Kedves Lelkiatya!
Az egyház elsődleges feladata lenne a rontások levétele? Mivel saját tapasztalatomból beszélek hogy az eggyik ilyen mellék vágány a pszihoatria sajnos jelentősen megkárosította a lelki és testi egységem. Sajnos a gyógyszerek által meg súlyosbították a károkat bennem !
És hát ha nem is csak magamról beszélek rengeteg ilyen sorstarsam van .
A katolikus egyházban ezt meglátásom szerint eléggé kerülik a rontás le vételt, úgy értem hogy nem beszél egyházunk erről peddig nagyon sok végtelen ember küzd a gonosz lelkek ártalmától és a pszihologia és pszihoatria irányában terelődnek. Mondván hogy egy akár exorcizmus előtt alapos pszichiátriai kivizsgálás kell. Én is itt kerültem mellék vágányra és megoldás nem lett .. sőt..
És sok tudatlan ember meg jósokat keres fel hogy semlegesítsék ezt.. viszont tudjuk hogy ez nem a világosság útja hanem a sötétségé!
Mit tegyen az a keresztény ember aki fel ismeri hogy rontást tettek rá!? Mennyire jártas a magyar katolikus egyház ebben ?
A katolikus egyház szakértője ennek, de azért nem biztos, hogy az éppen elérhető atyák is tudatában vannak ennek. Ezen a téren vannak hiányosságok a magyar egyházban is. Kevés az ördögűzéssel megbízott és arra fölkészített pap. Ahol nincs erre kinevezve külön személy, ott a püspök felelős ezért, személyesen neki kell végeznie, amikor erre szükség van. Vannak egyházmegyék, ahol van erre kijelölt pap és végzi is a munkáját, s van, ahol nincs, ám a püspök atyák meg sokszor mérhetetlen elfoglaltságuk miatt nem mindig tudják ezt vállalni. Szóval igaz, hogy ebben lépnünk kellene. Nagy baj az, amikor valaki paphoz fordul ilyen esetben, és a pap azt válaszolja, hogy ő nem tud segíteni. Holott tudna, csak nem tudja, hogy tudna. Ennek szokott következménye lenni, hogy a bajba jutott, segítségre szoruló ember más megoldásokhoz fordul, s ezzel csak még rosszabb helyzetbe kerül. Ha valaki ilyen jellegű rossz lelkiállapota miatt nem katolikus (vagy ortodox) paphoz fordul segítségért, hanem okkult dolgokkal foglalkozó személyekhöz, akkor az állapota még rosszabb lesz. Ecettel gyógyítja a nyílt sebet. Áldozatává lesz még sötétebb alvilági erőknek. Soha, soha, soha nem szabad kártyavetőkhöz, jósokhoz, fekete vagy fehér mágiát űző személyekhöz, s ehhöz hasonló sarlatánokhoz fordulni.
Hogy a pszichiátria mit tesz ilyen esetekben ez nem egyértelmű. Sok esetben tud segíteni. Ugyanis akár a gonoszlélek, akár más hatások a pszichét is tönkre akarják tenni, s van, hogy az illető valóságos gyógyításra szorul. Ettől nem kell félni. Az is természetes, hogy amikor a pap (vagy püspök) ördögűzésre készül, akkor előtte pszichológiai vizsgálatot kér, mert a lehetőség szerint minél világosabban látnia kell a helyzetet, körültekintően kell eljárnia. Sok esetben ugyanis egyáltalán nem ördögi megszállottságról van szó. Amennyire én tudom, az esetek 90 %-a orvosi eset, nem pedig teológiai értelemben vett rontás, megszállottság. Ezeknél a beteg embereknél is segít az imádság, akár az ördögűzés szertartása, de legtöbbször nem elég. Az orvostudománnyal együtt kell működnünk, nem pedig párhuzamosan vele, s kivált nem vele szemben.
Kedves Lelkiatya!
Olvasom a válaszokat és sokat töprengek rajta, hogy az Isten alázata, irgalma, kitartása, szeretete, amivel kísér minket életünkön át a botladozásaink közepette is, mennyire kiapadhatatlan! Ha sokadszor is beleszédülök ugyanabba gödörbe, akkor se mondja - Fiam jól tudtad, hogy ott a gödör, hányszor figyelmeztettelek már, akkor menj tovább egyedül. Pedig Ő a Mindenható, mégis számtalanszor felemel és újra jó útra indít! Mekkora alázat kell ehhez! Én szeretném követni ebben is az Urat, hogy tudjak hetvenhétszer is megbocsátani, hogy ne tartsam számon az ellenem elkövetett sérelmeket, fájdalmakat, de ez nagyon nehéz. Ha valakiben a bizalmam megrendült, akkor ha lélekben meg is bocsátok neki, sohasem tudok rá úgy nézni, mint előtte, pedig higgyje el Lelkiatya, én szeretnék. Sőt sokkal nagyobb küzdelmeket élek át mikor szeretni próbálom, mert mintha a kísérő folyton a fülembe sugdosná, nem emlékszel rá, hogy már átvert, becsapott, visszaélt a szereteteddel? Szóval úgy szeretnék szeretni, hogy ne emlékezzek a rosszra, mint az Úr is teszi velünk, kéri tőlünk, de vajon lehetséges ez és ha igen hogyan?
Köszönve: Sára
Kedves Sára!
Nagyon fontos látni azt, amiről Ön itt beszél. Igen, Isten irgalma végtelen, és ne gondoljuk, ne tegyünk úgy, mintha ez természetes lenne, mintha nekünk járna ez a végtelen irgalom. Valóban, Isten így bánik velünk, mindig ad nekünk új és új lehetőséget. De ezzel élnünk kell, nem visszaélnünk.
Hogy mi mennyire tudjuk követni őt ebben, az attól függ, hogy mennyire tudunk együttműködni ezzel a kegyelemmel. Nyilván emberi erővel nem leszek képes isteni szeretettel, értsd: végtelen szeretettel szeretni. Ám mégsem lehetetlen ez. Istennel minden lehetséges. Nem a saját erőfeszítésem eredménye, hanem annak következménye, hogy egységben vagyok Istennel. Mások iránti szeretetem erősítésének kulcsa és forrása ebben van: mennyire tudom szeretni Istent, mennyire élek az ő kegyelmével, mennyire járja át életemet, lényemet, gondolkodásomat az ő jelenléte. Ha úgy érzem, nem tudok megbocsátani, legalábbis a bocsánatom töredékes, az engem ért sérelmeket nem tudom teljesen elfeledni, ez még nem baj. Ez annak fölismerése, hogy gyarló, gyönge, véges ember vagyok. Mit tudok tenni, merre lépjek tovább? Isten felé. A végtelen megbocsátás Istene felé. Akarjam, kérjem, hogy ő szeressen bennem, s higgyem is, hogy ez lehetséges. Embernek ez lehetetlen, de Istennek minden lehetséges.
Kedves Lelkiatya! Barátság témában szeretném kérni a véleményét. Volt már néhány mély csalódásom az emberi kapcsolatok minden terén. De visszatekintve ezekre a dolgokra a személyiségem épülését szolgálták, bár lelkileg nagyon megsínylettem azokat az időszakokat. Így eléggé lapossá váltak a kapcsolataim utána. Van egy lány társaság, akikkel időnként összejártunk kávézni, és azon belül van két személy, akikkel külön-külön is szoktam találkozni. Az egyikük különös módon megérintett. El szoktunk járni lelki közösségbe programokra, így kezdődött a barátság kezdete, és ebből kifolyólag utána és más alkalommal is szoktunk találkozni. Úgy érzem, kölcsönös a dolog az illető részéről is. Ő már kb.1,5 éve is hívott kávézni, amikor társaságban voltunk vagy összefutottunk. Akkor nem vettem a lapot, nem tudtam komolyan gondolta- e. Sok köztünk a hasonlóság, karakterbelileg, érdeklődési kört illetően, mindketten mélyen keressük Istent. Remélni sem mertem, hogy egyszer ilyen barátra találok. Amint írtam, különösen megérintette a lelkemet a vele való találkozás, mindig nagy energiával tölt fel, utána felszabadultnak, boldognak érzem magam. Az energiát a társaságában is tapasztalom. Olvastam egy barátságról szóló könyvben, hogy a lelki író bátorította a nemileg kielégítetlen nőket, hogy minél szorosabb és meghittebb barátságokat alakítsanak ki. Azon gondolkodtam ennek kapcsán, bár szerintem ebben az esetben nem erről van szó, hogy hogyan kerülhető el az esetleges elhajlás veszélye ilyen esetben. Mert erről is írt az író, hogy ilyesmi is előfordulhat. Mindkettőnknek természetes hajlamai vannak. Magasabb eszményekről szoktunk beszélgetni, Istenről, lélektanról, stb. Ezt az energiát, feldobott, euforikus állapotot nem tudom hova tenni. Nem zavar a mindennapokban, inkább ad egy békés kiegyensúlyozottságot. És bár szoktam gondolni rá, imádkozni érte, nincs bennem kétségbeesett ragaszkodás a személye iránt. Inkább spontán alakulnak a dolgok. Mindketten Istenhez ragaszkodunk elsősorban, és éltünk már meg olyan időszakokat a múltban, amikor csak ő tudott segíteni. Erről is beszélgettünk. Ön hogy látja ezeket a dolgokat? Válaszát előre is köszönöm! Liana
Kedves Liana! Egyáltalán nem gondolom, hogy ez valami természetellenes, kóros vagy káros kapcsolat volna. Ne féljen a barátságtól. Amit leírt, nagyon szépnek tűnik. Hogyne lenne ilyen, hogy két ember nagyon jól megérti egymást. Ez a mai bolond világ készteti bennünk a torzult gondolatokat, hogy az ilyen szoros barátság esetleg ártalmas lehet. Dehogyis. A saját nemhöz való természetellenes vonzódásnak sokkal mélyebb gyökerei vannak. Legtöbbször gyermekkori traumák, hiányok okozzák. Pusztán attól, hogy két azonos nemű ember szoros barátságot, szeretetkapcsolat ápol, ebben semmi rossz nincsen. Örüljön annak, hogy ilyen barátság adódott, használja fel a lelke, személyisége épülésére!
Tisztelt Lelkiatya!
Hívő keresztény (katolikus) vagyok és az lenne a problémám, hogy sajnos eltávolodtam Istentől.Arról van szó, hogy úgy érzem, hogy nem tudom összehangolni a hitemet és a hétköznapi életemet.
Egy ideig ez működött, akkor sokkal többet imádkoztam, egy időben naponta többször vagy legalább egyszer, a lelki világom is más volt, nyugodtabb, boldogabb.
A világi életemről annyit kell tudni, hogy doktorandusz vagyok az egyetemen, jelenleg nincs más munkám, bár később esetleg lesz, minden esetre most főleg olyan feladataim vannak mint például tanulmány írása, tanulmányok fordítása, prezentációk készítése, közben persze órákra járok az egyetemen és ehhez hasonlók. Bár nem egy kötött "munkarend", de sok időt vesz igénybe.
A gond az, hogy én vagy a hitemre koncentrálok vagy pedig a világi teendőimre, de én nem tudom összeegyeztetni, összehozni a kettőt. Tudom, hogy sokaknak sikerül, de nekem nagyon nehéz.
Az az igazság, hogy már egyáltalán nem imádkozok, nem is böjtölök, nem is megyek templomba, semmit se csinálok. A szándék meglenne, de valahogy nem tudom összeegyeztetni a világi dolgokkal és hogy őszinte legyek, már feladtam az egészet.
Az a helyzet, hogy minden időigényes és fárasztó. Reggel már azért nem imádkozok, mert akkor sürgetve érzem magam a teendőim által és este meg már fáradt vagyok hozzá és mire befejezem az aznapi feladataim, például fordítottam órákon keresztül, pláne ha még órám is volt, akkor már semmihez nincs kedvem. A másik dolog az, hogy bár szerencsére ez nem minden héten ilyen, de ha járkálnom kell ide-oda, akkor eleve alig haladok a teendőimmel és akkor meg aztán végképp nem vállalom be, hogy még a templomba is elmenjek, mert az is idő. Tudom, hogy ez csúnyán hangzik, bocsánat.
Amikor még közelebb voltam a hitemhez, akkor tényleg sok időt is szántam rá. A templomba is gyakran elmentem. Egy időben előfordult, hogy akár hetente többször mentem. Amikor otthon imádkoztam, akkor sem sajnáltam rá az időt, persze akkor nem volt annyi feladatom mint mostanában. Azokban az időkben nyugodtan, ráérősen imádkoztam. Tudok róla, hogy vannak, akik pár perc alatt letudják az imádságot vagy hallottam már olyat, hogy valaki magában a villamoson is elmormol pár perc imát, akár egyetlen mondatot, amiben hálát ad. Sokan megteszik, hogy imádkoznak 5 percig és ebben mondják el a lényeget. Én azok közé tartozom, akik hosszasabban imádkoznak, volt rá példa, hogy fél órán át tartott. Amikor valami különleges helyzet volt, például valaki másért imádkoztam, aki betegen feküdt a kórházban hetek óta, akkor egy óráig is eltartott. A templomban is úgy szeretek imádkozni, hogy nem sietek. Nem azért imádkozok így, mert azt hiszem, hogy akkor jobban meghallgatásra talál az imám, hanem azért, mert én csak egy ilyen belsőséges kapcsolatot tudok Istennel elképzelni, Jézushoz imádkozom leggyakrabban és legtovább, úgy szoktam hozzá imádkozni mintha épp egy barátommal beszélnék. Tisztelve az ő isteni jellegét, de mégis meghitten, bizalmasan, beavatva a lelki titkaimba, elmondom neki, hogy mit érzek és miért érzem, ha félek, akkor azt is, ha hálás vagyok neki (és az Atyának), akkor köszönetet mondok. Én az imádságomban neki olyan dolgokat is elmondok, amiket egy embernek sem, hiába vannak, akik közel állnak hozzám. Tehát ezt a meghitt, barátságos, bizalmas "viszonyt" nem tudom akkor megvalósítani, amikor sürgetve érzem magam és nincs elegendő időm rá és túlzottan lefoglalnak a teendőim és azokon görcsölök. Különben ez fordítva is igaz, mert amikor a hitemre szántam sokkal több időt (imádság, templomba menni, adományozás, elmélyülés), akkor meg a kutatói-tanulmányi teendőimet tettem teljesen félre, de rájöttem, hogy ez így nem fog menni.
Kedves Atyám, Ön mit gondol erről?
Sajnálom, hogy ilyen hosszú levelet írtam Önnek, abban bíztam, hogy ha részletesen mondom el, akkor jobban érti a helyzetem. Tudom, hogy ez így nincs jól.
Ha úgy érzi, hogy ez nincs jól, akkor változtatni kell rajta. Nem szabad ebben az állapotban maradnia. Az egész életét elronthatja vele. Most nagyon sok múlik azon, hogy hogyan kezeli ezt a helyzetet. Nagyon jó, hogy írt, mert ez is jelzi, hogy megvan Önben a késztetés a változtatásra. Legalábbis látja, hogy lépni kell. A rövid imák azért nem mennek Önnek, mert elveszítette a gyökeret, a forrást. Ha él a forrás, akkor elegendő olykor kortyolni belőle, de ha nem él, nem csobog, akkor pár perc kevés előkaparni azt a kis vizet, amit nyújtani tud. Régen, amikor hosszabban imádkozott, akkor ment ez a rövid ima is. Persze, nem a rövid ima a cél, főként nem azért, hogy az ember időt takaríthasson meg vele. Ez méltatlan volna. A kapcsolatra időt kell szánni. Nem írt róla, de úgy sejtem, hogy most éppen nincs párkapcsolatban, nincs udvarlója (vagy éppen barátnője). Ha például elindul egy szerelem, az rengeteg időt vesz igénybe, ám csodák csodája, olyankor is mennek a dolgok. A szerelem szárnyakat ad. Az időnk, még ha percekben mérjük is, nem lineáris. Nagyon sok múlik az ember lelkiállapotán. Ha boldog, ha kiteljesedett, ha szárnyaló, akkor sokkal több mindent meg tud csinálni, el tud végezni, mint amikor csak földön húzott teherként cipeli a lelkét. Önnek újra vissza kell találnia Istenhöz. Ez nem megy a villamoson elmorzsolt néhány fohásszal. Erre most időt, erőt, figyelmet kell szánnia. Egy nagy bocsánatkéréssel vissza kell hozzá fordulnia. Ez most egyébként erre a legalkalmasabb idő. Nagyböjt van, ilyenkor még több segítséget kapunk a bűnbánatra, az Istenhöz fordulásra. Ha Ön katolikus, akkor készüljön föl egy alapos gyónásra. S ezt ne halogassa! Tegye meg mielőbb! Utána egészen másként fog áradni a kegyelem. Meg fogja változtatni az Istennel való kapcsolatát. Ha esetleg protestáns, akkor kicsit nehezebb, de akkor is egy nagy lelki beszélgetéssel át kell gondolnia, hogy mit változtasson az életén. Persze, fontosak a tudományos tevékenységek, de mire megy vele, ha közben az élete marad szomorú, szürke, fárasztó? Ezt gondolja végig! Újra hangsúlyozom, az egész életére kihat az, hogy ezt az állapotot hogyan kezeli. Közömbösen beletörődik, vagy "fegyvert ragadva véget vet neki", mármint ennek a lelkileg terméketlen időszaknak. Imádkozom Önért, hogy megtegye ezt az első, nagynak tűnő, ám végtelenül egyszerű lépést, és újra elinduljon a boldog élet útján, ami csakis Istennel együtt lehetséges.
Tisztelt lelkiatya!!! Most hogy feloldották a templomokba a maszk viselést a szentelt vizet mikor kapjuk vissza a templomok bejáratához???? Nekem kicsi gyermekkorom óta természetes volt hogy a templomba ha belépek szenteltvízel keresztet vetek!!! Mostmár két éve hogy le vannak szerelve a szenteltvíz tartok a mai 3-4-5 évesek azt se tudják hogy van szenteltvíz tartó azt meg főleg nem hogy mi célt szolgálna a templom bejáratnál.Válaszát előre is köszönöm Ildikó.
Kedves Ildikó! A görögkatolikus templomokban, azt hiszem, nem sietnek visszatenni a szenteltvíztartót. Ez alapvetően a latin rítusból jött át, a keleti templomokban nem szokás kitenni. Noha, kétségtelenül szép szokás. Hogy visszakerülnek-e, azt nem tudom, csak ez lehet az egyik oka annak, hogy ez nálunk talán lassabban megy.
Kedves Lelkiatya! Gyülekezetes barátommal azon vitatkoztunk, hogy van e hatalma egy hívőnek átváltoztatni a kenyeret. Én katolikus vagyok, de ők hívőként otthon is megteszik ezt, egy igehelyre utaltak, mégpedig valami olyasmit mondott, hogy maga a nép felszentelt papság, tehát van hatalma erre. Mit mond erről Atya? Ha Jézus azt mondta tanítványainak, hogy ezt cselekedjétek az én emlékezetemre - akár mondhatta nekünk is, ahogy egy korábbi kérdésben kiderült, hogy amit a tanítványoknak mond Jézus, azt nekünk is mondja.
Nos, ha barátja a Szentírással és az ősegyházi gyakorlattal érvel, érdemes alaposan olvasni a Szentírást.
Érdekes a jelző, amit a barátjára használ: "gyülekezetes". Ez voltaképpen ugyanarra a terminusra megy vissza, amelyre az "egyház" szó, amit mi használunk. Valahányszor az Apostolok Cselekedetei említi az Eucharisztia ünneplését, vagyis a "kenyértörést", ez az ünneplés kimondottan vagy implicite feltételezi azt, hogy a hívek egybegyűlnek. Pl: "A hét első napján összegyűltünk kenyértörésre" - mondja Szent Lukács, az Apostolok Cselekedetének írója könyve huszadik fejezetében. Az ősegyházban a hangsúly nem a "hatalmon" van, ti., hogy kinek áll hatalmában "átváltoztatni" a kenyeret. Még csak nem is a kenyér áll itt a középpontban, hanem az egyház, amely egybegyűlik, hogy ünnepelje Krisztus misztériumait, és eközben Krisztus maga is jelenvalóvá válik a közösségben. Ha keresztény eleink közösségében bárki is a közösségtől függetlenül megtörte a kenyeret, ezzel azt üzente a többieknek, hogy szakított a közösséggel. A kritérium tehát nem a "fölszenteltség" vagy a "föl nem szenteltség", nem is az "átváltoztatás", hiszen a keresztények tudatában voltak annak, hogy egy közös dolgot visznek végbe, amikor ünnepelnek. A közös imádság vezetése nem valami "hatalom", hanem szolgálat, amelyet értelemszerűen az a személy töltött be, aki egyébként is vezette a keresztény közösség hétköznapi életét, vagyis a püspök.
A nép valóban "királyi papság", ahogy Péter apostol levelében olvassuk, hiszen az eucharisztikus ünneplést, Szent Liturgiát vagyis Szentmisét valóban közösen ünnepli az egész "gyülekezet", egyházközség. Ez a keresztény élet újdonsága. Nem úgy, mint a pogányoknál, hogy a templomba be sem mehettek, csak a pogány papok. Nem véletlen, hogy a keresztények az ő elöljáróikat nem is nevezték kezdetben papoknak, hanem püspököknek és presbitereknek (a szentelési imákban még mai napig ezek a szavak olvashatók).
Tehát itt Jézus nem a "papoknak" adott hatalmat, nem a "népnek", hanem az ő nevében egybegyülekező egyháznak. S mivel az egyházban nem zűrzavar uralkodik, hanem rend, ezért kell, hogy legyen egy feje, a püspök, vagy helyette a "presbiter" (akit mi általában papnak hívunk), akik megmondják, hogy "kedves keresztény testvérek, ekkor és ekkor gyűlünk egybe az Isten dicsőítésére, hogy megtörjük a kenyeret". Ha valaki arra merészkedne az egyházból, hogy ő otthon "megtöri a kenyeret", vagyis Eucharisztiát végez, akkor a vétke elsősorban nem is abban áll, hogy föl nem szentelt létére teszi ezt, hanem, hogy gőgjében elszakad az egyházi közösségtől.
Van egy másik, ezzel összefüggő szempont is. Az Eucharisztia lényegéhez hozzátartozik a közös ünneplés. "Minket mindnyájunkat, akik egy kenyérből és egy kehelyből részesülünk, egyesíts egymással a Szentlélek közöltetésében" - imádkozzuk Szent Bazil Liturgiájában. Mármost mi az értelme annak, ha valaki otthon megtöri a kenyeret abban a hiszemben, hogy "átváltoztatja"? Kivel lesz ő egyesítve Krisztusban?
A "gyülekezetes" barátja tehát jogosan utal arra, hogy a keresztények "királyi papság", de nem helytálló az érvelése, amikor arra utal, hogy az egyháztól elszakadva bárkinek is javára válnék Eucharisztiát ünnepelni.
Tisztelt Lelkiatya!
Hogyan ismerhetjük fel az idők jeleit?
Ha figyelünk rájuk. Ha fontosnak tartjuk. Ha keressük az eseményeken keresztül Isten akaratát. Az idők jelei nem olyan, mint egy keresztrejtvény, hogy vagy sikerül megfejteni vagy nem. Az idők egyik jele lehet például, ha találkozom egy menekült ukrán családdal és fölismerem, hogy miben segíthetek nekik. Nem nagy dolgokra kell gondolnunk, mert akkor nem vesszük észre a hétköznapi kicsi dolgokat, feladatokat, amelyeket nekünk kell elvégeznünk.
Kedves Lelkiatya!
Van-e értelme olyan, már nagyon régen elhunyt ember lelki üdvéért imádkozni, aki az életviteléből adódóan kevéssé valószínű, hogy üdvözülhessen?
Igen, mindenképpen. Sohasem tudhatjuk, hogy egy ember hogyan kerül az ítélőszék elé. Ráadásul odaát nincs idő, ott nem érzékelhető, hogy valaki az idén vagy 10-20 évvel ezelőtt vagy évszázadokkal ezelőtt halt meg. Imádkozni mindig kell az elhunytakért is. Ez a velük való szeretetköteléket is erősíti, de az Istennel való szeretetkapcsolatomat is.
Kedves Lelkiatya!
Nagyon köszönöm az előző válaszát!Természetesen ha engem kifejezetten megkérdeznek én eddig úgy érzem mindig ki tudtam állni a hitem mellett és mindig imádkozok is, hogy legyen ehhez megfelelő bátorságom és ezzel kapcsolatban is szeretném megköszönni bátorító tanácsát és a kedvességét. Annyit szeretnék, még megkérdezni, hogy alapvetően véve ha valaki csak olvas egy viccet amit elmond egy társaságban, ami vallási vonatkozású és átvitt értelmű és az ember nem rögtön mondja el a véleményét vagy már nem tudja elmondani mert későn tudna már csak reagálni egy ilyen helyzetre az sem bűn? Mitől válhat egy ilyen helyzet hit tagadássá? Én szívem szerint mindig rögtön reagálnék ilyenkor de sokszor mire eszembe jut mi lehetne a leghelyesebb ide illő gondolat a beszélgetés már máshol jár... Szeretnék mindig helyesen cselekedni Isten előtt, az nem baj ha emiatt esetleg kinevetnek, viszont túlzásba sem szeretnék esni, mert ezzel sem szeretném megbántani Őt.
Köszönettel!
Én nem gondolom, hogy nekünk, keresztényeknek az volna a feladatunk, hogy helyreigazítsuk embertársaink hibáit. Egy vallási tartalmú vicc a nem vallásos emberek szájából egészen más elbírálás alá esik. Ők sok mindent másként gondolnak olyan dolgokról, amelyek nekünk fontosak, de nekik egyáltalán nem. Nem mondhatok fölötte erkölcsi ítéletet. Persze, mindezeknek különböző súlya lehet. Egészen más pl egy pap gyengeségén viccelődni, mint valamiképp a Jóistenről illetlen vagy gyalázó dolgot mondani. Ez utóbbi esetben akár ki is állhatunk, hogy ilyentől tartózkodjanak. De ha ott hirtelen nem jut eszembe, hogy mit is mondjak rá, azért ez még nem bűn. Lehet, hogy ezzel megóvott az Úr, mert úgysem tudtam volna valami jó választ adni, akár indulatosságom, akár egyéni hiányosságaim miatt. De a legfontosabb mondandóm ez, nem kell nekünk másokat megítélnünk. Jobb, ha akkor mondunk véleményt, ha kérdeznek, s nem amikor valami nem tetszik nekünk.
Kedves Lelkiatya!
Mit mondjak a feleségemnek, aki egyre jobban hisz a lélekvánsorlásban? Hetente hoz példát, hogy kisgyerekek szerte a világban, múlt korokról beszélnek teljes pontossággal, pedig azt nem ismerhetik. Az interneten talált egy videót ahol egy kanadai 3 éves kislány viking dalt énekel, az anyukája sosem tanitotta, nem is hallhatta sehol. Vagy van egy angol kisfiú aki elmondta hogy ennek az épületnek a helyén egy másik épület állt, és pontosan körülírt mindent.A másik kislány elmondta a szüleinek, hogy fent volt a csillagoknál és ő választotta ki őket, hogy ide szülessen újra stb.. Szóval nem tudok neki olyan választ adni amiben cáfolhatnám, hogy nincs reinkarnáció. Mit javasol, mit tegyek?
Köszönettel!
Akinek van valamilyen meggyőződése, az csupa olyan dologra talál, amely azt megerősíti. Ez még a természetes életben is így van, de a világháló rendszerében ennek tudatosan szerkesztett formájával találkozunk. Úgyhogy teljesen természetes, hogy az Ön felesége, ha hisz a reinkarnációban, akkor csupa olyan hírt fog találni, amely ezt megerősíti. Persze, a világhálón bőségesen lehet találni olyan híranyagot is, ami ennek az ellenkezője. Erről alább adok egy kis listát. Ezekben szépen talál érveket, amelyeket fontos ismerni ebben a kérdéskörben. Persze, hogy ezekkel meg tudja-e győzni a feleségét, az kétséges. Inkább imádkozzék ezért. Csak Isten tudja átformálni a felesége téves gondolkodását.
http://talalkozas.katolikus.hu/5alelekvandorlas.html
http://lexikon.katolikus.hu/L/l%C3%A9lekv%C3%A1ndorl%C3%A1s.html
https://www.magyarkurir.hu/hirek/hogyan-lettem-katolikus-egy-egykori-buddhista-vall-megtereserol
https://www.magyarkurir.hu/hirek/az-indiai-gurutol-az-okkult-termeszetgyogyaszaton-krisztus-papsagaig-videoval
Kedves Lelkiatya!
Egy társaságban voltam amikor Istennel kapcsolatban egy személy megemlítette, hogy olvasta valahol, hogy a kutyák a gazdájukat így tekintik. Többen nevettek ezen. Én viszont nem amint tudatosult bennem a mondat lényege és mondtam is, hogy szerintem ez nem így van. Többször átéltem hasonló esetet és én soha sem tartottam az ilyen kijelentéseket viccesnek az utóbbi időben kifejezetten elszomorítanak, viszont állandóan bűntudat gyötör ilyenkor, hogy keresztényként nem-e kellene határozottabban fellépnem ilyen esetekben. Félek megbántom Istent azzal, hogy nem szólok rá ilyenkor a másik személyre. Ön mit gondol bűnt követtem el ebben a helyzetben? Mi a leghelyesebb viselkedés az ilyen helyzetekben?
Segítségét előre is köszönöm!
Legalábbis ebben a helyzetben nem követett el bűnt. A hasonlat alkalmazható, de azért nem teljesen fedi a valóságot. Tehát jól és rosszul is lehet értelmezni ezt a képet.
Ugyanakkor bátorítom, hogy amikor ilyen dolgokról beszélnek, akkor nyugodtan mondja el a saját véleményét. Még ha kinevetnék is érte, semmi vész, Jézus sokkal súlyosabb megaláztatást szenvedett értünk. De fölösleges bűntudatot kötni hozzá, az nem indokolt. Imádkozzék azért, hogy amikor szükséges, amikor élesebb helyzetbe kerül, akkor meg tudja vallani az Urat az emberek előtt. Hiszen erről kifejezetten beszél Jézus, hogy elvárja tőlünk (Mt 10, 32). De ha ilyenkor nem szól, az még nem hittagadás. Ezek a beszélgetések többnyire súlytalanok, nem is kell föltétlenül beszállnia. Akkor válik súlyosabbá a kérdés, ha esetleg kifejezetten rákérdeznek, hogy Ön hogy vélekedik erről. Akkor nem szabad olyan választ adni, amely Jézus iránti hűtlenséget fejezne ki. Tehát, ha azt érzékeli, hogy esetleg Önben kevesebb a bátorság az efféle kiálláshoz, akkor imádkozzék, hogy kapjon erőt a Szentlélektől, hogy ha kell, ki tudjon állni, és bölcsességet, hogy fölismerje, melyek azok a helyzetek, amikor erre a kiállásra van szükség.
Kedves Lelkiatya!
Szüleimmel - egyelőre - közös telken élünk a családommal. Van három cicájuk akik éjszakára a fészerbe vannak zárva, melyet reggel kinyitnak. Tegnapi nap folyamán láttam, hogy zárva van napközben is, így kinyitottam hadd mehessenek világot látni. De csak egy cica volt bent.
Ma összefutottunk a kertben édesanyámmal körülbelül 2 percre, s kérdezte én engedtem-e ki tegnap a bent lévő cicát? Feleltem, hogy igen. Majd mondta, hogy ennek nem igazán örültek, mert tüzel és nem szeretnének kiscicát. Mondtam neki, hogy sajnos nem tudtam. Erre az volt a válasza, hogy : ? már mindegy. ? ?Örülni? fog az állatorvos, mert vihetjük abortuszra?.
Nem igazán fogtam fel először amikor mondta, csak miután bejöttem a házba.
Sajnos a szüleim nem élnek keresztényéletet. Édesanyám és Édesapám Édesanyjai is mélyen hívők voltak. Az egyik nagymamám 2004-ben, másik nagymamám 2016-ban távozott el. A szüleim azóta elutasítják a tanításokat. Úgy érzem, hogy a Jó Istent is eltemették velük?
Szerintem a cicákkal kapcsolatban bűnt követnek el, s megszeretném akadályozni ezt a lépésüket, hisz mégis egy érző élőlényről van szó! ?Bűnösök között cinkos aki néma?. Így érzem magam. Megértem,hogy nem szeretnének kiscicát. Nekünk mivel saját kertünk nincs így azt sem tudom mondani, hogy majd magunkhoz veszem.
Mi tévő legyek?
Válaszát előre is köszönöm.
Dicsőség Jézus Krisztusnak!
Ha tanácsot adhatok, azt mondom, hagyja nyugodtan, hogy a szülei maguk kezeljék ezt a cica-kérdést. Fontos azt látni, hogy az állatoknál nem beszélünk abortuszról, vagy ha használjuk is ezt a kifejezést, erkölcsi szempontból teljesen más dologról van szó, mint az emberi élet kioltása esetében. Egy cicánál nem hagyni megszületni az utódokat, vagy éppen azokat valamilyen módon elpusztítani nem bűn. Az volna bűn az ilyen cselekedetnél ha ezt kéjjel, erőszakosságra hajlam miatt tenné valaki. Értelemszerűen a szüleinél nem ez a helyzet, hanem egyszerűen nem akarnak több cicát. Ez nem bűn. Hogy milyen módon akadályozzák meg, ezt nyugodtan eldönthetik. Világos különbséget kell ugyanis tennünk az emberi élet és az állatoké között.
Tisztelt lelkiatya! A közelgő választások nyugtalansággal töltenek el, úgy érzem,senkire sem szavazhatok nyugodt lelkiismerettel.Márki-Zay Péter azt mondta,engedélyezni szándékozik az azonos neműek házasságkötését és örökbefogadási jogát-ezt nyilván nem helyeselhetem.Ugyanakkor azt is ígérte, hogy duplájára emeli a családi pótlékot-aminek az összegét az Orbán-kormány tizenkét év alatt nem emelte-és bevezeti a minimáljövedelmet;ez utóbbi bevezetését Ferenc pápa is szorgalmazza.Vannak akik a családi adókedvezményt szokták felhozni; azonban ezt a legszegényebbek nem tudják igénybe venni.Máskor azt mondják, ha bevezetnék a minimáljövedelmet, nem dolgoznának az emberek; azonban sajnos tapasztalatból tudom, hogy nemcsak az egyes ember igyekezetén múlik,hogy van-e állása, és többször hallottam az évek során munkahelyi feletteseimtől,hogy kisgyermekes anyát, egy bizonyos kornál idősebb embert,más településről bejárót, cigányt semmiképpen nem alkalmaznának(ezeket a dolgokat nem nekem mondták, csak én is jelen voltam )Az Orbán-kormánynak a szomszéd és európán kívüli népekkel szembeni hangulatkeltését-a trianoni békeszerződés gyakori emlegetését, az olyan kijelentéseket, miszerint "minőségi különbség van egy magyar és egy afrikai gyermek között",stb-szintén nem helyeselhetem.
A Mi Hazánk Mozgalomra mint szélsőjobboldali pártra nyilván nem szavaznék,a többi pártnak nincs esélye bejutni a parlamentbe.
Mit tegyek?
Ha nehéznek tartja a választást, akkor is fontos dönteni. Mert, ha a nehéz döntés miatt a nem döntést választom, ezzel akaratlanul is hozzájárulok valamelyik oldal erősítéséhöz. Tehát fontos erkölcsi kötelességünk a választáson részt venni, arra alapos tájékozódással készülni. Ha egyik mellett sem tudok teljes odaadással elköteleződni, ez egyáltalán nem baj, sőt, mondhatni, természetes, hiszen sokfélék vagyunk. Ilyenkor a "kisebb rosszat" kell választani.
Ugyanakkor mindenképpen figyelembe kell venni a keresztény értékeket. Olyan személyt és pártot választani, akik nyíltan szembeszállnak a keresztény értékekkel, egyszerűen nem szabad támogatnunk. Ráadásul nagyon félrevezető, ha egy párt egész egyszerűen magasabb összegű juttatásokkal akarja meggyőzni az embereket. Ahhoz felelős vagyonkezelésre is szükség van, ha a juttatásokat emelni akarják. Az is nehézzé teszi a döntést, hogy a média eszközein keresztül sokszor erkölcstelen módon egyáltalán nem valós tényeket, adatokat, ismereteket közölnek. Bizony, nem könnyű eligazodni. Még az ilyen lépéseknél is javaslom az imádságot. Az Úrral kell megbeszélni, hogy ő mit tanácsol, kérni kell a Szentlelket a jó döntéshöz.
Én legalábbis biztosan arra a pártra és azokra a vezetőkre szavazok, akik a keresztény hitet és annak tanítását akarják megvalósítani. Még ha tudom is, hogy nekik sem sikerül száz százalékosan, hiszen gyarlók vagyunk mindnyájan, de legalább azt hallom, hogy törekszenek rá.
Kedves Lelkiatya!
Kérem adjon pár jó tanácsot, javaslatot hogy tudjam a Jézus imát és a Rózsafüzér imadságot beosztani mert mind kető kedves a szívemnek és nem szeretném egyiket sem el hagyni!
Építő tanácsát mindig örömmel fogadom!
Ferenc
Kedves Ferenc!
Csak az az egyszerű tanácsom, hogy egyikre is, másikra is rögzítsen egy időt a napjában. Ha meg tudja tenni, lehetőleg minden nap. Ezt saját maga tudja kitapasztalni, hogy melyik napszak melyikre alkalmasabb. A Jézus-ima azért jó elalvásra, mert akkor nem kell számolgatni, hogy éppen hol tartunk, egyszerűen addig mondjuk az imát, amíg el nem alszunk. Persze, ezzel együtt jó, ha nem csak az elalvásra használja, hanem külön időt szentel a Jézus-imának is. Napi egy tized rózsafüzér, naponta tíz perc Jézus-ima meg tudja változtatni az életünket.
Kedves Lelkiatya! Gorogkatolikus metropolianak milyen tevekenysegei vannak szocialis csoportok tekinteteben?
Mind a három egyházmegyében kiterjedt szociális tevékenység folyik. Vannak idősotthonok, gyermekvédelmi intézmények (lakásotthonok, nevelőszülői hálózat), fogyatékkal élők otthona, demensek ápolására szakosodott idősotthon, szenvedélyfüggőket gondozó otthon. Ezeken kívül igen jelentős, bár nem állandó intézmény, hanem nyári tábor a Szent Damján tábor, ahol fogyatékkal élő fiatalokat táboroztatnak egészséges fiatalok. Ez a kispapok szervezésében történik. Érdemes megemlíteni még a korai fejlesztő központot. Ez ugyan egészségügyi intézménynek számít, de a családok megsegítése miatt akár ezt is ide lehetne sorolni.
