Kedves lelkiatya azt szeretném kérdezni hogy ha a nőgyógyász petefészek elégtelenség miatt fogamzásgátlót ír fel az bűn beszedni akkor is hogy ha nincs pár kapcsolatban az ember és egyáltalán nem él nemi életet? Úgy tudom hogy az egyház tanítása szerint bűn fogamzásgátlót szedni, de ebben az esetben is? Válaszát előre is köszönöm
Az egyház tanítása arra irányul, hogy abortív módon semmi esetre sem szabad fogamzásgátlást előidézni. Az egyéb jellegű fogamzásgátlási megoldásokat már kevésbé súlyosan ítéli meg. Viszont, ha az ilyen jellegű gyógyszer nem a megfogant élet megakadályozására irányul, akkor nincs benne semmi elítélendő, akkor ez nem bűn. Ha orvos javasolja, nyugodtan lehet vele élni. Nem a tabletta szedése vagy a módszer a bűnös, hanem a gyilkosság vagy a szexuális élet szabadossága.
Tisztelt Lelkiatya!
Az anyagi javakról és a keresztényekről szeretnék kérdezni. A kereszténység a szerénységet, alázatot tartja fontosnak, az Istenhez nagyon közel álló emberek mint a próféták, szerzetesek, apácák is szerényen élnek, anyagi értelemben véve. A Bibliában ezt olvashatjuk: ?Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol a moly és a rozsda megemészti, és ahol a tolvajok kiássák és ellopják,hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben, ahol sem a moly, sem a rozsda nem emészti meg, és ahol a tolvajok sem ássák ki, és nem lopják el. Mert ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is.? Mt6,19-21 Jézus azt is mondta, hogy "Sőt azt mondom nektek, könnyebb a tevének a tű fokán átmennie, semmint a gazdagnak az Isten országába bejutnia." Mt19,24
A kérdésem az lenne, hogy tulajdonképpen milyen mértékben lehet gazdag egy keresztény ember. Arra gondolok, hogy egyáltalán mennyi vagyona lehet, hol van az a határ, ami fölött már a vagyona elválasztja Istentől. Esetleg arról van szó, hogy nem számít az anyagi helyzet mert lehet akár milliomos is a keresztény ember ha eközben gondol másokra is és adakozik azoknak akik jobban rászorulnak?
Az előbb konkrét helyzetekről írtam amikor tényleges vagyona van az embernek, no de mi a helyzet a vágyakozással? Mekkora az a vagyon, amire még keresztény ember vágyhat, amit kívánhat anélkül, hogy bűnös lenne? Feltételezem, hogy a pénz iránti túlzott vágyakozás maga bűn vagy ha nem bűn, akkor abba viszi az embert. Mindenben a mérték a fontos, jól gondolom? Ha például én arra vágyok, hogy legyen egy 3 emeletes villám egy nagy udvarral és szép bútorokkal, az bűn, az Istennek nem tetsző dolog? És ha arról álmodozok, hogy egy lakást szeretnék, egy sajátot, szép berendezéssel, kellemes erkéllyel, szépen felújítottat, az is túlzás Isten számára vagy ez még teljesen belefér? Ami engem illet, egyszer valóban nagyon szeretnék saját lakást vagy házat. Örülnék ha lenne egy nagy házam vagy udvarral, elegánsan berendezve, nagyon jó lenne, de tudnék örülni egy társasházi vagy panel lakásnak is ha lehetnének benne nekem tetsző bútorok és az erkélye is tetszetős lenne. A kérdésem az, hogy számít-e, hogy mennyi pénze van egy keresztény embernek ha egyébként imádkozik, adományozik és nem fordul el Istentől emiatt vagy van egy határ ebben, hogy meddig mehet el, milyen igényei lehetnek és mettől kezdve számít ez bűnnek?
Kedvesebb Isten számára az aki úgy él, hogy hálószobájában csak egy ágy, egy szék, egy asztal van, nincs televíziója, laptopja, nincs sok ruhája, nagyon egyszerű ételeket eszik, kenyéren és vízen él? Most lehet túloztam de gondolom érti mire gondolok, bár akár szó szerint is érthetnénk a kérdést.
Függ-e Isten véleménye velem kapcsolatban attól, hogy nekem milyen vágyaim és anyagi javaim vannak amennyiben nem fordulok el tőle és másokkal adakozó, segítőkész vagyok?
Aligha lehet ilyen határt megszabni. Egészen különbözőek vagyunk, különböző kultúrákban és anyagi helyzetekben. Jézus és az evangélium nem fizikai egyenlőséget akar hirdetni, hanem, hogy mindenki ott keresse és szolgálja az Urat, ahol éppen van. A gazdag ifjúnak azt mondta, ha tökéletes akarsz lenni, add el mindenedet... és kövess engem (Mt 19,21). Zakeus a vagyona felét a szegényeknek adta, az ő esetében az is elég volt (Lk 19,8). Ugyanakkor voltak asszonyok, akik vagyonukból gondoskodtak Jézusról (Lk 8,3), de nekik nem mondta, hogy adják el minden vagyonukat. Nem vagyunk egyformák, és Isten sem mindenkitől ugyanazt kéri. Aki nagy vagyont örököl vagy tudása alapján nagy vagyonra tesz szert, az nagyon sok jót tehet. Igen, lehet keresztény ember nagyon gazdag is, ha azt jól használja föl, ha a vagyonából sokakat segít.
Ami a vágyakat illeti, ott inkább a józanság az, amely evangéliumi. Szabad szép életre vágyni és ezért tenni is. Ha ezt az ember evangéliumi élettel, tehát Isten parancsainak követése nyomán tudja megvalósítani, akkor ebben semmi rossz nincsen. De az biztos, hogy ha az ember túlságosan evilági célokat követ, akkor félő, hogy becsapja magát, hogy ezzel ő közben csak jót akar tenni. Sokkal fontosabb arra törekedni, hogy Isten akarata szerinti boldog, mint arra, hogy a világ elképzelése szerint kényelmes életünk legyen. Egyébként attól tartok, hogy a filmek világa is sokakat megbolondít, s azért is mutatnak nekünk a szappanopera-szerű filmekben gyönyörű házakat, kényelmes autókat, hogy ezek iránt fölkeltse a vágyat, és minél inkább rávegyen bennünket a fölid javak hajszolására. Ennek nem szabad bedőlni. Érdemes minél inkább a lelkiéletre törekedni. Ennek része lehet az egyszerű élet, a dőzsölés azonban kevésbé. Jézusnak az Ön által is idézett szavai, hogy nehéz a gazdagnak bejutni a mennyek országába, mindenesetre elgondolkodtató. Ennek ellenére mégis sokan törekszenek arra, hogy gazdagok legyenek, holott ezzel csak megnehezítik a saját útjukat, hogy a mennybe juthassanak.
Tisztelt Lelkiatya!
Lehet-e imádkozni azért, hogy mondjon le az ukrán kormány, akkor ugyanis azonnal véget érne a háború. Vagy az?rt hogy fejeződjön be az orosz emberek üldözése a közéletben?
A békéért nagyon fontos imádkozni. Hogy ezt hogyan vigye végbe az Úr, ebben nem kell nekünk tanácsot adni neki. Ha lemondana az ukrán kormány, fogalmunk sincs, hogy ez milyen következményekkel járna. Annyira bonyolult ez a helyzet, hogy mi, egyszerű emberek képtelenek vagyunk átlátni, hogy mi itt a helyes lépés. Legyen béke, ezért imádkozzunk, és ezért tegyünk meg minden tőlünk telhetőt - a saját életünkben is.
Gyülekezetes keresztelésben keresztelt nő, házasodhat templomi szertartásban? Ha nem, akkor leírná kedves atya a biblia alapján miert nem?
Ha az egyik fél katolikus, akkor igen. A püspöktől kell hozzá engedélyt kérni, hogy szabályos legyen, de ha nem kérnek, akkor is érvényes a házasságkötés. Nem evangéliumellenes csak szabálytalan a katolikus egyház rendje szempontjából. Ez abban az esetben igaz, ha a "gyülekezetes keresztelés" valóban érvényes, tehát a Szentháromságra történő keresztelés volt. Akkor az illető nő keresztény, és nincs teológiai akadálya, hogy katolikus szentségben részesüljön.
Kedves Lelkiatya! Pontosítani szeretnék az egyik kérdésen. Az lenne a kérdés, hogy ha már nagyon nem bírom megtartani a böjti fogadalmamat(ennivalóban), akkor kérhetek e felmentést erre? És ha igen, akkor azt csak a lelki atyámtól kérhetem, vagy bármelyik föl szentelt paptól? Válaszáért hálás vagyok!
G.
Az ilyen, ha csak lehet, kerülendő. Ha ilyen helyzetbe kerül valaki, annak le kell vonnia a következtetéseket, hogy nem szabad túlzott böjti vállalást fogadni. Igen, ilyenkor ezt legjobb megbeszélni a saját lelki atyával. Ha pedig ez nem lehetséges, akkor valamelyik atyával, mintegy áldást kérni erre a váltásra. Viszont ebben az esetben a váltás ne csak egyszeri alkalom legyen, hanem akkor az enyhítés már maradjon meg a böjti idő végéig. Amikor pedig újabb böjti elhatározást tesz, akkor ennek tapasztalatát érdemes lesz majd beépíteni. Az Úr a jókedvű adakozót szereti (2Kor 9,7).
Kedves Lelkiatya!
Nemrég hallottam az 5:2 diétáról, ami arról szól, hogy a hét során két napon csak minimális (500-600 kcal) táplálékot viszünk be a szervezetünkbe, a fennmaradó öt napon pedig normál (mérsékelt) étkezést folytatunk.
Rögtön eszembe jutott Egyházunk böjti fegyelme, amely szerdára és péntekre böjtöt javasol. Szívesen kipróbálnám ezt a módszert (mind lelki, mind testi szempontból értékesnek tűnik számomra), felajánlva a böjtöt a Szentatya szándékára.
Sok kritika érte ugyan ezt az étrendet, de a kritikák nagyrészt arra vonatkoztak, hogy a nem böjti napokon az emberek túleszik magukat (mégpedig főleg szénhidrátból). Nyilván ezt el lehet kerülni, ha a "normál napokon" inkább fehérjével és zöldségekkel lakunk jól, a szénhidrát fogyasztást pedig minimalizáljuk.
Amennyiben kenyéren és vízen való böjtölési formát vesszük alapul, akkor a 600 kcal körülbelül négy zsemlének felel meg. Ezt mennyire reális hetente kétszer követni? A szerzetesek hogyan böjtölnek, amikor csak kenyeret és vizet vesznek magukhoz?
Válaszát előre is köszönöm!
Érdekes megfigyelés, amit mond, hogy egyes diéták nagyon hasonlítanak a mi keresztény böjtünkhöz. Könnyen lehet, hogy ezeknek az összefüggéseknek a mélyén van igazság. Mégis azt mondom Önnek, hogy e kettőt nagyon világosan válassza szét. Döntse el, hogy böjtölni szeretne, vagy fogyókúrázni. A kettőt nem lehet összekeverni, még ha hasonlítanak is. A böjt imádság, a fogyókúra, diéta pedig egészség őrzés. Az első Istenre irányul, a második az emberre. Ha böjtölés közben eszébe jut, hogy ez milyen jó fogyókúra is, nyomban hessentse el ezt a gondolatot, mert ez kísértés: el akarja terelni a figyelmet a lényegről. Ha viszont fogyókúra közben jut eszébe, hogy ez akár böjt is lehetne, akkor hessentse el ezt a téveszmét. Ez önbecsapás lenne. El kell dönteni, hogy mit ajánlok föl az Úrnak, és mi az, amivel a saját egészségemnek áldozok.
Dicsőség Jézus Krisztusnak! Kedves jó lelki atya!
Egy olyan dolog történt velem, hogy félek, méltatlanul áldoztam. Tudom, hogy az ember soha sem méltó, hanem Jézus Krisztusban vetett hitünk révén Ő méltat bennünket arra, hogy részesülhessünk testéből véréből.
A következő történt: Liturgia előtt valami ételt megkóstoltam. Akkor láttam, hogy nem biztos, hogy a minimális böjti idő 1 óra meg lesz. A templomban van óra, gondoltam ránézek és nem áldozok. Viszont az áldozás után néztem rá az órára, és valóban nem volt meg az egy óra. Eléggé nyomaszt ez a dolog. Tudom, hogy a keleti rítusban talán nem így határozzák meg az áldozás előtti időt, én is görögkatolikus vagyok. Holnap vasárnap lesz, atya szerint áldozhatok? Köszönettel várom válaszát!
Áldott böjti zarándoklatot kívánok az atyának is. Mária
Az legyen ennek az esetnek a tanulsága, hogy Liturgia előtt soha ne kóstoljon meg semmit. Én méltatlannak tartom, ha mi, görögkatolikusok az egy órát a szentáldozás pillanatáig számoljuk. Azért, mert ebben az esetben többnyire akár a Liturgia előtt közvetlenül is ehetnénk, hiszen a Szent Liturgia többnyire egy órán át tart, vagy tovább, s ha az áldozók sorának a végére állok, még ki is jöhet a 60 perc. De ez a számítgatás valóban méltatlan, ezt mindenképp kerüljük el. Ha tanácsot adhatok, az legyen a minimum, hogy Liturgia kezdése előtt egy órával már semmilyen ételt ne vegyen magunkhoz.
Az Ön esetében, kedves Marika, mégis azt mondom, emiatt a kis ballépés miatt nehogy megfossza magát vasárnap a szent Eucharisztiától. Ha lehet, gyónjon meg. Ha nem lehet, akkor is menjen áldozni, legalább most egy kicsit komolyabb lesz a bűnbánata. Ami tehát történt, az nem halálos bűn, de a későbbiekben mindenképp kerülendő.
Kedves Lelkiatya!
A bántalmakat békével tűrni erény. De a tűrés nem ad-e biztatást a bántalmazónak, aki így még inkább enged magában a gonosznak, vagyis a tűrés a bántalmazót magát is még inkább bűnbe sodorja? Mi ilyenkor a helyes magatartás? Magunkba mélyedni és a bántalmazóért egy fohászt mondani, persze, de ezt a bántalmazottnak nyomban megtenni szinte lehetetlen, hiszen először a saját lelki nyugalmát kell, hogy visszaállítsa. Első körben reálisan azért tudhat imádkozni, hogy majd egyszer őszintén imádkozhasson azért, aki őt bántalmazta. De mégis, nem jobb lépéseket tenni a bántalmazás leállításáért magának a bántalmazónak az érdekében is?
Való igaz, hogy ez gyakran megesik. Ha béketűrő embert látnak, az emberi gőg fölágaskodik, és csak még jobban akarja fitogtatni erejét. A logika szerint tehát igaza van Önnek, hogy íly módon a béketűrésünkkel még jobban bűnbe sodorjuk a bántalmazót. De azzal is számoljunk, hogy az Istenért és Istennel vállalt béketűrésnek is lehet segítő hatása. Míg annak az ellenkezője aligha tud segíteni a másik emberen. Lássuk be, elsősorban magunk miatt szeretnénk leállítani a velünk szembeni erőszakot, nem pedig a minket bántalmazó lelki békességéért. A bántalmazó lelkiállapota nem attól függ, hogy hagyják-e kibontakozni az erőszakosságát. Ha erőszakkal találkozik, vélhetően ez csak növeli a saját durvaságát. Míg, ha szelíden viselt türelemmel szembesül, ez elbizonytalanítja, ez nem az ő pályája, erre ő sokkal kevésbé számít. Sokkal inkább ez a furcsának tűnő krisztusi magatartás, hoz eredményt, mint az emberi logika. A szentírás tanúsága is erről a fordított logikáról árulkodik: "Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a jóval a rosszat." (Róm 12,21)
Tisztelt Lelkiatya! Egy meglehetősen kínos, ciki kérdéssel fordulok Önhöz. Az a problémám, hogy társasházban lakok, albérletben és a felettem lakó szomszédok néha kifejezetten hangosan élik a nemi életüket. Legelső alkalmakkor borzasztó hangosak voltak, amolyan állatias volt az egész, utána szerencsére sokkal halkabbak lettek. ... Albérlők ők is, a férfi már évek óta itt lakik szerintem, de a nő csak pár hónapja költözött be hozzá. Én nem akarok más örömének megítélője lenni, de már nagyon zavar az egész. Ha nem ragaszkodnék a lakás elhelyezkedéséhez és nem laknék itt már öt éve és nem szoktam volna meg az itteni helyet, akkor lehet el is költöznék. Tudom, hogy nem szép ilyet tenni, bizonyára nem keresztény dolog, de már magamban nem egyszer kívántam, hogy bár szakítana a párocska és költözne el a nő vagy költöznének el mindketten mert eléggé önzőségnek tartom, amit művelnek. ...
Nem tudom, hogy mások szóltak-e nekik bármit is. Szólni azért nem szeretnék mert nem akarom, hogy én tűnjek fel gonoszként és kotnyelesként és mivel társasházról van szó, ezért tulajdonképpen más is találhat indokot, hogy kire miért szóljon rá. ...
Kérem bocsássa meg a kínos kérdésemet, de Ön szerint jogosan zavarnak engem ezek a dolgok? Kellene tenni valamit ellene vagy inkább tűrni kellene és elnézőnek lenni hisz mindenkinek vannak hibái? Vajon Jézus mit mondana erre: nem kell elrontani más örömét és ne ítélkezzünk mert mindenkiben van hiba vagy nekem van igazam, ami két emberre tartozik, az maradjon is köztük? Csak azért merészeltem elgondolkodni, hogy ő vajon erről hogy gondolkodna, mert bizonyos prófétákhoz és tanítókhoz képest lazábban vett bizonyos szabályokat (böjt, szombat, bor fogyasztása), más téren viszont úgy tudom, hogy kifejezetten szigorú volt (például a bujaság, testiség kapcsán). Remélem nem bűn, hogy "belekevertem" egy ilyen témába, de tulajdonképpen a keresztények gyakran hozzá térnek vissza ha azon gondolkodnak, hogyan érdemes cselekedni. Bevallom, felmerült bennem még az is, hogy imádkozzak érte, hogy ne kelljen őket hallgatnom és vége legyen az egésznek. Ezt szabad? Őszintén szólva legszívesebben ezt tenném, bízva abban, hogy Isten megoldja ezt a helyzetet úgy, ahogy ő jónak látja és igazságot oszt helyettem is, elvégre én csak egy halandó ember vagyok, aki szintén nem tökéletes. Szólni nem szeretnék nekik, mert kínos is, illetve azt se akarom, hogy akkor meg valaki ránk panaszkodjon, mondván, hogy ha már témánál vagyunk. Ha már eddig nem volt ránk panasz.
Hogy ebben Jézushoz fordul tanácsért, hogy ő mit tenne az Önök helyében, ez teljesen helyénvaló gondolat. Ezt mindig érdemes alkalmazni. Persze, nem csak fantáziálással, hogy akkor hogy is viselkedne itt a názáreti rabbi, hanem pontosan ővele megbeszélve: "Uram, Te mit tennél a helyemben?" Ez minden helyzetben alkalmazható. És a helyzet megoldásáért való imádság is teljesen helyes. Hogy milyen módon oldja meg az Úr, abban nagyon nem érdemes tanácsot adni, abban ő úgyis végtelenül találékonyabb. De kérni, hogy ez a rossz helyzet szűnjön meg, ez is keresztény megoldás. Ugyanakkor az imádságtól sem lehet mindent várni, főként nem a saját cselekedeteink pótlását. Ne féljen lépni az emberek felé sem. Itt érzek egy kis gyengeséget az Önök részéről. Persze, hogy szóvá lehet tenni. Még ha intim dologról is van szó. De épp azzal kényszerül erről beszélni, hogy az ő életük intimitása borul ki ezzel a magatartásukkal. Azt javaslom tehát, hogy egy alkalommal beszélje meg ezt velük. Tudom, hogy kínos a téma miatt is, meg a mások figyelmeztetése is mindig nehéz, de van helyzet, amikor ezt nem kerülhetjük el. Finoman, szelíden, mintegy úgy fogalmazva, hogy az ő érdekükben is teszi ezt, de nyugodtan értesítse őket erről a tényről, hogy az intim életük nem marad a lakásuk falai között. Lehet, hogy hálásak is lesznek érte, hogy valaki figyelmeztette erre őket. Persze, az is lehet, hogy nem. Az sem kizárt, hogy abban a pillanatban durva elutasítást kap tőlük, de ez se riassza vissza! Az is egy emberi magatartás lesz, ami után azonban lehet, hogy mégis kicsit másként gondolják. Tekintse tehát erről az oldalról. Nekik akar jót azzal, hogy ezt a kényes kérdést szóvá teszi. Aztán, ha nincs foganatja, akkor marad a tűrés addig, amíg az Úr másként meg nem oldja a helyzetet. Tehát imádkozzék is értük és szóljon is nekik. Meg a szólás előtt is imádkozzék. Meglátja, fog segíteni az Úr Önnek ebben. Bátorság!
Kedves Atya!
Böjti fogadalmam volt, amit egyszer megszegtem, nem tudtam megtartani (éves) Az a kérdésem, hogy ez halálos bűnnek számít, és gyónásban kell letenni, vagy elég felmentést kérni a lelki atyától? Esetleg más fölszentelt paptól?
Üdv: G
Nem számít halálos bűnnek, de azért mindenképpen gyónja meg. Nem csak a halálos bűnöket kell meggyónni. Megkönnyebbül, megtisztul tőle, ha gyónásban elmondja egy atyának. Semmi egyéb következménye nem lesz. Feloldázást kap a végtelenül irgalmas Istentől és kész. Ennyire egyszerű a keresztény életünk, csak nem akarjuk elhinni. Persze, ennek az is része, hogy teljes szívemmel, teljes lelkemmel, teljes elmémmel, minden erőmmel igyekszem őt szeretni és követni.
Kedves atya!
Párkapcsolati temaban kernem a tanacsot!
Koszonom!
Ha nem akarja nyilvánosság elé tárni, írjon a lelkiatya@hd.gorogkatolikus.hu címre.
Kedves Lelkiatya!
13 éves koromban tértem meg, és azóta is töretlenül, rajongva szeretem görögkatolikus egyházamat. A kormány LMBTQ elleni hangneme miatt alaposabban utána jártam a homoszexualitás témájának, és most komoly válságba kerültem.
Véletlen sem szeretném megkérdőjelezni az egyház tanításának bölcsességét, de az érzéseimen nem változtat a lojalitásom sem.
Nem kétséges, hogy egy nő és egy férfi Isten által megáldott szövetsége (házasság), melyből megfogan a gyermek, és ezek az emberek kölcsönös szeretetben és egymás iránti tiszteletben élnek, nos ez a legideálisabb lehetőség.
Utána sorolom amikor a tisztelet és szeretet megvan, de egyedülálló neveli a gyermeket. Mi itt a hiba? Nincs női/férfi minta a gyermek előtt.
És én nem tudom nem ide sorolni két homoszexuálisok gyermekvállalását (örökbefogadását), amennyiben létezik az egymás iránt érzett kölcsönös szeretet és tisztelet.. Mi ott a fő gond? Hogy nincs férfi vagy női minta. Nem látok érdemi különbséget az egyedülállókkal szemben.
Nem értem azt az álláspontot, hogy jobb egy gyermeknek szülő nélkül felnőni, mint ha homoszexiálisok nevelnék. A magyarországi nevelő otthonokban a kábitószer, az erőszak, a túl korai szexualitás nem kirívó eset, hanem olyan természetes, mint az alsónadrág csere jobb családokban. Ismerek ilyen helyen dolgozó és ilyen helyen felnőtt embert is. Ez valóban jobb lenne, mint ha egy gyermeknek két apukája vagy anyukája van, akik szeretik és törődnek vele?
Nyilván nem Isten akarata szerinti, de a házasságon kívüli szexualitás sem az, ennek ellenére egy egyedülálló, partnereit havonta vállogató hetero, ha elég jómódú, simán fogadhat örökbe, és ez ellen semmilyen fellépés nem történik.
Kedves Lelkiatya, én sosem beszélek nyilvánosan ezekről a gondolataimról, mert véletlen sem akarok az egyház álláspontjától eltérő véleményt mondani, de hónapok óta emészt ez a dolog. Rajongva szeretem az egyházam, de ebben a konkrét kérdésben nem tudok egyet érteni vele. Mit tehetnék, hogy megnyugtassam a lelkem? Úgy vélem, hogy nem bűn önmagában eltérően gondolkodni, így nincs rajta mit meggyónni sem. Inkább az érdekelne, hogy hol tévedek, ha tévedek? ("Ha rosszat szóltam, mond, mi volt a rossz.")
Köszönöm válaszát előre is!
Természetesen egyáltalán nem bűn másként gondolkodni. Nagyon fontos gondolkodni, keresni a válaszokat. Nem az a jó hívő, aki gondolkodás nélkül elfogad mindent, ami az ima- és dogmatikakönyvekben van, hanem, aki végére jár mindennek, hogy a hite minél megalapozottabb, minél mélyebb legyen. Szóval itt nincs is semmi hiba.
Ráadásul azt kell mondanom, hogy Önnek igaza van. Ha összehasonlítunk két helyzetet, az egyikben azonos nemű pár nevel föl gyermeket, a másik állami gondozásban van, tehát saját szülő nélkül (tegyük hozzá a törekvés arra irányul, hogy nevelőszülőknél legyenek, amennyire lehet családi körülmények között), nos, nehéz azt mondani, hogy a szülő nélkül nevelődő van jobb helyzetben. A szülői minták terén is van Önnek igazsága, hiszen, számtalan eset van, amikor egyik vagy másik hiányzik, még akár a jelenléte ellenére is (rossz apa- vagy anyakép). Szögezzük azonban le, hogy most még a társadalmi gondolkodásról beszélünk, nem az Egyház tanításáról. Lehet, hogy egy rosszul sikerült házasságban, vagy elvált szülők által nevelt gyermek esetében is vannak súlyos sérülések a személyiségi és nemi identitás kialakulásában, de ezekről a helyzetekről a közgondolkodás egyelőre azt mondja, hogy "nem sikerült", tehát az ilyen családi helyzetet rossznak, sebesültnek minősíti, s ennek a legtöbb esetben elkerülhetetlen következménye a gyermek ilyen vagy olyan sérülése. Igaz, hogy ma szívesen nevezik mozaik családnak a széttört családokat, ezzel próbálva legitimálni, hogy ez is normális, de azért még mindig úgy tekintünk ezekre a helyzetekre, hogy "nem sikerült", "próbáljuk meg másként". Ha azonban két azonos nemű párra tekintenénk úgy, hogy vállalhassanak gyermeket, akkor ezzel azt mondjuk, hogy ez egy normális állapot, ha nem is tökéletes. Nem mondjuk rá, hogy "nem sikerült", hanem egyre jobban ünnepli a torzult gondolkodású társadalom, hogy ez is jó, sőt, ez is olyan, mint a hetero pár. Tehát, ha elfogadjuk, hogy ez jó állapot, akkor miért ne kaphatnának gyermeket? Igaza van. Illetve fordítva, ha kaphatnak gyermeket, akkor ezzel ráerősítünk arra, hogy ez egy jó állapot, elfogadható. Ha nem is tökéletes. Dehát egyik emberi forma sem tökéletes. Itt tart a társadalom, ennél a gondolkodási állapotnál. Ide jutottunk, ide juttaták el a mai nyugati embert. A hiba ott van, hogy ez a kérdés alapvetően rosszul van föltéve, s ezért nem lehet rá jó vagy rossz választ adni. Illetve, csak rosszat lehet.
Most vegyük elő a Bibliát! A keresztény antropológia szerint a szexualitás a férfi és a nő életreszóló kapcsolatának kifejeződése. Házasságon kívül nincs helye. Még ha a mai fiatalok (és felnőttek) 90-95 %-a nem is veszi ezt figyelembe, a Biblia és az Egyház tanítása teljesen következetes ebben. Más dolog a házasságra készülés előjátéka, az udvarlás időszakában történő, már szexuális tartalmú közeledés, együttlétek. Ezeknek megvan a helye, a szerepe a házasság előtt is. De éppen azért nem lehetséges a teljes testi egyesülés a házasság előtt, mert egészen addig nem biztos még az életszövetség. Akkor történt az egyik nagy törés, amikor a tudomány fölfedezte az antibébi tablettát. Ezzel a vívmánnyal teljesen el lehetett különíteni a szexuális életet a családi élettől. A korábbinál százszor felelőtlenebbül lehetett élni szexuális életet. Addig is voltak kihágások, de az annak is minősült. Ettől a ponttól kezdve egyre inkább elvált a szexualitás a házasságtól, és a 60-as évek szexuális forradalma végképp eltépte a kettő kapcsolatát. Az Egyház azonban továbbra is azt tanítja, hogy a kettő szervesen összefügg, nem lehet egyik a másik nélkül. Az azonos neműek élettársi kapcsolata úgy hasonlít a házassághoz, mint a festett citrom az érett narancshoz. Nincs beteljesülés, nincs áldás, nincs egymást pótló, kiegészítő érzelmi harmónia. Van helyette barátság, jó viszony, tevékenységekben egymást jól kiegészítő magatartásforma, nem tagadom, bizonyos érzelmi kötődés, de ez nem Isten áldotta szerelem, amely az Eucharisztiához hasonlítható. Ott is van szeretetben való testi egyesülés!
Hosszasan lehetne még a homoszexualitás pszichés betegségéről beszélni, főként arról az ideológiai hadviselésről, amely ezeket hatásosan irányítja, mégpedig elképesztő erőszakossággal. De erre ez a rövid válaszadás nem elegendő. Gondolataiban tehát válassza szét a társadalmi közgondolkodást az egyház tanításától. Az egyház rámutat az azonos neműek házasságra képtelenségére, és ennek egyszerű következménye, hogy az ilyen párok gyermeket sem kaphatnak. De hogy ezt megértsük, vissza kell menni egészen a Bibliáig, s ehhöz nem könnyű lehántani magunkról korunk közgondolkodását.
Kedves Atya!
Mit tudok az alábbi szituációban?
Sajnos van egy-két atya, akik nagyon unalmas prédikációkat tartanak. Folyamatosan ismétlődő történetekkel állnak elő, alig van kapcsolat a mindennapos küzdelmekkel és még tudnám folytatni.
Arról nem is beszélve, hogy az az üzenet, amit átadnak, abból egyértelműen kiolvasható, hogy az istenképük nem egészséges, nem kiforrott, megrekedtek egy szinten. (Nem csak én gondolom ezt, hanem több ismerős megerősítette.)
Más mesterségeknél is találkozunk ezzel a jelenséggel, hogy nem minden képviselője áll hivatásának magaslatán. Ez, persze, egyáltalán nem jelent mentséget, sem az illető személyeknek, sem az egyház egészének. Mit tud tenni az ilyen szituációban? Nagyon sok mindent.
Nagy lehetőség ez a türelem, a szelídség, az alázat gyakorlására. Igazán nem könnyű elviselni azt, amikor valaki helyzeténél fogva tanítani akar, holott nyilvánvaló, hogy amit nyújtani tud, az édes kevés. Esetleg Jézusra lehet gondolni, aki életének nagy részét úgy töltötte, hogy hallgatta a zsinagógákban a nem mindig épületes tanításokat, melyeket ő sokkal jobban tudott volna, de várt egészen harminc éves koráig.
Aztán imádkozni is lehet az ilyen atyákért. Nagy hit kell ahhoz, hogy merjünk hinni ezek átalakulásában. De volt ilyenre példa, nem is egy, amikor egy pap megtért, és egészen mássá változott minden tanítása.
Van még további lehetőség is. Ez igazából egy játék. De nagyon tartalmas, sokat nyújtó gyakorlat. Ha gyenge is a prédikáció, mégis figyelek rá, és keresem azt a néhány szót, esetleg néhány mondatot, amely mégiscsak tartalmas, ami fölhasználható, vagy legalábbis továbbgondolható. Ismétlem, ez majdnem csak játék, mert egy sportújságot is lehet úgy olvasni, hogy valami lelki tartalmat kifejező szót, kijelentést keresek benne. Ugyanakkor mégsem csupán keresztrejtvény szerű szórakozás ez. Sokat segít az Istenre figyelésemen, mert alakítja azt a hitemet, hogy mindig keressem az ő üzenetét, kiélesedik bennem az a késztetés, hogy bárhol és bármiből kihalljam, hogy merre akar vezetni, mit akar tanítani.
Ezeket tudom tanácsolni Önnek.
Kedves Lelkiatya!
Egy probléma kapcsán szeretném kikérni a véleményét. Fiatal vagyok, az egyetemet tavaly fejeztem be. A problémám az, hogy nem érzem magam boldognak és ennek több oka van. A gyerekkorom többnyire jó volt és szívesen gondolok rá vissza, de az utóbbi években inkább rosszabbak lettek a dolgok. Az édesapám súlyos beteg lett és a diagnózis után 3 évvel elhunyt (ez tavaly történt), természetesen nagyon megviselt (sokat sírtam, nem tudtam aludni, szuicid gondolataim voltak). Ezen kívül is sajnos az utóbbi években volt bőven probléma. Édesanyám is gyakran jár orvoshoz mert egyébként is van több betegsége, illetve megjelent néhány új egészségügyi probléma is nála. Szerencsére kapott jó kezeléseket és ezek elmúltak neki, de nyilvánvalóan aggódtam érte sokat és őt is nagyon bosszantotta a helyzet. Az anyagi helyzetünk is egyre rosszabb lett, nem éhezünk, nem arról van szó, de anyukámat bosszantja és nyilván én sem örülök neki, hogy állandóan váratlan kiadások vannak, hogy bizonyos dolgokat nem tud(unk) megvenni, megtenni. Nem luxus dolgokra kell gondolni, de olyanokra, amik azért jól jönnének. Vagy hogy mondjuk félre is lehessen többet tenni. A járvány is elszomorít, bár meg kell jegyeznem, hogy amikor édesapám beteg volt és az egyetemen távoktatás volt, akkor ezáltal otthon sokat tudtam neki segíteni hiszen nem kellett bejárnom órákra. Ezt leszámítva viszont most már nagyon zavar a bezártság, de én nem merem élni a régi életem, bár már anyagilag sem lenne könnyű és meggondolom mire adok ki pénzt, de a vírus miatt sem merek eljárni ide-oda. Van saját jövedelmem, de nem olyan nagyon sok, ezért plusz munkát igyekszem majd vállalni. Az is nagyon bánt, hogy sokan meghaltak már, akik fontosak voltak nekem és akiknek én fontos voltam és nélkülük nem ugyanolyan már az élet. Az édesapám elvesztése nagyon fájdalmas volt, de nem csupán erről van szó. A nagyszüleimet elveszítettem általános iskolás koromban és egyik nagymamám unokatestvére is elhunyt, még évekkel ezelőtt. Biztosan furcsa ez egy fiatal, éppen egyetemet végzett embertől, de én a családomnak voltam a legfontosabb, a rokonaimnak. Én másoktól olyan érzelmeket nem kaptam mint tőlük és azért is bánt, hogy elhunytak, mert még velem lehettek volna sokáig. Volt barátságban részem, de sajnos én azokban is csak csalódtam. Talán csúnya ilyet mondani és ne haragudjon ezért, de amikor látok egy családot, mondjuk ismerősét, ahol a fiatal felnőtt, az ő szülei, a nagyszülők együtt vannak és egészségesek és a nagyszülők vagy dédszülők is élnek 90 éves korukig, akkor elgondolkodok azon, hogy miért nekem kellett majdnem mindenkit korán elveszítenem. Pontosabban, miért bizonyos családokban van annyi szomorúság és másokban meg nem. Ez tényleg így van. Az okát nem értem az egésznek, hogy nekem miért annyi mindenkit fiatalon elveszítenem és az én szeretteimnek annyit szenvedni és mások meg miért élnek boldogan sokkal tovább. Nem akarok másoknak rosszat kívánni, csak nem értem. A nagymamám is nagyon jó ember volt, tényleg soha nem volt egy rossz szava senkire, adakozó és segítőkész volt, hívő is, eleinte apáca akart lenni. Nem ártott senkinek soha és mégis sokat szenvedett életében. Ismerek másokat, akik közel sem ilyen jó emberek, átvernek másokat, nincs bennük semmi empátia, csak magukra gondolnak és mégis élnek boldogan egészségben már évek óta.
Elszomorítanak ezek a dolgok, amiket leírtam. Az, hogy elveszítettem sok embert, akikkel szerettük egymást, hogy édesanyám is boldogtalan, hogy neki is mindig baja van, hogy a járvány még meg is nehezíti, hogy elmenjek kikapcsolódni, hogy mindig a bezártság. A jövőmben sokszor már nem is tudok reménykedni. Valahogy nem tudom elhinni, hogy egyszer boldog leszek, hogy anyukám is az lesz, hogy elérem a vágyaimat, hogy lesz egy saját lakásom, hogy megtanulok vezetni, hogy elmehetek nyaralni, hogy nem lesz járvány, hogy nem lesznek háborúk.
Édesanyám mindig azt mondja, hogy nekem nem szabad elkeseredni, még előttem az élet, de én csak azt látom évek óta, hogy minden rosszabb lett, nemhogy jobb lenne.
Az én életemben egyéni szinten és világszinten egyaránt.
Ön szerint próbáljak meg mégis reménykedni? Egyáltalán hogy lehet reménykedni amikor sok minden rossz történt? Azt hiszem én azért nem merek remélni és optimista lenni, mert már a rossz dolgokhoz szoktam hozzá és attól tartok, hogy ha reménykedek és mégsem sikerül az, amit remélek, akkor csak rosszul fogom érezni magam.
Jelen lelkiállapotának minden bizonnyal több összetevője is van. Első kérdésem, vélekedésem, hogy Ön esetleg egyedül nőtt föl a családban, tehát nem volt testvére. Azért is gondolom ezt, mert nem ír erről, hogy volna, márpedig ilyen helyzetben sokat jelent egy testvér, akivel osztozhat a családtagok iránti szeretetben illetve elvesztésében. Ha ez így van, akkor ez a tény sok mindent megmagyaráz. Nem azért, mert erről Ön tehet, főként, hogy ellene tehetne valamit, de a jelenség megértéséhöz mégis segít. Aki egyedül nő föl, annak egész gyermekkorában minden meghatározó szeretetkapcsolat fölfelé irányul, a szülei, a nagyszülei felé. Ez még a baráti kapcsolataira is kihat, de még inkább abban a hiányosságban jelentkezik, hogy nincs tapasztalata az oldal irányú, illetve a kisebb testvérek esetében a lefelé irányuló szeretetről. Ez ugyanis nagy mértékben gazdagítja az érzelemvilágot, ami pedig sok élethelyzetben segít, amikor érzelmi sebekről van szó. Ez is okozhatja, hogy Önt az átlagnál érzékenyebben érinti a szeretteinek elvesztése. Főként így, hogy abból többet is kellett átélnie. Továbbá ez érvényes lehet más tartalmú, például anyagi természetű veszteségekre is. Aztán ezek, ráadásul, föl is erősíthetik egymást. Ahogyan az Ön élethelyzetében is megtörtént, hogy a személyek elvesztésével párhuzamosan egyéb kényszerű elengedéseket is át kell élnie. Mindez valóban nem könnyű, igazi próbatétel. S nagyon helyesen föl is teszi a kérdést, hogy mit tegyen. Nyilván sok minden van, amin nem tud, nem is lehet változtatni. Például a múltján, az érzelmi kötődéseinek a kialakulásán, az anyagi veszteségeken, stb. Akkor fogja megtalálni az örömét, a boldogságát, az élete célját, ha helyes irányba néz. Azt mondja, sok boldog családot lát, ahol még élnek a felmenők. Hozzájuk képest az Ön élete szomorúbb. De ha megnéz más családokat, ahol a szülők elváltak, alkoholizáltak, vagy most, a menekülteket látva, akik vagyonukat, egzisztenciájukat elvesztették. Persze, önmagában az a tény, hogy vannak nálunk szomorúbb sorsúak, még nem vígasztal. De legalábbis segít másfajta szemléletet fölvenni. Ám van egy ennél fontosabb tényező, egy nagy lehetőség. Minthogy egyre veszíti el a kötődéseit, személyi és anyagi értelemben, ez késztesse arra, hogy egyre erősebben kötődjék ahhoz, akit soha nem fog elveszítni, akiben soha nem fog csalódni. A veszteségek, ha hitben éljük meg, Istenhöz visznek közelebb. A gyermekkorában erősen fölfelé irányuló szeretkapcsolatok ilyen eredményt is szülhetnek, hogy fölfelé, Isten felé sokkal erősebben kötődik. Ez nem az emberektől, világtól való elfordulást, elszigetelődést jelenti, szó sincs róla. Hiszen Istentől kaptuk a világot, annak számtalan szépségét, a boldog emberi kapcsolatokat. De Önnek most különösen nagy szüksége van az erős, személyes Isten-kapcsolatra, hogy újra megtalálhassa Önmagát, az életben a helyét, következésképp a boldogságát. Aztán fontos, hogy jó társakapcsolatra leljen. Ezt is elsősorban Istentől kérje (s az Istenszülő is sokat segíthet közbenjárásával...). Nagy gonddal ügyelnie kell, hogy az eddig kialakult érzelmi hiányok nehogy belesodorják olyan társkapcsolatba, amely nem egészséges, nem valóságos szeretet-kötelék. Most erre kell készülnie - az Isten-kapcsolat építése mellett. Tudatosan is át kell élnie az eddigi családi kötelékek átértékelődését. Nem szabad visszafelé ragaszkodnia. Természetesen szeretnie kell magára maradt édesanyját, vagy még meglévő családtagjait. De lassan építenie kell a saját családját, saját életét. Erre figyeljen oda, ne süppedjen bele a gyermekként megélt családi kapcsolati hálóba. Ki kell lépnie abból! Nos, az én válaszom is hosszúra sikerült, mert valóban nem egyszerű nagyon is összetett az Ön élethelyzete. De az irány egyértelmű és világos. Önnek Isten felé kell lépnie, és benne meg fogja találni a reményt. Különben hiába építgetné egymaga, édesanyai tanácsra, az biztosan nem fog sikerülni. Istenben azonban, Istennel egészen bizonyosan. Önre boldog élet vár. Meg kell találnia, Isten elvezeti Önt oda.
Kedves Lelkiatya! megismerkedtem egy keresztény lánnyal, de képtelen vagyok helyes döntest hozni vele kapcsolatban, a következő okok miatt. Én katolikus vagyok, amig ő a budapesti automom gyulekezet tagja. Én 29 éves vagyok, ő pedig 35. A felekezet közötti különbségek, és a korkülönbség miatt nem tudok dönteni. Segitsen atya!
Ilyen helyzetben a távsegítség aligha elképzelhető. Javaslom, hogy keressen föl a közelében lévő lelkiatyát, egy papot, akivel el tud beszélgetni erről. Ránézésre nem tanácsos ilyen kapcsolatot építeni, erősíteni. Két súlyos akadály mutatkozik a sikeres párkapcsolat és házasság létrejöttében. A kor és a valláskülönbség. Önmagában sem ez, sem az nem jelent eleve kizáró okot, az Ön esetében azonban mindkettő meglehetősen jelentős. A nő részéről való 6 éves különbség bizony, nem kicsi, és a katolikus és az említett szekta közötti különbség is bizony, nem kicsi. Mégsem mondhatom ismeretlenül ekkora távolságból, hogy hagyjon föl ezzel a kapcsolattal. Isten végtelenül hatalmas, mindenből ki tudja hozni az áldást. De ez nem mentesíti a mi felelősségünket, hogy kerüljük az eleve áldatlan helyzeteket. Önnek kell meghoznia a döntést, de alaposan mérlegelnie kell, és még alaposabban meg kell imádkoznia, hogy mi Isten akarata az Ön életében ebben a kérdésben. Ha buzgón és hittel imádkozik e megvilágosodásért, meg is kapja.
