Csak megerősíteni tudom ebben. Igen, Isten a bukásainkat is föl tudja használni arra, hogy még közelebb kerüljünk hozzá. Csak mi is leginkább erre a kérdésére akarjunk válaszolni: "Szeretsz engem?"

A bizánci egyházban nincs gyakorlata annak, hogy a híveket a kehelyből áldoztassák meg. Ha valakinek azonban arra van szüksége, például a gluténérzékenysége miatt, akkor lehet kivételt tenni.

Megdöbbentő, mondhatni, zavarbaejtő az Úr kimeríthetetlen türelme. Azért nem szoktuk ezt hangoztatni, mert félünk, hogy ha ezt megértjük, még inkább visszaélünk vele. Mégis jobb volna, ha ezzel a ténnyel bátran szembesülnénk, hogy igen, Isten irgalmas szeretete kimeríthetetlen. Soha de soha nem mondja azt, hogy "most már elég, nincs többé bocsánat". Jobb, ha megértjük, hogy pontosan ez a végtelen szeretet tart meg minket. Akárhányszor hűtlenné válunk, ő hűséges, és soha nem hagy el, mindig, és bárhonnan visszatérhetünk hozzá. Szóval ne a saját gyengeségeire tekintsen, hanem Isten jóságának hatalmára. Törekedjék nem csak kitartani mellette, hanem fejlődni, erősödni ebben az ő szeretetében. De ha - ne adja Isten - újra valami miatt elhagyná őt, akkor is csak azt mondom, minél hamarabb térjen vissza hozzá. Istennek kedve telik abban, hogy nekünk megbocsásson.

Kedves Zoltán! A Biblia itt ókori keleti, legendás hagyományokat, mítoszokat idéz fel egy rövid utalás erejéig. Az ősi, legendás elbeszélések szerint a vízözön előtt éltek félistenek, héroszok, akik istenek és asszonyok utódai voltak. A Biblia néha felhasznál mitikus hasonlatokat (pl. Ráháb a tengeri szörny ? Zsolt 89,11; Isten viharos szele a mélységek felett utal Mardukra, aki hatalmas szélvésszel győzte le az őskáosz, a Mélység istennőjét Tihamatot ?Ter 1,1-3), de ezeket mindig a maga világképének keretei közé helyezi, új értelmet ad nekik. A Ter 6,1-4 lelki üzenete az, hogy ha az ember istenivé akar válni, ha keveredni akar ?isteni lényekkel?, ha maga akarja áthágni a teremtettsége által adott korlátokat (vö. Ter 3: ?olyanok lesztek, mint az Isten??), akkor annak Istenbtől elszakadás lesz a következménye.

Lehetőleg ügyelni kell, hogy ilyen ne forduljon elő. Az én tapasztalatom az, hogy nem romlik meg. Sok éve áll az üvegben. De egy idő után meg szoktam inni. No, ez nem kötelező. Amíg voltak kutak az udvarokon, abba öntötték bele. Ha nem túl nagy áldozatot kíván, akkor lehetőleg élő vízbe öntse bele (patakba, folyóba). De ha erre nincsen módja, akkor a virágra is rá lehet önteni, az sem számít tiszteletlenségnek.

Kedves Etelka! A kispapoknak ma inkább a Jézus-imát tanítják. Ez is nagyon hasonló, füzér-szerű ima, de közelebb áll a keleti lelkiséghöz. Természetesen ez nem csökkenti az Istenszülő tiszteletét Keleten. Érdekes módon, aki sokat imádkozza a Jézus-imát, annak a teológiai látása is egyre tisztul. Ennek része az is, hogy az egyházban kiemelt szerepe van Máriának. Mi, magyar görögkatolikusok ezt tanítás nélkül, önkéntelenül is tudjuk. Nagyon sok fiatal is jár Máriapócsra, ahol egészséges módon élhetik meg az Isten iránti hódolatukat és Mária iránti szeretetüket.

Nagyon jónak tartom. Minél többen imádkozzunk a szerzetesekért! Ők pedig imádkoznak értünk. Remek barter.

A rendelkezés úgy szól, hogy ebben az időszakban a görögkatolikus Liturgián az atyák a Szent Vért külön kanállal veszik magukhoz. Talán az sem kizárt, hogy az illető atya is kanállal vette magához a Szent Vért, csak ez hátulról nem igazán látszik. Mindenesetre a rendelkezés erre a részletre is kitér.

Igen, természetesen. Mégis azt tanácsolják az atyák, hogy a tisztább megkülönböztetés miatt jobb, ha nem papi áldás kézmozdulatával adnak áldást a hívek. Ugyanolyan erejű és hatású, ha csak kézrátétellel, vagy homlokra rajzolt kis kereszttel adnak áldást. Jobb tehát nem utánozni a papi cselekményeket (ruhák, liturgikus szavak, mozdulatok).

Kedves Sára! Minden parancs értünk van. A vallási kötelesség valójában segítség, hogy eligazodjunk a minket övező erők között. Amikor arra érzek késztetést, hogy az egyébként kötelező vasárnapi szertartás helyett otthon lustálkodjam vagy egyéb munkákat végezzek, ez egészen biztosan kísértés. Ha azonban a hétköznapi Szent Liturgia idején van elfoglaltságom vagy éppen fáradtnak érzem magam, az is lehet kísértés, de nem biztos, hogy az, mert arra vonatkozó parancs nincs. Tehát a parancs eligazodni segít. Viszont mindig többet kell tennünk, mint ami parancsban van megfogalmazva. A parancs ugyanis a minimum. Azt meg nem tenni bűn. Nem parancs, hogy az utcán nehezen közlekedő embert segítsem, de attól azt még megtehetem, ha a lelkiismeretem arra késztet. Minden belső késztetés a jóra lehet hívás, amelyre azt felelem válaszul, hogy megteszem azt a jót. Ugyanakkor mérlegelnem is kell, hogy valóban okos-e megtennem, meg tudom-e tenni, igazi segítséget jelent-e, stb. Ha érez késztetést, kedves Sára a hétköznapi Szent Liturgiára, ez minden bizonnyal Isten hívása. Nem biztos, hogy minden áldozatot meg kell hoznia, hgoy ezek után eljárjon, de legalábbis át kell gondolnia, hogy mit tud megtenni ennek érdekében. Egyébként ezzel már változott is a helyzet, hiszen máris egy személlyel többen járnak hétköznapi Liturgiára. Ugyanez vonatkozhat más szertartásra is. Már vannak templomok, ahol hétköznap is van egyéb szertartás is, vecsernye, utrenye. Ez is lehet előrelépés a lelki buzgóságban, ha ezek valamelyikére elkezd járni - ha van rá lehetősége.

A transzplantáció miatti alkoholtól tartózkodás nem jelenti azt, hogy az illető egyetlen csöppet sem ihat alkoholt. Az állapottól függően akár még egy deci bor is engedélyezett lehet. Mindenesetre az Eucharisztiával kapott mennyiség semmiképp sem jelenthet semmi gondot. Tehát nyugodtan áldozhat görögkatolikus Szent Liturgián két szín alatt. De nyugodtan eljárhat a régi rítusban végzett római katolikus szentmisére is. Ez engedélyezett, egyáltalán nem tilos, kiváltképp nem eretnek forma. Aki ilyet mond, az tudatlan, vagy annyira nem szereti a régi rítust, hogy erről való véleményalkotásában a torzulásig túloz.

Az édesanyjukért és az abortuszokban közreműködőkért sokkal inkább. A világra nem jött gyermekek minden bizonnyal mind a mennyben vannak, s vélhetően imádkoznak gyilkosaikért.

Majd elmúlik, ne is törődjék ezzel. Ha jelentőséget tulajdonít neki, akkor csak fölerősödik, a gondolataiban tovább megmarad, s így az álmaiban is. Ezekkel az álomképekkel lassan távozik is az emlékei közül. Kifejezetten javaslom, hogy ébren ne foglalkozzék vele, ne gondoljon a régi barátnőjére. Ha eszébe jut, hamar gondoljon másra. Ez a legjobb útja az igazi feledésnek.

Meggyőződésem, hogy épp ellenkezőleg van, mint ahogy Ön látja. Nem arról van szó, hogy egyre rosszabbá válik, olyan dolgokat tesz, amit korábban nem. Hanem élesedik a lelkiismerete, és olyan dolgok is bántják, amelyeket régen nem is vett észre vagy nem tartotta olyan komoly dolognak. Ez ismert jelenség, amikor az ember előrehalad a lelkiéletben, az imaéletben. Ne ijedjen meg tőle! Sőt, adjon hálát érte! Utána pedig kérje az Urat egyrészt a bocsánatért - mert ezek valóban bűnök, amelyektől szabadulni kell -, másrészt pedig kérje az ő kegyelmét az ezektől való szabaduláshoz. Persze, törekedjék is kerülni az efféle ítélkezést. Ehhöz jó módszer, hogy amikor észreveszi valakinek a hibáját, akkor imádkozik érte. Az még nem baj, ha észreveszi a hibát. Az minősíti az embert, amit utána tesz. Ami saját maga megítélését illeti, ez sem biztos, hogy rossz irány. Erről is azt mondom, jobban észreveszi, hogy mit kellene tenni. De valójában saját maga mondja ki, hogy ítélkezőbb, mint régebben, nem? Tehát mégsem teljesen igaz, hogy a saját hibáit "elmismásolja", mert kiderül, hogy ez jobban zavarja, mint korábban. Szóval nincs itt semmi baj. Imádkozzék még erősebben az Úrhoz: dicsőítés - hála - bűnbocsánat - kérés! Kérje a Mindenhatót, hogy vezesse Önt tovább a lelkiéletben!

Azért nem teljesen így van, hogy mindaz kevés volt, amit előtte átéltek. Igaz, az utolsó pillanatban, legalábbis Jézus földi életének utolsó pillanatában egy kivételével mind elhagyták. (János ott állt a kereszt alatt.) De az utána következő napokról se feledkezzünk meg! Hogy néhány nap alatt mégis eljutottak arra a fölismerésre, hogy Jézus föltámadt, velük él, sőt, most már velük lesz a világ végezetéig. Nos ehhöz kellett az a megelőző három év is, amit mellette átéltek, amit láttak, amit tapasztaltak. Volt tehát az életükben olyan pillanat, amikor megtagadták a mestert vagy legalábbis elfutottak, de aztán megtértek, és vértanúsággal vállalták, hogy ők igenis Jézushoz tartoznak. Érdekes, hogy éppen az a tanítvány kerülte el a vértanúságot, aki ott maradt a kereszt alatt. (Igaz, hogy a sok szenvedést neki is el kellett viselnie.) Ez az igazi örömhír, hogy még a legmegszégyenítőbb gyöngeségünk is helyrehozható. A leggyávább emberből is lehet szent. A legtudatlanabb egyszerű ember is válhat teológussá. Ezek emberi folyamatokkal nem volnának megmagyarázhatók, ez mind a Lélek műve. Ez nagy reménységgel tölthet el bennünket.