Erre így nehéz válaszolni, hiszen minden pedagógusnak megvan a maga rendszere. Ha az Ön gyermekének a hitoktatója ilyen rendet alakított ki, azt javaslom, fogadja el. Ettől a gyermeke nem lesz kevesebb, sőt, talán ilyen módon rá tudja venni a gyermeket, hogy jobban figyeljen oda, jobban készüljön az órára. Az nagyon fontos, hogy a gyermek a szülőktől is azt kapja, hogy a pedagógusra - akár hitet akár bármi egyebet tanít - oda kell figyelni, neki engedelmeskedni kell, ő jót akar. Lehet, hogy rosszul esik a gyermeknek - s rajta keresztül a szülőnek - hogy ilyen csekélységek miatt az érdemjegyben is érzékelhető figyelmeztetést kap. Elhiszem. De mindenki akkor jár jól, a gyermek is, a szülő is, a pedagógus is, ha nem jelenik meg éles különbség a szülő és a pedagógus között. Mert ha igen, akkor önkéntelenül is elkezdi kijátszani egyiket a másikkal. Hol erre, hol arra hivatkozik. Ilyenkor nem rossz a gyermek, hanem műkdödik benne az a lélektani mechanizmus, amelyet a felnőttek közötti egymás meg nem értése táplál. Javaslom a szülőknek, hogy ha éppen nem is értenek egyet a pedagógus, akár hitoktató, akár más tanárról van is szó, nevelési elveivel, ezt ne a gyermekkel beszélje meg. Előtte ezt semmiképpen se tárja föl. Ha szükséges, beszéljen az illető pedagógussal, de a gyermek előtt a pedagógus tekintélyét egy árnyalatnyival se csorbítsa. Épp ellenkezőleg, ha szükséges, segítsen ráerősíteni, hogy a gyermek is minél jobban tisztelje a pedagógust. Ez majd gyógyítólag visszahat a szüleivel való kapcsolatára is.

A két helyzet között jelentős különbséget lehet tenni. Hogy az egy éves gyermek kezébe kerül-e a telefon, ezt a szülők könnyedén, ismétlem, könnyedén irányítani tudják. Egyszerűen nem adjuk neki oda, és kész. Nem lehet, hogy a csöpp emberke irányítson minket. A gyermeknek azt kell követnie, amit a szülők mondanak neki. Ilyen pici korban még nem lehet hivatkozni a "többiekre", a "társadalmi hatásra", mert ekkor még teljesen a szülő kezében van a gyermek. És nagyon fontos, hogy ekkor mi is történik vele. Nagyon nagyon káros, ha a gyermek ilyen korban telefonozik. Nem szabad megengedni neki. Az agyműködésének a kialakulását is gátolja, visszafogja, ha ilyenkor ezeket a nem természetes, vibráló képeket nézegeti. Ha ekkor hagyjuk, hogy babráljon a készülékkel, előre beléje ültetjük a későbbi függés betegségét. Ha már ismeri a telefont, és követeli, akkor is le kell szoktatni róla. Csak ezt tudom Önnek ajánlani. Később is, nagyobb korban valamelyest kézben lehet tartani a gyermek érdeklődését, de tény, hogy akkor már nem olyan könnyű. Ha a szülők behódolnak a mai világ által diktált divatnak (haj és körömfestés, számítógép és telefonfüggés, stb.), akkor ne csodálkozzunk, hogy a gyermekeinkre is hat ez a világ. Ha a magam életében ki tudom alakítani a védelmi hálót, akkor ezzel tudok segíteni a gyermekeimen is.

Ha ezt is mondjuk, ez azért nem teológiai tanítás. Hogy mikor és hogyan kerülnek a mennybe a lelkek, ezt nem tudhatjuk. Ez a tanítás sokkal inkább nekünk, földön élő és küzdő keresztényeknek szól, és nem az odaát került testvéreinkről ad tudósítást. Hogy nyitva van a királyi ajtó, ez annak tudatát erősíti bennünk, hogy a föltámadás ünneplése mindent átjár, annak fénye, öröme átalakítja az életünket. Ez a különleges hét, ami közvetlenül a föltámadás ünnepe után következik, az egész évünket bearanyozza. A nyitott királyi ajtó azért különleges, mert különben egész évben zárva van az ajtó. Egész évben vágyakozunk a szentélybe, vagyis az mennyországba, amit jelképez a szentély, és ennek ajtaja a Szent Liturgia bizonyos pontjain meg is nyílik, de aztán vissza is zárul. Vannak pontok, amikor bepillanthatunk, pillanatok, amikor közel kerülhetünk, de még a földön tovább kell küzdenünk. E rendkívüli pillanatokat mintegy állandósítja a fényes hét, amikor nyitva marad az ajtó. Az ekkor mondott imáink is sokkal áthevültebbek, átszellemültebbek. Ha ilyenkor imádkozunk, akkor a lelkünk állapota miatt (is) hatéknyabb az imánk. De a mennyei Liturgiában mindig nyitva van a királyi ajtó. Isten folyamatosan hívja és fogadja az üdvözülni akarókat. Ez inkább ennek a vallási gyakorlatnak a tanítása.

Ilyen bemutatóval nem rendelkezik a görögkatolikus szerzetességünk. A női közösségnek van egy kis bemutatkozása, de ők is igen szűkszavúak magukról. Íme, két rövid írás róluk: https://sajopalfala.hu/kenethozo-monostor/ https://regi.katolikus.hu/rendek.php?h=69 Persze, gondolom, Önt főként a férfi szerzetesség érdekli. Sajnos jelenleg mind a két monasztikus szerzetes püspöki szolgálatot lát el, így a monostoruk 10 éve üresen áll. Várja a jövő szerzeteseit. A két (püspöki szolgálatban lévő) szerzetes valamelyikével lehet fölvenni a kapcsolatot a lehetséges jövőbeli szerzetesség kiépítése érdekében. Érdemes is, mert hála Istennek vannak más érdeklődők, s lehet, hogy csak egymást kell megtalálniuk. Élnem még szerzetesek Máriapócson és Budapesten is. Ők a bazilita atyák. Őket is meg lehet keresni. A legfontosabb azonban ilyenkor is a belső hangra figyelni és azt követni.

Ez valóban különleges helyzet. Nem fognám az ördögre. Minden bizonnyal van ennek a szokatlan helyzetnek lélektani magyarázata. Érdemes ezt fölfejteni. Esetleg "nem kívánt", "hamar érkezett" baba? Olyan személyre emlékezteti, akit nehéz szeretnie (pl. a férje rokonai közül)? Netán a gyermeknek van már most jelentkező sajátos magatartása, amelyet egy szakember föl tud ismerni? Érdemes megkérdezni erről megfelelő szakembert. Addig pedig szépen gyakorolni kell a türelmet, békét. Korábban ez könnyen ment Önnek, most egy kicsit dolgoznia kell rajta. De lehet, ez lesz majd az értékesebb, a megküzdött béke, mint a gyermekkorából hozott természetes adottság. Kérje Isten segítségét, hogy ebben a nehezebb helyzetben is tudjon békés, nyugodt lenni! Erre jó alkalom most a böjti idő. Tegyen minden nap erőfeszítéséket, hogy megőrizze, ezt a nyugalmat, vagy legalábbis mindig vissza tudjon térni hozzá. Ugyanakkor érdemes megkérdeznie szakembert, hogy lehet-e valami orvosilag fölismerhető oka ennek a jelenségnek.

Igen, be lehet. Az illető megtartja a rítusát, de annak a közösségnek a rítusa szerint él, ahová belépett. Ez azt jelenti, hogy a zsolozsmát az adott közösséggel együtt végzi, de ha például pappá szentelik, akkor a saját rítusa szerint van a szentelés. Ugyanakkor nagy veszteségnek tartom, ha egy görögkatolikus személy nem saját rítusú rendbe lép be. Nagy szükség van nálunk is szerzetesekre. Hála Istennek, most már van lehetőség mind a nőknek, mind a férfiaknak, hogy görögkatolikus szerzetesek legyenek. Ha valaki tanácsot kér tőlem ezen a téren, mindig azt mondom, lehetőség szerint maradjon meg a rítusában, és hivatásával azt az egyházat gazdagítsa, ahová a kereszteléssel az Úr helyezte.

Nem ez nem a Szentlélek elleni bűn. Ez inkább ítélkezés. Még ha jogosnak érzi is a méltatlankodását. Ha ilyet lát, s ezt rosszallja, akkor mondjon el egy imádságot az illető atyáért! Az sokkal hasznosabb. Neki is, Önnek is.

Nem tudom megmondani, de szerintem nem is érdemes ezt elképzelni. Az biztos, hogy mindenkinek a saját kezében van a sorsa, az üdvössége. Ez Isten ajándéka, amelyet mindenkinek fölkínál. Azoknak is, akik nem keresztények, sohasem hallottak az üdvösségről. Hogy ez hogyan történik, nem tudhatjuk. De Isten megtalálja a módját. Nem a mikéntje a fontos, hanem maga a tény. Azzal kell nagyon komolyan számolni.

Az étkezés terén nagyon sok féle módon lehet böjtöt fogadni. A hústól való tartózkodás is ezen lehetőségek között van. Ugyanakkor nem sok értelme van, ha helyette valami egyéb finomságot fogyasztunk. Ennek ellenére nagyon jól teszi az a keresztény is, aki hústalan étrenddel fejezi ki Istenhöz tartozását. De lehet ennél többet is tenni. Lehet tartózkodni a hústól nem csak szerda és pénteki napon, hanem más napokon, esetleg minden hétkznap, vagy akár egész nagyböjt idején. A másik jól alkalmazható lemondás az édesség, csokoládé, sütemény. Néha ezt nehezebb félretenni, mint a húsos ételeket. Aztán lehet egyéb eledelekről lemondani, pl. kávé, vagy akár tejes eledelek, ez már nehezebb lehet. S akkor még nem beszéltünk a nem ételhöz kötődő lemondásokról: cigaretta, internet, fészbuk, telefonos vagy számítógépes játék, televízió, stb. De bármit is fogad meg és tart meg az ember, a legfontosabb, hogy mindegyikhöz kösse hozzá, hogy ezt Jézusért, Isten szeretetéért ajánlja föl. Mindig váltsuk imádsággá is a böjtünket!

Érdekes fölvetés. Valóban, a körülmények jelentősen befolyásolják az elkövetett bűn súlyát. Ha meggondoljuk, hogy nagyböjtben több kegyelemben részesülünk, akkor ez esetleg súlyosbíthatja az ilyenkor elkövetett bűnt. De nyilván nem pusztán a naptár által meghatározott időszakról van szó. Sőt, valójában az a személy, aki számol a nagyböjt kegyelmeivel, vagyis komolyan veszi azt, ezzel már nagyon is jó dolgot tesz. Számol a böjt adta lehetőségekkel, vélhetően próbál is élni azokkal. Ha ilyenkor hanyagság vagy más gyarlóság miatt követ el a bűnt az ember, az leginkább a saját lelkiismeretében jelenik meg erősebben, mivel ő maga is szeretne ilyenkor többre törekedni. Talán azt a Jézustól származó figyelmeztetést lehet alkalmazni erre, hogy "aki sokat kapott, attól sokat követelnek, és akire sokat bíztak, attól annál többet kívánnak". (Lk 12,48).

Ez mindig nagyon nagy kérdés, hogy miért nem történnek olyan csodák ma is, mint Jézus idejében. Vajon a hitünk gyöngesége miatt vagy más oka is van ennek. Az biztos, hogy Jézus föllépésével a csodák egyértelműen az ő isteni eredetére utaltak, nem csupán az ő nagy hitére. Az apostolok és szentek viszont a hitüknek köszönhetően tudtak, tudnak csodát művelni. Ám a csoda mégsem mindig a hitünk függvénye. Nem az a csoda, hogy az történik, amit én akarok vagy szeretnék, hanem, hogy Isten művét befogadom az életembe. Egy lelki sebzettségből szinte bizonyosan nem a látványos csoda vezet ki. Ott különösen is sok küzdelemre van szükség. Lehetéges, hogy amit Ön a csodától várna, az nem válna valóban az Ön hasznára. Hogy miért, ezt nem tudom megmagyarázni, de legalábbis ennek esélyét meg kell adni, különben a csodaváró imádság nem egyéb, mint kétségbeesett követelőzés. Az nem ima. Sőt, az inkább rosszat tesz az ember lelkének és az Istennel való kapcsolatának is. Az a meglepő tanácsom, hogy engedje el ezt a gyógyulási szándékát. Legalábbis egy időre. Ugyanis nem segíti az Ön Isten-kapcsolatát. Minden imáját ez határozza meg, ezért nem is igazán imádkozik, hanem hol vádol, hol kétségbeesik, de beszélget vele. Inkább zárt, mint nyitott a lelke, hogy azt fogadja be, amit valóban Önnek adni akar az Úr. Ezért javaslom, hogy - egy időre - engedje el ezt a nagy gyógyulni akarását. Mondja inkább imában ezt: Mit akarsz tenni, Uram, mi a szándékod velem? És tegye hozzá - bár tudom, nagyon nehéz -: Mindent elfogadok. Én is imádkozom Önért. Először, hogy megtudja tenni ezt a lépést, másodsorban pedig az Ön gyógyulásáért.

Nyilvánvalóan nem minden szent kap azonos rendű tiszteletet. Ez nyilván nem az illető szent életszentségének a fokától függ, hanem attól, hogy bizonyos helyeken mely szentek az ismertebbek, a jobban ünnepeltek és melyek kevésbé. Például Magyarországon kiemelten ünnepeljük a magyar szenteket, mert jobban ismerjük őket, közelebb állnak hozzánk. Az nem állapítható meg pontosan, hogy az Ön által említett Terni Szent Valentin ugyanaz a személy-e, mint a korábban is már tisztelt Római Szent Bálint. Mindenesetre a latin liturgikus naptár február 14-ét jelöli meg Szent Bálint tiszteletére. Egyébként ismert volt ez a 3. században vértanúhalált halt szent a Magyar Királyság területén is, helyenként változó erősséggel. Tehát tiszteljük őt is, megemlékezünk róla. Hogy miként kapcsolódott hozzá a szerelmesek védőszentje titulus, azt nem tudom, de alighanem inkább késői néphagyomány rögzítette így.

A kézbeáldozás nem szentségtörés. Az őskeresztények egészen bizonyosan kézbe vették a Szent Testet és úgy vették magukhoz. Az természetesen egészen más helyzet volt, még nem is volt liturgia sem templom, de az Eucharisztia teológiájához mindenképpen hozzátartozik ez tény is. Az volna szentségtörés, ha valaki kézbe véve a Szent Eucharisztiát, nem adná meg a legszentebb, legodaadóbb tiszteletet. Az elkárhozásról meg végképp teljesen butaság ennek kapcsán beszélni. Kárhozatra az jut, aki élete utolsó pillanatának döntésében elfordul Istentől. Természetesen életünk minden tettével és döntésével befolyásoljuk, mintegy építgetjük ezt a végső döntést. De ha valaki az egyházi előírásokat követi - hiszen most ez az előírás, hogy így kell áldozniuk a római katolikusoknak - akkor hogy lehet ezt bűnnek nevezni, főként szentségtörésnek, kivált hozzákötni az elkárhozást. Ismétlem, ez tiszta butaság.

Nem tudhatjuk egészen biztosan. Mind a két változat lehetséges, amit Ön leírt. Végülis nem kizárt, hogy Jézus föltámadása után még 40 napon át az apostolok között maradva újabb tanításokat adott. Vagy inkább rámutatott, hogy korábbi tanításait hogyan kell érteni, mintegy eszükbe juttatta a szavait. Az is lehetséges, hogy fölidézte szenvedéseinek mozzanatait, hogy ezekkel is igazolja, ő mindennek ura. De az is lehetséges, hogy a szent író, aki ezt lejegyezte, vagy az igehirdető apostol, aki ezt először elmondta, nem közvetlenül Jézustól kapott erről beszámolót, hanem a Szentlélektől kapott megvilágosodást. Érdekes kérdés, de az üdvösségünk szempontjából nincs jelentősége.

Igen, azt hiszem, mondhatjuk, hogy a zsidóknak el kellett volna fogadniuk a Messiást. Föl kellett volna ismerniök. Jézus szemrehányást is tesz nekik, hogy ez nem történt meg. Igen, vannak olyan zsidó irányzatok, amelyek úgy tekintenek a mi húsvétunkra, mint az ő pászka ünneplésüknek egyik változata. Mi azonban a kinyilatkoztatásból tudjuk, hogy a teljes ószövetségi történet, az áldozatok, a jövendölések mind Jézusra vonatkoznak, Jézusra utalnak. Igen, Jézussal beteljesedett az Ószövetség. Ezért kötött újat, amelyben már sokkal többet tudunk Istenről, a Szentháromságról, mint annak idején a zsidó nép.