Jaj, hát ne féljen! Ne is törődjön vele, hogy mit mond! Nagyon helyesen tette, hogy hamar megkereszteltették ezt a gyermeket. Mindenképp szabadulnunk kell attól a nagyon rossz beidegződéstől, hogy mások véleményét ilyen fontosnak tartjuk. Kell, hogy legyenek olyanok, akiktől kérünk tanácsot, s ha jó, azt meg is fogadjuk. De ennek az említett személynek ez nem tanácsa volt, hanem csupán akadékoskodása. Amely semmi jóra nem vezet. Persze, ne is haragudjék rá. Biztosan megvan annak az oka, hogy ez az illető így viselkedik. Könnyen lehet, hogy gyakran neki sincs béke a szívében. Aki ugyanis ki van békülve önmagával, az másokkal is könnyebben ki tud békülni. És fordítva is így van. Aki sokat akadékoskodik, másokat kritizál, az valójában saját magával nincsen kibékülve. Ezért hát mondjon el egy imádságot érte, és élje az életét, nevelje gyermekét saját belátása szerint jó lelkiismerettel. Istentől kérjen tanácsot és bölcsességet, hogy ezt a szép hivatását jól tudja megélni.

A második kérdéssel kezdem. Nagyon helyeslem ezt a törekvést, amelyet Ferenc pápa és az evangélikus egyházi vezetők megfogalmaztak, hogy azon fognak dolgozni, hogy a közös szentáldozás minél hamarabb megvalósulhasson. Adja Isten, hogy ez valóban minél hamarabb megtörténhessen. Azzal, hogy erre a munkára elhatározást tettek, ezzel azt is kifejezték, hogy ez az idő még nincs itt, ezen még sokat kell dolgozni. Úgyhogy - bár nem tartozik közvetlenül a tárgyhoz, de kérdés nélkül hozzáteszem - még nem lehetséges, hogy ugyanazon istentiszteleten katolikusok és evangélikusok közösen megáldozzanak. Ez tehát világos beszéd. Valójában minden ökumenikus törekvés ugyanerre a célra irányul, de most ezt hangsúlyozottan ki is emelték. Hiszen csak akkor lehetséges "közös áldozás", ha már megvalósult a teljes egység. Hogy ez mikor valósul meg? Egyelőre nem látom jelét, hogy a közeljövőben ez bekövetkezhessék. Az Eucharisztia ugyanis nem lehet eszköz még a legnemesebb cél érdekében sem. Isten nem eszköz a kezünkben, amit/akit arra használunk föl, hogy egymást jobban szeressük. Ezért nem tekinthetjük az Eucharisztiát az egység eszközének, hanem - pontosan, ahogyan a közös nyilatkozatban megfogalmazták -: cél, amelyet szeretnénk elérni. Azt szeretnénk, ha a világon minden ember részesülhetne az Eucharisztiában. Úgy tűnik, hogy ez még nagyon messze van. Ugyanakkor semmit sem jelenthetünk ki biztosra, hiszen például ha Németországban 1989 év elején megkérdezik az emberektől, hogy mikor omlik le a berlini fal, a válaszolók közel száz százaléka azt mondta volna, hogy ez még nagyon messze van. Nagyon nem érdemes találgatni, mikor lesz ez, de tenni érte, hogy minél hamarabb legyen, annál fontosabb.

Inkább azt javaslom Önnek, hogy akkor menjen majd ki az áldozók sorába, amikor elérkezett az idő, hogy Ön is megáldozhat. De vajon mire kell várni? Inkább ebben az irányban tegyen lépéseket, hogy ne legyen elzárva ettől a hatalmas és csodálatos kincstől, az Eucharisztiától, az Élet Kenyerétől. Nem tartom helyesnek azt az egyre terjedő szokást, hogy azok is beállnak ilyenkor a sorba, akik valami ok miatt nem áldoznak. A gyermekek esetében végképp nincs akadálya, hogy ha meg vannak keresztelve és bérmálva, akkor áldozhassanak. Ha viszont valaki sajnálatos módon életállapota miatt nem részesülhet a Szentségben, akkor más módon kapjon áldást - kérjen gyakran a paptól. De a Szentáldozást ne keverjük össze az áldásadással!

Kedves Zsóka! Nem egyszer tapasztaltam már, főként Barsi Balázs atya beszédei közben, hogy a Lélek őt is egyszer csak megihlette, szinte kiszállt addigi szerepéből, s ilyenkor olyan mondatok hangzottak el, amelyek rendkívüli módon megérintették a szíveket, nem ritkán könnyek potyogtak az emberek szeméből. Mit is írjak erről? Ez egyértelműen a Szentlélek munkája, amely mind az igehirdetőben, mind a hallgatóságban jelen van. Ehhöz nyilván elsősorban az első cselekvőnek, az igehirdetőnek a Lélekre-nyitottsága szükséges, de hasonlóképpen a hallgatóság nyitottsága is kell hozzá. Hallottam már olyan beszámolót, amely szerint egy-egy emberben úgy indult meg a Lélek munkája, hogy annak semmi előzménye nem volt, netán az illetőben még ellenkezés is lett volna. Én ebben nemigen hiszek. Mindnyájunknak kell a szándéka, ha más nem, a kívülről talán nem látható, mégis erőteljesen jelen lévő belső vágya ahhoz, hogy a Szentlélek a maga művét elvégezze bennünk. Ellenpéldának lehetne hozni Szent Pál apostolt, aki éppen ellenkező szándékkal indult, amikor az Úr megfordította őt, de alighanem addig is az Úrért való buzgóság vezette, csak rossz irányba tolta a szekeret. Röviden összefoglalva tehát, kedves Zsóka, igen, többször tapasztaltam már ilyet.

Ezt nem tartom helyesnek. Túlzóan rigorózus törekvés, amely nem tesz jót a kapcsolatnak sem a jelenben, sem az esetleges házasságban. Ezektől nem félni kell, ezeket nem szabad bűnösnek tartani, csak megvan a maga helye is ideje. Mint az evés is akkor bűn, ha azzal mértéktelenül, csupán a testi kívánság miatt él az ember, nem pedig a józan belátást követve. Egy kapcsolatban megvan az ideje és szerepe a kézfogásnak, az ölelésnek, a csóknak. Tehát sem elsietni nem szabad, sem a végletekig távol tartani. Azt nyugodtan mondhatjuk, főként a mai világban, hogy érdemes inkább tartózkodónak lenni, érdemes kivárni. Kisebb hibát követ el az ember, ha kissé késve lép e téren, mint ha túl hamar. Ugyanis a mai, teljesen torzult gondolkodás már nagyon hamar követelni akarja mindezeket. Nagyon szép az, ha a szerelmes ismerkedés során csak hónapok után meri megfogni a fiú a leány kezét, megint hónapokkal utána megölelni, meg is csókolni. Persze, nem lehet ezt tudatosan időzíteni. Az éppen olyan mesterkélt volna, mint a teljes tartózkodás. Ám amikor ez megtörtént, akkor sem szabad tovább szaladni. Hiszen a házasságig, amikor teljessé válhat a szerelmes egyesülés, még igen sok idő van. Egy kapcsolatnak egyaránt fejlődnie kell szellemileg, érzelmileg és testileg is. Az a legjobb, ha ezek szép harmóniában fejlődnek, s úgy érkeznek el szerelmesek a nászéjszakáig.

Érdekes módon rögzült az Ön gondolkodásában ez a két dolog, hogy adott esetben nincs más megoldás, ezt kell tennie, ugyanakkor megmaradt a lelkiismeret furdalása, tehát mégiscsak érzékeli, hogy ez nem helyes dolog. Mindenképp elgondolkodtató, hogy lehet-e egészségesnek és szükségesnek nevezni azt, ami lelki értelemben nem helyes, vagy a másik oldalról: lehet-e azt mondani valamire, hogy erkölcstelen, ha ugyanakkor az egészséges élet azt megköveteli. Önellentmondás mind a kettő. Csak az lehet erkölcsös, ami megfelel a természetnek, s ami megfelel a természetnek, az nem lehet erkölcstelen. Többször is volt már szó erről ebben a rovatban, esetleg azokat a válaszokat is visszakeresheti. Az önkielégítés nem szükségszerű, sőt, nem is egészséges. Amint írja, Ön is tud róla, a szervezetnek megvan ez az öntisztító képessége, hogy a felgyülemlett folyadékot kiürítse. Orvosoktól kérdeztem, nem létezik olyan betegség, hogy a szervezet termeli az ondót, de kiüríteni nem tudja. S nem is arról van szó, hogy nehéz kivárni ezt az öntisztulást, ugyanis az érzéki vágy nem a felgyülemlett folyadék mennyiségétől függ. Inkább ott a hiba, hogy az Ön gondolkodásában túlzott mértékben elhatalmasodott ez dolog. Szinte egyfajta kényszerességként jelenik meg, amelynek nyilván megvannak az előzményei, s amelyet ilyenkor már valóban nem könnyű kezelni. Azt mindenképp rögzíthetjük, hogy a biológiai és a pszichikai jelenségnek ebben az esetben nincs közvetlen összefüggése. Sokszor természetesen van, s itt is van közvetett kapcsolat, de amint mondtam, nem a biológiai jelenség készteti Önt a cselekvésre, hanem az érzékiességnek e téren való elhatalmasodása. Ennek tisztázása talán már segít abban, hogy ne csapja be magát, s az önkielégítést ne állítsa be olyan cselekvésnek, amely elkerülhetetlen, amelyre, szinte szükség van. Nem kell tehát félnie, sem rákot sem más betegséget nem okoz ennek kerülése. Hogy a gondolkodását hogyan tisztítsa meg ennek a kényszeres összefüggésétől, azt már nehezebb megmondani. Nagyjából ugyanazzal küzd meg, mint minden más egészséges férfi. Ilyen értelemben mondhatom Önnek is az általános javaslatokat. Alapvetően kerülni kell az érzékiességet gerjesztő hatásokat (ilyen tartalmú gondolatok, képek, filmek, cselekedetek). Ezek minél jobban visszaszoríthatók, annál kevésbé válik eluralkodóvá és kezelhetetlenné az érzéki vágy. Amikor pedig természetes módon ez mégis megjelenik, akkor a figyelmet másra kell terelni. Ez kinek-kinek másként működik. Van, akit az imádság segít ki ilyenkor, van akit a megerőltető szellemi vagy éppen testi munka. Persze, az imádság mindig segít. Kérje az Urat, hogy emelje ki ebből a helyzetből, s adjon tiszta gondolkodást és lelki erőt, hogy ezen a téren is meg tudjon maradni az ő útján!

Ez nem is annyira egyszerű kérdés. Az egyik ősegyházi irat szerint a keresztények "a világban élnek, de nem ebből a világból". Ez azt jelenti, hogy természetesen részesei vagyunk ennek a világnak, de nem azonosulhatunk vele. Mi elsősorban a mennyek országának vagyunk állampolgárai, s csak másodsorban ennek a világnak. Ez azonban kinek-kinek az életében mást jelenthet, nincs erre recept. S bizony, nem könnyű megtalálni az Isten akarta egyensúlyt. Én általában azt tanácsolom, hogy minél jobban tudjuk magunkat függetleníteni ettől a világtól. Semmiképpen se hagyjuk, hogy ez a világ diktáljon az egyéni életünkben. Márpedig a divatot, nemde, valaki diktálja. Vannak divatdiktátorok, akiknek, szerintem, ebbéli törekvésükben vajmi kevés közük van az Evangéliumhoz. Ezért kellene függetleníteni magunkat ettől a diktátumtól. Persze, ehhöz erős egyéniségre van szükség. Az Egyháznak éppen ezért ez is feladata, hogy a híveket hozzásegítse, hogy minél erősebb egyéniséggé váljanak, hogy Krisztusban erősödjenek meg, s ne a világ mindenféle szele dobálja őket. Én személy szerint nagy ellensége vagyok mindenféle festésnek (köröm, arc, haj), amellyel az ember magát szebbé akarja tenni. A Teremtő ezen a téren sem rontott el semmit, az ember úgy a legszebb, ahogyan ő megalkotta. Külső festéssel nem tudja magát szebbé tenni. Annak egészen más módja van. A lelkiélettel, az egyéniségünk nevelésével tudjuk magunkat igazán vonzóvá és széppé tenni. Egyik mondás szerint az ember negyven éves kora után felelős az arcvonásaiért. Erre persze, sokkal nehezebb törekedni, mint beülni egy kozmetikushoz és benyújtani az igényünket. Mindezen eszmefuttatás után tegye nyugodtan, ami Önnek tetszik. Bizonyára nem bűn körmöt festeni (bár annak az árát lehetne jobb célra is fordítani). De ne csak arra törekedjünk, hogy kerüljük a bűnt, hanem, hogy értékes egyéniséggé váljunk, akkor fogjuk tudni követni Urunkat, aki figyelmeztetett, hogy az ő követése keskeny ösvény, nem olyan könnyen járható, mint a széles út, amelyen tömegek járnak.

Talán jól érzi, ez valóban nem annyira fontos. Ám mégsem baj, ha látjuk őt így is, egyszerű emberként, s nem csak díszes egyházi öltözékben. Szem előtt kell tartanunk, hogy a papok is esendő emberek, akik csodálatos feladatot kaptak Isten és az emberek szolgálatára, mégis ugyanúgy részesei ők is a hétköznapi életnek, mint bármelyikünk.

A holdkóros fiú édesapja kiáltotta ezt, amikor Jézus azzal biztatta: "Minden lehetséges annak, aki hisz" (Mk 9,23). Előtte már volt egy nagy kudarcélménye: kérte a tanítványokat, hogy gyógyítsák meg a fiát, de nem tudták. Ezek után fordult Jézushoz. Nem csoda, hogy megingott a hitében. Az a figyelemreméltó, hogy ezt be is látja. Szeretne hinni, tudja is, hogy milyen fontos ez, Jézustól is kap erre biztatást, ugyanakkor érzi, hogy mégsem elég erős hozzá. De minden bizonnyal nagyon szeretne jobban hinni, ha másért nem, a gyermeke meggyógyulásáért. Jézus pontosan ezen keresztül érinti meg őt, és ad neki biztatást. Ugyanis az, hogy az apának legyen hite, még sokkal fontosabb, mint az, hogy a gyermeke egészséges legyen. Nekünk is tanulságos ez a kiáltás, szinte a mi szívünkből is jön. Hisz hasonlóképpen mi is nagyra értékeljük a hitet, szeretnénk jobban hinni, de érezzük ebbéli gyöngeségünket is. Nagyon helyes tehát, ha mi is ugyanezekkel a szavakkal imádkozunk, ha a Szentírásnak ezt a mondatát használjuk föl imádságként. A hit ugyanis Isten ajándéka, mégis kell hozzá a mi hozzájárulásunk, erőfeszítésünk is. Ezért kell kérnünk is, ugyanakkor mindent megtennünk azért, hogy valóban erősödjék is a hitünk.

Meg kell különböztetni a birítusú pap szolgálatát az egyszerű koncelebrálástól. Ha jól tudom, az a pap, aki birítusú engedéllyel rendelkezik, az teljes egészében annak a rítusnak megfelelően öltözködik és viselkedik, amelyik rítus szerint végzi a szertartást. Nem szabad keverni a dolgokat. Ha viszont más rítusú koncelebrálásról van szó - ez sokkal gyakoribb -, akkor az előírás az, hogy mindenki a saját rítusának megfelelő öltözetben álljon az oltárhoz, és úgy kapcsolódjék be a szertartásba. Hogy milyen gesztusokat végez, erre - azt hiszem - nincsen előírás, ez mindenkinek saját belátására van bízva. Főként a keresztvetés lehet kérdéses. Van, akinek nem okoz nehézséget, hogy annak megfelelően vessen keresztet, amilyen rítusú templomban van, de az általánosabb az, hogy ez annyira természetes és megszokott mozdulat, hogy jobb, ha az ember megtartja a sajátját. Viszont más gesztusokban meg, szerintem, érdemes követni az adott hely és rítus előírásait.

Kedves Adél! Az itt szereplő adelphosz - testvér kifejezés nem csak a közös szülőtől származó édestestvéreket jelenti, hanem a szélesebb rokonságot is. (Hasonlóan nálunk a cigány családoknál is a távolabbi rokonoknak is azt mondják: testvér.) Jézus kortársai, illetve a keleti emberek ma is sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a családi kapcsolatoknak, mint azt mi megszoktuk Európában. A család sokkal összetartóbb, jobban számon tartják a rokoni kapcsolatokat. Jézus föltámadás után minden bizonnyal még inkább fölértékelődött, hogy kik tartoztak Jézus családjába, akár Mária, akár József oldaláról. Amikor már csodatevő rabbi hírében állt, akkor is előkerült, hogy kik Jézus rokonai (néha próbálják is ezt érvényesíteni: Mk 3, 31; Jn 7, 3-9), de akkor még nem volt egyértelmű Jézus megítélése. Később is még, az ősegyház életében sokáig számon tartották, hogy kik voltak azok, akik Jézus családtagjai voltak. Ennek teológiailag nincs jelentősége, de emberileg teljesen érthető.

Első tanácsom, hogy attól ne tartson, hogy ez örökre így marad. Ez most egy állapot, amely változni fog. Gondoljon csak arra, hogy volt ez sokkal rosszabb is. Annak a mély völgynek még megvannak a maradványai. Úgy sejtem, hogy Önnek önismereti hiányosságai vannak. Meg kell találnia az okokat, hogy miért jelentkezett újra ez a görcsösség. Talán tudja is, csak a módját nem találja még, hogy ezt föloldja. Ne féljen attól sem, hogy szakértő segítségét kérje. Vannak keresztény pszichológusok is, akik nem eltéríteni fogják Istentől, hanem segítenek jobban rátalálni. De az is lehet, hogy egy lelki atyával való kapcsolata is már ki tudja segíteni ebből a helyzetéből. Hiszen ami az emberi kapcsolataira jellemző, az az Istennel való kapcsolatában is megmutatkozik. Építse előbb a vele való kapcsolatot az imádságban, az egészséges, gyógyító beszélgetésben, szentgyónásban, s ennek eredményeképpen az emberi kapcsolatai is javulni fognak. De könnyen lehet, hogy szüksége lesz arra, hogy szakemberrel is beszéljen. Bátorítom erre is. És imádkozom is Önért.

Kérdését egy szakorvosnak továbbítottam, aki a következőket fogalmazta meg. A helyes táplálkozásról keresztény hívő értelemmel írott könyvet nem tudok ajánlani, ilyet nem ismerek, de lehet, hogy van ilyen. Az is kérdés, hogy mire vonatkozik a "keresztény hívő értelem". A táplálkozás minőségét illetően úgy vélem a "tudományos szemlélet" a mérvadó, a keresztény hívő felfogás sokkal inkább a mennyiségi kérdésre vonatkozik. Az, hogy mi egészséges és mi nem, mit együnk és mit ne, ez tények, klinikai vizsgálatok kérdése. Itt számos kérdés felmerül, természetes vagy mesterséges körülmények között termesztett növény vagy nevelt állat képezi a táplálkozás alapját, valóban fontos-e a vegyszer, az antibiotikum, hormonok, stb. használata. Az viszont, hogy mennyit eszünk, a táplálkozást pusztán örömforrásnak tekintve betegre esszük és isszuk magunkat, ez már komoly erkölcsi kérdés. Érdekes és egyben szomorú tény, hogy a fogyasztói társadalmakban a napi bevitt kalóriamennyiség sokszor többszöröse a ténylegesen szükséges mennyiségnek, és nagyon sokan a szó szoros értelmében betegre eszik magukat. Nem pusztán az egy-egy alkalommal elfogyasztott nagyobb mennyiségű ételre, hanem a krónikus túltáplálásra gondolok. A helytelen táplálkozás - és hangsúlyozandó, hogy elsősorban mennyiségi kérdésről van szó - következtében számos anyagcserebetegség alakul ki. Erre épül egy nagy "egészségipar" beleértve a "gyógyszeripart". Súlyos tény, hogy megfelelő, mértékletes táplálkozás mellett a cukorbetegek legalább fele nem lenne cukorbeteg vagy a betegség lényegesen későbbi életkorban alakulna ki. A gondolatsort folytatva a cukorbetegség számos más érbetegséget is generál (szívinfarktus, stroke, vese-, szem- és idegi bántalom), melyek megkeserítik az emberek életét - illetve az elmondottak alapján sok esetben mondhatjuk, megkeserítik saját életüket. Szóval, a felelősségteljes, mértékletes táplálkozás az egészségmegőrzés szempontjából rendkívül fontos. Egyszer egy pap mondta, hogy a táplálkozás egy szent aktus. Úgy gondolom, így is van, mindaddig, amíg nem fordul át mértéktelen evésbe. Összefoglalva, nagyon helyes és dicsérendő a tudatos elhatározás. Az Ön felelősségtudatossága nagyon helyénvaló, ez a betegek többségéből hiányzik (sok-sok év felelőtlen életvitel után úgy gondolják az orvosok majd egy-két "bogyóval" rendbehozzák - hát ez nem megy!). Amit tenni tud: mutasson példát! Családjában, egy-egy társasági étkezés során legyen mértékletes. Többen fel fognak erre figyelni, néhányan meg is kérdezik, miért teszi, ekkor fejtse ki a véleményét a felelősségteljes táplálkozásról.

Kedves Mónika! Megértem a helyzetét, bizony, nem könnyű ilyen döntést hozni. Mindenképp áldásos az a törekvése, hogy tartsa a hitét, és az ezt gyöngítő tényezőket igyekszik kerülni. Egyik fontos tanácsom, hogy vegye még komolyabban a hitét. Ha nem jár el minden vasárnap a templomba, akkor félő, hogy az Isten-kapcsolata is hiányokat hordoz. Hitében való buzgóságát ezen a téren is erősítse meg, ezt javaslom. Akkor könnyebb lesz tisztánlátása a világi dolgokban is. Alapvetően helyes az a törekvése, hogy bizonytalan eredetű és összetételű gyülekezetektől is próbálja magát távol tartani. Nem tudom, hogy ez az egyházi jellegű szervezet milyen ideológiát képvisel, de az jól látható, hogy igen kiterjedt intézményrendszerről van szó. Sajnos föltételezhető, hogy csupán ezt az intézményformát választották maguknak, mert Magyarországon sokan visszaélnek ezzel az adott helyzettel, hogy a Kormány igyekszik segíteni az egyházakat. Tehát nem kizárt, hogy inkább gazdasági szervezetről van szó. Ha ez igaz, nyilván erkölcsileg erősen kifogásolható ez a magatartás, de mint munkavállaló nem biztos, hogy ezt Önnek tekintetbe kell vennie. Ha így tenne, kifuthatna a világból, mert hol van az az emberi szervezet, amelybe nem keveredik bele ilyen vagy olyan hamisság. Ezzel együtt is Önnek kell mérlegelnie, hogy megpróbálja-e ezt a munkát vagy sem. Azt javaslom, hogy erősen imádkozza meg a dolgot, kérjen útmutatást a pócsi Édesanyánktól, s majd az imádság után hozza meg a döntését, illetve tegye meg az első lépéseket. Nem biztos, hogy eleve ki kell zárni ezt a lehetőséget. Ha elmegy hozzájuk, körbenéz, s úgy látja, hogy lehet velük együttműködni, akkor talán éppen Önre van ott szükség, aki képviseli az Urat, képviseli az Anyaszentegyházat. Ezért kell imádságban meghozni a döntést, amely lehet akár az addig megfontolásainkkal ellenkező is, hiszen, nagyon összetett a világunk. Ráadásul az Mindenható pedig áldást is tud hozni ott, ahol addig annak ellenkezője uralkodott. Természetesen imádkozom Önökért.

Kedves Naszja! A szegényekkel való kapcsolatunkban egyik fontos elem a személyesség. Mindig szeretettel kell segítenünk, nem kényszerből vagy külső elvárásokat teljesítve. Ha hozzám fordul valaki, nem utasíthatom el, nem fordíthatom el az arcom, a figyelmem. Ez nem föltétlen azt jelenti, hogy azon nyomban meg is adom neki, amit éppen kér. A nagyobb figyelem része az is, hogy tovább is gondolom, hogy az, amit adok, az valóban segítség-e. Kétségtelen, ebben nem vagyunk egyformák. Szerintem az utcán kéregetőknek ne adjunk pénzt. Ezzel fenntartunk egy teljesen rossz és megalázó rendszert. Ha van lehetőségünk, akkor adjunk, amit tudunk, de ne pénzt. Van, aki kifejezetten erre a célra mindig tartogat magánál csokit, kekszet, magvakat. Ami a legfontosabb ilyenkor is, a személyesség. Álljunk szóba azzal, aki kéréssel hozzánk fordul. Ha csak néhány szó erejéig is elbeszélgetek vele, akkor emberséget, figyelmet, szeretetet kap tőlem, nem pedig odalökött néhány forintot. Ez azonban csak egyik része a szegények támogatásának. A segélyszervezetek lehetőséget adnak nekünk arra, hogy ennél jóval hatékonyabban segítsünk. Akár a helyi karitásznak, akár nagyobb, megbízható segélyszervezetnek adott adományunk olyan helyre kerül, ahol arra valóban szükség van. Azt hiszem, tartozunk azzal, hogy ha van állandó fizetésünk, akkor annak bizonyos részét ilyen módon a szegények megsegítésére fordítsuk. A legnehezebb a közvetlen nagyobb mértékű segítség, például egy-egy család gondjainak enyhítése. Adott esetben ettől sem szabad elzárkóznunk. Szent Bazil egyenesen azt mondja, ha van két ruhánk, a másnak meg egy sem, akkor kötelességünk az egyiket odaadnunk a nélkülöző testvérünknek. Ha ez így nem is könnyen megvalósítható, de tudatosítanunk kell magunkban, hogy ha sok mindennel rendelkezünk, akkor abból adnunk kell másoknak is. Attól nem kell félni, hogy valaki ránk akaszkodik. Ez, persze, könnyen előfordulhat, s ennek nem szabad engedni. Olykor határozottnak is kell lennünk, mert nem a másik ember diktál az én életemben. Nem ritkán van erre példa. De attól való félelmemben, hogy ezt majd nem fogom tudni kezelni, inkább mégsem adok, ez nem a szeretet magatartása. Ferenc pápa - igaz más összefüggésben - de erről is beszélt Csíksomlyón, hogy kockáztatnunk is kell az igaz szeretet érdekében.