Kedves Lívia! Ez mindeképpen találó és jogosnak tűnő kérdés. Mégis azt mondom, nemigen lehet megválaszolni. Esetleg föl lehet állítani valamilyen képletet, egy elvi rendet, hogy annak alapján mérlegeljünk, hogy mi a könnyelműség és mi a bizalomteli ráhagyatkozás. Bevallom, nekem most nem jut ilyen eszembe. De nem is nagyon töprengek rajta, mert meggyőződésem, hogy ezt mindig az adott helyzet dönti el. Amelyen sohasem az előzőleg rögzített elvet alkalmazzuk, hanem aszerint döntünk, amit abban a helyzetben a legjobb tudásunk szerint, vagy éppen a szívünkre hallgatva tenni tudunk. Mindig az adott helyzetet kell mérlegelni, illetve az adott helyzetben figyelni az értelem tanácsára és a szív sugallatára. Amit tehetünk, hogy az értelmünket pallérozzuk, a szívünket pedig tisztogatjuk, hogy amikor használni kell, akkor Isten akarata szerint tudjuk azokra hagyatkozni. Nincs most okosabb tanácsom. De bárki tud segíteni ebben Líviának, szívesen továbbítom.

Amikor ez a gondolat fölmerül, akkor már tudható, hogy nem ilyen kapcsolatról van szó. Nagyon ritka, egészen különleges karizma kell hozzá. A tapasztalat azt mutatja, hogy a legtöbb esetben önbecsapás áldozatai, amikor úgy gondolja az illető férfi és nő, hogy barátságuk, vonzalmuk merőben tiszta, krisztusi szeretetből táplálkozik. Főként, ha mindketten magányosak, tehát nincs családjuk, akkor az a szabad vegyérték nagyon erősen keresi a lekötési lehetőséget. Ha két családos emberről van szó, akkor már sokkal biztonságosabb. De tudjuk jól, hogy az sem jelent teljes védettséget, egyáltalán. Sőt, éppen a védettség vélelme miatt még nagyobb veszély rejtőzhet benne. Nem állítom, hogy nem lehet barátság egy férfi és egy nő között. De amikor csak az első gondolat is fölmerül, hogy ez vajon csupán tiszta emberi barátság vagy netán a két nem közötti érzelmi vonzalom is vegyül bele, no, akkor tudható, hogy már megjelent a veszély. Érdemes azonnal kilépni belőle.

A szokásnak nagy ereje van. Megtart olyan helyzetekben is, amikor a magam erejéből nem tudnám megtenni, amit a szokás megtétet velem. Tehát a szokás önmagában inkább jó dolog. Vagy hát, semleges, de jóra használható. Ha valaki hozzászokott a rosszhoz, a bűnhöz, akkor is így működik a dolog. Olyat is megtesz az ember szokásból, amit egyébként tudatosan nem tenne, de a szokás hatalma mégis megtéteti vele. Ugyanakkor nem veszi el a szokás az ember felelősségét. Alapvetően azért felelős, mert kialakult valamilyen szokása, jó vagy rossz, illetve később is megmarad a felelőssége, mert a szokás sem uralkodhat rajtunk. Nem vagyunk gépek. Érző, gondolkodó, akaratunkkal küzdő emberek vagyunk. Jézus és az egyház tanítása arra serkent, hogy alakítsuk ki a jó szokásainkat, a rosszakat pedig vetkőzzük le. (Jó szó ez rá, mert olyan a rossz szokás, mint a ruha, rajtam van, nem tudok vele mit kezdeni. De ha igazán akarom, le tudom venni!)

Én nem tudom, ki találta ki, hogy ez halálos bűn volna. Nem az. Tény, hogy az alapja teljesen természetes biológiai jelenség. De mint ahogyan nem török rá a másik nemű személyre, ha fölébred bennem a vonzalom iránta, ugyanúgy kordában kell tudni tartani ezt a testi indíttatást is. Meg kell küzdeni vele, ez igaz, de ha jól kezeli az ember, felül tud rajta emelkedni. Egyszer hallottam egy elgondolkodtató mondást. Egy idős ember mondta: "bizony, öreg korára is huncut marad az ember". Ez talán elkeserítőnek hangzik, hogy még az öregkor sem oltja ki belőlünk az ilyen jellegű testi indíttatásokat. Persze, minden bizonnyal jelentősen veszít az intenzitásából, de úgy látszik, végig kíséri az egész emberi életet. Tehát nem várhatunk arra, hogy majd elmúlik. Itt van, kézbe kell venni, kezelni kell. Sem félni tőle, sem gyűlölni ezt az érzést nem érdemes. Akkor csak védekezem vele szemben, ahelyett, hogy kezelném, hogy kézbevenném. Nyilván sokféle megnyilvánulása van, sok összetevője. A lelkiatyával érdemes együtt kidolgozni ennek a stratégiáját. Azért is fontos biztos kézzel nyúlni hozzá, tiszta látással mérlegelni, mert sok esetben egyéb mélyebb okok is befolyásolják. Amelyeket, ha nem kezelünk, csak a felszínen csapkodunk, és eredménytelen marad minden erőfeszítésünk. Sokan egyébként emiatt szenvednek tőle. Másutt kell keresni a megoldást, a feloldást, nem pusztán az érzés elfojtásában. Az elfojtás egyébként is mindig rossz eredményt szül. Még ha sokáig sikerül is így uralkodni rajta, félő, hogy előbb- utóbb robbanni fog. A gyónásban nem kell szégyellni. Ki kell mondani és kész. A gyóntató pap számtalan ilyet hallott már. Azt tudom tanácsolni Önnek, hogy ne engedje, hogy ilyen frusztráló bűntudatot keltsen Önben. Ez van, most itt tart. Ne adja föl a harcot, de ne is keseredjen bele. Ne kapcsolja hozzá automatikusan a szentgyónásokat. Gyónjon rendszeresen, mondjuk, havonta, és áldozzon rendszeresen, akár naponta. Aztán, hogy ebbe mikor vegyül bele a bukás, mikor nem, az legyen ettől teljesen független. Isten sokkal megértőbb Önnel ezzel kapcsolatban is, semhogy elvárna ilyen csiki-csuki játékot, hogy csak akkor mehet áldozni, ha nem volt ilyen bukása. Higgye el, nem ez a legfőbb bűne. Akkor meg miért ettől függene a gyónása? Javaslom még, hogy ne kösse össze ezt a küzdelmét a társkereséssel. Ha talál valakit, attól még ez nem oldódik meg. Sok házas ember is végez önkielégítést. Mert nincsen rendbetéve nála ez a dolog. A kettőt teljesen függetlenítse magában! Imádkozzék társért, de ezt is Isten akaratának keresése mellett. "Ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te." Ezt mindig tegye hozzá. Különben az imája nem imádság, hanem követelés. Amit csak azért nem tud meghallgatni az Úr, mert az ilyen imádkozóból hiányzik a nyitottság, ami a befogadáshoz elengedhetelen volna. Szeresse az Urat, és örüljön, hogy szeretheti. Ő is szereti Önt így, ahogy van. Ennél boldogítóbb dolog nem létezik a világon.

Igen, létezik ez a jelenség. Parapszichológiai adottságnak nevezzük, mert a pszichológia határán, illetve azon úl van. Én kifejezetten veszélyes képességnek tartom. Bár azt mondják, voltak szentek is közöttük, de sokkal több olyan esetről tudok, amikor visszaéltek ezzel a képességgel. Az Ön esetében sem biztos, hogy fizikailag látott az illető a távolba, hanem rendkívüli érzékenységgel fogta azt, ami Önből sugárzott. Ebből rakta össze, amiket mondott. De nem kizárt az sem, hogy nem az Önnel való kapcsolatra való érzékenysége alapján, hanem valami más módon tudott ilyeneket mondani. Megrendítő könyvet olvastam azokról az esetekről, amikor az ilyen emberek valóságos megtérésen mentek keresztül, s már mint mélyen hívő keresztények mesélték el, hogy milyen alvilági szellemi erők béklyóiba keveredtek az ilyen jellegű mesterkedéseik révén. Megtérésük után azonnal szakítottak vele. Ezért is tartom veszélyesnek. Még ha jót akar is vele tenni az illető, könnyen belegabalyodhat efféle szellemi erőkkel való kapcsolatokba. Ha valaki ilyet érzékel magában, legjobban teszi, ha nagyon erősen imádkozik mély, megrendíthetetlen hitért, hogy ez az adottsága nehogy tévútra vigye. Amikor pedig ilyen jelenséggel találkozunk, nem érdemes megállni mellette, szóba állni vele, mert semmi jót nem fog hozni. A Teremtő megengedte nekünk, hogy megküzdjünk a magunk életével. Semmiféle kerülőúttal nem spórolhatjuk meg ezt a küzdelmet.

Ezt mint ember mondta. Talán, hogy tanítson bennünket arra, hogy egymást se dicsérjük. Tanuljuk meg, hogy senkisem jó, csak egyedül Isten. Persze, ez nem ellenkezik a másik igazsággal, hogy az ember alapvetően jó. De ez a jósága is ugyanúgy Istentől van. Amennyire él benne Isten, annyira jó az ember. Jézusnak ez a kijelentése nem az Atyával való egylényegűségét emeli ki, hanem az Atya mindenekfölöttiségét.

Isten sohasem büntet. Azt megengedi, hogy a tetteinknek meglegyenek a következményei. De ezt is nevelő céllal teszi, hogy tanuljunk a hibáinkból. Például amikor valaki este felönt a garatra, habár Isten szereti ezt a léhűtő embert, de azért nem veszi el tőle a másnapi fejfájást. Hátha ebből tanul. Sokszor tapasztaljuk a bűneink büntető következményeit, s ezt szoktuk Istenre vetíteni. De ő nem olyan, mint mi a gyermekeinkkel vagy velünk voltak a szüleink. Ők bár talán jogosan büntettek bennünket, de tökéletlenségükben biztos hogy voltak ezekben kiegyensúlyozatlanságok, kisebb bűnért nagyobb büntetést kaptunk, nagyobbért kisebbet, vagy éppen semmit, máskor meg tévedésből indokolatlanul kaptunk büntetést. Mivel a gondolatainkban a büntetés ennyire összekapcsolódik az igazságtalansággal, ezért nem tartom helyesnek, ha Istenre is rávetítjük a büntetés fogalmát. Az őrá egészen bizonyosan nem igaz. Az viszont igen, hogy nevelni, tanítani akar. Minden bizonnyal ezért engedi meg, hogy megtapasztaljuk tetteink következményeit.

Jézus Urunk egészséges férfi ember volt. Nem hiányzott belőle semmi, ami férfiassá teszi az embert. Tudjuk, hogy neki is voltak kísértései. A negyven napos pusztai böjtje alatt kísértette a sátán, annak végén pedig evéssel, hiúsággal, vakmerő bizakodással kísértette. De amikor kudarcot vallott, a szöveg arra tesz utalást, hogy ott egy időre hagyta ott a sátán (Lk 4,13). Tehát következtethetünk, hogy később is kísértette. Az is bizonyos, hogy nem hagyták hidegen a teremtményei, hiszen a legtökéletesebb szeretettel volt irántuk. Az igaz viszont, hogy teljesen tiszta szeretettel. Hogy ebben hol, hogyan jelent meg a nemi kísértés, azt nem tudhatjuk. A vezeklő atyáktól tanulhatjuk meg, hogy ők is Jézushoz hasonlóan az Isten iránti szeretetükkel küzdötték le a rájuk törő kísértéseket. Egyik alkalommal egy remetét bűnbe akarták vinni. Nagy vihar idején egy utcanő teljesen átázott ruhában bekéredzkedett hozzá. Ott pedig elkezdte levetni és szárítgatni a ruháját. Egyszer csak azt látta, hogy a remete kirohant a ház elé. Ott fogta a fejszét és levágta az egyik ujját. A csonkolt, vérző kézzel lépett vissza a kunyhójába. Ettől megrémülve aztán elmenekült a nő. Ha szélsőségesnek is tűnik a példa, jól jelzi, hogy a szerzetes egy másfajta, sokkal erősebb fájdalomba menekült, csak hogy bűnt ne kövessen el. A figyelmét tehát erőnek erejével másra irányította. Ez a módja a kísértéstől való elfordulásnak. Jézusban annyira erősen élt a lángoló szeretet az Atya iránt, hogy hozzá nem férkőzhetett semmilyen bűn, bármilyen kísértés érte is.

Kedves Testvérem! Nagy szomorúsággal és együttérzéssel olvastam sorait. Egy hét éves gyermeknek ugyan van már bizonyos erkölcsi érzéke, tudja, ha valami rosszat tesz. Főként a visszajelzésekből. Viszont a szexualitásról még semmi igazi ismerete nincsen. Ha ilyenbe belemegy, abban ő egyáltalán nem hibás. Egészen biztos vagyok, hogy aki ezt a dolgot Önnel művelte gyermekkorában, az jóval idősebb volt Önnél. Ezért érezte úgy, hogy bár jó érzés volt a dologba belemenni, mégis úgy érezte magát, mint akit megerőszakoltak. Ez ugyanis pontosan így is van. Ez az egyik legszörnyűbb tett, amit gyermek ellen el lehet követni. Ő még ebben teljesen ártatlan. Hogy vannak benne velejáró, jónak érzett testi tünetek, ez is természetes, a biológia ilyen. De éppen ezért rettentő súlyos vétek annak részéről, aki kihasználja a gyermek ilyen irányú tudatlanságát, mert egy egész életre ható súlyos sebet ejthet a lelkén, a személyiségén. Ez történt az Ön esetében is. Ugyanakkor sugárzik az írásából, hogy Ön alapvetően nagyon jólelkű ember. Nem akar neheztelni, nem akar haragudni, másokat vádolni. Ez rendben is van. Ugyanakkor a lelke mélyén egy nagyon erős, szinte gyűlölködő vád van az iránt az ember iránt, aki ezt tette. Ez vetül ki a szüleire is. Hozzáteszem, abban a szüleinek is volt felelőssége, hogy ezt az esetet nem merte nekik elmondani. A mai szülőknek is mondom: olyan gyermek-szülő viszonyt kell kialakítani, amelyben nem csak, hogy mernek őszinték lenni a gyermekek, hanem vágynak arra, hogy szüleikkel a dolgaikat megbeszéljék. Ez a természetes, ez az egészséges. Sajnos, ez azért sok családban hiányzik. Ez hiányzott Önnek is. És ezt a sebet eddigi életében egyedül cipelte. Jólelkűségéből fakadóan nem hagyta, hogy a gyűlölet felszínre jöjjön, és emiatt ott maradt legbelül. Saját maga ellen fordult. Ezért nem szereti saját magát. Ez is része annak, hogy szeretne más lenni, mint ami. A fiúnak érzés gyökerében is ez van. Nyilván összefüggésben a szexuális tettel, amit Önnel műveltek. Ilyesmiből származik egyébként nagyon sok szexuális tévelygés (homoszexualitás, transzgender törekvések, stb.) Ön tehát nem hibás az akkori tette miatt. Ne vádolja magát emiatt! Ugyanakkor szüksége van arra, hogy ezt alaposan kibeszélje, átbeszélje valakivel. Ha külön ír a lelkiatya@hd.gorogkatolikus.hu címre, akkor esetleg közvetlenebb tanácsot is adhatok, hogy hová forduljon. Valószínű, ez az én itt leírt tanácsom még nem elég. Imádkozom is Önért, hogy egyenesbe jöjjön az élete, az önbecsülése, az Istennel való kapcsolata.

Ebben igaza van. Természetesen minden körülményt figyelembe kell venni. Az én buzdításom csak arra vonatkozott, hogy ne okoskodjunk az orvosokkal szemben az egyes vakcinák minőségét, hatékonyságát, eredetét firtatva. Ha más szempontok jönnek szóba, azokat, természetesen figyelembe kell venni. S hozzáteszem, ez csupán az én véleményem, abból fakadó tanácsom. Nyilván, aki nem fogadja meg a tanácsomat, az ettől még nem követ el bűnt, ez magától értetődő.

Határozott tanácsom, hogy ne folytassák ezt a kapcsolatot. Rettentő veszélyes, és csak önáltatás, hogy - egyelőre! - nem lépte át a testi határt. Át fogja - ha nem szüntetik meg a kapcsolatot. S ugye, tudja, hogy ez mennyire veszélyes. Az atyának a hivatása forog kockán, és vele együtt sok hívő hite inoghat meg. Illetve az Ön élete sem rendeződik, hiszen amíg ez a kapcsolat tart, nem talál igazi párra, aki a férje, gyermekei édesapja lehetne. Az is az önáltatás része, hogy ezeket a bibliai szereplőket vizsgálja. Jézus és Mária Magdolna között nem volt szerelmi viszony. Ezt csak egyes hozzá nem értők próbálják beleolvasni a Bibliába. Mária és József kapcsolata egészen különleges volt, a világon egyedülálló. Minden bizonnyal szerették egymást, de hogy milyen volt közöttük ez az emberi kapcsolat, arról semmi ismeretünk nincsen, csak találgatni lehet. Tehát semmiképp sem szolgálhat például az Ön és az illető atya közötti barátságnak. Nagy kár, hogy érzelmileg eddig ment el a folyamat, mert minden bizonnyal jó munkatársak lehettek volna, de így már sajnos nem. Kérem, higgyen nekem. Ezt a kapcsolatot már nem lehet visszahűteni. Ha esetleg néhány év szünet után, s főként, ha már Ön talál magának igazi társat, akkor lehet esélye, hogy újra közelebbi jó viszonyba kerüljenek. De addig, nagyon kérem, kérüljék egymást. Más megoldás nincs. Lehet, hogy meglepő amit mondok, de mondok ennél egy még furcsábbat: Ne is imádkozzék érte! Amíg imádkozik ezért az atyáért, valójában érzelmileg is hordozza őt, a legjobb szándék mellett is. Tehát nem tud szabadulni ettől az érzelemtől. Márpedig nagyon fontos, hogy Ön is, ő is minél hamarabb kigyógyuljanak ebből az emberi érzelemből. Nem lehetnek egymáséi, mert ez az atya már Jézusnak adta magát végérvényesen. Vigyázzon, nehogy elszeresse őt tőle! Imádkozzék inkább az igazi társért, aki férje és gyermekeinek édesapja lehet.

Az atya, aki Önt gyóntatta, minden bizonnyal megfontoltan javasolta, hogy gyónás után áldozzék. Ezzel akarta Önt segíteni, hogy a bűne miatt ne távolodjék el Jézustól. Úgyhogy ez, egyáltalán nem hiba volt az Ön részéről, hanem nagyon is helyes cselekedet. De ami ennél még fontosabb, hogy mindez már elmúlt. Ha netán annak idején bűnös lélekkel áldozott is volna, vagy akár megátalkodottan, azóta nyilván már ezt is meggyónta, tehát nem terheli a lelkét. Az volna hiba, illetve egyelőre hiba is, hogy ezt most, 7 év távlatából még felhánytorgatja. Hinnie kell abban, hogy ezt az Úr Önnek már régen megbocsátotta. Akkor miért is hozná fel újra? Ez kísértés. A kísértő bombáz bennünket azzal a gondolattal, hogy Isten nem bocsátott meg, hogy nem elég hatalmas ahhoz, hogy minden bűnt megbocsásson. Meg kell még vizsgálnia azt is, hogy esetleg nem a mostani rossz hangulatai miatt tolul föl újra meg újra ez a régi gondolat. Vajon most a férjével kiegyensúlyozottan tudják megélni a házaséletet? Ha esetleg ebben vannak nehézségek, nem ezt vetíti vissza a régi idők hibájára? Persze, nem biztos, hogy így van, csak akár ez is lehet a háttérben, azért említem. S akkor csupán arról van szó, hogy a jelen nehézséget a múltba vetíti, de ezzel az nincs megoldva. Annak megoldását a jelenben kell keresni. Persze, talán ez egyáltalán nincs így, remélem is, hogy nincs, csak mint eshetőséget vetettem föl, hogy ezt is érdemes megvizsgálni.

Kérdéseket föltenni sohasem istenkáromlás. Főként ilyen kíméletlen helyzetben. Ez teljesen emberi, teljesen érthető, teljesen elfogadható. Vádaskodni talán nem érdemes, de igazából még azt is megérti a jóságos Isten. Sajnos, vannak kérdések, amelyekre nem tudjuk a választ. Ki kell mondani, hogy nem tudjuk. Az ártatlan gyermekek szenvedésére nincs választ. Nem tudjuk, hogy miért engedi meg Isten. A saját gyermekünk halálára nincs válasz. Teljesen természetes volna az az érvelés, hogy ha már ajándékozta az Úr, akkor miért vette el? Az ördög nem tudja elvenni az életünket. Az Isten kezében van. Mégsem hibáztathatjuk őt a halálért. Itt megtörik az emberi logika. Annyit tudok mondani Önnek, hogy volt két gyönyörű esztendő az életében. Ezt mindenképp köszönje meg. Lehetett volna még sok további gyönyörű esztendő, emberi számítás szerint. De itt most megtört az emberi logika. Isten logikája valami mást hozott ki, amit egyelőre nem értünk. Sokszor megtörtént már, hogy jóval később, néha 20-30 év múlva érti meg az ember, hogy akkor mi miért történt. De ez a jelenben nem vígasztal. Tudom, hogy Önt is ki fogja segíteni a gyermekkorában elmondott sok ima. Most, ha tud, csak annyit imádkozzék: "Te tudod, Uram, én nem." Ez is ima. Mert az Urat szólítja meg, és nem máshoz, nem tőle el fordul, hanem hozzá. Ha már eleget mondta ezt a furcsa fohászt, akkor egy idő után meg fog nyugodni a lelke. Belenyugodni talán sohasem fog. De nem is a fájdalmas ténybe kell belenyugodni, hanem Isten karjaiba. Ahol már ott van az Ön drága kislánya is. Bízom benne, hogy még majd születnek testvérkéi. Ha esetleg nem születhetnek, akkor bátran fogadjanak örökbe! Sok kis emberi élet van, akiknek szüksége van arra a nagy szeretetre, amelyet erre a csöpp lánykára pazaroltak volna. De bocsánat! Most nem erre kell gondolni. Gondoljon imádsággal a kislányára, aki már odaát van, az angyalokkal, szentekkel, Máriával és az Úrral. Ő már végtelenül boldog, legalább ez a tudat vígasztalja Önt!

Nem tudom, milyen formában szeretne ilyen ikont. Ha festett ikont szeretne, akkor valószínű, erre föl kell kérni valamelyik ikonfestőnket. A velük való kapcsolatfelvételben a kegytárgyboltjaink tudnak közvetíteni. Ha az eredeti ikon fényképmásolatát keresi, akkor talán abban is a kegytárgyboltok tudnak segíteni (Budapest: Molnár u. 3; Debrecen: Petőfi tér 9.; Nyíregyháza: Bethlen G. u. 5.; Miskolc: Szeles u. 35.; Máriapócs: Kossuth tér 26.)

A betegnek az a dolga, hogy engedelmeskedjék az orvosnak. Hiszen az orvos azért tanult olyan sokat, hogy meg lehessen benne bízni. A világhálón keltett, egyébként egymással teljesen ellentmondó, komolynak tűnő híradások teljesen összezavarnak minket. Amikor valaki jelentkezik védőoltásra, akkor erkölcsileg nem feladata, hogy felülbírálja az orvos tudását, gyógyítani akarását. Más dolog, hogy a kutatóknak tilos az emberi magzatok sejtjeiből bármiféle, akár anyagi, akár tudományos hasznot húzni. De amikor a gyógyszer a beteghöz ér, neki már ez nem feladata, de nem is képes rá. Úgyhogy az Ön esetében, mint mindenki esetében azt javaslom, hogy ne vonakodjék elfogadni azt a védőoltást, amit éppen kap az orvostól.