Kedves Kristóf! A rítusváltást a két érintett püspök engedélyével lehet végezni. Az illető levélben értesíti szándékáról a saját püspökét, és megfelelő indoklással kéri tőle a rítusváltás engedélyét. Amennyiben a püspök a jelzett indokokat elfogadhatónak és hitelesnek tartja, megírja a rítusváltás engedélyét. Ennek birtokában a hívő kéréssel fordul a másik rítus püspökéhez, s kéri az új rítusba való fölvételét. Ezt már többnyire az új rítus püspöke különösebb vizsgálódás nélkül megadja, hiszen az előző püspök engedélyében már benne volt a kérés megvizsgálásának eredménye. A püspöknek bármelyik hívő írhat levelet közvetlenül. Ugyanakkor érdemes a helyi plébánost/parókust is bevonni, ugyanis a püspök minden bizonnyal tőle is kér tájékoztatást, hogy a kérést indokoltnak tartja-e.

Természetesen. Egyrészt minden bűnünket érdemes és helyes meggyónnunk, a gondolatban és tettben elkövetett bűnöket egyaránt. Különben terheikkel együtt csak tovább hordozzuk őket, s nem tudunk tőlük szabadulni. Egy pszichológusnak is el lehet mondani, de az efféle módszer csak ideig-óráig ad megszabadító érzést, az igazi tehertől csak Krisztus tud végérvényesen és örökre megszabadítani. Tehát érdemes meggyónni. Ezt annál is inkább tegye meg mihamarabb, hogy szentáldozáshoz is lelkiismeretfurdalás nélkül járulhasson. Óriási erő, nem csak megtiszító, hanem a jövőre vonatkozóan is erőt adó ajándék ez. Élnünk kell vele!

Nagyon sok múlik azon, hogy Ön hogyan kezeli ezt a helyzetet. Teljesen jogos lehet az érzése, hogy "bántja az az igazságérzetét ez a felállás". De ezzel valójában csak önmagát mérgezi, saját magának árt, a helyzeten pedig nem segít. Ha tud imádkozni ezért a munkatársáért, az már nagyon jó. Az segít Önnek is, hogy nagy lélekkel fogadja ezt a helyzetet, ne pedig kicsinyesen. A továbblépés iránya pedig az, hogy próbáljon meg teljesen függetlenedni tőle. Mint ha ott sem lenne. Ha nem túl sokat dolgozik, akkor ez nem is olyan nehéz. Végezze szépen a munkáját odaadóan, becsülettel. Nem szükséges túludvariaskodni, hogy ez a munkavégzés vagy munkahelyi magatartás neki is tetszék. Ezzel nem azt mondom, hogy borsot törjön az orra alá, csak ne befolyásolja Önt az ő magatartása. Legyen ennél magabiztosabb, erősebb. Ha Istenbe kapaszkodik, akkor ezt meg tudja tenni. Miért érdekli az, hogy ő hogyan viselkedik? Lenézi, kicsinynek tartja, netán gúnyolják? Ez mit számít? Úgy peregjenek le Önről az ilyen szavak, mint viaszos bundáról az esőcseppek. Föl sem veszi, de még csak észre sem veszi. Legyen nagylelkű a munkatársai kicsinyességével szemben! Fogadja el, hogy ők ilyenek! Ne akarja megváltoztatni őket! A helyzetet igen, de azt ezen az úton tudja megtenni, hogy fölülemelkedik. Ez lehet, hogy bosszonkodást fog kiváltani belőlük, de ezzel se törődjék. Ha esetleg nehéznek érzi ezt az utat, a megalázást nem tudja könnyen elfogadni, akkor mondja a Jézus-imát, ismételgesse magában: Uram, Jézus Krisztus, könyörülj rajtam!" Tehát ne a bántó gondolatokon rágódjék, hanem figyelmét az Úrra irányítsa! De ha nem kell ennyire komolyan az imába kapaszkodnia, akkor csak nevessen, derüljön mások kicsinyességén. Ne bántóan, ne lenézően, hanem megértéssel.

Kedves Tibor! Minden bizonnyal a Szentlélek indíttatása nyomán indult el Önben ez a szándék. Nagyon helyesen teszi, ha követi is. Mindenképp azt tanácsolom, hogy ne egyedül fogjon ebbe bele, hanem keressen föl az Ön számára megbízhatónak tűnő szervezetet, akik ezzel foglalkoznak. Éppen Borsod-megyében a görögkatolikus egyházunknak nagyon sok ilyen tevékenysége van. Egész egyszerűen azt javaslom, hogy keresse föl az Önhöz legközelebbi atyát, és beszélgessen el vele, tőle kérjen tanácsot, hogy lakóhelye közelében hová fordulhat ezzel a szándékkal. Persze, más felekezetek is ott vannak, bármelyiknek a képviselőjét megkeresheti, hogy el is induljon ezen az úton, ne pedig csak helyben maradva ábrándozzék, hogy jó volna segíteni. Előtte pedig - javaslom - hogy imádkozzék, kérje az Istent, hogy ezt a mindenképpen helyes szándékát segítse a legjobb mederbe terelni.

Igen, van erre lehetőség. Nem teljesen egyszerű dolog, hiszen a helyben lakó pap az illetékes a temetésre. Egyszerű az eset, ha könnyen meg lehet vele beszélni, hogy valami ok miatt egy másik papot kérnek meg (netán családtagot, vagy közeli barátot, akik pap). Ha azonban valamely ellenszenv miatt nem szeretnék a helybéli pappal temettetni a hozzátartozójukat, akkor nyilván kicsit nehezebb ennek kivitelezése, hisz félő, hogy az érintett helybeli pap nem fogadja szívesen az ötletet. De meg lehet találni ennek is a módját. Ez esetben annak a papnak kell bölcsnek, alázatosnak lennie, aki majd temetni fogja a halottat, hogy ezt a kényesebb részét megbeszélje a paptestvérével.

Azt, gondolom, leszögezhetjük, hogy a gyermekünket megölni nem szabad. Bármilyen betegségben szenved is. A méhen belüli magzatgyilkosság csak annyiban különbözik, hogy az ember úgy gyilkol, hogy nem néz oda. Nyilván jobb, ha nem látja, hogyan szenved a gyermeke, amikor az ő beleegyezésével megölik. Az a megrendítő tapasztalat azonban, hogy az édesanya később majd még látni fogja ezt a szenvedő, megölt kis gyermekét. És nem is tud tőle szabadulni, hiszen már nem a fizikai szemei előtt van, már nem fordíthatja el róla tekintetét. Igen fájdalmas tapasztalat ez, s az egyházunk külön lelkigyakorlatokkal próbál segíteni az ilyen édesanyákon, édesapákon. A magzatgyilkosságnak ez a szörnyűsége a beteg gyermekekre is vonatkozik. Senkit sem tudunk megóvni a szenvedéstől. Nincsen ember, aki nem szenvedne így vagy úgy, kisebb vagy nagyobb mértékben. Nyilván, aki eleve súlyos betegséggel születik, annak minden bizonnyal sokkal több jut belőle. Bár, tegyük hozzá, ez sohasem összehasonlítható. A szülőkön múlik, hogy a gyermek boldog lesz-e vagy sem. Vannak nagyon szép példák arra, hogy a szülők már magzat korában elfogadták beteg gyermeküket, gyermekük betegségét, s ez egyáltalán nem vette el a boldogságukat, sőt, épp ellenkezőleg. Nagyon boldog család lettek a beteg gyermekkel együtt is. Erre a boldogságra hívott meg mindnyájunkat az Isten, amelyet a szenvedések közepette is meg lehet találni. A szemünktől, a látásunktól, a szívünk állapotától függ, hogy megtaláljuk-e, s át tudjuk-e adni ezt a boldogságot másoknak. A beteg gyermeket váró szülőknek nagy feladatuk, hogy annyira erősödjenek meg az Istenben, hogy képesek legyenek meglátni, s gyermekeikkel megláttatni ezt a szenvedés függönyén átragyogó boldogságot.

Ne féljen a váltástól, változástól! Ha lépni kell, lépjen bátran tovább! Ez nem föltétlenül külföldi munkát jelent, de akár az is lehet. Nézzen jobban körül! Hála Istennek, ma Magyarországon is nagyon sok lehetőség van. Ha eljön otthonról, már az is eleve nagy változás, ha új munkahelyet talál akárcsak a jelenlegi lakóhelyén, már az is jelentős változás. Ha el is költözik más helyiségbe, az újabb változást jelent. Aztán ha arra nyílik lehetősége, hogy külföldre menjen, az is lehetséges, új világ, új kultúra, amelyet közben megismerhet. Ez néhány évi jó lehetőséget kínálhat. Ám a legtöbb külföldön élő és dolgozó magyar honfitársunk azért azt mondja, hogy jobb itthon, s egy idő után mindenképp szeretnének hazatérni. Ez így természetes. Önnek is hasonlót javaslok. Ha úgy adódik, menjen ki bátran, s aztán majd, amikor hazajön, itt is sok változás lesz. Az életünk folyamatos változás. Csak az Istenhöz maradjunk hűségesek minden körülmények között, akkor nem véthetjük el a lépéseket és a fő irányt.

Én is azt látom, hogy nem mindenki egyformán érzékeny erre a dologra. De nem biztos, hogy csupán a korosztályok között van ez a különbség. Nyilván igen jelentős szemléletváltásról van szó, amely a fiatalabbaknál könnyebben megvalósítható. Idős korban már nehezebben változtat az ember. Ez természetes élettani sajátosság, ha odakerülünk, miránk is ez lesz jellemző. (Én már kezdem tapasztalni magamon :-) Óriási átalakulásra van szükség, hogy ráébredjünk, nem élhetünk tovább úgy, mint eddig. Hála Istennek, ma már egyre több szó esik erről, s ennek következtében lassan fog is változni az emberek gondolkodása. Ebben az Egyháznak is van szerepe, igaz. De ne feledjük, az Egyház nem erre a világra, hanem az eljövendőre készít fel, amelynek ez itt csupán csak előszobája. Persze, ha összerondítjuk az előszobát, ha nem becsüljük mostani világunkat, akkor ezzel eljátsszuk a továbblépés reményét is. Az Egyház alapvetően nem azt tanítja, hogy éljünk környezettudatosan, hanem, hogy legyünk szentek. A szentek egészen bizonyosan megbecsülik a világot és nem szennyezik a környezetüket.

A minap hasonló kérdést tett föl valaki. A római katolikusoknál van külön nekik készített gluténmentes ostya. Természetesen előre szólni kell az atyának, hogy erre lesz szükség. De nem csak közvetlenül a szentmise előtt, hanem jóval korábban, hiszen nem biztos, hogy minden plébánián rendelkeznek vele. A görögkatolikusoknál pedig az ilyen személyek csak a Szent Vérből részesülnek. Ott ez egyszerűbb, mert akár a szentáldozáskor is elég szólni. Bár jobb és biztosabb, ha itt is már a Szent Liturgia megkezdése előtt tudja a pap, hogy így is kell áldoztatnia, akkor előre föl tud rá készülni.

A honlapunkon az Adattár menüpont alatt megtalálható.

Ennek is, mint minden evangéliumi mondatnak többféle értelmezése lehetséges. Nekem legkézenfekvőbbnek az tűnik, ha azt mondjuk, a tiszta szívű ember egyszerű és őszinte. Jézus egyik alkalommal azt mondja: a szív bőségéből szól a száj. Vagyis ami az ember szívében van, az jön ki onnan, más nem tud. Ha valaki tiszta szívű, akkor belőle tisztaság árad, amikor megszólal, az emberek úgy érzik, megtisztulnak, tisztábbá válnak tőle. Ennek ellenkezője, amikor valaki a szavaival viszályt szít, amikor feszültség támad körülötte. Az ilyen embernek nincs rendben a szíve, belső megosztottságot él meg, törekszik arra, hogy helyesen feleljen, megfelelő módon vagy legalábbis a helyzetnek megfelelően cselekedjék, de ezek a szavak, tettek nem természetes módon fakadnak a szívéből, hanem próbál viselkedni, próbál jól beszélni, alkalmas szavakat használni. Nem föltétlen mondjuk rá, hogy hazug ember, de valójában a szívében hazugság van, nem őszinte, talán nem is tud őszinte lenni. Ezért kell mindenekelőtt a szívünket megtisztítani imádsággal, őszinteségre, egyszerűségre törekvéssel. Nem elég tehát csak jól viselkedni, nem elég törekedni a jó cselekedetekre. A lelki törekvésünk elsődleges célpontja a szívünk. A szívünk legyen tiszta, őszinte, egyszerű, s akkor mi magunk is azzá válunk, mások is majd ilyennek látnak minket anélkül, hogy ennek érdekében bármilyen külön erőfeszítést kellene tennünk.

Egy tulajdonság nem lehet bűn. A bűn mindig cselekedet. Tehát egyszerű a válaszom: nem. De ennél többet szeretnék mondani. Ha Önben fölvetődött ez a gondolat, ennek talán az lehet az oka, hogy Ön ezt a tulajdonságát netán bűnnek éli meg. Ebből mindenképp föl kell ébrednie. Egyrészt nincsen csúnya ember. Legföljebb gonosz ember van, akinek ez a gonoszsága egy idő után kiül az arcára, s emiatt mások számára is taszítóvá válik. De egy ember a maga valóságában sohasem csúnya. Van, akinek ez tetszik, van, akinek az, hisz az ízlések is különbözők. Az is hazugság ma, amikor diktálni akarják, hogy általánosságban mi tetsszék az embereknek. Ennek a hazugságnak nem szabad bedőlni. Van fiú, akinek a vékony lányok tetszenek, van, akinek a testesebbek, van leány, aki meghal a fiú izmaiért, van, akit inkább riasztanak a muszklik. Szóval sem egyformák nem vagyunk, sem egyforma ízlésűek. Ezt föl kell fedezni, ezt el kell fogadni. De legfőképpen saját magunkat kell elfogadni. Azt az énemet szeressem, akit Isten megalkotott bennem. Ne mást, és ne is fussak valami más ideál felé! Javaslom, hogy imádságában kérdezze meg az Urat: Szeretsz engem így, ahogyan vagyok? A válasz egyértelműen igen lesz, s remélem, ezt majd Ön is meghallja.

Az mindenképpen tisztázandó, hogy az illető kér-e Öntől tanácsot vagy sem. Ha igen, akkor valóban nagyon alaposan át kell gondolni, hogy mit is mondjon. Ha nem, akkor Önnek különösebben nem is kell töprengenie ezen a kérdésen. Ugyanis valóban igen nehéz ez a kérdés, s nem is igen lehet rá külső embernek válaszolni. Sem nekem sem Önnek nincs kellő rálátásunk, hogy megfelelő választ vagy tanácsot tudjunk adni ebben az összetett és nehéz helyzetben. De részleteiben is szeretnék válaszolni Önnek. Hogy lehet vagy nem lehet tisztasági fogadalmat másodszor is tenni, szerintem nem olyan magától értetődő. Gondoljunk csak arra, hogy azokban a közösségekben, ahol van ideiglenes fogadalomtétel (a római katolikus szerzeteseknél majdnem mindenütt), ott is van fogadalom megújítás. De még a keresztségi fogadalmunkat is jelesebb alkalmakkor meg szoktuk újítani. Tehát nem látom annak akadályát, hogy valaki újra fogadalmat tegyen, függetlenül attól, hogy előzőleg tett fogadalmához mennyire sikerült hűségesnek maradnia. Hogy mit szólnak az emberek, az teljesen figyelmen kívül hagyható, annak ebben az esetben az égvilágon semmi jelentősége nincsen. Bizonyára nem egyformán ítéljük meg a dolgot. Én ugyanis egyáltalán nem érezném Isten megcsúfolásának, ha valaki visszatér a szerzetesi élethez. Épp ellenkezőleg. Jézus is azt mondta, hogy jobban örülnek az égben egy megtérő bűnösnek, mint kilencvenkilenc igaznak. Meg aztán sok más bűnünkkel is megcsúfoljuk Istent, gyakorlatilag minden bűnünk hozzájárul ahhoz, hogy Jézusnak el kelljen viselnie a megcsúfoltatást. Igen, ezt eredményezik a mi bűneink, ezt helyesen érzékeli, de Isten a maga végtelen jóságában ezért nem szemrehányást tesz nekünk, hanem újra és újra várja a mi visszatérésünket. Akárcsak a tékozló fiú apja. Az is biztos, hogy Önnek sincs semmi oka a félelemre, hogy féljen Istentől. Miként ennek a szerzetes ismerősének sem. Én azt tanácsolom Önnek, hogy inkább hagyja meg neki a döntést, és csupán imádkozzék azért, hogy a kedves ismerőse Isten akarata szerinti döntést hozzon.

Igen, természetesen. De több is, többféle szervezésben. Javaslom, hogy nézzen utána a honlapjainkon. Vagy pedig, ha már vett részt valamelyiken, akkor keresse föl, szólítsa meg azt az atyát, aki szervezi. Sok kegyelmet hozzá!

Hogy "mindig", azt túlzásnak érzem. Adott pillanatban üresnek érzi magát az ember, ez elképzelhető. Érdemes megvizsgálni, hogy mi okozta. Nagyon sok oka lehet ugyanis: az ember hosszú ideje nem imádkozik; valami hamisság van az életében, amit titkol, mások elől rejteget, netán önmaga előtt is letagadja; elvesztette az életcélját, ami addig fontos volt, az valami ok miatt eltűnt (haláleset, kudarc, állhatatossághiány); túl sok bántást kapott, pedig nagyon vágyik az elismerésre; stb. Lám, egészen különböző eseteket soroltam föl, de ezeket is csak példaképpen. Aztán van jó üresség is, amikor az ember a zajos világból néhány napra kivonul, és csöndes helyre távozik. Az előző, fájó ürességek azért tűnnek állandónak, mert amikor a bajban benne van az ember, akkor hajlamos azt örökre szólónak érzékelni. Nem lát ki belőle, s ekkor fogalmazódik meg, hogy ez állandó, hogy ez mindig így marad. Holott ez tévedés, egyszerű félreérzés. Az ember élete rengeteget változik, nagyon sokféle dolog történik vele, körülötte, benne. Sokat ezekből észre sem veszünk. Az üresség is azért alakul ki, mert nem vesszük észre az értékeket, amelyek vannak, vagy lehetnek az életünkben, bennünk. Mivel segíteni nem tudok Önnek, hiszen nem tudom, milyen fajta ürességérzet gyötri, csak ezt az egyszerű tanácsot adhatom: nézzen ki saját magából, az életéből, ne hagyja, hogy a bántó körülmények bezárják! Mindenekelőtt nézzen föl, föntről az Isten Önre tekint, és mindent tud. Már az is vígasztaló tudat, hogy nincs egyedül ebben az ürességben, mert van, aki ismeri Önt, figyel Önre, nem hagyja magára. Ezzel gyógyíthatjuk leginkább azt az elvesztettség érzetünket, hogy nem látjuk meg az értéket az életünkben, saját magunkban.