Talán arra gondol, kedves Nóra, hogy mennyire legyünk óvatosak az egészségünk megőrzése érdekében, és mennyire bízzuk magunkat a hitre, hogy nem leszünk betegek? A kettő nem áll ellentétben egymással, nem a kettő közül kell választani. A józan, felelős magatartás mindenképpen az, hogy az ember minden előírást a lehetőségei szerint megtart. Az nem hit, hogy az ember nem törődik az óvintézkedéssel, abban bízván, hogy őt megkíméli az Úr. Azonban az elővigyázatosság, a fegyelmezettség (maszk használata, távolságtartás) nem jelent félelmet. Félni nem kell, nem szabad. Az valóban ellentéte volna a hitnek. A hit abban mutatkozhat meg, hogy akár megkapom a betegséget, akár nem, így is úgy is bízom Istenben, hogy megőriz engem. Ha eljött a halálom órája, akár nagy szenvedések közepette is, azt is elfogadom, hiszen egyszer úgyis itt kell hagynunk ezt a földi világot. De az egészségemre vigyázni is kötelességem. Azzal együttműködhetek Istennel az életem építésében. Ezt is éppen úgy várja, elvárja tőlem, mint azt, hogy ne féljek. Aki fél, az nem bízik Istenben. Bizalommal kell tehát élnünk és okosan, fegyelmezetten.

Hogy egy imádság érvényes-e vagy sem, ez számomra értelmezhetetlen kérdés. Minden jó, amit az ember Istenért, Istennel tesz. Isten irántunk való szeretetének végtelen sok változata, módja van, ez mind kegyelmet közvetít. Egy szóval összefoglalhatjuk: ima. Ima az, ha az ember szép zenét áhitattal hallgat. Ima, ha reggel kinéz az ablakon és tetszik neki a reggeli fény. Ima, ha élvezettel végez bármilyen munkát, autószerelés, kertészkedés, kereszrejtvényfejtés. Mindaz ima lehet, aminek örülök, ami hálát ébreszt bennem. Nyilván értékesebb ima, ha mindezekre tudatosan is figyelek, ha ezek kapcsán ki is mondom a köszönő vagy dicsőítő szavakat. Még inkább ima, ha külön időt szánok arra, hogy Istennel legyek, vele beszélgessek, hallgassam őt. Végtelen sok módon meg tud minket szólítani Isten, meg tudja érinteni a szívünket. Nagyon jó elhatározás, hogy otthon alakít ki egy kis szentélyt. Mi keletiek úgy mondjuk: ima-sarok. Nem nevezném házi kápolnának, hiszen a kápolna szónak még jogi értelemben is van jelentése. Akkor kápolna egy szent hely, ha a püspök annak föl is szenteli. Ez nyilván nem szükséges. Persze, azért lehet házikápolnának nevezni, nem tilos, csak jelzem, hogy nem pontos elnevezés. Talán két legszükségesebb készlete a szent képek (ikonok), és a gyertya vagy mécses. Javaslom, hogy Krisztus és Mária alakjáról csak egy-egy képet tegyen ki. Olykor buzgóságból több Mária-képet is ki szoktak tenni, ezt nem javaslom. Személyesebb, élőbb a kapcsolat, ha ezek a képek valóban megjelenítik számunkra az ábrázolt személyt, nem csak díszként van ott belőlük minél több. Az ikonokra azt szoktuk mondani: ablak a mennyországra. Furcsa állapot volna, ha a mennyországból az ablakon át több Mária tekintene ki rám. De más szentek képeit is érdemes kitenni. Legyen ott a szentek sokasága, az jó. A gyertyának, mécsesnek megfelelő helyet kell kialakítanunk, hogy ne legyen tűzveszélyes. Ha el is bóbiskolunk mellette - hisz ez előfordul - az elolvadó gyertya ne okozhasson kárt. Tehát olyan edénybe tegyük, ami nem éghető, egyszersmind megtartja az olvadó gyertyát. Tehetünk ki olajmécsest is. Ha megfelelő kanócot használunk (tiszta pamut), akkor az egyszerű étolaj is remek folyékony gyúanyagként hasznosítható. Ha boltban vásárulunk lámpaolajt, akkor ügyeljünk, hogy ne kültéri olaj legyen, annak ugyanis nagyon erős, kellemetlen szaga van. Ha már illatnál tartunk, lehet tömjént is gyújtanunk. Kegytárgyboltok ma már több erre alkalmas eszközt, hozzávalókat kínálnak. Egyáltalán nem javaslom a távol-keletről érkező illatpálcák használatát. Tapasztalatom szerint nem ugyanazt az imádságot segítő illatot nyújtják, mint a keresztény használatú tömjén. Legyen olyan polc, asztalka, ahol a Bibliát, imakönyveket, más lelki olvasmányokat el tudjuk helyezni. A kis imasarokban lehet szék, akár fotel is, ahol hosszabb időt ülve el tudunk tölteni. De ne legyen túl kényelmes, mert akkor imádság közben könnyen elterpeszkedik a test, eltesped a lélek. Inkább álljunk az ilyen imádság közben. De persze, lehet ülni is. Illetve legyen lehetőség letérdelni, meghajlásokat, leborulásokat végezni. Minden családban javaslom, hogy készítsenek ilyen ima-sarkot.

Ez nagyon szomorú. Néha vannak rendkívüli helyzetek, amin nem tudunk változtatni. Ahol azonban úgy érzik a hívek, hogy a saját papjukon múlik a dolog, de mégsem teszi meg, nyugodtan szóljanak a felettesének, az esperesnek. Lehetőleg ne a püspöknek írjanak, mert az ilyet, ha másként nem, helyettesítéssel, a közelben szolgáló más paptestvérek is el tudják intézni. A szórványban ez sokkal nehezebb, kétségtelen. De az atyák szívesen vállalnak áldozatot, hogy egymást kisegítsék, a híveket ellássák. Ma már könnyen elérhető az esperes vagy más tisztelendő atya. Bátran lépjenek föl! Az egyházunkat is segítik azzal, hogy a nehéz helyzeteken közösen próbálunk segíteni.

Igen, ez az egyik legnehezebb, amit kér, talán lehetetlen is teljesíteni. Legalábbis emberi erővel. Ami azonban embernek lehetetlen, az az Istennek lehetséges (Lk 18,27). Jézus ebben példát is adott, nem csak parancsot (Lk 23,34). Neki sikerült. Nekünk is, de csak vele, általa. Az az ember képes erre az emberi erőt meghaladó dologra, aki Istennel él, Istenben él, akiben Isten él. Ez mind ugyanaz. Az életünket át kell, hogy járja Isten jelenléte. Akkor leszünk képesek úgy szeretni, ahogyan azt mi a magunk erejéből nem volnánk képesek. Ez egyébként érzékelhető határvonal az ó- és az újszövetségi szemlélet között. A két legfontosabb parancs alapvetően ószövetségi eredetű, hiszen a farizeusok is ismerik: Isten szeretni teljes szívből, teljes lélekből, teljes elméből és minden erőből; a második pedig: a felebarátot úgy szeretni, mint önmagunkat (MTörv 10,12; Lev 19,18; Mt 22,39). Jézus azonban ezen messze túl megy. Nem azt kéri, hogy úgy szeressük egymást, mint saját magunkat. Ti úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket (Jn 15,12). Tehát ő maga a mérce, az ő szeretete. De ezt a lehetetlennek tűnő dolgot nem csak parancsolja nekünk, hanem meg is adja hozzá az erőt (Jn 14,12).

Azt gyanítom, még nem fedezte föl igazán Isten irgalmas szeretetét. Ezen az úton kellene előrébb haladnia. Foglalkozzon ezzel a kérdéssel: mit jelent Isten irgalma? Hol jelenik meg a Bibliában? Hol jelent meg az életemben, hol volt alkalmam találkozni ezzel az irgalommal? Ilyen és hasonló dolgokon töprengjen! A Bibliát is ezzel a szemmel olvassa! Keresse benne, hogy találkozik Isten irgalmával. Ezt tanácsolom tehát, hogy ne saját magával törődjék, hogy hogyan tudna szabadulni a bűnétől, hanem igyekezzék Isten szeretetét minél jobban megismerni. Ugyanis az értelmével már tudja, hogy semmi értelme a bűnökhöz való ragaszkodásnak. Amikor nem tudunk magunknak megbocsátani, akkor erről van szó, valami titkor erő miatt ragaszkodunk a bűneinkhöz. Nomármost, ha Isten szeretetét jobban megismeri, akkor ebből fakadóan jobban fogja érzékelni, hogy Isten mennyire a megbocsátás pártján áll. Ugyanakkor lehet olyan helyzet, hogy pszichológushoz kell fordulni, mert a gyermekkori traumákat csak így lehet felszínre hozni, orvosolni. Ettől se tartson!

Nagyon szomorúan olvasom a sorait. Valóban egyáltalán nem indokolja, hogy az atya kevésbé törődjön a híveivel most, mint a járványon kívül. Sőt, épp ellenkezőleg. Ha vannak megszorítások, akkor a papoknak még nagyon odaadással és leleményességgel kell megtalálniok a módját annak, hogyan tartsák a hívekkel a kapcsolatot, hogyan tartsák bennük a lelket. A gyónás nagyon is fontos, járvány idején is, és azon kívül is. Vannak fizikai nehézségek, de azért nem lehetetlen most sem gyónni. A legtöbb helyen szabadtéren teszik ezt. De nyilván ehhöz nagyon kell a pap odaadó hozzáállása. Önnek is csak azt tudom mondani, mint mindenkinek: Türelem! Ki kell bírnunk ezt az időszakot zúgolódás és huzavona nélkül (Fil 2,4).

Jézus az Egyházán keresztül türelmet kér tőlünk. Senkit nem foszt meg kegyelmétől. De ha nem vagyunk fegyelmezettek, akkor nagyon sokaknak árthatunk. A főpásztorokat éppen az vezette, miként az ország vezetőit is, hogy inkább most legyünk visszafogottak, hogy lehetőleg Húsvétkor minél szabadabban ünnepelhessünk. Sok helyen egyébként meg tudják oldani, hogy bizonyos számú hívővel végzik a szertartásokat. De tény, hogy ez nem mindenütt megvalósítható. Legyünk hát elfogadóak. Imádkozzunk így is minél többet, s az Úr különleges kegyelmekkel fog minket megajándékozni.

Az amerikai elnök kettőssége nyilván megosztást szül sokfelé, sokszor még egy-egy ember lelkében is. Hogy katolikus ember a keresztsége nyomán, ez közismert. Ugyanakkor vélemény nyilvánítása és rendelkezései ezt egyáltalán nem tükrözik. Persze, arról is megoszlanak a vélemények, hogy egy sokakat vezető diplomata mennyire érzékeltesse a felekezeti hovatartozását. Egyesek szerint nagyon is elvárható, mások szerint viszont a mindenki által elfogadottság miatt ezt nem teheti meg. A mostani elnök esetében azonban ennél sokkal súlyosabb a kérdés, mert nem csak, hogy nem mutatkozik katolikus és keresztény embernek - még ha rendszeresen el is jár szentmisére - hanem egyenesen Isten parancsaival ellentétes döntéseket hoz. Nyilván minden fordulatban jó reménységgel tekintünk, hátha jobb lesz, mint korábban volt, de a mostani elnök megválasztása után sem mutatkozik remény az efféle jobbra fordulásra.

Azt nem tanítja a teológia, hogy aki nem szentségekkel ellátva távozik ebből az életből, az elkárhozik. Azért remélhetjük nagyobb bizalommal az üdvösséget a szentségek vételével, mert akkor megerősítést kap az átköltöző, hogy az utolsó döntése Krisztus mellett szóljon. De ha valaki a saját hibáján kívül nem részesülhet szentségben, azt más módon segíti meg Istenünk irgalmas szeretete. Jól néznénk, ki, ha azon múlna az üdvösség, hogy sikerült-e pappal találkozni vagy nem, s akinek nem, az pechére elkárhozik. Ilyenről szó sem lehet. Szerintem méltatlankodás nélkül fogadjuk el főpásztoraink döntését. Nyilván ők is a legjobbat akarják a híveiknek. Mi más vezetné őket? Az Úr pedig megtalálja a módját, hogy megerősítő kegyelmében részesítse azokat, akik hozzá fordulnak. Azt hiszem, az egyházi vezetők is, mint a Kormány is azt szeretné, ha legalább Húsvétra föllélegezhetnénk. Addig pedig akár böjti fölajánlásunk is lehet, hogy elfogadjuk, bár nem kapunk közvetlen támaszt a templomi szertartásokon, közvetett módon mégis eljut hozzánk.

Magyar görögkatolikus egyházunkban a rendelkezés szerint a diakónus szükség szerint áldoztathat. Ez nyilvánvalóan egyáltalán nincs távol a diakónusi szolgálattól, hiszen alapvető kötelességei közé tartozik a betegek szentséggel való ellátása. Egyik alapvető feladata, hogy neki kell elvinni a betegekhöz a Szentséget. Tehát az áldoztatás is a diakónus feladatai között van.

Úgy tudom, a szertartások rendje nem változik, csak fokozottan oda kell figyelni az előírásokra. A gyóntatás szabad téren lesz, illetve úgy tudom, hogy Debrecenben a közösségi ház területén. (Különlegesség, hogy kedden is lesz Előszenteltek Liturgiája, s emiatt sok helyen aznap reggel nincs Szent Liturgia, hanem helyette utrenye.

Kedves Rozi! Mint látja, nem is írtam le a nagy nyilvánosság előtt mindazt a sok szörnyűséget, amelyet Önnek gyermekkorában át kellett élnie az illető fiúk, férfiak miatt. Még olvasni is túl sok, nem hogy elviselni, átélni. Ön súlyos áldozata volt ezeknek a cselekményeknek és egyáltalán nem volt élvezője. Ha itt-ott tapasztalt is valami testi jó érzést, egészen nyilvánvaló, hogy Önt, kislányként nem ez vezette. Önnek ez egyáltalán nem bűn, nincs mit meggyónnia, nincs mit szégyellnie. Ugyanakkor mégis jól teszi, ha megtalálja a módját, hogy mindezt valakinek személyesen is elmondja. Az már nagyon jó, hogy kiírta magából, de még minden bizonnyal sok olyan dolog lappang a lelke mélyén, amit jó volna kimondani. Lehet, hogy érdemes pszichológust is keresni (mindenképpen keresztény pszichológust!), aki tanácsaival tovább tudja segíteni Önt, hogy szabadulni tudjon ezektől a rettenetes emlékektől. Hogy a templomban megnyugvást talál, ez természetes. Éljen is ezzel az ajándékkal továbbra is. Ez tartotta meg Önt, hogy még talpon tudott maradni. Hiszen teljesen megromlott személyiséggé is válhatott volna. Javaslom, hogy kifejezetten kérje az Urat, hogy segítse Önt ebben a gyógyulásban. Merthogy arra van szüksége, ki kell gyógyulnia ezekből a gyermekkorában ért sebekből. Még ha nehéz is, rossz is ezeket fölidézni, de higgye el, jót tesz, ha mer szembenézni ezekkel a fájó élményekkel. Mindenesetre arról biztosíthatom, hogy az Úr szereti Önt, és szó sincs semmiféle retorzióról. Ő is azt akarja, hogy gyógyuljon a lelke. Ez már az első lépésnek tekinthető, hogy ezen a fórumon beszélgetünk erről. Ne álljon meg, tegye meg a további lépéseket. (Esetleg írhat külön is a lelkiatya@hd.gorogkatolikus.hu címre.) Imádkozom Önért.

Isten a szíveket vizsgálja. Ha ehhöz hozzátesszük a másik kinyilatkoztatott igazságot, hogy Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, akkor nyilvánvaló, hogy Isten tudja, hogy kit lehet üdvözíteni és meg is találja a módját, hogy az embert üdvözítse. Karl Rahner beszél az anonim keresztényekről, akik, bár nincsenek megkeresztelve - többnyire az Ön által is említett okok miatt - mégis úgy élnek, mint a keresztények. A lelkiismeret törvénye a szívükbe van írva - mint erről tanúskodik Szent Pál (Róm 2,15).Tehát, aki hallgat a saját lelkiismeretére, s persze, ez a lelkiismerete nem torzult el a sok bűn miatt, akkor az valójában úgy él, mintha keresztény lenne. Nekik is van lehetőségük az üdvösségre jutni.

Az Atya szeretete az ember felé rendületlen. A bűnbeesés után is éppenúgy szerette Ádámot és Évát, mint előtte. Neki sokkal jobban fájt a kiűzetés, mint az embernek, aki ekkor még nem is fogta föl, hogy mit tett, hogy mi lesz ennek a következménye. Az ószövetségben ugyanaz a jóságos Isten nyilatkozik meg, mint aki Jézus Krisztusban. Jézus tanításának nagy része is erre irányul, hogy megértsük, mennyire szeret minket Isten. Ezt az ószövetségiek még nem tudták. A kiengesztelődésre nekünk, megátalkodott, bűneinkben megrögzött embereknek van szükségünk. Mi vagyunk azok, akik miatt befagyott az Istennel való kapcsolatunk, s ezt kell fölengedni, kiengesztelni. Igen, Krisztus meghozta a kiengesztelődést, mert egyesült velünk, és rajta keresztül az ember kiengesztelődött Istennel. Nekünk már csak Krisztushoz kell kapcsolódnunk, hogy ez az Atyával való kiengesztelődés a mi életünkben is valóságos és gyümölcsöző legyen. "Nem kell olyan Isten, ki megöli egyszülött fiát!" Ezt nem csak Koppány vezér, hanem minden józanul gondolkodó ember, minden keresztény is elmondhatja. Isten elküldte Fiát közénk, hogy benne, általa megnyissa az utat Isten és ember között. De mi öltük meg, a mi bűneinkért szúrták át. Teljesen téves volna, ha ezt a mi felelősségünket tolnánk rá az Atyára. Ma már teljesen túlhaladott az a jogi megközelítés, hogy az igazságos Atyának, aki bár szeret minket, az igazság miatt mégis kellett valami engesztelő áldozat, hogy a dolgok helyrebillenjenek. Sokkal élőbb az a felfogás, s ebben jelentősen közelít ma már a keleti és nyugati teológia, hogy a megváltást nem a bűnök miatti büntetés elkerülését jelenti, hanem ennél sokkal többet: Istennel való egyesülést.

Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen (Jn 3,16). Aki tehát hisz Krisztusban, és erről az élete is tanúskodik, az bízhat abban, hogy Krisztusban él, és már átment a halálból az életbe (Jn 5,24). Talán érdemes föltenni a kérdést: Hiszek Krisztusban? Ha a válasz egyértelmű igen, akkor semmi elbizonytalanító tényezőt nem látok, hogy miért ne hihetném azt, hogy Krisztusban élek. Még ha bukdácsolok is bűneimben, de bűnbánatommal mindig visszatérek Krisztushoz. Hiszen benne élek. Ha azonban netán bizonytalan választ tudok csak adni, akkor mindenképp meg kell vizsgálnom, hogy akkor mit is jelent az én hitem, mit jelent a Krisztus-kapcsolatom. Igen, a hitünkön dolgozni kell. Jóllehet ajándék, de nagyon sok múlik rajtam, hogy életté váltom-e. Ha élem a hitem, akkor Krisztusban élek. Ha a hit nem járja át az életemet, gondolkodásomat, életcélomat, akkor csak névlegesen vagyok keresztény, és jóllehet olykor templomba is elmegyek, de nem élek krisztusi életet, akkor nem Krisztusban élek.