Kedves Zsóka! Talán ezen a ponton megértjük, vagy legalábbis közelebb kerülhetünk a Miatyánknak egyik nehéz mondatának az értelméhöz: "Ne vígy minket a kísértésbe!" Ez olyan nehezen érthető, hogy újabban erős törekvés van arra, hogy ki is hagyják, legalábbis átfogalmazzák, mert sehogysem lehet ezt fölfogni, hogy Isten vinne minket a kísértésbe. Ám Jézus így fogalmazta az imát, vélhetően ő nem tévedett, amikor erre tanított meg minket. A sátán csak azt tudja megtenni, amit Isten megenged neki. Néha hosszabbra engedi a pórázt (mint most, a háború idején), máskor meg rövidebbre. Hogy miért, ezt bizony nem tudjuk. Néha utólag rájövünk, hogy igaza volt. Úgy látszik, Jézusnak is szüksége volt erre a próbatételre, az Atya megengedte, hogy így legyen. Vélhetően nem úgy kell értelmezni ezeket a szavakat, hogy a sátán valóságosan elvitte volna Jézust ide vagy oda. Úgy tudjuk elképzelni, hogy ezek gondolati kísértések voltak. Ezekben a mondatokban nem a helyszín a fontos, hanem a késztetés, amit kiválthat az az elképzelt hely: a templom párkánya vagy egy olyan magas hegy, ahonnan az egész világot be lehet látni. De hogy ezeket a gondolati kísértéseket miért hagyta az Atya, ezt nem tudjuk. Mindenesetre Jézus győztesen jött ki belőle, tehát megerősödött általa. Megint az Atyának lett igaza, hogy erre valamiképpen szüksége volt.

Nagyon nehéz, emberileg szinte megoldhatatlannak látszó helyzet ez. Nyilván nem egészséges a kapcsolatuk, s ezt orvosolni, főként kívülről szinte lehetetlen. Az egyik sarokpontja a dolognak, hogy a férj és édesapa álljon a sarkára, egyedül, a szülők közvetlen támogatása nélkül. A következő, hogy ez mit is jelent, mit csináljon. Nyilván nem a templombajárás itt a fő kérdés, mégis talán ezen keresztül lehet elindítani egy olyan folyamatot, amely kimozdítja ebből a patt helyzetből őket. Én az édesapának azt tanácsolnám, hogy bármi is van, a templomot ne hagyja el. Akárhogyan hisztizik is emiatt a felesége. Járjon templomba addig, amíg meg nem unja a feleség ezt a gyerekes magatartását, be nem látja, hogy ezzel a hadviseléssel nem ér célt. Legyen tehát olyan pontja a férjnek, amely független a feleségétől. A terrorizálás miatt éppen ez az, amit nem tud elviselni a feleség. S hová máshová kapaszkodjon a férj, mint az élő Istenbe, a vele való kapcsolatba? A gyermek? Ő pedig kéthetente mehessen el az édesapjával. Ezt követelje ki a férj. Ha neki Isten igazán fontos, akkor ezt nagy erővel tovább akarja adni a gyermekének is. A másik nagy eredmény az volna, ha sikerülne rávenni a feleséget egy párterápiára. De a férj egyedül is eljárhat ilyen szakemberhöz, aki esetleg majd abban is tud segíteni, tanácsot adni, hogy a feleséget hogyan lehet rávenni, hogy ő is menjen el egy ilyen találkozásra. A feleség nem boldog. Hátha ki lehet mozdítani ebből a sajátos pszichózisából azzal, ha valaki rávilágít, hogy lehetne akár boldog is, ha másként állna hozzá a házastársi kapcsolathoz. Szóval, ezeket a tanácsokat adnám az édesapának, férjnek. Azért neki, mert ezeket a lépéseket őneki kell megtennie, más nem teheti meg helyette, akkor nem hoz gyógyulást. A szülőknek pedig marad az imádság, hittel, a csodában is bízva. Mert ehhöz csoda kell, hogy valami változás lehessen. Én is imádkozom értük.

Kedves Antónia! Mindenképpen Isten Szentlelkétől származik ez a késztetés a lelkében, hogy a hála felől közelítse meg az életét. Ez a lelki érlelődésnek is a jele. Az évek és a lelki tapasztalatok hozzák, hogy az ember egyre inkább felismeri a hála jelentőségét. Tehát kövesse is ezt az indíttatást, legyen minél több hála az imádságában, a gondolataiban. A Gondviselés néhány évre megajándékozott minket, magyarokat Oloffson Placid atyával, aki a gulágot megjárva csodálatos tanúságot tett arról, hogy a legszörnyűbb körülmények között is meg lehet látni Isten jóságát, szeretetét. Igen, ez a mostani helyzet óriási próbatétel mindnyájunknak. Félő, hogy egy ideig még csak egyre rosszabb lesz a helyzet a most kitört háború miatt. Megmaradhat-e az örömünk, lehetünk-e hálásak ilyen körülmények között? Ez a hitünk próbája. Ha csak szelíd és kedves körülmények között tudunk hinni és vagyunk képesek látni Isten jóságát, ahhoz talán még hit sem kell, hiszen magától értetődő. De a nehézségek közepette sem veszíteni el a reményt és a bizalmat, ezt már csak mély hittel lehet. Ha tanácsot kér hozzá, azt javasolhatom, hogy építse be a napi imaéletébe a gyakori hálaadást. Reggel első gondolata legyen, minden imáját ezzel kezdje, rögzíthet külön is időpontot, amikor csak hálát ad. Kereshet erre imaszövegeket, de a saját szavaival is kifejezheti, hogy mi mindent köszön meg az Úrnak. Zárásként pedig még annyit, hogy a további lépés az lesz, amikor fölfedezi, hogy micsoda ereje van a dicsőítésnek. Amikor már nem is kell mit mondani, hogy miért vagyok hálás, egyszerűen csak köszönöm, hogy jó az Úr, és dicsőítem őt. Idővel majd erre is legyen gondja, figyelme!

Kedves Glória! Ha arra éreztek indíttatást, hogy nagyböjtben minden nap a fájdalmas olvasót mondják, akkor kövessék azt. Így is lehet, nem helytelen. De persze, csak egy bizonyos időre. Húsvétkor meg egy ideig lehet esetleg csak a dicsőségest mondani. De nyilván azért ilyen összetett a titkok rendje, hogy egyfajta kiegyensúlyozottságot adjon.

Ha ragaszkodik ahhoz, hogy igennel vagy nemmel válaszoljak, akkor azt mondom: igen. Az ilyen időtöltés egészen biztosan nem visz közelebb Istenhöz. Akkor meg minek. Eldurvítja a lelket. Semmi értelme ilyenre fecsérelni az időt.

Ha jól sejtem, egy aggódó szülő teszi föl ezt a kérdést, töprengvén, hogyan tudjon jó tanácsot adni lelkes gyermekének. Az én tanácsom a szülőnek az, hogy értékelje a gyermekie lelkesedését, és azt ne visszafogni akarja, hanem inkább bátorítsa. Persze, a túlzásoktól is meg kell óvni a még tapasztalatlanokat. De amit leírt, az szerintem teljesíthető. Hogy a gyermek egyáltalán nem eszik édességet a nagyböjtben, ez, ugye, egyáltalán nem veszélyes, nem egészségtelen. Erre mindenképp lehet bíztatni. Ha véletlenül megszegte, és emiatt szeretne gyónni, ebben mindenképp érdemes bátorítani. Az igaz, hogy nincs ilyen szabály, hogy csak akkor mehetne áldozni, ha előtte meggyónt. De ha a lelkiismerete őt erre indítja, akkor érdemes ebben erősíteni. Hacsak lehet, gyónjon meg. Persze, ha nem lehet, akkor is áldozzon, abból semmiképp se maradjon ki egy apró botlás miatt. Kedvenc sorozatát nem nézi, helyette mindennap olvassa a Bibliát. Istenem, adjon hálát, hogy a gyermekét most ennyire megfogta Jézus iránti szeretete! Érdemes segíteni őt ebben, semmi kára nem fog származni belőle. Az egy napos kenyér és víz fogyasztás sem káros. Kemény, de jól tartható. Bár minél több gyermeknek volna ilyen lelkülete, mint az Ön gyermekének!- Adjon hálát érte!

A koliba alapja a főtt búza. Ezt lehet tetszés szerint ízesíteni cukorral vagy mézzel, dióval, kakaóval, ehető magvakkal, aszaltgyümölcs darabokkal. A búzát előtte egy éjszakán át áztatni kell, majd vízben megfőzzük - erre is szánni kell 2-3 órát. Ha megfőtt, belekeverjük a cukrot vagy mézet és az egyéb hozzávalókat. Érdemes egy kis sót is beletenni, az még ízletesebbé teszi. Valójában ennyi az egész. Van, aki a búzát egészen pépessé töri, és abba a masszába keveri a hozzávalókat. A méz helyett érdemesebb inkább cukrot használni, mert a méz kiszívja a magvak víztartalmát és a búzaszemek hamar megkeményednek. Az áldásra előkészítés során szokták a koliba felületét díszíteni, hogy ne csak finom, hanem szép is legyen. Itt utat lehet engedni az egyéni kreativitásnak. A receptet is közlő egy korábbi cikk szép példákat is mutat erre: https://hd.gorogkatolikus.hu/Hogyan-keszul-a-koliba-2017-februar-28

A világvégéről szólva jó tudnunk, hogy az ősegyházban azért imádkoztak, hogy minél hamarabb legyen vége a világnak, minél hamarabb jöjjön el Krisztus. Ez arról tanúskodik, hogy akkor a hívek számára sokkal fontosabb volt a Krisztushoz tartozás, a Krisztussal való egyesülés, mint a világ dolgai. Mára ez megfordult, és még a keresztények között is sokan a világ dolgait tartják előbbre valónak, és csak utána azt, amit Krisztus mond - feltéve, ha egyezik azzal, amit a világról gondolunk. Ha nem, akkor vagy háborgunk vagy közömbösek maradunk. Amikor Jézus minél hamarabbi második eljöveteléért imádkoztak - azóta eltelt 2000 év! - mégsem gondolták, hogy hiába imádkoznak, hogy fölösleges a Marana tha - azaz, jöjj el, Urunk! Mert ebben az imában a vágyukat fogalmazták meg. S kimondva, közösen kiénekelve ezt a vágyat az még erősebbé válik. Ez a lelkiélet útja, hogy még és még és még szorosabb kapcsolatba jussunk Krisztussal, Istennel. Ha imádkozunk a békéért, ezzel erősödik a vágyunk a béke iránt. Ha ezt sokan tesszük, akkor sokunkban erősödik. Ez sokkal hatékonyabb béketeremtés, mint amikor nagy rendezvényeken tömegek skandálják, hogy "Soha többé háborút!" Az csak önámítás, mert attól nem születik béke az emberek szívében, csak ideig tartó föllelkesülés - amelynek, ráadásul semmi hatása nincs a háborúcsinálókra. Ugyanis azokat ezek a tömegrendezvények mákszemnyit sem hatnak meg. Mivel csupán emberi erőlködés. Ha azonban minél többen, ezrek, milliók a krisztusi béke embereivé válunk, ez igazi béketeremtés. Hogy ez mikor, s hogyan jut el a háborúcsinálók lelkéig, az persze szintén kérdéses. De legalábbis, a jószándékú emberek szívét, lelkét, életét megváltoztatja. Isten a szívünkön keresztül hat az életünkre, nem az eseményeken keresztül. Nem tudjuk, tehát, hogy imánk hogyan hat, hol, hogyan számít be. De miránk egészen biztosan hat. S mivel Jézus egészen világos buzdítást mondott, többször is hangoztatta: "Kérjetek és adatik nektek, keressetek és találtok!", ezért nem szabad lankadnunk és bizonytalankodnunk a kéréseinkben. Persze, a legtökéletesebb kérés, amit Jézus a Miatyánkban adott ajkunkra, kötött a lelkünkre: "Legyen meg a te akaratod!" Ez most is érvényes. Értelmetlen háborúk, érthetetlen katasztrófák idején imádkozik így a hívő ember: Nem tudom, mi ez és miért van, de arra kérlek, legyen meg a te akaratod.

Igen, az alapszabályt megfogalmazó rend szerint szerda és péntek csak a hústartalmú ételektől kell tartózkodni, halat lehet enni ezeken a napokon is.

Teljesen téves lenne ezt a szakaszt individuális értelemben venni, mintha az egyes keresztényekre vonatkoznék. Akkor az illető bűnös volta attól függene, hogy én neki megbocsátok-e, vagy sem? Az említett szakasz megértésében segít a Mt 16,19-20 és a Mt 18,15-18. Hogy az említett helyekre egy az egyben vissza lehetne vezetni a papok feloldozási hatalmát, az szintúgy túlzás. Jézus ezeken a helyeken elsősorban a közösség szemszögéből közelíti meg a bűnt és a bűnöst. Aki vétkezik, az az egész Egyház ellen vétkezik. Mármost bizonyos esetekben az egyházi közösségnek ki kell zárnia a súlyos bűnben élőket, a saját védelmük érdekében és a bűnöst észhez térítendő. Ezt a gyakorlatot ma ritkán alkalmazza az Egyház, legalábbis a súlyos bűnökben lévőkön nem látszik, hogy ki vannak zárva; ha nekik maguknak van belátásuk, akkor nyilván tudják magukról, hogy nem járulhatnak például Eucharisztiához. A kereszténység első századaiban az ilyen helyzeteket súlyosabban ítélték meg, és ténylegesen több évre, évtizedre is kizárták az olyan vétkeket elkövetőket, mint a gyilkosság, házasságtörés vagy hitehagyás. És akkor vették vissza őket az egyházban, amikor alkalmasnak látták az időt, illetve úgy ítélték meg, hogy az illető már meggyógyult lelkében. A helyi egyház feje, a püspök volt az, akinek mindezt mérlegelnie kellett. Később a püspök átadta ezt a feladatát egyes papoknak. Talán ez a történelmi háttér segít megérteni, hogy a "megbocsátás hatalmát" Krisztus nem az egyéneknek, hanem az Egyháznak adta át, az Egyházat pedig teljességében az elöljárói képviselik. Valóban nem mindig egyszerű megkülönböztetni, hogy bizonyos szakaszok csak az apostolokra vonatkoznak-e, vagy minden Krisztus-követőre. Ilyenkor segít a megértésben, ha az említett helyeket más, újszövetségi helyek, vagyis az apostoli levelek vagy az Apostolok Cselekedetei tanításának fényében értelmezzük. Ha pedig figyelmesen olvassuk Pál leveleit, akkor ott találunk rá példát, hogy Pál valakit kizár és visszafogad valamely egyházközségből. Tehát maguk az Üdvözítő tanítványai adják meg nekünk az értelmezés kulcsát.

Kedves László! Köszönöm. Közzéteszem, amit ennek kapcsán írt.

Ha az ember átérzi a maga bűnösségét, az sokat segít az Istenhöz fordulásban. Nem az a baj, ha súlyos bűnt követ el, hanem, ha ilyenkor nem fordul Istenhöz. Mindig tudnunk kell, hogy Isten jósága sokkal nagyobb, mint a mi gonoszságunk. Ahogy említette, az érzékenységéből fakadóan jobban fölzaklatják a saját bűnei, mint esetleg másokat. Ám ez áldás is, mert akkor az Istenhöz fordulása is sokkal intenzívebb. Így hát, tekintse inkább jó tulajdonságnak ezt az érzékenységet. Ne a bűnei vagy éppen ez az érzékenysége legyen a szeme előtt, hanem Isten végtelen jósága. Minél többet gondol erre, annál kevésbé lesz elkeserítő, ha bűnöket követ is el. A kéthetenkénti gyónás nagyon jó. Esetleg megteheti, hogy most, nagyböjtben akár hetente gyónik, majd húsvét után újra kéthetente. Ez még közelebb fogja vinni Istenhöz. Tehát ne ezen állapot megszűntetése legyen a célja, hanem az, hogy ez még inkább Istenhöz emelje!

Erre nincs ember, aki választ tudna adni. A háború mindig értelmetlen, hiábavaló, a bűn fészke, az emberi gyarlóság melegágya. Nincs rá magyarázat, hogy miért itt, miért ott tör ki, tör rá az ártatlan emberekre. Ugyanakkor Isten mindennel tud tanítani. Csak figyelni kell rá. Azok veszik észre a tanítását, akik figyelnek rá. S ez az üzenet mindenkinek más és más lehet.

Azt mondanánk róla, "anonim kereszttény". Ez a kifejezés Karl Rahnertől származik, aki tanításaiban kifejtette, hogy Krisztus egyházának körvonalai nem olyan pontosan kivehetők, mint ahogy mi gondolnánk. Statikusan azt lehetne mondani, aki meg van keresztelve, az keresztény, Krisztus egyházához tartozik, aki nincs, az pedig nem. De a nagy teológus azt tanította, hogy Krisztushoz tartozás nem lehet statikus, nem mérhető, nem egy állandó állapot. Vannak, akik közelebb vannak hozzá, vannak, akik távolabb. Anonim keresztényeknek azokat az embereket mondta, akik ugyan nincsenek megkeresztelve, de életük teljesen olyan, mintha ismernék Jézust, mivel ismeretlenül is úgy élnek, ahogyan ő tanítja. Mahatma Gandhiról ugyanez mondható el. Bár nem volt megkeresztelve, ismerte a keresztény tanítást, és az élete teljesen harmóniában volt vele. Voltak, akik azt mondták, akár szentté is lehetne avatni, hiszen ilyen élettel biztosan a mennyországba került.

Ez az 1. zsoltár kezdő sora: "Boldog ember, ki az istentelenek tanácsában nem járt, és a bűnösök útján meg nem állt..." Ezt görögkatolikus templomainkban minden szombat este a vecsernye első részében szoktuk énekelni saját dallamon.