Furcsa ez az arrogancia, hogy megtiltotta, hogy misét ajánljanak érte. Vajon miért? Ha neki nem számít a hit, az egyház, az Isten, akkor édesmindegy volna neki, hogy mondanak-e a testvéréért misét vagy sem? De úgy látszik, ez neki egyáltalán nem mindegy. Alighanem valami nagy harc lehet benne magával Istennel. Még ha ezt nem is mondja ki, nem is vallja be magának. Mindenesetre Ön nyugodtan imádkozhat érte, és mondathat érte szentmisét. Ezek egész egyszerűen nem megtiltható dolgok. Persze, ha olyan helyzetben van, hogy ezt netán számonkérné Öntől az élő unokatestvére, tehát vagy bevallani vagy tagadnia kellene, akkor választhatja ezt a szelídebb megoldást, hogy minden szentmisén imádkozik érte, fölajánlja érte. De ha elkerülhető az efféle szembesítés, tehát nem kerül emiatt összetűzésbe a rokonával, akkor mégiscsak jobb, ha a pappal mondatja ezt a megemlékező szentmisét. De más módon is imádkozzék érte. S ahogy kérte, én is imádkozom a gyászoló családért, és az elhunyt unokatestvére lelki üdvéért.

Megértem a kérdését és teljesen jogos ezt is megvizsgálni. Köszönöm is, hogy szóbahozta. Valóban, az sokkal természetesebb családi állapot, amikor a nemzedékek együtt élnek, egymást kisegítik. Bár így tudna működni ma is a család! Ehhöz megfelelő élettér kell, elkülöníthető lakrészek, kert, udvar. Az emeletes házakba sorolt szűk lakások szinte lehetetlenné teszik ezt a családformát. Mondják, hogy ez kifejezett célja is volt a társadalom alakítóknak, hogy olcsó, szinte ingyen megszerezhető panel lakásokba csalogatták a fiatalokat, ezzel téve tönkre az egészséges családokat. Kétségtelenül hatalmas károkat okoztak ezzel. Ugyanakkor ebben az ősibb, egészséges családformában is meg kellett adni a fiataloknak a saját életterüket, saját kibontakozásukat, saját gyermekeik nevelését. Nem kevés bonyodalmat hozott az is, amikor nem kerültek helyükre a szerepek, és az idősek uralták az egész famíliát. Tehát azért azt sem szabad idealizálnunk. De alapvetően sokkal jobb együtt élni a különböző nemzedékeknek, ezt kijelenthetjük. Amikor én leszakadásról, önállóságról beszélek, akkor ezt a másik oldalt hangsúlyozom. Mert ma ezt látom erősebb betegségnek. (Persze, régebben is meglehetett ez.) Amikor azért nem tud kialakulni egészséges új házastársi viszony, mert a szülők továbbra is meghatározók akarnak lenni benne. Ez akkor jelentkezik bántóan és erősen, amikor az érintett fiatal fél sem tudja jól kezelni, és nem történik meg a Bibliában leírt igazság, hogy "elhagyja apját és anyját..." Nyilván ennek pedig a másik véglete, ha valaki cserben hagyja a szüleit, nem gondoskodik róluk. Ezt egyáltalán nem akartam sugallni.

Abból származik a nehezen feloldható ellentmondás, hogy mi itt a földön órákat, napokat számolunk, odaát azonban nincs idő, nincs időmérő, nincsenek napok és éjek. Tehát amit mi innen érzékelünk, az teljesen más odaát. Nem szabad rávetíteni az itteni tapasztalatainkat az odaát való lét megértésére. Azt teljesen másként kell megközelíteni. Mindenesetre érdekes értelmezés, hogy a hitvallásban említett rész "csak" a földi szenvedés poklára vonatkozott volna. Vagyis jelképes értelmű. Mindenesetre, amikor a IV-V. században megfogalmazták ezt a szöveget, akkor egyértelműen valóságos alászállásra gondoltak, nem pedig a Golgotán elviselt szenvedésekre. De itt újra elmondhatjuk, hogy nem tudjuk pontosan, valójában mit jelent ez az alászállás. Mint ahogyan idő nincs odaát, úgy fizikai tér sem. Nincs előbb és utóbb, nincs lejjebb vagy följebb. Ezek a mi fogalmaink, amelyek a teremtett anyagvilágban segítenek tájékozódni, de cserbenhagynak, ha az odaáti létet akarjuk ezekkel leírni. Ebből a kifejezésből annyit tudhatunk, hogy Jézus mindent magára vett, mindent megjárt, ami az emberi élettel együttjár, beleértve a halált is. Jóllehet, ez filozófiailag képtelenség, hogy Isten meghaljon a kereszten. Ezért is igyekeztek mindig is értelemmel elfogadható magyarázatot találni rá. Már a gnosztikus tanok is ezzel próbálkoztak, s azóta is újra meg újra fölüti a fejét a racionalizációnak ez a kísértése. A nyugati kereszténységnek ez az egyik sajátossága, amelyet aztán még tovább fokozott a protestantizmus. Titok, amelyet vagy elfogadunk, vagy nem. Hitünk része, hogy vannak benne az értelem számára felfoghatatlan elemek, ugynevezett antinomiák. Hosszú évtizedeken át a katolikus teológia is egyre inkább hajlott arra, hogy Ádám és Éva alakját szimbolikusnak tartsuk. Valóban nem az a lényeg, hogy genetikailag mindnyájan ugyanattól a szülőtől származunk-e, hanem, hogy férfinak és nőnek teremtette Isten az embert, szeretetkapcsolatra teremtette őket, és életet létrehozóvá tette ezt a szeretetkapcsolatukat. Ezek nagyon fontos alapigazságok, amelyek világosan kiolvashatók a Teremtéstörténetből. S ugyanígy a bűnbeesés ténye. Az ember megkapta a választási lehetőséget az engedelmességre és az egységre, de inkább az engedetlenséget választotta, s ennek következtében a törést, a széthúzást, az ellenkezést. Ezt is inkább csak tényszerűen tudjuk a kinyilatkoztatásból, hogy az ember megkapta ezt a döntési lehetőséget, és hogy ennek következménye minden egyes megszülető emberre átszáll. Mindezek mellett eltörpül az a természettudományos részlet, hogy mindez hogyan volt lehetséges a kezdet kezdetén. Azt egészen érdekesnek tartom, hogy újabban vannak olyan tudományos nézetek, amelyek alátámasztani látszanak a tényt, hogy az egész emberiség valóban egyetlen emberpártól származik. De hangsúlyozom, ez nem teológiai kérdés. A Biblia teológiai kinyilatkoztatásokat tartalmaz, nem természettudományos igazságokat.

Bocsásson meg, figyelmetlenül olvastam az első írását. Igen, ez így egészen más. Ezek szerint ennek a két gyermeknek csak Ön a nevelője. Ha ezt odaadással, elkötelezetten teszi, akkor ez valóban lehet teljes élethivatást. Emellett pedig a szüleinek a gondozása szintén értékes feladat. Ezt vállalni szintén értékes része az életének. Ha Ön ebben találja meg Istentől kapott feladatát, akkor Önnek valóban ez a hivatása. Amikor pedig majd elköltöznek a szülei, akkor minden bizonnyal fog majd találni újabb feladatokat, hogy megélhesse áldozatkész odaadását.

Szép elhatározásról beszél, adja Isten, hogy legyen rajta áldás. Ugyanakkor rejlik néhány csapda is ebben. Ha a szüleinek szeretné szentelni az életét, akkor ebben lehet öntudatlan, rejtett ragaszkodás. Ami nem helyes, nem egészséges. Nyilván fontos szeretni a szüleinket, segíteni őket egészen halálukig. De lehet abban egyfajta élettől, felelősségtől való menekülés is, hogy az ember a szüleit választja élethivatásnak. Illetve saját maga előtt talán nem bevallott túlzott ragaszkodás. Még ha nem is házasodik meg, az embernek el kell szakadnia a szüleitől. Saját lábára kell állni mind anyagilag, mind érzelmileg. A bátyja gyermekeinek a babusgatása is csak olyan, mintha nevelné őket, mert azt viszont a bátyjának és a feleségének kell, nem pedig Önnek. Természetesen nem csak a papságban lehet megélni a cölebsz élethivatást. A szerzetesség valójában világiak elkötelezett élete. Ők nem tartoznak a klérusba, ilyen értelemben nem egyházi személyek, hanem elkötelezett életű világiak. Arra is lehet példa, ha valaki sem pap, sem szerzetes, mégis hivatásszerűen éli meg a teljesen Istennek szentelt életet. Ilyen azonban nagyon kevés van. Nem is javaslom, hogy így tekintsen Önmagára. Ha mégis, azt a lelkiatyjának kell lelkileg, és a püspöknek hivatalosan megerősítenie.

Vannak aggódó típusok - többnyire nők között -, s vannak lazábbak - ők pedig legtöbbször férfiak. De azért nem teljesen a nemektől függ ez. Ilyen helyzetben nem mondhatjuk, hogy aki többet aggódik, az bűnösebb, mint aki kevésbé. Alkattól (is) függ. No, ezt csak azért mondtam el bevezetésképpen, hogy ezt a tulajdonságát ne/se máséhoz hasonlítsa. Nem vagyunk egyformák. S ne olyan akarjon lenni, mint aki nem aggódik, hanem saját magában erősítse a bizalom erejét. Éppen erre kérdezett rá. Amikor mélyen tud imádkozni, akkor nem, vagy legalábbis kevésbé jönnek elő az élet gondjai. Persze, lehet, hogy épp ekkor támadnak ilyen tartalmú kísértő gondolatok, de alapvetően az ember az imádságban száll le a legmélyebbre. Oda, ahol már nincsenek gondok. Mint amikor a búvár, amikor merül a tenger vizébe. A felszínhez közel még érezhető a habok mozgása, de minél mélyebbre száll alá, annál kevésbé. Ha gyakorolja a mélybe szállást, azaz rendszeresen imádkozik belső imával, akkor ez kiterjed majd a tevékeny életének többi területére is.

Nagyon fontos kérdést tett föl: Isten miért küldte nekünk ezt a nehézséget? Erre, természetesen csak Önök tudják megtalálni a választ. Bárki mondhat bármilyen szép és meggyőző érvelést, az mind lepereghet, ha az nem az Önök válasza, ha nem Önökben fogalmazódik meg. Éppen ezért keressék. Persze, lehet, hogy valaki más mondja ki, elhangzik egy prédikációban, egy lelki beszélgetésben, szentgyónásban, vagy egy könyvet olvas, és ott villan szeme elé a válasz, de bárhonnan is jöjjön, csak akkor lesz igazi válasz, ha magáévá teszi, ha mint sajátja önként elfogadja. Tehát keresse ezt a választ! Kérje az Urat, hogy mutassa meg! Miközben ezért imádkozik erősen, közben az Ön lelke, gondolkodása is változni fog, egyre inkább Istenre hangolódik. Egyre közelebb fog kerülni a válaszhoz. Mert van válasz. Ez egészen bizonyos. Ugyanakkor természetesen szakmai szempontból is igyekezzék jól kezelni ezt a helyzetet, nem csak lelkileg. Járjanak el szakemberhöz, használják föl mindazt a tudást, amit a tudomány, a széleskörű tapasztalat ma már kínál. Ne legyen elkeseredve, hanem dolgozzon ezen a feladatán. Ahogyan lelkileg is kell dolgoznia, keresni a választ a föltett kérdésre, úgy fizikailag is. Eljárni megfelelő terápiára, végezni a szükséges gyakorlatokat, stb. Mindez szintén még értékesebbé teszi az életüket. El fog jutni oda, hogy egy nap majd hálát ad az Úrnak, hogy így alakult az élete. Most még ezt nem kell erőltetni, majd akkor mondja ki a hála szavait, amikor már ez teljesen őszintén fakad a szívéből. Természetesen imádkozom is Önökért. A gyermekért, hogy minél hamarabb testileg-lelkileg egészséges legyen, s a szülőkért is, hogy mindez valóban a javukra, hitük megerősödésére szolgáljon.

Szégyenkezve a magam restsége, de hálával az Ön készsége miatt teszem közzé ezt a fontos üzenetet. Köszönjük a küzdőtársak nevében.

Kedves Lívia! Nem tudok ilyenről, de leírom ide a kérését, hátha a lelkiatya rovat olvasói közül tud valaki ilyen lehetőségről.

Mindenféle beteges függés megkötözöttséget jelent. Szerzetessé csak szabadon lehet válni. Igaz, a házasságba is csak szabad döntéssel lehet belépni, tehát egy súlyos társfüggés valóban alkalmatlanná tesz a házasságra. Ebből mindenképp gyógyulni kell. De azért egyáltalán nem biztos, hogy ez az Ön esete. Leírása alapján legalábbis még nem gondolok arra, hogy Ön valóban ilyen beteges függésben szenvedne. Lehet, de a leírt jelek alapján még ez lehet egy nagyon természetes vágy is a házasságra. Ilyen gondolatok közepette azonban nem javaslom Önnek, hogy a szerzetességre készüljön. Ennél sokkal egyértelműbb jelek, utalások kell, hogy legyenek, mint amit Ön leír, hogy milyen jó volna Istent teljes odaadással szeretni. Ez így önmagában kevés a szerzetességre. Valójában ennek a gondolatnak minden keresztény lelkében meg kell, hogy forduljon. Hiszen, még parancsba is kaptuk, hogy "teljes szívből, teljes lélekből, teljes elméből és minden erőből kell" szeretni Istent. Nem tudok tehát jól hasznosítható tanácsot adni az Ön esetében. Hacsak azt nem, hogy beszélje meg mindezt egy szakemberrel, egy keresztény pszichológussal. Kérjen vizsgálatot, hogy mennyire jogos ez a föltevése, hogy esetleg túlzott kapcsolatfüggésben él. Ha igen, akkor terápiára van szükség még ahhoz is, hogy boldog családanya legyen. De ilyen gyengeséggel boldog szerzetessé lenni sokkal, sokkal kisebb az esélye. A házasságban ugyanis megvan a természetes támasz is, míg a szerzetességben ez teljességgel hiányzik.

Ez egy teljesen félrevezető, kísértő gondolat. Isten társaságát választani nehéz. Nagyon szép, nagyon boldogító, semmihöz sem hasonlíthatóan édes, de nagyon-nagyon nehéz. Mert az ember természetes módon vágyik az emberi kapcsolatokra is. Ebben nincs semmi bűnös, semmi Istentől távolító. Sőt, a legtöbben az Istennel való kapcsolatukat is az emberi kapcsolatokon keresztül élik meg a legerőteljesebben. A szerzetesi azonban nem természetes életállapot. Nem is természetellenes, hanem természetfölötti. Elengedni a földit az égiekért, ez egyáltalán nem könnyű. De aki belekóstolt már, az tudja, hogy lehetséges, és mindenért kárpótol. Olyan, mint amikor egy botot leállítunk a földre. Önmagában nyilván azonnal eldőlne, hisz ez a természete. De a szerzetes élete nem dől el, mert felülről van felfüggesztve, mintha ki volna kötve a bot vége egy zsineggel, amely egyenesen a mennyből lóg le. Ezért nem dől el. Ehhöz kell az a teljes ráhagyatkozás, amellyel elhiszem, hogy nem dőlök el, még ha a természetem miatt el is dőlnék. Erre vállalkozni csak az tud, aki egyértelműen megéli, hogy felülről kapja az erőt, felülről él. Ez nem elzárkózás az emberektől, hanem távlatváltás. Az emberek között él, de nem támaszkodik rájuk. Sőt, sokan, nagyon sokat őrá támaszkodnak, mert észreveszik, hogy bár alig éri a lába a földet, mégis kimozdíthatatlan. A legönzetlenebb élet a szerzetesé, mert egyáltalán nem magának él. Istennek él, aki viszont sokkal jobban tudja, hogy kiknek van erre a szerzetesre szüksége, és kiknek nincs. Még a családi kapcsolatait is elhagyja, ha erre van szükség - lássuk be, itt érvényesülne legjobban a rájuk támaszkodás - de közben ezrek találják meg a közelében a békét, s méginkább a békesség forrását, magát Istent.

Kedves Piroska! Nehéz feladat elé állít azzal, hogy írjam le egy jó keresztény napját. Hiszen ahányan vagyunk, annyiféle az életünk, s ez a sokszínűség nem csak a napi tevékenységre vonatkozik, hanem az imaéletünk sokféleségére is. A fő szempont lehet, hogy mindig, minden nap legyen időnk, amit imádságra szánunk. Ez kinek több, kinek kevesebb. Én a legkevesebbet - persze, csak indulásnak - a napi 2x5 percet tartom. Reggel is, este is szánok ennyi időt az Úrra. Ha ennyi sem jut, az annak a jele, hogy az Isten-kapcsolatom felszínes, nem igazán fontos nekem ő. Persze, ezen kívül még lehet sokat fohászkodni, rózsafüzért mondani, például utazás közben, de ez a kétszer 5 perc csak az Úrra szánt, elkülönített idő legyen. Ezen kívül nagyon ajánlatos minden nap olvasni valamennyit a Szentírásból. Ha csak nagyon keveset tudunk rászánni, akkor az Újszövetségből. Abból sokszor elegendő lehet 1-2 mondat. De jobb, ha több időt szánunk rá, s ez is még jobb, ha napjában kétszer, újszövetségi és ószövetségi szakaszt. Emellett pedig folyamatosan figyelni kell arra, hogy a tetteim is ehhöz az Isten-kapcsolathoz igazodjanak. Mindig Jézus a mérce: "Ő mit tenne itt, a helyemben?" Ezt sokszor nem találjuk el, vagy nincs erőnk megtenni. Semmi vész! Azért van a bűnbánat, azért van a szentgyónás, hogy botlásainktól időről-időre megszabaduljunk. Ez Jézus ajándéka, nagy balgaság nem élni vele. Ami az élettől, annak zajától, rohanásától való elfordulást illeti, azt magam is ajánlom. Annyira merüljön csak bele, amennyire az életkörülményei miatt szükséges. A szükségesnek látszó bevásárlást is minél szűkebb körre csökkentse. Olyan erővel hat ránk ugyanis a világ szelleme, hogy egy egyszerű étkezési bevásárláskor is hatalmas erővel bombáznak minket a csábító hatások. No, nem kell ezektől félni, menekülni, de számolni vele, fölismerni, komolyan venni mindenképpen. Az apostolokodásunk, evangéliumhirdetésünk is személyes élethelyzetünk függvénye. Hogy feladatunk az apostolkodás, ezt én is vallom. Mi megkaptuk az örömhírt, ezt nem tartogathatjuk magunknak, ezt tovább kell adnunk. Ennek legtermészetesebb körébe a családtagjaink, barátaink, munkatársaink tartoznak. Akikkel nap nap után találkozunk. Feléjük sugároznunk kell az evangélium örömhírét. Nem annyira szavakkal. Persze, családon belül a gyermekek felé azokkal is. Valaki egyszer úgy fogalmazott: én csak akkor beszélek az Evangéliumról, amikor rákérdeznek, hogy miért vagyok ilyen. Tehát már a tetteimmel megalapoztam, azon keresztül észrevették, hogy az Evangéliumot élem. Addig hiába beszélnénk, azok csak üres szavaknak bizonyulnának. Tehát prédikálni szavakkal keveseknek kell. Van, aki kapott rá elhivatottságot és adottságot, annak ezt használnia kell. De a legtöbben inkább az életpéldájukkal evangelizálnak, Isten szeret-tetteit közvetítik mások felé.

Álomban nem tudunk bűnt elkövetni. Ez az álom egyáltalán nem terheli a lelkét. Persze, a gondolatait alaposan megzavarja, ezt elhiszem, de legyen tisztában azzal, hogy ez nem bűn. Olyan értelemben felelősek vagyunk az álmainkért, hogy éber állapotban mivel foglalkozunk, mit engedünk be a gondolatainkba. De hogy azoknak milyen eredménye keletkezik az alvás állapotában, az nem tartozik az erkölcsi felelősségünk körébe. Ez is, amit leír, sokkal inkább pszichés, sőt, fizikai jelenség. Nyilvánvalóan ott van az Ön személyiségében is a szexualitás, a szexuális vágy. Ezt igyekszik kezelni. Azonban elfojtani, eltüntetni az életünkből nem lehet. Hosszú évek lelki munkájának eredménye, hogy megtanuljuk jól kezelni. Ugyanakkor az álmainkból még akkor sem lehet teljesen kizárni. Sőt, a tudattalanunkból ott tör a felszínre. Inkább adjon hálát, hogy ott jelenik meg, és nem éber állapotban való kísértésként, amikor keményen meg kell vele küzdeni. Ezzel együtt is javaslom, hogy a gyónásban mondja el, hogy ez nagyon megzavarta a lelkét, és szeretné azt meggyónni, ha ebben bármi felelőssége volt. Ez mindenképpen megkönnyebbülést fog hozni. Ennyire egyszerű.

Nem javaslom komolyan venni ezeket a szövegeket. Egyébként is borzasztó sok tisztázatlanság és zavar van körülötte. Ezeknek nem is érdemes a végére járni, hanem leghelyesebb teljesen félretenni. Helyette pedig inkább a Szentírást és az Egyház által kínált számos értékes lelki olvasmányt érdemes olvasni.

Igen, bizonyos értelemben imának számít, ha az ember egyéb tevékenysége közben dicsőítő énekeket hallgat. Nem mondható intenzív imának, de az biztos, hogy sokkal jobb, mint ha rock-zenét hallgatna vagy valami más butaságot. A napi fél óra nagyon jó. Lehet ennél több is, kevesebb is. Ez az adott személytől, annak élethelyzetétől, lelki állapotától függ. Eldönteni, hogy az Ön esetében ez elég vagy kevés, ezt innen a távolból nem lehetséges. Ha Ön pap vagy szerzetes, akkor egyáltalán nem elég. Ha egyedülálló személy, akkor is lehetne kicsit több. Ha idős, nyugdíjas, akkor is szánhatna rá több időt. Ha fiatalabb, ha napi nyolc órát dolgozik, ha családot tart fenn, ha sok gyermeke van, stb. ilyen körülmények között a napi fél óra akár hősies imaélet is lehet. A szentírásolvasásra is ezt mondhatom. Ha Ön pap vagy szerzetes, akkor bűn, ha nem minden nap olvassa a Szentírást. Ha világi ember, akkor csak abban az esetben volna bűn, ha mondjuk fogadalmat tett erre, és ezt elhanyagolná. Valószínűbb, hogy ezek egyike sem áll fönn, tehát az Ön esetében vélhetően nem bűn. Ennek ellenére javaslom, hogy említse meg minden szentgyónásában, hogy hogyan is áll ezzel. Mert mindenképp javaslom, hogy törekedjék a napi szentírásolvasára, s erre serkentőleg hat, ha minden alkalommal szembesül vele, hogy hol tart, mennyire sikerült megvalósítani.