben fontos könyvet, lelki olvasmányt tudna-e javasolni, ami segit minket az életszentség felé vezető uton, és Isten jelenlétének megtapasztalásához, a lelki élet mélységei felé vezet minket, és rávilágit arra ami igazán lényeges a mi lelkünk számára, az imádságról is szól, és a legértékesebb kincsről-Jézusról a vele való élő mély-bensőségesebb kapcsolatról, és az Ő irántunk való szeretetéről?
Matta-el Meszkin: Isten megtapasztalása az imában
Szent Öregek könyve (Ókeresztény írók 15.)
Anthony Bloom: Elmélkedések
Hierotheos Vlachos: Egy éjszaka a Szent Hegy sivatagában
Patsch Ferenc: Megtalálni Istent mindenben
Egy Zarándok elbeszélései
Mustó Péter: Megszereted, ami a tiéd; Csendben születik az élet; Ahol otthon vagy
Jálics Ferenc: Isten jelenlétében élni
Koronkai Zoltán: Eucharisztia- a barátság szentsége
Kallistos Ware: A Jézus-ima
Frederica Mathewes-Green: Jézus-ima, a szív Istenre hangolása
Per-Olof Sjrögen: A Jézus-ima
Irma Zaleski: Élni a Jézus-imát
III.Shenuda: A lélek felszabadulása, a lélek szárnyalása
Hogy menjek templomba, ha veszekszik érte a feleségem?
Ő református.
Ez, bizony, nagyon nehéz. A veszekedést lehetőség szerint el kell kerülni. Ugyanakkor az sem megoldás, hogy emiatt pedig nem megy el a templomba. Itt is, ott is kell kompromisszumot keresni. Legalábbis ideiglenes megoldásként. Lehetőleg ne arrogánsan, ne erővel érzékeltesse, hogy Önnek mennyire szüksége van a templomra, hanem minél nagyobb szeretettel. Először Ön szeresse a feleségét, hogy ezzel lehetőséget adjon neki is a viszont szeretetre. Ne legyen az Ön részéről sem kényszer, sem zsarolás, hogy Ön elmehessen a templomba. Ugyanakkor, ha megvan a szeretetkapcsolat, akkor annak lehet eredménye, hogy ami Önnek fontos, az neki is. Keresse, találja meg a módját, hogy úgy jusson el a templomba, hogy az ne okozzon fájdalmat a felelségének. Természetesen nem rejtőzködve, őszintétlen módon, de mégis úgy, hogy ne váltson ki belőle ilyen erős ellenkezést. Mindezeken túl pedig, vagy inkább mindeközben nagyon imádkozzék Istenhöz, hogy ő orvosolja ezt a helyzetet. Mert amit eddig leírtam, azok csak emberi próbálkozások. Amit ember nem tud megoldani, pedig fontos, azt majd elvégzi a Mindenható, úgy, ahogyan azt nem is gondoljuk. Erősen, hittel imádkozzék tehát erre a szándékra. Még tanácsot sem kell adni az Úrnak, hogy hogyan oldja meg ezt a helyzetet, csak kérje tőle.
Kedves Lelkiatya!
Gyermekkoromban is keresztény voltam, viszont azután pár évig a hit jóval kevésbé volt fontos számomra. Nagyjából egy éve annak, hogy visszatértem a hitemhez és különösen Jézus volt rám nagy hatással. Most 25 éves vagyok.
Sokkal jobban hiszek most mint régen. Sajnos egy időszakban gyakran követtem el bűnöket, de mióta Jézushoz visszatértem sokkal kevesebb rossz dolgot teszek és több jó dolgot mint korábban. Sokkal többet imádkozok, sokkal gyakrabban adományozok, türelmesebb vagyok másokkal, megbocsátóbb tudok lenni de még így is szeretnék fejlődni.
Szóval egyre jobban megismertem Jézust. Az az igazság, hogy valahogy meg is szerettem. Néha előfordult, hogy úgy éreztem, valami hatalmas szeretet van a bennem iránta, valami olyan, ami beragyogja a szívemet. Amikor rá gondoltam, valami nagy boldogságot éreztem amire nem nagyon volt racionális magyarázat. Igyekeztem egyre jobban kifejezni a hitemet és szeretetemet, melyet iránta érzek. Próbáltam kisebb áldozatokat is hozni, ezek apróságok voltak, de ezzel akartam kifejezni, milyen fontos számomra. Például elmentem a templomba éhesen és fáradtan amikor megtehettem volna, hogy inkább rohanok haza ebédelni és pihenni (az egyetemről mentem volna haza ugyanis egyetemista vagyok) de én mégis azonnal a templomba mentem és imádkoztam. Egy másik alkalommal este volt és sötét, fáradt voltam és mégis elmentem ismét a templomba, mert arra gondoltam, ha ő szenvedett a kereszten értem és másokért, akkor ez, amit én teszek, nem nagy dolog.
Az otthoni imádkozással is így vagyok, volt rá példa, hogy akár éjszaka is imádkoztam. Ez nem rendszeres, de előfordult.
A lényeg, hogy néha valami nagyon nagy szeretetet érzek, különösen Jézus iránt és valahogy gyakran szoktam rá gondolni. Tulajdonképpen minden nap. Nem is egyszer. Az a "problémám", hogy éreztem már úgy, hogy a világon mindenkinél jobban szeretem Őt. Ez nekem kicsit furcsa volt. Mégis volt már, hogy úgy tűnt, mintha jobban szeretném még a szüleimnél is. Párkapcsolatom is van már évek óta, de úgy érzem, Jézust jobban szeretem a páromnál. Tehát olyan, mintha mindenkinél jobban szeretném. Ez nem jelenti azt, hogy másokat nem szeretek, de az, amit Jézus iránt érezni vélek, sokkal intenzívebb. Bár bevallom őszintén, az is megtörtént már, hogy úgy tűnt, nem vágyom már annyira társaságra és emberi kapcsolatokra mint régen és inkább úgy akartam szeretni az embereket mint Jézus, amolyan agapé-féle érzelemmel ha mondhatom ezt így (remélem jó szót használtam), de kevésbé lett számomra fontos például a szerelem, a szoros barátságok és hasonlók szóval nem az egyénisége miatt akartam szeretni mást hanem önzetlenül. Ami Jézust illeti, azt hiszem még sosem szerettem senkit ennyire.
Az lenne a kérdésem, hogy ez mennyire normális? Hogy ennyire szeretem, hogy mintha őt mindenkinél jobban szeretném? Az, hogy naponta többször eszembe jut? Az, hogy olyan, mintha betöltene néha ez az érzés? Ez az egész még elfogadható vagy ez már nem egészséges?
Még egy kérdést szeretnék feltenni, ez is Jézushoz kapcsolódik. Szoktam Jézushoz és az Atyához is imádkozni. Jézushoz különösen sokszor. Az Atyához gyakran rajta keresztül imádkozok. Remélem, ez nem probléma. A kérdésem talán kissé furcsának fog tűnni, de arról lenne szó, hogy amikor imádkozok, akkor nemcsak hiszek benne vagy remélem, hogy meghallgatja az imáimat hanem valahogy érzem. Van egy belső érzésem és ritkábban ugyan, de történt már velem olyan, hogy mintha éreztem volna, hogy (Jézus) mit érez vagy gondol azzal kapcsolatban, amit elmondtam neki. Valamilyen érzés, megérzés-szerű dolog volt ez. Egy alkalommal éreztem mintha meglepődne, aztán kicsit haragudna, másik alkalommal meg mintha azt éreztem volna, hogy nem haragszik rám ugyanazon dolog miatt és már nem zavarja, megbocsátott. Szóval haragot, megbocsátást, szeretet, ilyesféléket mintha tudtam volna, hogy mit érez akkor éppen amikor imádkoztam. Azt már szinte le sem merem írni, hogy 2 alkalommal olyan élményem volt mintha hallottam volna, hogy válaszol nekem, de nem hangosan mintha mellettem lenne hanem valami belső, gondolatszerű hang volt. Először azt mondtam neki, hogy nagyon szeretem, után pedig, hogy ne hagyjon el engem sohasem. És szinte mintha hallottam volna gondolatban a válaszát. Valójában ez a két dolog egy alkalommal történt. Máskor nem volt ilyen. Létezik, hogy tényleg érzem, hogy mit gondol és érez vagy teljesen megőrültem? Szégyellem kissé még leírni is, de nem hazugság ez részemről és nem is szándékos.
Reménykedem válaszában, kedves Lelkiatya. Bocsánatot kérek a levelem hosszúsága miatt de nem nagyon merek ezekről senkinek sem beszélni és nincs is kivel megbeszéljem.
Amit leír, az nem csak természetes, hanem nagyon jó dolog, sőt, az volna jó, ha mindenkivel így lenne. Igen, Istent, Jézust az érzelmeinkkel is kell tudnunk szeretni. Ez egy mélyebb fok, a hitünk mélyebb megélésének eredménye. Az igaz, hogy nem szabad túlzásokba esni ezen a téren. Mint ahogy semmiben sem. Egyszerűsítsük le azt, amit itt leírt! Úgy érzi, jobban szereti Jézust, mint eddig, jobban, mint az embereket. Ez így teljesen rendjén van. De ennél többet nem kell belekeverni. Hogy Jézus mit érez, azt nem kell különösebben firtatni, mert azt úgysem tudjuk. Nem vagyunk képesek fölfogni. Meg lehetünk győződve arról, hogy ő is szeret, és ez elég is. Hiszen az a szeretet, amivel ő szeret minket minden elképzelésünket felülmúl. Lehet erről tapasztalatunk, akár kicsiny, akár nagyobb dolgokban, s fontos is megélni, átélni a megbocsátó, segítő, megerősítő szeretetét. De ebbe ne vetítsünk emberi érzelmeket. Ha úgy gondolom, hogy olykor haragszik, olykor meg megbocsát, van, ami zavarja, van, ami nem, ezek a mi rávetített érzelmeink, semmi más. Ezekkel nem kell foglalkozni, mert félrevisznek. Jézusban egészen másként vannak az érzelmek, mint bennünk, s mondom, egészen másként, mint azt mi bármikor is képesek volnánk elképzelni. Úgyhogy ezt hagyjuk is! De az, hogy Jézust mindennél és mindenkinél jobban szeressük, az nagyon jó, s erre kell is törekednünk. Azt tanácsolom Önnek, hogy tudatosan menjen tovább ezen az úton. Ez természetesen nem csökkenti a szeretetét a szülei, a barátai felé. A szeretetet nem lehet rőffel mérni, hogy kinek mennyi jut belőle. Sőt, minél jobban szeretem Istent, annál jobban tudom szeretni az embereket. S hogy annál jobban, ez nem csak annak mértékére vonatkozik, hanem a módjára is. Sokszor van, hogy nem helyesen szeretünk. Például önző módon vagy féltékenyen (ami majdnem ugyanaz), vagy bután (például majomszeretettel a gyermeket), stb. Az Isten felé közeledés, Jézus iránti szeretet növekedése bölcsességet, helyes látást is ad. Jobban - és helyesen! - tudom szeretni például a természetet is, az Isten adta világot.
Szóval, megnyugtatom, nagyon jó úton jár. Haladjon is tovább ezen! Minél gyakrabban vegyen részt közösségi imádságon is. Részesüljön az Eucharisztiában, akkor fizikai módon is átélheti Isten közvetlen közelségét! Ezek a kisebb-nagyobb áldozatok, lemondások is nagyon jók. Ezt sem kell túlzásba vinni, de ha növekszik a szeretete, akkor ebben is megmarad bölcsnek, józan mértéktartónak.
Ugyanakkor azért javaslom, hogy keressen lelkiatyát, akivel ezekről tud beszélgetni. Fontos, hogy ezen a téren is legyen emberi kapcsolata. Ez ősi tapasztalat, hogy szükségünk van ilyen támaszra.
Kedves Lelkiatya!
Miért van az, hogy sokszor a nemzetiségi hovatartozás erősebb a vallási hovatartozásnál? Miért nem írja felül a hitünk a nyelvi és kulturális különbségeket? Ha csak arra gondolok, hogy a szomszédos országokkal is bár lehetne békésebb a kapcsolatunk, mert független attól, hogy magyar vagyok (amit persze fontosnak tartok), a másik pedig ukrán/szlovák/szerb/osztrák stb, elvégre mindnyájan közös hazába igyekszünk! Felekezeten belül a liturgia ugyanaz, Krisztust ugyanúgy szomjazzuk és imádjuk, csak a nyelvezetünk más. Végtére is az a kérdésem, hogy hogyan lehetne a hitünk a kibékélés forrása itt a Kárpát-medencében és szerte a világban?
Dóra
Kedves Dóra!
Meggyőződésem, hogy a szomszédos népek felé is ugyanúgy Krisztuson keresztül vezet az út. Amikor torzsalkodás, netán ellenségeskedés van két keresztény között, ez oda vezethető vissza, hogy nem elég mély a hitük, nem elég komolyan veszik a kereszténységüket, Krisztushoz tartozásukat. Persze, szerepet játszik itt nem kevés emberi tényező is. Különösebb keresztény meggyőződés nélkül is jobb a viszonyunk a távolabb élőkkel, mint a közvetlen szomszédokkal. Jóban vagyunk a lengyelekkel, az olaszokkal, a finnekkel, de nehezen jövünk ki a szlovákokkal, ukránokkal, románokkal. Ez annyira emberi jelenség, hogy így van ez még egy falun belül is. A közvetlen szomszéddal sokkal több a perpatvar, mint a távolabbiakkal. Nem beszélve a történelmi előzményekről, amelyek szintén jelentősen terhelik a nemzeti kapcsolatokat. Ahhoz tehát nagyon tudatos és komoly keresztény meggyőződésre és életvitelre van szükség - ráadásul mindkét oldal részéről - hogy ezeket a meglévő emberi, szociológiai, történelmi gátakat átlépjük. Az egy érdekes jelenség viszont, hogy a keleti rítushoz való ragaszkodás sok esetben mélyebb kapcsolatot jelentett mint a nemzeti hovatartozás. De azért ez sem mindig mondható el. Mindenesetre én magam is sokszor tapasztalom, hogy a határon túl élő görögkatolikusokkal mégiscsak közelebbi a kapcsolat, mint azok nem görögkatolikus honfitársaival. De azt hiszem, ez még mindig csupán emberi jelenség, a több kapcsolódási pont indokolja. Az igazi közeledés, igazi közelség Krisztuson keresztül, Krisztus által lehetséges.
Dicsőség Jézus Krisztusnak!
Engem miért nem becsülnek meg az emberek? Nekem miért kell mindenki felé tiszteletet és megértést tanusíani mikor engem "nem szeret" senki? Zsarolással és fenyegetéssel azt érném el hogy még jobban megutálnak és megharagudnának még olyanok is akik elvileg "szeretnek". Miért van ez?
Köszönöm válaszát.
Úgy érzi, Önnek kell mindenki felé tiszteletet és megértést tanúsítania, Ön pedig ebből nem kap semmit. Az egyik fontos tény, amivel számolnia kell, számolnunk kell, hogy a körülöttünk lévő embereket nem tudjuk megváltoztatni. Néha szeretnénk, néha azt látjuk, ez volna az egyetlen megoldás, de be kell látnunk, ilyen megoldás nem létezik. Akkor nincs más választás, mint a saját magunk formálása. De tudom, sejtem, hogy pont ebbe fáradt bele, hogy úgy érzi, mindig Önnek kell alkalmazkodnia, más meg nem tesz semmit a békés egymás mellett élésért. Csak én most azt mondom, ezen az eddig beidegződött magatartásán változtasson. Mert láthatóan ez az, ami nem vezetett eredményre. A javasolt változtatás az, hogy mostantól ne akarjon megfelelni ezeknek az elvárásoknak. Ne az vezesse a tetteiben, hogy mit várnak el Öntől. Talán meglepően hangzik, hogy ne akarjon megértést tanúsítani mások felé. De igen, most ezt mondom Önnek, így ne tegye, mint eddig. Mert valójában nem megértést tanúsított, hanem elhallgatott. Nem tiszteletet adott, hanem visszavonult. Ezért most egy jó darabig ezzel ne is próbálkozzék, mert nem fog sikerülni. Ez csak visszaviszi mindig ugyanabba az elégedetlen állapotába, amelytől szenved. Hagyjon föl ezzel a törekvéssel! No, és mit tegyen? Meg fog lepődni, de azt mondom, saját magát tartsa tiszteletben, saját magát becsülje meg, figyeljen saját magára, hogy mire van szüksége. Önmagával legyen megértő. Ezzel vajon önzőségre buzdítom? Nem. Hanem arra, hogy bátran legyen önmaga. Fedezze föl, hogy Ön milyen, hogy kicsoda másoktól függetlenül. Azért nem kap tiszteletet másoktól, mert saját magát sem tiszteli. Nem értékeli önmagát, s ez generálja a környezetében élőket is hasonló magatartásra. Bátran szeresse önmagát! Nem azt mondom, hogy kényeztesse magát luxus helyeken. Ez a világ félrevezető válasza. Ezzel csak a bőrét birizgálja, de nem a lelkét gyógyítja. Induljon ki abból, hogy Önt nagyon szereti valaki. Ez az Isten. Az ő szemével kell látnia önmagát. Mit szeret Önben az Isten? Azt kell szeretnie Önnek is saját magában. Higgye el, Isten végtelen szeretete tudja Önt boldoggá tenni. Ez legyen fontos. Ebben erősödjék, ebben képezze magát! Ettől nem változnak meg egyik napról a másikra az emberi kapcsolatai, de hosszú távon igen. De ennél sokkal fontosabb, hogy lassan Ön fog olyanná válni, amilyen Isten Önt elképzelte, nagyon boldog embernek úgy, ahogy van, ahogyan Önt szeretetből megteremtette.
Tisztelt Lelkiatya! 20 éve élek házaságban a férjemmel sajnos mindkettönknek van a múltjából Gör.kat házaság így sajnos mi már nem kelhetünk így egybe csak polgárilag. Van két gyermekünk akik már felnötek A házaságunk jelentös részét önmegtartoztatásba éltük jelenleg is így élünk a legszigorubb értelemben!!!! Én rendszeres templomba járó vagyok és mivel minden Atya azt mondta hogy önmegtartoztatás mellet élhetünk továbra is együtt és járulhatok szentségekhez így élek is ezekkel De a Szentírásba olvastam hogy a házaságtörök nem örökölhetik isten országát nagyon elszomoritott!!! Ezek szerint semmi esélyünk sincs nekünk bejutni??? Válaszát előre is köszönöm Ildikó
A házasságtörtők valóban nem. Önök azonban, szavaiból egyértelműen ezt olvasom ki, hogy igenis törekszenek az istenfélő életre. Semmiképp se tekintsen saját magára, mint házasságtörő emberre. Így alakult az élete, Isten tudja csak egyedül, hogy ebben mennyi volt az Ön felelőssége. De minden bizonnyal ezt már régen megbánta, meg is gyónta. Most pedig törekszik a krisztusi életre, amennyire képes. Jó reménységgel tekinthet tehát Isten irgalmára, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön. Önt is kedves férjével üdvözíteni akarja. Ha ebben együttműködnek vele, akkor bízhatnak abban, hogy az utolsó ítéletkor mindkettejüket magához öleli mint kedves, sokat szenvedetett gyermekeit.
DJK! Több fotón is láttam mostanában, hogy Ábel püspök atya nyakában a panágia mellett mellkereszt is lóg. Úgy tudtam a panágia és mellkereszt viselése együtt érseki jelkép, mint Fülöp metropolita esetében. Ábel atya kapott esetleg valamilyen kitüntetést?
Én úgy tudom, hogy a keleti püspökök szoktak hordani panágiát és keresztet egyaránt, a metropolitának pedig két panágia és egy kereszt jár. De Magyarországon ennek még nem alakult ki határozott rendje, hiszen egészen újkeletű dolog, az elmúlt évszázadokban még nem volt rá példa, hogy egyszerre több püspök és metropolita is legyen a magyar görögkatolikus egyházban.
Dicsőség Jézus Krisztusnak! Kedves Lelkiatya! Nemrégiben az Interneten egy kis kutatómunkát végezve tudtam meg azt, hogy a görögkatolikus Egyházunk történelmében volt egy olyan időszak, amikor a Liturgiák énekeit (leginkább a székesegyházakban) orgona kísérte. Ezzel kapcsolatban pedig egy olyan kérdésem lenne, hogy léteznek-e archív felvételek ebből a korszakból, mikor a ,,hangszerek királynője" is részt vett Isten dicsőítésében?
Nem egészen pontos a kutatómunka eredménye. Székesegyházban csak Hajdúdorogon volt orgona, illetve Debrecenben is, csak az akkor még nem volt székesegyház, Továbbá Máriapócson is volt orgona. Miskolcon és Nyíregyházán pedig egy-egy harmónium kísérte az éneket. Sem ezek a harmóniumok, sem az orgonák nem voltak mesterhangszerek. Nem tudok arról, hogy készült-e olyan fölvétel, amely megőrizte volna ezeknek a hangját. Talán egy-két családi rendezvény felvételét lehet fölkutatni. Más ötletem nincsen.
Kedves Lelkiatya.
Elvagyok keseredve. 40es eveimre a negyedik gerincműtétem reális veszély lett, korábbi sikeres mütéteim után a betegségem minden életmód tanács betartása mellett is kiújult. Nagyon inog a hitem!!!És félek, mert minden műtét egyre veszélyesebb, és én még fájdalommentesen járni, élni szeretnék tovább. Közben erre rámehet a nehezen megtalált hivő társammal való komoly kapcsolatom is aki nem tudna így vállalni engem. A nehezen felépitett önálló lakásom is ottkellett betegen hagynom..
Hol itt az Isten gondviselő szeretete?
Kilencedszer kerülnék egyeb müteteim után most ezzel a műtőasztalra..elegem van a hordd mosolyogva Krisztussal a keresztet szövegből..!
Idáig ment nem birom tovább...!!
Körülöttem senkinek nincs ennyire rossz sora. Miért baj ha hívőn férjhezmenni boldogan elni dolgozni a közösségben és a szolgálatom ellátni szeretném egeszségbe ? Egyszoval gyümölcstermő de normál életet szeretnék? Hol tiszteli az Isten a szabad akaratom ha sokadszorra is mindent elvesz tőlem?
Teológiát végzett és pszichológiát tanult gyakorló hívőként is erőm hitem pszichém végén vagyok..miért reméljek még?
Imát kérek gyógyulásért, erőért, hitért; a sorsom elrendeződéséért.
Köszönöm
Valóban leginkább csak imát ajánlhatok föl, mert tanácsot, a kérdéseire választ adni nemigen tudok. Igen, rejtélyes, hogy miért ilyen különböző az életünk. Van, aki nagy boldogságban él, s van aki súlyos keresztek alatt. Bár olyan is van, amikor ez a kettő együtt van. Önnek már nagyon sok mindent kellett elszenvednie, s ahogy írja, egyáltalán nem látni a végét. Már hogy is volna baj, ha Ön szeretne boldogan élni, szeretné, ha a vágyai teljesülnének. Mindnyájan erre törekszünk. Talán ott kell vitába szállnom a leírt gondolatokkal, hogy egyáltalán nem gondolhatjuk, hogy Isten akarja, hogy Önnek ilyen nehéz legyen az élete. De ezt a teológiából Ön is tudja, csak a hétköznapi megélése ennek a teológiai ismeretnek egyáltalán nem könnyű. Igen, vannak titkok, vannak rejtélyes dolgok, amiknek nem ismerjük az okát. Istent szeretnénk faggatni, de nincs válasz. Ilyenkor azt szoktam tanácsolni - lám mégis megpróbálok adni egyet - hogy a kérdést ne okhatározói, hanem célhatározói értelemben tegyük föl: miért - nem mi okból, hanem mi célból? Az okot nemigen fogjuk tudni megtalálni, de a célját talán. Minden szenvedésnek van értelme, célja. Amikor látjuk a célt, akkor máris könnyebb elviselni, mert előre látjuk, hogy ennek lesz értelme. Például egy műtétbe, súlyos kezelésbe is azért megyünk bele, mert azt reméljük, hogy ez lesz a kiút, lesz értelme. Ha eleve tudnánk, hogy nincs értelme, célja, dehogyis vállalnánk a tortúrát.
A mosolygós kereszthordozást én sem tanácsolom. Azzal talán nem is lehet mit kezdeni. Az önbecsapás. De arra törekedni, hogy ha már van szenvedésem, akkor annak legyen értelme, s ezért fölajánlom másokért, akkor máris könnyebbé válhat a legsúlyosabb teher is. Ismertem egy asszonyt, aki életében nagyon sokat szenvedett, sokszor volt kórházban. Ott látva a jajgató, mindenkit, Istent, orvost, ápolót haragosan szidó betegtársait úgy fogalmazott: "Milyen szomorú, hogy kárbavesznek ezek a szenvedések. Ahelyett, hogy fölajánlanák másokért, s így értékké válna az, ami önmagában rossz." Tudom, hogy ez sem könnyű, de legalább valami értelmes kezelése az egyébként értelmetlen szenvedésnek.
Kedves Atya!
Mit gondol Ferenc pápa kijelentéséről?
Azt olvastam, hogy szerinte nem szabad pénzt kérni a misékért, a keresztelőkért, a temetésekért és az áldásért.
Hogy nincsen benne semmi új. A szentségekért egyébként sem szabad pénzt elfogadni, ezt az egyházjog eleve tiltja. Furcsa is lenne, pénzért árulni a kegyelmet. Igaz, hogy az esküvőért szoktak fölszámolni díjat, ezt templomhasználati díjnak nevezik. De semmi más szentség ünneplésért nem szoktak pénzt kérni. Hogy az esküvőn templomhasználati díjat kérnek, ezen nem kell megbotránkozni, hiszen számtalan egyéb költségért hatalmas összegeket szoktak általában kifizetni. Egyszer egy pap azt mondta, szíve szerint mindig annyit kérne a templomhasználatért, amennyibe került a menyasszonyi ruha. Van benne valami. A temetés nem szentség, annak is megvan az egyházi díjszabása. Ez leginkább iránymutatás. Hiszen sokkal nehezebb volna úgy kezelni, hogy a gyászolókra bízza a pap, hogy annyit adjanak, amennyit szánnak. A temetés is olyan esemény, amelyre rengeteg pénzt szoktak kiadni, itt is sok esetben fölöslegesen, a külsőségek miatt. A temetés legértékesebb és legtöbbet segítő részéért ne adjanak semmit? Valójábnan a legtöbbször az emberek érzik, hogy kell adniuk, hiszen sokat kapnak. Ezt segíti az intézményesült stóladíjszabás. Itt van még a szentmise. Ez is azért kötött díjazású, hogy segítse a folyamatot. Sok helyen az egyház ebből él, ebből fizeti a rezsit, a munkatársakat (pap, kántor, sekrestyés). Nem kell csodálkozni azon, hogy úgy tűnik, mindennek ára van. A hivatalos egyházi stóladíjszabásban egyébként szerepel az is, hogy ha egy család nem tudja kifizetni a szokásos díjat, akkor attól részben vagy akár egészében tekintsen el a pap.
Nos, mindezek után tudom azt mondani, hogy igaza van Ferenc pápának, ha azt mondja, hogy jobb lenne, ha nem létezne ez a díjszabás. Ha az egyház jobban hasonlítana az ősegyházhoz, amikor annak minden tagja természetesnek tartotta, hogy együtt tartják fenn a közösséget, annak terheit együtt hordozzák. Hogy hogyan fogalmazott pontosan a pápa, azt nem tudom. Az túlzás volna, s gondolom, ő sem mondja, hogy nem szabad semmilyen egyházi tevékenységért pénzt elfogadni. De a szentségekért valóban nem szabad, ez tény.
Kedves lelkiatya azt szeretném kérdezni hogy ez mit jelent? "Amikor az emberek kezdtek elszaporodni a földön és leányaik születtek,
az Isten fiai látták, hogy az emberek lányai szépek. Feleségül vették mindazokat, akik tetszettek nekik.
Ekkor az Úr így szólt: ?Nem marad éltető lelkem az emberben örökké, mivel test. Életkora csak 120 év legyen.?
Óriások éltek akkor a földön (és később is), amikor az Isten fiai az emberek lányaival összeházasodtak, és ezek gyermekeket szültek nekik; ezek a régi idők híres hősei.
Ter 6,1-4 Istennek fiai voltak Jézus előtt? Valóban léteztek fél istenek? segítségét előre is köszönöm gemgirl
Hasonló választ adhatok, mint arra a kérdésre, hogy miért fogalmaz a Teremtő többes számban, holott nyilvánvaló, hogy a Teremtést egymaga vitte végbe. Ott is, itt is a más népek hiedelemvilágának a szövegbe keveredésével van dolgunk. Persze, ez nem jelenti azt, hogy akkor ennek nincs is értelme a Bibliában. Vannak olyan szövegek, amelyek nem olyan könnyen adják meg magukat.
Az, hogy egykor óriások éltek a földön, arra az érdekes tapasztalatra vezethető vissza, hogy az emberiség mindig a saját korát gyengébbnek ítéli meg, mint az elődökét. Ez fejeződik ki a "bezzeg a mi időnkben..." kifejezés, amely szintén arra utal, hogy úgy érezzük, régebben jobb volt. A "mai fiatalokra" mindig panasz van, hozzátéve, hogy "a mi időnkben ilyen nem volt". Még a szerzetes atyák is úgy látják, hogy amiben élnek, az hitvány nemzedék, de nem így a nagy öregek, akik sokkal szentebbek voltak. Ennek az emberi tapasztalatnak lehet a gondolati gyümölcse az, hogy a régiek jóval nagyobbak voltak, mint mi, és sokkal hosszabb ideig is éltek. Ennek szab korlátot a Teremtő a 120 évvel. Félistenek tehát nincsenek, csak legföljebb angyalok.
Tisztelt Választ adó Atya!
Igen speciális kérdéssel jövök, mivel semmi sem segít rajtam. Próbálom rövidre fogni a mondandót, bár szerintem ez személyességet kívánna. Annak hiányában írom le dillemámat. 13 év után találtam egy gyóntató atyát, akivel kb 4,5 éves többé kevésbé rendszeres gyónásaimat sikerült normalizálni, elkötelezett keresztényként.A kapcsolat építőleg hatott rám, s jó volt a kapcsolat. A visszajelzései is ezt jelezték vissza. Az utóbbi időben előre egyeztetett időpontban. Október elejére is volt megbeszélt időpontunk, amelyet az adott Atya kb. 2 nappal a kb 6 hét várakozás után lemondott messengeren, időhiányra hivatkozva, s a továbbiakban sem tud vállalni. Szerettem volna ezt akár csak egy telefonbeszélgetés formájában megbeszélni, mivel nagyon nehéz és megterhelt életállapotban vagyok. Életkoromnál fogva is nagyon nehéz újra igényeimnek megfelelően, ami az állandóságot sem zárja ki - találni olyan atyát, akivel lehet mélyebbre jutni a lelkiéletem területén. De ami nagyon zavar ebben a tekintetben, hogy egy teljes elzárkózást élek meg a részéről, amit egyáltalán nem tapasztaltam a még meglévő gyónások alkalmakkor.Semmi jelét nem mutatta arra, hogy esetleg szeretne lemondani rólam, sőt minden alkalommal a bátorítás volt a determináló. Persze tudom ez is lehet egyfajta lelkivezetés /lelkiveztő hiányában/- mégis a gyónások voltak az elsődleges szempontok. A telefon hívásaimat nem fogadja, a mess.-ről úgyérzem letiltott. Ez utóbbi dolgok keltettek bennem olyan feszültséget, haragot amit szeretném ha feloldásra kerülnének. Ua. tehetetlen is vagyok, mert úgy érzem ebben nagyon nagy segítségünkre lehetne, ha tudna egy személyes beszélgetést biztosítani a számomra, ahol nyitott tudnék lenni a hirtelen nem így tervezett helyzetre. Ez így azt a bizonytalanságot is okozza, hogy egyáltalán lehet még állandó gyóntató, esetleg szabad választás alapján? Az nem lehet hosszabb ideig tartó? Szerintem akkor tud az ember jobban megnyílni, ha jobban megismeri a másikat. Persze a jó Isten az első, de az is embereken keresztül jöhet. Egyedülálló/ zárkózott emberként ez a módszer nagyon durva, az Atya részéről.Ha komolyabban szeretném venni az Istennel való kapcsolatomat, akkor az állandóság nélkülözhetetlen, úgy gondolom. Nagyon nehezen tudtam megnyílni, s ezt ő is tudja. Szeretnék megnyugodni, s ha kell ezt az elválást vállalni - megnyugodni. Valahogyan rehabilitálódni, mert ez nagyon összetörte, amúgy is krízisben lévő lelkemet. Köszönöm a választ!
Amit leír, valóban szokatlan, furcsa, nehezen érthető. Teljesen megértem az Ön zavartságát és nyilván azt a vágyát, hogy legalább meg tudná beszélni ezzel az atyával, hogy akkor mi is a helyzet. Bár, ebben az erős elzárkózásában valójában már világos, hogy mi is a helyzet, vagyis, hogy ő már nem lehet az Ön lelkivezetője. Ez a jelekből nyilvánvaló. Ami furcsa, hogy erre nem kapott magyarázatot. Viszont egészen biztosan van ennek magyarázata, csak ezt Ön nem tudja, nem látja, s ez az, ami zavarja. Mondom, jogosan, mégis hozzáteszem, hogy minden bizonnyal az atyának is megvannak a maga indítékai. Tehát van oka annak is, hogy miért nem vállja tovább az Ön lelkivezetését, és annak is, hogy miért ilyen erőteljes elzárkózással valósítja ezt meg. Mondom, én is azt érzem, hogy ez szeretetlenség, de föl kell tételeznünk, hogy ennek is megvan az oka. Hiszen, mint mondja, korábban nagyon is figyelmes volt Ön felé.
Azt tudom tanácsolni, hogy engedje el ennek a kérdésnek a firtatását. Nem kizárt, hogy majd idővel valahogy ki fog derülni ez a rejtély, de most ne foglalkozzék vele. Elegendő munka annak földolgozása, hogy ezek szerint váltania kell, keresnie kell egy új lelkivezetőt. Azt, hogy ennek mi volt az oka, most ne firtassa. Mondom, könnyen lehet, hogy idővel ez majd valahogy kiderül.
Tisztelt Lelkiatya!
Ha Isten különleges képességeket ad, és nem tudom mire használjam őket, akkor hogyan fogok elszámolni velük? Kaptam, de nem szolgáltam.
Hogy találhatom meg a választ arra, ami már misztika és emiatt ködös, bizonytalan, ingoványos és veszélyes terület, hiszen a szellemi erők, jók és rosszak küzdőtere az, óriásit lehet bukni, de hatalmas dolgokat lehet tenni is, s nagy a tét, a lelkünk üdvössége!
Lelkeket szeretne menteni az Úr, de kevés a munkás és sok a veszedelem, vajon mi az, ami az én felelősségem e küzdelemben?
Máté
Kedves Máté! Isten a józanság és a béke Istene. Ha valami rendkívüli, azt mindig nagy körültekintéssel kell kezelni. Ahogy teszi ezt Ön is, hisz azért is kérdezett rá. Ha az ember azt veszi észre, hogy különleges adottságokkal rendelkezik, mindenképp érdemes a rendbe illeszteni, és nem kirúgni vele a normális keretek közül. Ez nem vesztegetése a különleges képességeknek, hanem helyes és józan kezelése. Ha valóban azért adta Isten ezt vagy azt a különleges képességet, hogy azzal mások hasznára legyen, segítse az üdvösséget, akkor erre teljesen nyilvánvalóan és érthetően rá is vezeti az érintett személyt. Ha bizonytalanság, homály, zavar van az efféle képesség körül, akkor nyomban lehet gondolni, hogy ez nem Istentől jön, hiszen Isten a józanság és a béke Istene. Igen, valóban nagyot lehet bukni, ha valaki bizonytalan eredetű szellemi erőkkel próbál együttműködni. Hatalmas dolgokat csak Istennel lehet tenni, nélküle nem. A valóban segítő szellemi erők, vagyis az angyalok teljes mértékben alávetik magukat Istennek, és ugyanezt az engedelmességet és alázatot tanítják nekünk is, ebbe az irányba vezetnek. A különleges dolgokkal, képességekkel, jelenségekkel szemben tehát jobb távolságot tartani, mértéktartónak maradni. Ez nem gyávaság vagy túlokoskodás, hanem Isten rendjének keresése. Ha megvan bennem a szándék a segítésre, és képességet is kaptam hozzá, akkor Isten meg is mutatja teljesen világosan, hogy hol, miként tudom magamat abban az ő akarata szerint hasznossá tenni.
