Szent Paraszkéva tisztelete a román egyházban nagyon elterjedt. Legalább annyira, mint nálunk Szent Erzsébeté. Minden nemzetnek megvannak a maga kedvelt szentjei. Nálunk kevésbé ismert ennek a vértanúnőnek a tisztelete, de azért Magyarországon is föllelhető. Például a tihanyi bencés templomban őriznek képet róla.

Szent Pálnak több levele is van, amely elveszett. Ezeknek nem ismerjük a tartalmát. Azonban Szent Pál sok esetben ismétli a gondolatokat. Jól látható, hogy egy-egy témáról mikor ír röviden, szinte egy lendülettel, s mikor fejti azt ki részletesebben, összeszedettebben. Mindezek alapján sejthetjük, hogy nem maradt ki olyan lényeges tanítás, amelyet valakiknek leírt ugyan, de már elveszett. Az is ismert, továbbá, hogy a Szent Pálnak tulajdonított tizenhárom levél szerzője nem minden esetben maga Szent Pál. Általában diktálta a leveleket, tehát nem is ő maga írta, illetve vannak olyan részek, amelyeket a tanítványai közül írhatott valaki. Vagy később született írás, de Szent Pál tekintélye miatt az ő neve alatt terjedt el. Érdekes és szövevényes bibliai kutatások foglalkoznak ezzel, hogy melyek azok a levelek vagy levélrészek, amelyeket biztosan Szent Pál írt, s melyek azok, amelyek más szerzőktől származnak. Ami azonban mindezeknél sokkal fontosabb, hogy az Egyházon keresztül maga a Szentlélek írányította azt a folyamatot, amelynek eredményeképpen megszületett a kinyilatkoztatott szövegek kánoni rendje, vagyis annak véglegesítése, hogy melyek képezik a Szentírás szövegét. Nyilván ezek maradtak fenn teljes épségükben. Vannak tehát más írások az ősegyház életéből, még akár Szent Páltól is származó iratok, amelyek azonban nem számítanak sugalmazott szövegnek, s nem kerültek bele a Szentírásba. Így azok nem is maradtak fenn, nem volt annyira fontos a megőrzésük. Amelyek mégis fennmaradtak vagy később kerültek elő, azok az úgynevezett apokrif szövegek. Ezekből is sok érdekes dolog kiolvasható, de ezeket nem tartjuk sugalmazottnak, ezek sok esetben tévedéseket is tartalmaznak.

Kehelykendőt alapvetően a kehely tisztántartására használják. Amikor a Szentséget a Szent Liturgia után magához veszi a diakónus (alapvetően ez az ő feladata) vagy a pap, előbb alaposan kiöblíti tiszta vízzel, majd ezzel a kendővel törli szárazra. Egyes helyeken az áldoztatásnál is használják. Főként, ahol diakónus is szolgál, ezt a kendőt tartja a kehely és az áldozó személy közé, nehogy egyetlen csepp Szent Vér is a földre hulljon. (Ahol nincs diakónus, ott a pap egy kis tányérkával, paténával oldja ezt meg.) Tehát ebben a kendőben esetleg lehet csekély mértékű maradványa a Szentségnek, ezért ezt mindig első vízben a papnak kell kiöblítenie. A második kérdésére nem nagyon tudok válaszolni. Még seholsem hallottam ilyenről.

Lehet szó szerint és lehet átvitt értelemben. Amikor leírták a szent szerzők ezt a fájdalmas mondatot, alighanem már volt erről élő tapasztalat. A kereszténység terjedésének már az első hullámában is bizonyosan voltak erős ellenkezők. Például egy-egy zsidó családfő, akik rémülten látta, hogy a gyermeke(i) a "názáreti szektához" csatlakozik/nak. De ugyanígy a pogányok között is voltak ellenkezők, s minden bizonnyal a családon belül is. Már a korai vértanú-aktákban számos olyan leírást találunk, ahol a szülők meggyötörték a saját gyermekeiket, csak hogy ne váljanak kereszténnyé. Átvitt értelemben is lehet ezt érteni. Talán ez ma már közelebb áll hozzánk. Amikor a családtagok nem értik meg egymást. Kínzásról, kegyetlenségről ugyan nincsen szó, tehát nem valóságos ellenséggé válnak, de azért erős ellenzői a Krisztushoz tartozásnak, s emiatt súlyos összetűzések lehetnek.

Már sokan nagyon várjuk. Azt reméltem, hogy idén szeptemberre megjelenik, de úgy látszik, sokat csúszik a véglegesítés. Reméljük, hogy a következő év végén már nem ezt kell majd mondanunk.

Kerestem, de egyelőre magam sem találtam ilyen kiadványt. Ezt mindenképpen pótolni kell majd. Illetve létezik egy kis könyvecske, amely gyermekek számára gyűjt össze liturgikus énekeket és más gyermekdalokat. De ezt csak a pedagógusok kézikönyve, egyelőre nem jelent meg nagy példányszámban. Ez most nem beszerezhető.

Az biztos, hogy erre nem lehet azt mondani, hogy ez házasság. Egyébként talán az a legjobb, amikor sem egyikük, sem másikuk családjához nem költöznek, hanem házasságkötés után teljesen új, most már közös életet kezdenek. Nekem úgy tűnik, hogy ez egy percre sem valósult meg az Önök esetében. Ha elbeszélget erről egy pappal, valószínű, azt fogja ajánlani, hogy vizsgálatassák felül ennek a házasságkötésnek az érvényességét. De a tanulságokat le kell vonni. A házasságkötésre vonatkozik elsősorban az ember teremtésekor mondott isteni szó: "elhagyja apját, anyját és feleségéhez ragaszkodik, és ketten egy testté lesznek" (Ter 2,24).

Már az is nagy dolog, hogy fölismeri ezt a gyenge pontját. Ez minden bizonnyal az imádságnak köszönhető. Ugyanis a legtöbb szeretetben beteg ember ezt föl sem ismeri, nem érti, hogy mi a baj vele, őt miért nem szeretik, miért nem boldog az élete, stb. Tehát az Istennel való kapcsolatából fakadóan Önnek van tapasztalata a szeretetről, van róla fogalma, ezért is tudja kifejezni, szavakba önteni, hogy vágyik rá. Sőt, elég pontosan el is tudja különíteni ezeket az irányokat: Isten iránt, az emberek iránt és önmaga iránt. Azt is tudja, hogy az önszeretet egyfajta kapuja a kiteljesedő szeretetnek. Az alaptétel, hogy csak az tud szeretni és szeretetet elfogadni, aki önmagát is szereti. De azért ez sem mechanikusan érvényesül. Egyik hat a másikra. Van, akiben ez, van, akiben az az erősebb. Nyilván nem mondhatjuk, hogy szerethetjük Istent, ha közben az embertársainkat meg nem szeretjük. Ugyanakkor Isten iránti vágyakozó szeretetünkből fakadóan növekedhet bennünk a szeretet felebarátunk iránt is. Sokszor nehéz az önszeretet. Ez főként azoknál alakul ki, akik gyermekkorukban nem kaptak elég szeretetet. De a hittel ez is nagyon tud fordulni. Amikor fölismerem, hogy mennyire szeret engem az Isten, akkor ez máris gyógyítólag hat erre a szerzett hiányosságomra. Minél több tapasztalatom van Isten szeretetéről, annál inkább leszek képes én is a cselekvő szeretetre, illetve annak elfogadására. Ezért hát nincs is nagyon más tennivaló, mint figyelmünket erre az isteni szeretetre irányítani. Ennek egyik legjobb módja a hála. Figyeljem, fedezzem föl, hogy mi mindent kaptam és folyamatosan kapok Istentől. Ezeket ne mulasszam el megköszönni. Ebből merítsem az erőt, hogy úgy tudom mindezt meghálálni, ha én is adok embertársaimnak. Még ha kötelességből is, ahogy írja. Ez az Ön tudatosságának az eredménye. Ne zavarja! Ez is szép dolog, és főként közelebb visz a valós szeretethöz, mintha ezt is elhanyagolná azzal, hogy ez úgysem olyan értékes. Az önszeretetet pedig kifejezetten kérni kell. Persze, minden szeretetet, de a többit legalább lehet gyakorolni. Ezt nem annyira. Az önmagunk kényeztetése nem önszeretet! Ezt sokan félremagyarázzák. Attól nem növekszik bennem az egészséges önszeretet, ha befizetek magamnak egy jóllét hétvégére. Az csak lelkileg leszívja az embert, nem igazi töltekezés. Istentől kell kérni. Istennel kell beszélgetni. Az Istennel együtt töltött idő során egyre jobban kirajzolódik, hogy mennyire szeretetre méltó teremtés vagyok. Legalábbis az ő szemében. S én is egyre inkább fogok tudni az ő szemével látni. Magamat is. Kérni kell tehát elsősorban, hittel kérni! Illetve gyakorolni. Ez meg fogja hozni a szép eredményt. Higgyen is ebben, hittel kérjen!

Véleményem szerint ez mégiscsak összetett kérdés, nem lehet róla igen-nem egyszerűséggel válaszolni. Hogy az Eucharisztia nem okoz betegséget, ez magától értetődő, de hogy az anyagok, amelyek az Eucharisztia kiosztásában szerepet kapnak, hogyan viselkednek, erről azért nincs kidolgozott teológiai traktátus. Figyelmébe ajánlom erről a kérdésről a következő írást, amely egy ortodox szerzőtől származik. https://ortodoxszemle.org/2020/12/10/a-karantenrol-a-koronavirus-ertelmerol-es-arrol-hogy-atadodik-e-a-fertozes-az-aldozas-soran/

Teljesen igazat adok Önnek. Bizony, nagyon jó volna, ha a templomaink folyamatosan nyitva lennének. Nagyon sokat nyújthat, ha nap közben bármikor be lehet menni imádkozni, csöndben lenni. Úgy sejtem, hogy ebben nem a rítus különbség jelenik meg, hanem inkább a lehetőségek. A nagyobb helyeken könnyebb találni olyan személyeket, akik vigyáznak a nyitott templomban, hogy ne legyen rendbontás. Nálunk például Hajdúdorogon és Debrecenben napközben is nyitva vannak a székesegyházak, de kisebb helyeken nem tudjuk ezt megszervezni. De mindenképp érdemes erre külön erőfeszítéseket tenni, hogy minél többet nyitva lehessenek a templomok.

A helyileg illetékes görögkatolikus parókust érdemes megszólítani erre. Biztosan szívesen fog rá vállalkozni. Fontos, hogy előtte az intézményben illetékes római atyával is beszéljék meg. Nehogy úgy történjék a szervezés, hogy ő nem tud róla!

Kedves Marika! Ebben a szövegben leginkább az Ó- és Újszövetség találkozására lehet gondolni. Keresztelő Szent Jánost úgy tartjuk számon, mint a legnagyobb prófétát. Ilyen minőségében ő az Ószövetség alakja. Krisztus Urunk eljövetelével azonban minden teljesen megváltozott. Benne eljött az Isten országa. Akik Krisztusban keresztelkednek meg, azok nem pusztán jámbor, istenfélő emberek, hanem isteni életet kapnak. Krisztus után is vannak prófétai lelkületű emberek, de azok már mind Krisztushoz viszonyítják magukat, Krisztus erejével lépnek föl, szólalnak meg, a hivatásukat Krisztustól nyerik. Ezért mondja Jézus, hogy az Isten országában, azaz az Újszövetség világában már egészen más nagyság jelenik meg. Hitben, aszkézisben, imádságos életben János az Ószövetség legnagyobb alakja, de aki Krisztusban megkeresztelkedik, az az Isten ingyenes ajándékának köszönhetően máris nagyobb nála.

Olyan dologról ír, amelyet a legtöbben elhallgatnak. Azok is, akik felelőtlenül az abortuszra bátorítják az embereket, és azok közül is sokan, akik már átestek rajta, de nem merik bevallani sem a világnak, sem maguknak, hogy ez micsoda teher. Mindenesetre tudnia kell, hogy nincs ezzel egyedül. Lehet, hogy ez önmagában még nem enyhíti az Ön fájdalmát, de arra rávezetheti, hogy nem egyedül küzd ezzel a megoldhatatlannak tűnő nehézséggel. Sokan vannak úgy, mint Ön. És az egyházunk igyekszik is segíteni. Máriapócson is szoktunk szervezni lelkigyakorlatokat ezzel a céllal. Vannak szakemberek, akik kifejezetten az ilyen jellegű lelki sebekkel élőknek akarnak, és tudnak is segíteni. Itt most csak egy honlapcímet adok meg, ezen keresztül is már sok mindent megtudhat a sorstársairól és még inkább a lehetséges kiutakról. http://magzatlap.hu/ De ha szeretne további segítséget kapni, írjon nyugodtan külön a lelkiatya@gorogkatolikus.hu címre is. Imádkozom Önért.

A kérdés kényes volta miatt az a javaslatom, hogy külön írjon a lelkiatya@gorogkatolikus.hu címre. Akkor részletesebben tudok Önnek válaszolni.

A kérdés látszólag egyszerű, de a válasz egyáltalán nem az. Éppen ezért segítséget kértem, és Papp Miklós atya válaszát közlöm: A bűnt újszövetségi szemléletben úgy definiálhatjuk: szeretetlenség. Amikor nem jól szeretünk, vagy nem jóra irányul a szeretetünk. Mivel az Eucharisztia a szeretet szentsége, valóban súlyos szeretetlenséggel (azaz súlyos bűnnel) nem járulhatunk szentáldozáshoz. Az Egyház tanítása szerint kétféle bűn van: az enyhe és a halálos. Az enyhével lehet haladni, bár sérti a szeretetet, de nem rombolja le. Ilyenek lehetnek pl. kósza bűnös gondolatok, kisebb pontatlanság, rossz szóhasználat, az indulatok enyhe kitörése, azaz kisebb rendetlenségek. Ha ezekkel áldozunk, a szentáldozás és bűnbánati imák, vezeklések, böjt megszabadítanak alóla. Ellenben a halálos bűn halálra vezet, nem csak sérti, hanem meg is öli a szeretetet. Ezzel nem lehet haladni, ezt nem lehet megtűrni az életünkben. Ettől a bűnbocsánat szentsége oldoz fel. A halálos bűn vége a tulajdonképpeni ?halál?, ami teológiai halált jelent, azaz a szeretetlenségben való megátalkodottságot. Amíg élünk, senkiről sem mondjuk ki, hogy ebben van, de nem kizárt, hogy valakik eljutnak idáig. A halálos bűn végső állapotához egy lejtő vezet, ami súlyos bűnökkel van kikövezve. Ezek nem egyformán súlyosak, s ebben segít a Katekizmus, hogyan is mérlegeljük őket. A túl lazák és a túl aggályosok miatt is kínál az Egyház három mércét: a lazábbak képesek mindent enyhének megítélni, az aggályosok a piszmogó bűnöket is felfújják. Három szempontot kapunk egy tett mérlegelésénél: Mi az elkövetett tett (annak a súlya, tartalma)? Milyen szándékkal követtük el? Mi a tett körülménye-következménye? Mindig ebből a három szempontból kell megvizsgálnunk az elkövetett tettet, s akkor tudunk rá válaszolni, hogy mennyire súlyos. ? Mi a bűnös tett? Az Egyház erkölcsi parancsai fogalmazzák meg, hogy mely tettek számítanak bűnnek, ezt a Katekizmus, de az erkölcsi hittankönyvek, lelki tükrök is felsorolják. A tett, a tartalom meghatározását nem lehet a szubjektum tetszőlegességére bízni, mert az Igazság objektív, tehát nagyobb tőlünk. Így ha valaki nem is érez bűnnek pl. egy házasság előtti szexuális kapcsolatot, abortuszt, terrorcselekményt, attól még bűn. A súlyos bűnhöz súlyos tartalom kell. ? Mi a szándék? A tettet a szándék enyhíti vagy súlyosbítja: nem mindegy, hogy véletlenül ütünk el valakit autóval, vagy szándékosan. A súlyos bűnhöz tudatos gonosz szándék kell. ? Mi a körülmény-következmény? Mi a tett hatása, körülménye, eredménye? Egy tettet azért hajtunk végre, mert valamilyen eredményt várunk. Súlyosabb a tett, ha a körülmény és a következmény is súlyosabb. Vannak olyan súlyos tettek, melyeket az Egyház ?in se?, azaz önmagukban mindig súlyosnak nevez, éppen azért, mert jó szándékkal sohasem lehet végrehajtani. Azaz ezek mindig súlyosak: ilyenek a testi épség elleni bűnök, az életellenes bűnök, a személyes méltóság elleni bűnök (nemi erőszak, prostitúció). Beszél még az Egyház ?égbekiáltó bűnökről? is, ilyen pl. a munkások jogos bérének visszatartása. Az Eucharisztia szentségéhez valóban ne közeledjünk súlyos bűnökkel: hogy mi mennyire súlyos, azt a fenti mércével, a Katekizmus, a hittananyag, a lelki tükrök és a végső soron a lelkiismeret segítségével döntjük el. Izgalmas módon azonban nem lehet itt sebészi pontossággal határt húzni: Szent Ágoston szerint az enyhe bűnök (amelyekkel még áldozhatunk) és a súlyos bűnök közötti határ homályos marad, s talán maga Isten akarja ezt a homályt. Talán azért, hogy el ne bízzuk magunkat, legyünk csak éberek a tetteink felé. Szóval az egyes tetteket egyesével kell megvizsgálni, bevonva akár lelkiatyát is, s úgy eldönteni: ez enyhe bűn, amivel mégiscsak halad az életem, vagy súlyos, ami halálra visz.