A holdkóros fiú édesapja kiáltotta ezt, amikor Jézus azzal biztatta: "Minden lehetséges annak, aki hisz" (Mk 9,23). Előtte már volt egy nagy kudarcélménye: kérte a tanítványokat, hogy gyógyítsák meg a fiát, de nem tudták. Ezek után fordult Jézushoz. Nem csoda, hogy megingott a hitében. Az a figyelemreméltó, hogy ezt be is látja. Szeretne hinni, tudja is, hogy milyen fontos ez, Jézustól is kap erre biztatást, ugyanakkor érzi, hogy mégsem elég erős hozzá. De minden bizonnyal nagyon szeretne jobban hinni, ha másért nem, a gyermeke meggyógyulásáért. Jézus pontosan ezen keresztül érinti meg őt, és ad neki biztatást. Ugyanis az, hogy az apának legyen hite, még sokkal fontosabb, mint az, hogy a gyermeke egészséges legyen. Nekünk is tanulságos ez a kiáltás, szinte a mi szívünkből is jön. Hisz hasonlóképpen mi is nagyra értékeljük a hitet, szeretnénk jobban hinni, de érezzük ebbéli gyöngeségünket is. Nagyon helyes tehát, ha mi is ugyanezekkel a szavakkal imádkozunk, ha a Szentírásnak ezt a mondatát használjuk föl imádságként. A hit ugyanis Isten ajándéka, mégis kell hozzá a mi hozzájárulásunk, erőfeszítésünk is. Ezért kell kérnünk is, ugyanakkor mindent megtennünk azért, hogy valóban erősödjék is a hitünk.

Meg kell különböztetni a birítusú pap szolgálatát az egyszerű koncelebrálástól. Ha jól tudom, az a pap, aki birítusú engedéllyel rendelkezik, az teljes egészében annak a rítusnak megfelelően öltözködik és viselkedik, amelyik rítus szerint végzi a szertartást. Nem szabad keverni a dolgokat. Ha viszont más rítusú koncelebrálásról van szó - ez sokkal gyakoribb -, akkor az előírás az, hogy mindenki a saját rítusának megfelelő öltözetben álljon az oltárhoz, és úgy kapcsolódjék be a szertartásba. Hogy milyen gesztusokat végez, erre - azt hiszem - nincsen előírás, ez mindenkinek saját belátására van bízva. Főként a keresztvetés lehet kérdéses. Van, akinek nem okoz nehézséget, hogy annak megfelelően vessen keresztet, amilyen rítusú templomban van, de az általánosabb az, hogy ez annyira természetes és megszokott mozdulat, hogy jobb, ha az ember megtartja a sajátját. Viszont más gesztusokban meg, szerintem, érdemes követni az adott hely és rítus előírásait.

Kedves Adél! Az itt szereplő adelphosz - testvér kifejezés nem csak a közös szülőtől származó édestestvéreket jelenti, hanem a szélesebb rokonságot is. (Hasonlóan nálunk a cigány családoknál is a távolabbi rokonoknak is azt mondják: testvér.) Jézus kortársai, illetve a keleti emberek ma is sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a családi kapcsolatoknak, mint azt mi megszoktuk Európában. A család sokkal összetartóbb, jobban számon tartják a rokoni kapcsolatokat. Jézus föltámadás után minden bizonnyal még inkább fölértékelődött, hogy kik tartoztak Jézus családjába, akár Mária, akár József oldaláról. Amikor már csodatevő rabbi hírében állt, akkor is előkerült, hogy kik Jézus rokonai (néha próbálják is ezt érvényesíteni: Mk 3, 31; Jn 7, 3-9), de akkor még nem volt egyértelmű Jézus megítélése. Később is még, az ősegyház életében sokáig számon tartották, hogy kik voltak azok, akik Jézus családtagjai voltak. Ennek teológiailag nincs jelentősége, de emberileg teljesen érthető.

Első tanácsom, hogy attól ne tartson, hogy ez örökre így marad. Ez most egy állapot, amely változni fog. Gondoljon csak arra, hogy volt ez sokkal rosszabb is. Annak a mély völgynek még megvannak a maradványai. Úgy sejtem, hogy Önnek önismereti hiányosságai vannak. Meg kell találnia az okokat, hogy miért jelentkezett újra ez a görcsösség. Talán tudja is, csak a módját nem találja még, hogy ezt föloldja. Ne féljen attól sem, hogy szakértő segítségét kérje. Vannak keresztény pszichológusok is, akik nem eltéríteni fogják Istentől, hanem segítenek jobban rátalálni. De az is lehet, hogy egy lelki atyával való kapcsolata is már ki tudja segíteni ebből a helyzetéből. Hiszen ami az emberi kapcsolataira jellemző, az az Istennel való kapcsolatában is megmutatkozik. Építse előbb a vele való kapcsolatot az imádságban, az egészséges, gyógyító beszélgetésben, szentgyónásban, s ennek eredményeképpen az emberi kapcsolatai is javulni fognak. De könnyen lehet, hogy szüksége lesz arra, hogy szakemberrel is beszéljen. Bátorítom erre is. És imádkozom is Önért.

Kérdését egy szakorvosnak továbbítottam, aki a következőket fogalmazta meg. A helyes táplálkozásról keresztény hívő értelemmel írott könyvet nem tudok ajánlani, ilyet nem ismerek, de lehet, hogy van ilyen. Az is kérdés, hogy mire vonatkozik a "keresztény hívő értelem". A táplálkozás minőségét illetően úgy vélem a "tudományos szemlélet" a mérvadó, a keresztény hívő felfogás sokkal inkább a mennyiségi kérdésre vonatkozik. Az, hogy mi egészséges és mi nem, mit együnk és mit ne, ez tények, klinikai vizsgálatok kérdése. Itt számos kérdés felmerül, természetes vagy mesterséges körülmények között termesztett növény vagy nevelt állat képezi a táplálkozás alapját, valóban fontos-e a vegyszer, az antibiotikum, hormonok, stb. használata. Az viszont, hogy mennyit eszünk, a táplálkozást pusztán örömforrásnak tekintve betegre esszük és isszuk magunkat, ez már komoly erkölcsi kérdés. Érdekes és egyben szomorú tény, hogy a fogyasztói társadalmakban a napi bevitt kalóriamennyiség sokszor többszöröse a ténylegesen szükséges mennyiségnek, és nagyon sokan a szó szoros értelmében betegre eszik magukat. Nem pusztán az egy-egy alkalommal elfogyasztott nagyobb mennyiségű ételre, hanem a krónikus túltáplálásra gondolok. A helytelen táplálkozás - és hangsúlyozandó, hogy elsősorban mennyiségi kérdésről van szó - következtében számos anyagcserebetegség alakul ki. Erre épül egy nagy "egészségipar" beleértve a "gyógyszeripart". Súlyos tény, hogy megfelelő, mértékletes táplálkozás mellett a cukorbetegek legalább fele nem lenne cukorbeteg vagy a betegség lényegesen későbbi életkorban alakulna ki. A gondolatsort folytatva a cukorbetegség számos más érbetegséget is generál (szívinfarktus, stroke, vese-, szem- és idegi bántalom), melyek megkeserítik az emberek életét - illetve az elmondottak alapján sok esetben mondhatjuk, megkeserítik saját életüket. Szóval, a felelősségteljes, mértékletes táplálkozás az egészségmegőrzés szempontjából rendkívül fontos. Egyszer egy pap mondta, hogy a táplálkozás egy szent aktus. Úgy gondolom, így is van, mindaddig, amíg nem fordul át mértéktelen evésbe. Összefoglalva, nagyon helyes és dicsérendő a tudatos elhatározás. Az Ön felelősségtudatossága nagyon helyénvaló, ez a betegek többségéből hiányzik (sok-sok év felelőtlen életvitel után úgy gondolják az orvosok majd egy-két "bogyóval" rendbehozzák - hát ez nem megy!). Amit tenni tud: mutasson példát! Családjában, egy-egy társasági étkezés során legyen mértékletes. Többen fel fognak erre figyelni, néhányan meg is kérdezik, miért teszi, ekkor fejtse ki a véleményét a felelősségteljes táplálkozásról.

Kedves Mónika! Megértem a helyzetét, bizony, nem könnyű ilyen döntést hozni. Mindenképp áldásos az a törekvése, hogy tartsa a hitét, és az ezt gyöngítő tényezőket igyekszik kerülni. Egyik fontos tanácsom, hogy vegye még komolyabban a hitét. Ha nem jár el minden vasárnap a templomba, akkor félő, hogy az Isten-kapcsolata is hiányokat hordoz. Hitében való buzgóságát ezen a téren is erősítse meg, ezt javaslom. Akkor könnyebb lesz tisztánlátása a világi dolgokban is. Alapvetően helyes az a törekvése, hogy bizonytalan eredetű és összetételű gyülekezetektől is próbálja magát távol tartani. Nem tudom, hogy ez az egyházi jellegű szervezet milyen ideológiát képvisel, de az jól látható, hogy igen kiterjedt intézményrendszerről van szó. Sajnos föltételezhető, hogy csupán ezt az intézményformát választották maguknak, mert Magyarországon sokan visszaélnek ezzel az adott helyzettel, hogy a Kormány igyekszik segíteni az egyházakat. Tehát nem kizárt, hogy inkább gazdasági szervezetről van szó. Ha ez igaz, nyilván erkölcsileg erősen kifogásolható ez a magatartás, de mint munkavállaló nem biztos, hogy ezt Önnek tekintetbe kell vennie. Ha így tenne, kifuthatna a világból, mert hol van az az emberi szervezet, amelybe nem keveredik bele ilyen vagy olyan hamisság. Ezzel együtt is Önnek kell mérlegelnie, hogy megpróbálja-e ezt a munkát vagy sem. Azt javaslom, hogy erősen imádkozza meg a dolgot, kérjen útmutatást a pócsi Édesanyánktól, s majd az imádság után hozza meg a döntését, illetve tegye meg az első lépéseket. Nem biztos, hogy eleve ki kell zárni ezt a lehetőséget. Ha elmegy hozzájuk, körbenéz, s úgy látja, hogy lehet velük együttműködni, akkor talán éppen Önre van ott szükség, aki képviseli az Urat, képviseli az Anyaszentegyházat. Ezért kell imádságban meghozni a döntést, amely lehet akár az addig megfontolásainkkal ellenkező is, hiszen, nagyon összetett a világunk. Ráadásul az Mindenható pedig áldást is tud hozni ott, ahol addig annak ellenkezője uralkodott. Természetesen imádkozom Önökért.

Kedves Naszja! A szegényekkel való kapcsolatunkban egyik fontos elem a személyesség. Mindig szeretettel kell segítenünk, nem kényszerből vagy külső elvárásokat teljesítve. Ha hozzám fordul valaki, nem utasíthatom el, nem fordíthatom el az arcom, a figyelmem. Ez nem föltétlen azt jelenti, hogy azon nyomban meg is adom neki, amit éppen kér. A nagyobb figyelem része az is, hogy tovább is gondolom, hogy az, amit adok, az valóban segítség-e. Kétségtelen, ebben nem vagyunk egyformák. Szerintem az utcán kéregetőknek ne adjunk pénzt. Ezzel fenntartunk egy teljesen rossz és megalázó rendszert. Ha van lehetőségünk, akkor adjunk, amit tudunk, de ne pénzt. Van, aki kifejezetten erre a célra mindig tartogat magánál csokit, kekszet, magvakat. Ami a legfontosabb ilyenkor is, a személyesség. Álljunk szóba azzal, aki kéréssel hozzánk fordul. Ha csak néhány szó erejéig is elbeszélgetek vele, akkor emberséget, figyelmet, szeretetet kap tőlem, nem pedig odalökött néhány forintot. Ez azonban csak egyik része a szegények támogatásának. A segélyszervezetek lehetőséget adnak nekünk arra, hogy ennél jóval hatékonyabban segítsünk. Akár a helyi karitásznak, akár nagyobb, megbízható segélyszervezetnek adott adományunk olyan helyre kerül, ahol arra valóban szükség van. Azt hiszem, tartozunk azzal, hogy ha van állandó fizetésünk, akkor annak bizonyos részét ilyen módon a szegények megsegítésére fordítsuk. A legnehezebb a közvetlen nagyobb mértékű segítség, például egy-egy család gondjainak enyhítése. Adott esetben ettől sem szabad elzárkóznunk. Szent Bazil egyenesen azt mondja, ha van két ruhánk, a másnak meg egy sem, akkor kötelességünk az egyiket odaadnunk a nélkülöző testvérünknek. Ha ez így nem is könnyen megvalósítható, de tudatosítanunk kell magunkban, hogy ha sok mindennel rendelkezünk, akkor abból adnunk kell másoknak is. Attól nem kell félni, hogy valaki ránk akaszkodik. Ez, persze, könnyen előfordulhat, s ennek nem szabad engedni. Olykor határozottnak is kell lennünk, mert nem a másik ember diktál az én életemben. Nem ritkán van erre példa. De attól való félelmemben, hogy ezt majd nem fogom tudni kezelni, inkább mégsem adok, ez nem a szeretet magatartása. Ferenc pápa - igaz más összefüggésben - de erről is beszélt Csíksomlyón, hogy kockáztatnunk is kell az igaz szeretet érdekében.

Ez nagyon szép formája az imának. Talán az egyik legegyszerűbb, legtisztultabb módja, amikor nem kell már hozzá semmi eszköz, még szavak sem. Imádságra azt szoktuk mondani: beszélgetés az Istennel. Ez is az, de csöndes, szótlan beszélgetés. Akit nagyon szeretünk, azzal szeretünk csak úgy, együtt lenni, szavak nélkül a közelében tartózkodni. Nagy kegyelem, hogy Ön rátalált erre az imamódra. Akkor volna félrevezető, ha csak ebből állna az imádsága. Akkor idővel kiüresedhetne. Ugyanis nekünk, hús-vér embereknek szükségünk van a földi eszközökre is, a gesztusokra, szavakra, gondolatokra. Ezeket folyamatosan táplálni, erősíteni kell. A Szentírás olvasása ennek legjobb módja, de sok más imádság és templomi szertartás is táplálja a lelkünket, gazdagítja ima-eszköztárunkat. Ha ezek is megvannak, akkor ez, amiről Ön beszél, amit megtapasztal, nagyon mély Isten-kapcsolatról árulkodik.

Ha katolikus, akkor jobban teszi, ha nem részesül az úrvacsorából a protestáns istentiszteleten. Önmagában, persze, szép gesztus volna, az összetartozásnak, az egységnek bizonyos kifejezője, de mivel nagyon közel áll a Eucharisztiához, a legszentebb titokhoz, ezért jobb, ha inkább más módon fejezzük ki protestáns testvéreinkkel az egységet, a lelki közösséget. Számunkra, ugyanis a protestáns úrvacsora nem Eucharisztia, nem valóságos Test és Vér, hiszen nem fölszentelt pap konszekrálja. Számukra azonban igen, az Utolsó vacsora emléke, megjelenítő jele, az Úrral való közösség eszköze. No mármost, ha én katolikusként magamhoz veszem az úrvacsorát, ezzel éppen azokat a protestáns testvéreimet tévesztem meg, akik számára ez maga az Eucharisztia, számomra azonban nem, csupán egy testvéri gesztus feléjük. Számunkra az továbbra is közönséges kenyér és bor, amelyet ugyan magunkhoz vehetünk imádságos lélekkel, mégsem azt jelenti számunkra, mint protestáns testvéreink számára. Ezért valójában nem az egységnek a kifejeződése volna, hanem a hit titkainak összemosása.

A következőt javaslom. Először is ne nézzen többet ilyen filmet. Akkor szépen ki fog tisztulni az elméje, a gondolkodása ezektől a hatásoktól. A Miatyánk imádsága legyen rendszeres a napjaiban. Naponta háromszor imádkozza el, reggel, délben és este. Nem kell a végére összpontosítania, hogy "szabadíts meg a gonosztól", mert ez csupán egy a kérések közül. Ebben az imádságban foglalt mind a hét kérés nagyon fontos, egyformán figyeljen oda rá minden egyes alkalommal, amikor imádkozza. Ha ezt követi, akkor az elmúlt rossz hatások, rossz élmények átfordulnak és a javára fognak válni, hiszen szorosabban kötődik majd az Istenhez.

A hormonális tablettának több hatása van: valóban lehet egyes esetekben jó hatással a nő hormonháztartás egyensúlyának beállítására, de lehet fogamzásgátló-abortív hatása is. Ha szükségesnek tűnik, hogy jó lenne élni a tabletta terápiás hatásával, ez ellen az egyháznak nincs kifogása. Az orvostudomány terápiás vívmányait az egyház mindig is tudja üdvözölni. Persze egy keresztény orvost is meg kellene kérdezni, hogy a hormonháztartás egyensúlyához ő mit javasol, talán nem fogamzásgátló tabletta kellene. A tablettának azonban van nem terápiás, hanem fogamzásgátló-abortív hatása is. Arra kell figyelni, hogy a tablettának ezt a hatását ne használják ki: magyarul, ne ölni akarjunk vele. Lehetőleg oldják meg a családtervezést más módon. Azt, hogy biztosra kell menni, ne tablettával oldják meg, hanem pl. a természetes családtervezés fokozottabb megtartásával, esetleg mechanikus védekezéssel, vagy akár a terápia idején teljes tartózkodással. Nincs olyan házasság, ahol ne fordulna elő, hogy akár hónapokig tartózkodni kell, míg egy terápia tart. Nincs az a jó lelkiismeret, amely el tudná viselni, hogy az egészség, akár a látás megőrzése érdekében gyermeket lehetne ölni.

Igen. A Görögkatolikus Médiaközpont oldalán. Itt összefoglaló található: https://www.youtube.com/watch?v=6TGWlM-QPAQ&feature=youtu.be&fbclid=IwAR0Gd-O1HtrB9nOyA03Ogin0TpZOF55qdVwzfGOR7EabAMPALbnmN0KNmB4 Ez pedig a metropolita atya előadása: https://www.youtube.com/watch?v=zAWTMrw_kn8

Meggyőződésem, hogy ha valaki rendszeresen például jóga-fejenállást gyakorol, ettől még nem távolodik el a Jóistentől. De még akkor sem, ha jóga ülésben elcsöndesedik, lelassítja a lélegzését, és így pihenteti az elméjét. Ezeket, persze, ne nevezzük imádságnak, ne keverjük össze vele, de saját tapasztalatomból mondhatom, hogy vannak olyan jóga-gyakorlatok, amelyek nem ártalmasak. Inkább hasonlíthatók ezek tornagyakorlathoz, mint vallásos tartalmú cselekvéshez. Abban igaza van, hogy ezt érdemes pontosítani. Ismétlem, ha egyfajta tornagyakorlatokról van szó, akkor nem veszélyesek, ha viszont bármilyen mértékben párosulnak szellemi törekvésekkel, tartalmakkal, akkor már igen. Nem kell mumust látni ott, ahol nincs. Sok mindent csinálhat az ember Istenben szabadon. Nyilván nagyon fontos a személyes Isten-kapcsolat, ez az alapja mindennek. Talán abban igaza van, hogy nem hangsúlyoztam eléggé, ha nincs meg ez a személyes Isten-kapcsolat, akkor akár a lélegzőgyakorlatok is tévútra vezethetnek.

Panta rhei - minden mozog. Ez a Hérakleiosztól származó görög bölcsesség átvitt értelemben a Mindenható állandó jelenlétére, működésére, munkájára vonatkoztatható. A teremtett világ minden részlete a Teremtő kezében van, ő a létező valóságokat állandóan teremti, fönntartja. Ez állandó valóság, de vannak pillanatok, amikor a Teremtőnek ezt a minket is és az egész világot fenntartó műve, munkája még inkább érzékelhető, még érzékletesebb. Ilyenek a templomi szertartások, különösen is annak kiemelt részei. Érdekes liturgikus gyakorlat, hogy az utrenye végén, a nagy doxológia (nagy dicsőítés) éneklésekor belendítik a csillárt, a mécseseket. Akik ott jelen vannak, a lengő fényeket és arany lámpásokat látva még inkább átélhetik a Teremtőnek ezt a cselekvő jelenlétét. Talán erre utalhat ez a szokás.

Nem vagyunk tökéletesek. Törekednünk kell rá, de el kell fogadnunk a tökéletlenségünket. Meg egymásét is! Elsősorban Önnek is azt tanácsolom ebben a helyzetében, mint minden emberi nehézségre, hogy imádkozzék többet, vigye az Úr elé a gondjait. Van valaki, aki megérti Önt, akinek elmondhatja búját-baját, s aki nem csak meghallgatja, de segíteni is tud, mégpedig a Mindenható. Ha rendszeresebbé, mélyebbé teszi az imaéletét, akkor a fáradság idején a gondjait nem elsősorban szeretteire borítja rá, hanem az Úrnak tárja föl, s az Ő kezében sokkal jobb helyen van, mint ha más emberek lelkét terheli vele. A kiborulás önmagában nem bűn, inkább ott kezdődik a bűn, ha ezt nem helyesen kezeli, ha hagyja, hogy eluralkodjék a lelkén, az életében. De ezért kell megtanulni azt helyesen kezelni. Érdemes időről időre meggyónni, nem csak azért, mert valóban van felelőssége ebben az embernek, hanem azért is, mert a gyóntató papnak elmondva is már megkönnyebbülést tapasztal. Természetesen a szentgyónásban sokkal több történik, mint egy pszichológus előtti kibeszélésben. Jól teszi, ha egy lelki atyával hosszabban is elbeszélget, hogy mit kezdjen ezzel az élethelyzetével. Valójában a rossz helyzetkezelés teszi elviselhetetlenné az életünket, nem pedig az adódó nehézségek, amelyek elkerülhetetlenül tarkítják az életünket. "Akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra válik." (Róm 8, 28)