Megpróbálok segíteni néhány gondolattal, de azt leszögezhetjük, hogy ha 30 éven át magyaráznék Önnek folyamatosan, akkor sem tudná fölfogni. Persze, azért is, mert énelőttem is titok ez, mint minden pap és minden teológus előtt. Titok is marad. Közelebb kerülhetünk hozzá, mindig valamennyivel többet fölfoghatunk belőle, de megérteni biztosan nem fogjuk sohsem. Még odaát sem! Azt leszögezhetjük, hogy az Úr nem maga miatt "akarta, hogy megegyük a húsát és igyunk a véréből". Ez nekünk szóló ajándék. Rejtélyes, nehezen fölfogható ajándék, de nekünk való, nekünk szánta. Leginkább a szexualitás felől közelíthető meg a dolog leginkább. A szexualitás két egymást szerető ember vágya kettejük testi egyesülésére. Ez sok más emberi gesztusban is megjelenik, nem csak a szoros értelemben vett szexualitásban. Mégis talán mondhatjuk, hogy valamelyest mindegyik erre irányuló gesztusban megjelenik ennek a csírája. Egy kis kitérővel hadd mondjam el, hogy nemigen vagyok híve a "free hugs" mozgalomnak. Ebben vadidegeneknek kínálják föl az ölelés mozdulatát. Holott az ölelés annak gyönyörű gesztusa, hogy két ember szereti egymást. (Mennyire hiányzik ez most, a járvány idején!). Nagyon sokféle lehet az ölelés: két gyermek között, anya és gyermek között, apa és fia, apa és lánya között, két barát, két nő között, stb. A legforróbb a férj és feleség között, de például mennyire át tud ez alakulni idős korra! Ez mind arra vezethető vissza, hogy akit szeretünk, azzal fizikai közelségbe is szeretnénk kerülni. Ilyen a beszélgetés is, addig is együtt vagyunk, egymás közelében vagyunk, amíg beszélgetünk azzal, akit szeretünk. Az öleléshez hasonló, de még erősebb testi közelséget jelent a csók. Ez is sokféle lehet: puszi barátok, barátnők között, testvérek között, szülőkkel, nagyszülőkkel. Ugye, mind más. Ennek is a legforróbb változata a szerelmesek között, amikor ezzel időt is töltenek, hogy a csókolózással - amennyire lehet - egymásba hatoljanak. S így érkezünk el a szerelmi egyesüléshöz, amely már valóban csakis férj és feleség között lehetséges, annyira egyedi, annyira lefoglalt. Ebből fakad az új emberi életek megszületése. Persze, bármennyire is szereti a férj a feleségét, az egyesülés csak ideig-óráig tarthat, az általa jelentkező felfokozott öröm egy idő után elfárad, vagy inkább, jobb esetben átalakul. Tehát az emberben van egy nagyon erős vágy a testi egyesülésre azzal, akit szeretünk, de ez itt a földön nem valósulhat meg a maga teljességében. Ugyanakkor megvalósulhat az Istennel való egyesülésünkben. Az Eucharisztia vételekor megtörténik az, amire az ember a legmélyebben vágyik, a szeretett személlyel való teljes egyesülés, egymásban való átjárás. Ezt legtöbbször nem éli át az ember azzal az intenzitással, mint a szexuális kapcsolatot, mégis ennek beteljesüléséről van szó. Emlékszem, amikor egyszer erről beszéltem a fiataloknak, valósággal kinevetnek. Értem is, hogy miért. Gondolhatták, hogy egy szegény cölebsz pap nem tudja, miről beszél. Pedig nagyjából tudja, hiszen ő is emberből van. Viszont valószínű, azok nem tudják, hogy micsoda öröm az Úrral való eucharisztikus egyesülés, akik kinevetik ezt a hasonlatot. Talán ez a kicsit hosszúra sikerült gondolatmenet segít közelebb jutni a titokhoz, hogy miért kínálta föl, miért "találta ki" nekünk a végtelen Isten ezt az ajándékot. A szentáldozásunk neki is öröm, mert ő is szeret minket - sokkal jobban, mint mi őt - és ilyen értelemben ő is vágyik a velünk való egyesülésre. Ezért örül, amikor imádkozunk, vele beszélgetünk, időt töltünk vele együtt, és még inkább, amikor megtörténhet az eucharisztikus egyesülés. Lehet, úgy tűnik, ez csupán antropomorf kivetítés Istenre, de én megfordítva a dolgot mégis azt mondom: az emberek egymás iránti testi vonzódása a töredékes leképeződése annak a szeretetnek, amellyel Isten szeret minket, s amely rávette őt a megtestesülésre, az emberrel való egyesülésre. Igen, a megtestesülésnek földi meghosszabbítása az Eucharisztia.

Kedves Testvérem! Azt javaslom, hogy a lelkiatya@hd.gorogkatolikus.hu írja le a kérdését. Akkor bővebben tudok Önnek válaszolni.

Egyrészről a kölcsönös, minél nagyobb bizalom, ugyanakkor a megfelelő távolságtartás. Nem szabad eltúlozni a lelkiatyától való függést, sem az érzelmek területén, sem a döntések meghozatalában. Ugyanakkor fontos a bizalom, a ráhagyatkozás, hogy amit az atya mond, a szavain keresztül Isten üzen.

Ennek több oka lehet, de kettő a legkézenfekvőbb. A férje szexuális értelemben nem teljesen egészséges. A másik, hogy van egy rejtett kapcsolata. Akár erről, akár arról, akár más okról van szó, ezt az asztal mellett meg kell vele beszélni. A házas kapcsolatban nem az ágy a legfontosabb bútor, hanem az asztal, vagy csak a két szék, amire leülve meg tudják beszélni a dolgokat. A beszélgetés nagyon sok mindent helyrehozhat. Beszéljék meg nagyon nyíltan, hogy mi ennek az oka. Igyekezzenek semmit nem elrejteni. Továbbá beszéljenek arról is, hogy hogyan lehet ezt helyrehozni. Ugyanis azt ki kell mondani, hogy ez így nem jó, nem egészséges, hosszú távon súlyos következményekhöz vezethet. Mindenképpen beszéljék meg a dolgot, tárják föl őszintén az okokat, és közösen keressenek megoldást. Ha ettől ő eleve elzárkózik, azért még ne adja föl. Imádkozzék erre a szándékra. Szólítsa meg a férje legjobb barátját, hogy mi lehet itt a háttérben. No, és még ennél is fontosabb a Mindenható segítségének kérése. Hittel és bizalommal imádkozzék a házasságuk megmentéséért, s amit csak tud, tegyen is meg érte.

Ha a lelkiismerete jelez, akkor ezzel mindenképpen foglalkozni kell. Alaposan, tiszta lelkülettel meg kell vizsgálni a helyzetet, esetleg tanácsot is kell kérni egy atyától vagy mástól, hogy milyen erkölcsi kötelességet jelent egy bűn ismerete. Ugyanis nem mindig, minden helyzetre igaz ez az állítás. Alapvetően azt fejezi ki ez az igazság, hogy a bűnt nem szabad hallgatással pártolni, vagyis, aki látja a bűnt és szemet húny fölötte, akkor ő is részese lesz annak a bűnnek. De ismétlem, ez nem minden helyzetben egyformán érvényes. Van, amikor föl kell emelni a szavunkat, van, amikor nem. Van, akinek föl kell emelnie a szavát, van, akinek nem. Az erkölcsi kérdések sohasem oldhatók meg egy-egy képlet alkalmazásával. A helyzet, a személy, annak adottságai, képességei mind befolyásolják, hogy mit, mikor és hogyan kell tennie az embernek. Úgyhogy kérdésére azt válaszolhatom, alapvetően igaz az állítás, hogy a bűnt hallgatással sem szabad pártolni, de magát a cselekedetünket mindenképpen mérlegelni kell. Az ember erkölcsi értéke nem egy-egy tetten múlik, hanem a lelki hozzáállásán. Egy-egy cselekedet lehet gyöngeségből vagy tudatlanságból fakadóan hibás, téves. De az ember ettől még lehet értékes, erkölcsös. Már csak azért is, mert ebben az Isten irgalmas szeretetében teremtett világban minden helyrehozható.

Igen. Ez csak egy jelzés volt a Szentlélek részéről, hogy a szentgyónást ne halogossa, hiszen egész egyszerűen feloldozást fog kapni. Valamint a lelke is jelzett ezzel, hogy már nagyon rászorul a gyónás megtisztító erejére. Nyilván az álombeli nem helyettesíti a valóságos gyónást. Mint ahogy az éhes ember sem lakik jól, ha arról álmodik, hogy megvacsorázott. Inkább ezzel a szervezete jelzi, hogy valami még hiányzik. Ennek az üzenetnek engedelmeskedve - javaslom - minél hamarabb keressen föl egy papot és megfelelő előkészülettel végezze el a szentgyónását.

Igen, de csak személyes levelezés útján. Ezen a nyilvános fórumon nem szeretném. Ha Önnek szüksége van rá, kérem, írjon a lelkiatya@hd.gorogkatolikus.hu címre.

Én nem ismerek olyan egyházi kitételt a keresztelkedéssel kapcsolatban, hogy "hacsak". Az viszont teljesen jogos következtetés Jézus szavai alapján, hogy a hit az üdvözülés feltétele, nem a megkeresztelkedést: "Aki hisz, és megkeresztelkedik, üdvözül, aki pedig nem hisz, elkárhozik." (Mk, 16,16) Legalábbis azt sehol sem mondja Jézus, hogy aki nem keresztelkedik meg, az elkárhozik. Meg aztán, azt is tőle tudjuk, hogy Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön (1Tim 2,4). Itt is joggal gondolhatjuk, hogy ebből a végtelen jóságából fakadóan aligha zárja ki az üdvösségből azokat, akik nem a saját hibájuk miatt nem keresztelkedtek meg. Az meg, hogy ki mennyire tehet arról, hogy meg van-e keresztelve vagy nincsen, azt megint nem tudjuk. Annak az afrikai bennszülöttnek, aki a szüleitől csak a természetvallást tanulta meg, és még sohasem találkozott keresztény misszionáriusokkal, nyilván egészen más felelőssége van ebben a dologban, mint egy európai embernek. De ez utóbbiról sem tudhatjuk, hogy milyen képe alakult ki a keresztségről, kereszténységről. Lehet, ha nekem is annyi ismeretem voln az Egyházról, mint neki, akkor én sem keresztelkednék meg. Ezzel csak azt akartam érzékeltetni, hogy a kérdés jóval összetettebb annál, semhogy feketén-fehéren el lehetne dönteni, hogy ki üdvözül és ki nem.

Ez nagyon érdekes dolog, mert a görögkatolikus liturgiában mi is ugyanezt a zsoltárverset mondjuk. A kézmosás pedig a proszkomídia elkezdése előtt van, mielőtt kézbeveszi pap a proszforát (oltárkenyeret, amelyből majd kivágja a Bárányt és a többi részecskét.) De az imádkozott zsoltárvers ugyanaz. Régebben a görög Liturgiában is megmosta a kezét a pap, a Miatyánk után. De azt mondják, ez a latin rítus hatása, így aztán ma már egyre kevesebb helyen alkalmazzák. Csak a püspöki Liturgián van a szertartás közben is, de más helyen, a nagy bemenet előtt.

Újra jelzem, hogy ezt én merőben elméleti okfejtésnek érzem. Hála Istennek, nem kell mennünk a frontvonalra, hogy valóságosan el kelljen döntenünk, hogy mit is teszünk. Ha pedig - ne adja Isten! - mégis mennünk kell a frontra, ki-ki döntse el, hogy a szíve mit diktál, merre megy, a frontra vagy a hátországba.

Erre a kérdésre több alkalommal is írtam gondolatokat. Könnyen megtalálhatja ezeket, a honlapunkon visszakereshetők. De még könnyebben megtalálja, ha a honlapunk keresőjébe beírja az orgona szót. Akkor ott több érvet is talál arra, hogy bizánci egyházunk miért nem használ orgonaszót.

A külső szemlélőnek azt tanácsolom, hogy igyekezzék osztozni az édesanyával ebben a nehézségében. Ha beszélget vele, bíztató, bátorító, elismerő szavakat mond neki - nyilván végtelenül fontos, hogy ezek őszinte szavak legyenek! - akkor ezzel sokat tud enyhíteni az illető nehézségein. Érdekes dolog ez, hogy néha semmitmondónak tűnő szavaink is tudnak gyógyítani, ha azok őszinte együttérzésből, igazi szeretetből fakadnak. Az édesanyának azt mondanám, amit József Attila is, hogy Isten semmin sem csodálkozik. Ő mindenkinél, de mindenkinél sokkal megértőbb. Megértőbb velünk, mint mi saját magunkkal. Ennél az édesanyánál ez különösen is fontos, mert láthatóan ő szegény saját magát vádolja, pedig egyáltalán nem kellene. Hogy is volna halálos bűn, vagy egyáltalán bűn, amikor a tőle telhető legnagyobb szeretettel és türelemmel igyekszik segíteni a gyermekén, csak hát, elfogyott a türelme? Ki gondolna arra, hogy ilyenkor Isten szemrehányást tenne, hogy miért fogyott el a türelem?! Ez teljes képtelenség, ezt el kell felejteni, ilyen nincs. Isten végtelenül megértő. Szóval, semmi bűntudata ne legyen az édesanyának. Forduljon az Úrhoz nagy bizalommal, hogy segítséget kérjen. Minél bátrabban, minén nagyobb bizalommal kér segítséget tőle, annál nagyobb mértékben kap. Talán még azt is mondanám ennek az édesanyának, hogy neki ezzel válik nagyon értékessé az élete. Valószínű, imát is kérnék tőle, hogy imádkozzék értem. A sokat szenvedő ember imája ugyanis jóval értékesebb. Már azzal, hogy szívéből szeretne segíteni neki, máris sokat segített. Persze, amit lehet, azt azért meg is kell tenni. S ami a legfontosabb: imádkozni kell érte. Sokat.

Miféle hit az, amely nem mutatkozik meg a tettekben? "Ha szerettek engem, megtartjátok parancsaimat" - mondja Jézus (Jn 14,15). Vannak szekták, kisegyházak hívei, akik a hitet egyfajta nagyon erős meggyőződésnek tekintik. A megtérést is ehhöz kötik: ha elhiszed, hogy Jézus a megváltód, akkor meg vagy mentve. Ez roppant sekélyes, mélység nélküli, sematikus megközelítés. A hit nagyon összetett valóság. Még az sem állítható, hogy valaki egyszer átlépett a hit kapuján, "megtért", és attól kezdve nyert ügye van, minden szépen, keresztény módon fog történni az életében. A hit küzdelem, ajándék, feladat, állapot. Éppen ezen összetettsége miatt sem olyan egyszerű rámondani egy személyre, aki - bár nem imádkozik - sokat segít másokon, hogy ő hitetlen. Az ilyen ember kimondatlanul is hisz a szeretetben. Nem tudja, mi az, ki az, hogyan volna megszólítható, de lehet, közelebb áll a szeretet Istenéhöz, mint a vasárnapi templombajáró keresztény. Igen, mind a kettőre törekedni kell. A hit erősödésére és a Krisztus szerinti tettek megélésére egyaránt. A hívő embernek nagy nyereség, hogy ismeri Istent (már amennyire ez lehetséges), és tőle sok erőt kap, a vele való kapcsolat békét ad a lelkébe.

Azt hiszem, helye válogatja. Van, ahol ők is csatlakoznak, de valóban vannak helyek, ahol ők ebből kimaradnak. Főként az orosz pravoszláv egyház ellenzi, hogy a papjai, hívei részt vegyenek rajta. Volt idő, amikor a katolikus egyház is ellenezte az egész ökumenikus mozgalmat, de mára ez nagyon sokat változott. Valószínű, hasonló érvek vezetik a legtöbb ortodox egyházi vezetőt, mint amelyek annak idején a katolikus egyházban is szerepet játszottak.

Kedves Ildikó! A Bibliában nincs szó reinkarnációról. Ez teljesen távol áll a bibliai emberképtől és a keresztény tanítástól. Isten az embert a maga képére és hasonlatosságára teremtette meg. Minden egyes embernek személyiséget ad, nem pedig pusztán valami bolyongó lelket, amely hol itt, hol ott bukkan fel egy-egy fölvett testben. Ezt a személyt személyesen szereti a Teremtő. Ezzel a személyes szeretettel nem tud mit kezdeni a lélekvándorlás tana. Márpedig ez a keresztény kinyilatkoztatásnak egyik legfőbb üzenete. Örüljünk, hogy minket szeret a mi Istenünk és mi is szerethetjük őt. Ezt a rendkívüli lehetőséget egyetlen vallás sem kínálja föl.