Gyóntatni mindenkit szabad. Lehet, hogy nem kaphat feloldozást, de azért emiatt nincs kizárva a gyóntatószékből. Igaz, az már nem nevezhető valóságos gyónásnak, de az a lelki beszélgetés, a belső világának bűnbánó feltárása a pap előtt akkor is lehetséges, ajánlott és hasznos, ha tudható, hogy nem kaphat feloldozást. A legáltalánosabb helyzet az, amikor valaki érvényes házasságát megtörve új kapcsolatban él valakivel. Ilyenkor nem lehet feloldozni, mert az életállapotát nem tudja helyrehozni. Amíg az új kapcsolatban él, addig nem ígérheti meg, hogy nem követ el házasságtörést, hiszen hazamegy, és továbbra is együtt él egy másik emberrel, aki nem az Isten előtt megkötött házasságkötés szerinti társa. Ezt azzal lehetne orvosolni, hogy elhagyja ezt a második házastársát. Csakhogy lehetséges, hogy már teljesen helyrehozhatatlan az első kapcsolat, pl. gyermekek születtek, akiket föl kell nevelni. Ilyenkor nem mondja a pap, hogy hagyja ott azt az embert, aki már az új kapcsolatból született gyermekek édesapja vagy édesanyja. Kusza élethelyzet, amely ilyen módon nem orvosolható. Az ilyen állapotban lévő embert nem lehet feloldozni, s ezért az Eucharisztiához sem járulhat. Ugyanakkor nincs kizárva az Egyházból. Ő is a közösség tagja, részesülhet sok más kegyelmi forrásból.

Azt belátom, hogy szükséges fizetni az ilyen folyamatban. Szakemberek tapasztalatából tudom, hogy ha nem kell érte fizetni, akkor a legtöbben nem is veszik komolyan, könnyen félbehagyják. Hogy mennyi ennek a tisztességes ára, azt nem tudom megmondani. De én sem tartom erkölcsösnek, hogy ebből a szolgálatból valaki meggazdagodjék. Igen, én is úgy értékelem, hogy ez visszaélés volna a helyzettel. Hiszen szükség van rájuk, tudnak is segíteni, és a bajban lévő ember inkább többet is fizet, mint amire egyébként képes volna, csak hogy segítséget találjon. Ezzel visszaélni nem, hogy nem keresztény magatartás, de emberileg sem tisztességes. De nem vagyok az ő helyükben, nem tudom, én mit tennék, ha ismert és keresett pszichológus lennék. Lehet, azt mondanám, mivel megfizetik a szolgálatomat, sok pénzt kérek, hogy ezzel másokon segíthessek. Ki tudja, kinél hogyan működik ez? Mindenesetre sokkal jobbnak tartom a gyóntató atyák lelki szolgálatát. Ők valóságosabb gyógyulást tudnak közvetíteni, mégpedig teljesen ingyen. De az is tény, hogy vannak helyzetek, amikor nem elég a gyónás, lelkibeszélgetés, pszichológusra is szükség van.

Legjobb erre a Szentírás. Ősi gyakorlat, hogy haldokló mellett a Zsoltároskönyvet kezdik el hangosan olvasni. Ezt is tudom ajánlani. De a Szentírásnak bármely más könyve is alkalmas lehet erre.

Először Önnek is ezt a kérdést teszem föl: van-e lelkiatyja, van-e olyan atya, akivel rendszeresen találkozik, és meg tudja beszélni vele a gondolatait, lelki küzdelmeit. Biztos vagyok abban, hogy Önnek nagy szüksége van erre. Másnak is, de Önnek különösen. Érezhetően fontos feladatra hívja az Úr, értékes életet szán Önnek. Ha már elköteleződött két beteg gyermek mellett - bár nem látom, mennyire mély és végérvényes ez az elköteleződés -, de mellettük már meg is találta az élethivatását. Ha végig kíséri az ő életüket, ha fölneveli őket, ennél aligha találhat értékesebb életutat. A család természetesen lehet életcél, az egyik legértékesebb a sok közül. De ha megnyugtatónak is tűnik most ez a válaszom, ez semmiképpen sem elég. Szüksége van arra, hogy rendszeres lelkiéletet éljen, gyónjon, áldozzon, a lelkiatyával rendszeresen találkozzon. Ezekkel élve szépen kibontakozik, kirajzolódik, hogy mi az Ön Istennek tetsző életútja, mit kell tenni az életében, hogyan éljen másokért. (Ugyanis minden hivatásnak ez a kulcsa: hogyan tudok élni másokért.)

Bocsásson meg, de ki kell mondanom: nagyon elrontották a házasságuk kezdetét. Ezt egész egyszerűen nem szabad csinálni, hogy házasságkötés után nem költöznek össze. Ez olyan, mint ha úgy akarna kenyeret sütni, hogy egymás mellé teszi a hozzávalókat, lisztet, élesztőt, vizet, sót, megáldja azokat, de nem keveri, nem gyúrja össze, nem keleszti meg, nem teszi a sütőbe. A házasságot folyamatosan építeni kell: gyúrni, keleszteni, tűzbe tenni... Ha nem építik a szeretetkapcsolatot, akkor mitől várják, hogy majd fejlődni fog? Hogy végérvényesen elrontották-e ezt a házasságot, vagy még megmenthető, ezt nem tudom megmondani. Azt javaslom, vizsgáltassa meg a házasságát egy hozzáértő atyával. Ha a plébánosa ezt nem tudja megtenni, akkor is hozzá forduljon, s ő majd eligazítást ad, kitől lehet ebben segítséget kérni. Sajnos lehet azt gondolni, hogy mivel ilyen közös döntést hoztak, hogy nem költöznek össze, ez eleve megkérdőjelezi a házasságkötés hitelességét is. De nem merek mélyebb ismeretek nélkül ilyen kijelentést tenni. Ha szentségi házasságot kötöttek, akkor Isten kegyelme még tehet csodát, és minden helyre hozható. Ha nem volt szentségi kötelék, akkor sokkal könnyebben tanácsolom, hogy lépjen tovább, mert nem is érvényes az Önök házassága. De beszélje meg ezt egy atyával, s majd ő tanácsot fog adni Önnek.

Elfelejtette a pap bácsi. Ilyenkor az ember saját magának szabjon valami elégtételt. Lehet ugyanazt, amit legutóbb kapott, vagy valami hasonlót.

Pontosan így gondolom én is. Ez az ember személyes életében is látható. A jólétben eltunyul az ember, és megfeledkezik Istenéről, akitől mindent kapott. Balsorsában aztán hamar újra hozzá fordul. De tegyük hozzá, hogy azért ez nem törvényszerű. Az ember szabadságában áll, hogy jól éljen az Isten szeretetével, ne pedig visszaéljen vele.

Ha gyermekkora érzi ezt, akkor vélhetően nem annyira az Ön felelőssége, hanem a környezetében élő embereké. A világ nincs rendben, ezt tudjuk. Ezt szenvedjük is. De miattunk nincs rendben, a mi bűneink és mások bűnei miatt. Ha azonban rendben van az Istennel való kapcsolatunk, akkor meglátjuk ebben a rendetlen világban is a belső rendet, amit Isten beléteremtett. Meg kell tehát vizsgálnunk a saját lelkünket, hogy abban rend van-e. Mert arra van képességünk, hogy ott rendet teremtsünk. Vagy inkább kérjük Urunkat, hogy ő, a Teremtő teremtsen rendet a lelkünkben, az életünkben. A boldogságom nem a külső körülményektől, hanem a belső világomtól függ. Önnek is megadatik ez a boldogság, csak ne kívül, hanem belül keresse, ahol Isten lakik az Ön szívében.

Erre igazán nehéz felelni. Nem a tett megtétele vagy éppen elmulasztása dönti el annak súlyosságát, hanem az, hogy milyen tartalmú cselekedetről van szó. Ha egy kéregetővel szóba állok, s igyekszem segíteni neki, ez egy jó cselekedet. Ha közben megfeledkezem idős, beteg édesanyám ebédjéről, és nem viszek neki, nyilván ez a mulasztás sokkal súlyosabb, mint a másik jó cselekedet. Vagy fordítva. Ha személyes áldozatom árán megsegítem azt a munkatársamat, aki velem mindig rosszul bánt, ez egy jelentős erényes tett. Ha közben megfeledkezem arról, hogy egy másik munkatársamnak éppen névnapja van, s nem köszöntöm föl, ez utóbbi mulasztás sokkal kisebb jelentőségű, mint az adakozás, a másik emberért való áldozatvállalás.

Egyáltalán nem bűn. Nagyon jól tette, hogy fölvette az oltást, azt, amelyet éppen Önnek adtak. Jelen esetben az egyes ember nem felelős azért, hogy milyen típusú oltóanyagot kap. Nagyon súlyos bűn az abortuszból származó emberionális sejtek tenyészetével bármilyen kutatást vagy egyéb tevékenységet folytatni. De ez a kutatók felelőssége, illetve azoknak a személyeknek, akik ezekről döntenek, pl. ezek anyagi támogatásáról, forgalmazásáról. Fokozottan súlyos bűn, ha közben ezeknek a személyeknek anyagi hasznuk keletkezik, kivált, ha jelentős anyagi hasznuk. De azoknak a személyeknek, akiknek szükségük van az oltóanyagra, egyáltalán nem felelősségük, hogy az azt beadó orvos honnan szerezte be, a háttérkutatások milyen körülmények között zajlottak. Az egyes embernek az a felelőssége ebben a dologban, hogy lehetőleg minél hamarabb megkapja a védőoltást, hogy se magát, se a környezetét ne veszélyeztesse az esetleges betegség továbbadásával, illetve megbetegedése miatt ne terhelje az egészségügyet még további feladatokkal.

Szó sincs róla. A gyónási titok csak a gyóntatót köti, a gyónót nem. Jól tette, hogy elmondta, biztosan jól esett megosztania ezt a testvérével.

Kedves Mihály! Nem minden helyen, minden alkalommal adnak az atyák eligazítást a böjti fegyelemre vonatkozóan. Ma a magyar görögkatolikusoknak a böjti időszakban javasolt böjt szerdán és pénteken a hústól való tartózkodás. Ez minden. Van, akinek talán ezt sem könnyű megtartani, de azért ez még nem olyan nehéz. Ezt idős emberek is meg tudják tartani, hiszen nem létszükséglet, hogy minden nap együnk húsos eledeleket. Ha tehát ezt meg tudják tartani a kedves feleségével együtt, az már jó. Érdemes mindig egy imával is kiegészíteni - ez persze, nem előírás csak tanács -, hogy a böjtünk valóban Jézushoz kötődő legyen, ne csak egy üres étrend módosítás. De aki szeretne ennél többet is felajánlani, például édességről való lemondást, ami szintén nem kockáztatja az egészséget, még idős korban sem, vagy éppen tévé nézés helyett olvasás, Bibliát vagy más lelki könyvet, vagy valami többlet imádság közös elmondása, például a Szent Efrém fohászok. Nos, ezek mind olyan dolgok, amelyekkel megszentelhetjük ezt a szent időszakot. Ezek nem előírások, ezekről nem mindig beszélnek az atyák, azért részleteztem most. Persze, a nagyböjtből nálunk, görögkatolikusoknál már csupán egy hét van hátra, jövő pénteken (március 26-án) este már lezárul a szent negyven nap. Lázár szombat és virágvasárnap elválasztót jelentenek, s majd vasárnap este kezdődik a szent nagyhét. Ennek böjti fegyelme, ha lehet, még szigorúbb, vagy inkább fogalmazzunk így: még odaadóbb lehet.

Épp az imént írtam néhány gondolatot Babits Mihály verse kapcsán arról, hogy mi jelent a kiválasztás, mit jelent Isten meghatározó szeretete. Hogy az Úr kiválaszt "egyeseket apostolokká, másokat prófétákká, ismét másokat evangelistákká, pásztorokká és tanítókká" (Ef 4,11; 1Kor 12,28), ez kinyilatkoztatott igazság. Az sehol nincs leírva, hogy ezek a kiválasztások csak a keresztény családban történhetnének meg. Az élet erre egyébként alaposan rá is cáfol. A leglehetetlenebb élethelyzetekből is tud hívni embereket az Úr. Ő, aki akár a köveket is beszélővé tudná tenni, hogy is volna megkötve a keze a keresztény családok körénél? Tehát bárhonnan, bárkit, bármilyen körülmények közül is tud hívni az Úr. De azt is hozzá kell tennünk, hogy ilyen meghívást nem csupán néhány elkülönített ember kap. Mindenki kap meghívást, ki erre, ki arra, de a Krisztus-követésre minden egyes embert hív a Teremtő. Azon belül aztán vannak különleges meghívások, ahogy azt Szent Pál is jelzi, ez csak az egész közösség megerősítését szolgálja. Tehát az egyéni meghívások is valójában közösségiek, a közösségnek szólnak. S ehhöz még hozzá kell tennünk azt is, hogy ennek a meghívásnak ellent is lehet állni. Vagy éppen nem venni róla tudomást. Meggyőződésem, hogy az Úr ma is hív fiatalokat szerzetesnek, papnak, de vagy nem hallják meg, nem figyelnek oda, vagy nyomban elhessegetik, mert a mai világ igazán nem kedvez az elkötelezett krisztusi életnek. Szóval, megmarad a szabadságunk a döntésben. De hogy sok gyümölcsöt kell teremnünk, ez egész biztosan mindnyájunkra vonatkozik.

A kettő egyszerre működik. Nem választhatom el a Krisztusért fölajánlott áldozatot az embertestvéremért fölajánlott áldozattól. Nem gyengíti egyik a másikat, hanem erősíti. Ha Krisztusért ajánlok föl valamit, akkor ugyanazt ajánlhatom a gyermekemért vagy más személyért. Minden fölajánlást szívesen fogad az Úr. Amit a gyermekemért fölajánlok, azt Krisztusnak is fölajánlom. Sőt, amit Krisztusért szeretetből teszek, az mindazokat is gazdagítja, akiket szeretek, akik ott vannak a szívemben. A bennem élő szeretet kapcsolja egybe ezeket. Minél nagyobb szeretet van bennem a gyermekeim vagy más embertársaim iránt, annál hatékonyabb az imádságom, még akkor is, ha őket abban meg sem említem. S fordítva is így van: minél buzgóbban imádkozom, annál inkább tudok kegyelmet közvetíteni a szeretteim számára. Hiszen ők is ott vannak az imádkozó szívemben.

Kedves Lívia! Minden fölajánlás kedves az Úrnak, amit jó szívvel, tiszta szeretettel ajánlunk föl. Van a fölajánlások terén egy másik szempont is, amit szintén érdemes figyelembe venni. Ez pedig az okosság, a körültekintés. Nem mondhatom, hogy nem kedves az Úrnak egy-egy túlzó fölajánlás, például, hogy minden hétköznap csak kenyeret meg vizet fogyasztok. Van, akit erre indít az Úr, mondjuk, néhány Athosz-hegyi remetét, de mai társadalmunkban kicsi az esélye, hogy tőlünk is ilyet várna. De előfordul, hogy az ember ezen túlzások elkerülése közben saját magával kezd el egyezkedni, hogy minél kisebb testi kellemetlenséget alkudjon ki magának. Itt nem csak az okosság hiányzik, hanem az odaadás is. A tévedés alapvetően a beszélgetőtárs megválasztásában van. Ugyanis nem saját magammal kell beszélgetni ilyen kérdésekben, kivált nem a kísértővel, hanem magával az Úrral. Ha jó fölajánlást akarok tenni, akkor jól oda kell figyelnem az Úrra. Nem csak a fölajánlás megfogalmazásakor, hanem sokkal inkább annak megvalósítása során. "Nélkülem semmit sem tehettek" - mondja az Úr (Jn 15,5). Tehát annál kedvesebb a felajánlás, minél inkább benne van az Úr.