Ha az idézett mondatokat csak önmagukban és a mai szóhasználatunk szerint szemléljük, akkor bizony meglepő érzést támasztanak bennünk, hiszen azt sugallják: Jézus azért mondta a példabeszédeket, hogy a hallgatók meg ne térjenek. Éppen ezért szükséges, hogy az értelmezésnél több szempontot is figyelembe vegyünk: 1) Mindenekelőtt érdemes nagyobb összefüggésben, vagyis az evangélium egészét szem előtt tartva értelmeznünk (Ez egyébként alapvető követelmény a Szentírás minden egyes mondatának a magyarázatánál). Márpedig az evangéliumok nem hagynak kétséget afelől, hogy Jézus küldetésének célja az emberek megtérítése és üdvözítése volt. Ezt a tényt jól mutatja az, ahogyan Jézus megkezdte tevékenységét: "Ekkor kezdte Jézus mondani és hirdetni: Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa" (Mt 4,17; vö. Mk 1,14-15; Lk 19,10). 2) Jézus arám nyelven tanított. A "példabeszéd" főnévnek megfelelő arám szó (mathla) több értelmű. Jelenthet szemléltető beszédet, de "rejtélyt" is. Ha ez utóbbi kijelentést vesszük alapul, akkor Jézus mondása a következő értelmet kapja: A tanítványok, a Jézusba vetett hitük miatt, ismerik Isten országának titkát, vagyis azt, hogy Isten uralma Jézus működése által már megtapasztalható valóság. A kívülállók számára, vagyis azoknak, akik nem tartoznak a tanítványok körébe, mindez rejtély marad. Amíg valaki közömbösen vagy elutasítóan viszonyul Jézushoz, addig számára Jézus tanítása csupán rejtélyes valóság. 3) Az idézett mondatok vége ("nézzenek, de ne lássanak...") Izajás könyvéből vett idézet, amely nyomatékosító szerepet tölt be. A "kívülállók" magatartása (közömbösség, kétely, elutasítás) lényegében az Iz 6-ban leírtaknak felel meg. Az izajási idézetet bevezető "hogy" szócska nem szükségképpen célhatározói értelmű. A következményt is kifejezheti ("úgyhogy"). Mivel a kívülállókból hiányzik a nyitottság, ezért (bár látnak és hallnak) képtelenek megérteni Jézus tanítását.

Naponként más és más: Hétfő: Róm 14,6-9 Jn 5,17-24 Kedd: 1Kor 15,39-45 Jn 5,24-30 Szerda: 2Kor 5,1-10 Jn 6,35-39 Csütörtök:1Kor 15,20-28 Jn 6,40-44 Péntek: 1Kor 15,47-57 Jn 6,48-54 Szombat:1Tessz 4,12-17 Jn 5,24-30

Javaslom, hogy keresse föl az Önhöz legközelebb álló görögkatolikus atyát. Vagy esetleg írjon személyesen a lelkiatya@gorogkatolikus.hu címre.

Igen, a gyászban nem ritkán előfordul, hogy az ember fájdalmában éppen az ellen fordul, aki legjobban szereti őt. Ez nem tudatos döntés, nem igazi szembefordulás, hanem épp annak a jele, hogy ebben a nehéz lélektani helyzetben éppen az jut eszünkbe, akitől a létet kaptuk. Nem is igazi hitválság ez, mint inkább érzelmi hullámzás. Miként arra Ön is utal, hogy ebben az érzelmi viharban az önvád is jelen van. Tehát az ember azt sem tudja, kire haragudjék, önmagára vagy a Jóistenre. Ilyenkor legnehezebb a szentgyónás, mert ebben az érzelmi zűrzavarban az ember azt sem tudja hányadán áll Istennel, önmagával, embertársaival. Ilyenkor - lelki szempontból - a tanács az imában való kitartás. Amit addig tett végzett az ember, azt nem kell elhagyni. Az imádságnak megvan ez az értelem alatti, inkább értelem mögötti vonala, amely mélyebben érinti az embert, noha az értelem akár még ellenkezhet is vele. Lehet, hogy lázadozom Isten ellen, mégis hozzá fohászkodom, megmaradok az imában, a szentáldozásban. A szentgyónás helyett lehet lelki beszélgetést kérni az atyától, s ebben pedig ő megmondja, hogy annak végén föloldozza-e, egyáltalán van-e szükség föloldozásra, mert könnyen kiderülhet, hogy nem bűn az, ami nyomasztja, hanem a nehezen földolgozható érzelmi válság. Jó eszköz még ilyenkor a Jézus-ima, egyetlen, sokat ismételt fohász: Uram, Jézus Krisztus, könyörülj rajtam! Ennek gyakori ismételgetése, akár kiáltásszerű használata nagyon erős gyógyító hatással bír. Jelen van benne a megszorultság, a szükség, amelyben az ember Istenhöz fordul, de a bizalom is. A sokszori ismétlés - itt is az értelem alatti, értelem mögötti tevékenységet bekapcsolva - hozzásegíti az embert, hogy mintegy kapaszkodónak használja az imádságot, hogy az érzelmi viharok el ne sodorják.

Hosszú időn át a megújított Káldi féle Biblia fordítást használtuk mind a Szent Liturgia újszövetségi szövegeihöz, mind az egyéb szertartások ószövetségi szövegeihöz és a zsoltárokhoz. Ez ma már kiveszőfélben van. Az Evangéliumot a Szent István Társulat által kiadott szöveg alapján egy szakértői bizottság igazította a görög kiadásokhoz. Ez jelen pillanatban ideiglenes elfogadást kapott a Szentszéktől. A zsoltárfordításunkat Orosz Atanáz atya fordította, ez már véglegesen jóváhagyott saját liturgikus szöveg. Folyamatban van a Szent Liturgián használt Apostolos könyv kiadása, amely az Apostolok Cselekedeteit és Szent Pál leveleit tartalmazza napokra lebontva. Ennek alapja a Simon László féle új fordítás lesz. Az ószövetségi parímiák (vecsernyei olvasmányok) szintén Orosz Atanáz atya liturgikus fordításából valók.

Imádkozom Önökért. Ha Ön is tud imádkozni az Édesanyjáért, akkor nincs igazán nagy baj. Egy nehéz időszakról van szó csupán, amely el fog múlni.

Ilyen ok miatt semmiképp se vonja meg magától az élet kenyerét és az üdvösség kelyhét. Hacsak más akadálya nincsen, feltétlen járuljon Szentáldozáshoz, hisz éppen erre van Önnek legnagyobb szüksége. Hogy mit érez, hogy saját magának meg tud-e bocsátani, az egészen más kérdés, mint hogy az Úr Isten hogyan tekint Önre, mivel akarja Önt megajándékozni. Ha a bűne(i)n túl még ezzel a továbbélő lelkiismeretfurdalással is kínlódik, hogy ne tekintene a jóságos Isten nagy megértéssel, szelídséggel és segítő szándékkal Önre ebben a nagy szükséghelyzetben. A gyónás természetesen érvényes, hiszen, ha jól sejtem, elmondta a bűneit, nyilvánvalóan nagyon bánja, a pap pedig feloldozta Önt. Akkor hát hol az akadály? Az Ön érzelmeiben, az Ön gondolataiban? Ezek nem teológiai akadályok, ezek nem gátolhatják meg az Ön egyesülését a mindenható Istennel, aki végtelenül szereti Önt, és jobban vágyik az Önnel való egyesülésre, mint a házastársa - ha van. Tudnia kell, hogy amit a gondolataiban átél, az kísértés. Arra kísérti Önt a gonosz, hogy ne közeledjék az Úrhoz, sem fizikailag, sem lelkileg. Azt próbálja elhitetni, hogy nincs is igazi bocsánat, hogy az Úr nem bocsát meg. Ez hazugság! Ennek ne higgyen! Minden szentírási mondat, a teljes kinyilatkoztatás arról beszél, hogy a mi Istenünk irgalmas Isten, aki mindig kész a megbocsátásra. Mit is lehet tenni ebben a helyzetben? Áldozzék minél gyakrabban, ha teheti, hétköznapokon is. (Persze, szentmiséhez kapcsolva, nem annak keretén kívül!) Tudatosítsa, hogy ez a nem múló lelkiismeretfurdalás csupán kísértés, a gonosztól van, amelyre nem szabad hallgatnia. Sokkal inkább hallgasson a szerető Istenre, aki arra vár, hogy mikor bocsáthat meg.

Ennek az eljárásnak az első lépése, hogy tiszta szívből imádkozzunk a püspökünkért. A második, hogy keressük vele a személyes kapcsolatot, s nála kérdezzünk rá, mit miért tesz vagy éppen nem tesz. Vagy ha ez bármi ok miatt nem lehetséges, akkor mi magunk alaposan nézzünk utána, kérdezzünk másokat, hogy az illető ppök milyen okokból milyen döntéseket hozott. Legtöbbször az elégedetlenségek mögött félreértések vannak, ezeket érdemes tisztázni. Általában elmondható, hogy a ppk többet lát, mint a hívek. S ami helyben helytelennek tűnik, az magasabbról, magasabb szempontok alapján szükséges vagy akár elengedhetetlen is lehet. Nem szabad hagyni, hogy a diabolosz (a széthúzó, megosztó) széthúzást támasszon az egyházban. Az egyházi közösség egységének pontosan annak a püspöke a hordozója. Éppen ezért elsősorban nem bírálni kell, hanem segíteni őt, hogy ennek az egységnek valóban hatkékony alakja legyen.

A Keleti Törvénykönyv (CCEO) a részleges jogra utalja a keresztszülőség korhatárának megállapítását. Éppen azért, mert ez a korhatár esetleg kultúránként változhat. A latin jog (CIC) pedig és a jogszokás is a 16. életévet írja elő, s ettől még el is tekinthet a püspök, sőt, a plébános is, ha ennek megfelelő indoka van. Tehát 16 éves leány már mindenképpen lehet keresztszülő. Fontosabb azonban, hogy ő is értse és komolyan vegye ezt a felelősségét.

Az első, nyilvánvalóan az imádság. Mindenekelőtt imádkozzék érte erős hittel és kitartással. Enélkül fabatkát sem ér bármilyen jó szándékú erőfeszítése. Imádság közben aztán sok minden megvilágosodik az emberben. Innen, a messzeségből aligha tudok használható javaslattal szolgálni, hogy hogyan közelítse meg, hogyan segítse ezt a testvérét. Az alapvető elveket tudom csupán mondani én is. Kell, hogy érezze, hogy szeretve van, hogy nincs egyedül. Lehet, hogy a parókusnak nincs ideje, netán már türelme hozzá, dehát azért van az egyházi közösség, hogy együtt szeressük testvéreinket, ne mindent a paptól várjunk el. Olyan is van, egyébként, hogy nem egyszerűen a pap közömbössége az oka az ilyen elszigetlődésnek, hanem mélyebb pszichikai okok is rejlenek, amelyeket nem könnyű fölismerni. Nos, tehát szeresse Ön ezt a személyt, illetve tegyen azért, hogy másoktól is kapjon hasonló törődést, figyelmet. Hívják, vigyék el bizonyos rendezvényekre, ahol emberekkel találkozhat. Majd csak ez után lehet arra buzdítani, hogy Szent Liturgiára is járjon. Az élelmiszer érzékenysége sohasem lehet akadály senkinek sem. Ezek többnyire látszat akadályok, amelyek könnyű szerrel leküzdhetők, illetve megoldhatók. Mindig van megoldás a Szentségben való részesülésre. Persze, ehhöz szükség van az atya figyelmességére, de a közösség támogatására is. Türelemre is szükség van, ha meg akarjuk nyerni testvérünket. Történhet többször is elutasítás, kudarc. De nem szabad föladni, nem szabad magára hagyni. Újra azt mondom, az imádság találékonnyá tesz.

Az Egyháznak, természetesen nem mindegy, hogy ki a polgármester. Nagyon sok múlik egy település polgármesterén, hogy a hitélet mennyire tud fejlődni. Persze, az is igaz, hogy amikor üldözték az egyházat, az inkább lelki megerősödését szolgálta, a gazdag egyházban pedig nagy a kísértés az elvilágiasodásra. Ezzel együtt is azt mondhatjuk, hogy fontos, hogy keresztény gondolkodású, lehetőleg minél buzgóbb lelkiéletet élő emberek vezessék a településeket. Az egyház akarva-akaratlan belekapcsolódik a politikába, hiszen nem maradhat ki a közéletből. A közéletben keresztények vannak, akiknek a gondolkodását, helyes magatartását a papoknak segíteniök kell. Viszont abban igaza van, hogy a közvetlen politikai életbe nem kapcsolódhatnak be a papok, egy fölszentelt pap nem lehet képviselő.

Kedves Zsóka! Az ősegyházban, s talán később is kifejezetten erős volt Krisztus második eljövetelének a várása. Az első korintusi levél ezzel zárul: maranatha, ami azt jelenti: Jöjj el, Uram! (1Kor 16,22). A Jelenések könyvében is találunk hasonlót (Jel 22,20). Tehát szabad, ma is szabad kérnünk az Urat, hogy jöjjön el, s helyes kérnünk, hogy következzék ez be mielőbb. Ez nem életellenes kívánság, hisz nem a halált kívánjuk vele, hanem a beteljesedést, a Krisztussal való élő találkozást. Hogy aztán hogyan állunk meg előtte, azt nem tudhatjuk előre. Aki magabiztosan készül, annak félő, hogy csalódás lesz, de aki meg túlzott félelemmel, az meg esetleg ezért nem láthatja meg Krisztus szerető tekintetét. A kettő között van a megoldás, vagy inkább a kettő együtt szükséges: bizalommal teli istenfélelem. Egyébként úgy fogunk ott állni, mint ma itt. A mostani lelkiállapotomon múlik, hogy ott mi fog történni. Úgyhogy nem a jövőre kell készülni, hanem a jelenben keresni és meglátni ugyanannak a Jézusnak a jelenlétét, szerető tekintetét.

Kedves Anna! Vannak ilyen időszakok, nem kell tőle megijedni. Olyan, mint amikor beborul az ég, sötét lesz és lehűl a levegő. Ez az időváltozás általában erősen hat a lelkiállapotunkra is. De tudjuk, hogy egyszer a borús idő is véget ér, ki fog derülni újra, majd kisüt a nap, megint meleg lesz. Így van ez az imádság állapotával is. Nem mindig megy lendületből, van amikor cipelni kell erőből. Az atyák azt tanácsolják, hogy ilyenkor ne változtasson az ember semmit, ugyanúgy, ugyanannyit imádkozzék, mint előtte, ami a saját napi "adagjának" tekinthető. Az fontos, hogy ilyenkor sem abbahagyni, sem kurtítani nem szabad az imát. Erőnek erejével ki kell tartani. Van, amikor ezzel küzdelemmel, ebben való hűséggel mutathatjuk meg a szeretünket az Úrnak. Azt a gyakorlati tanácsot szokták még adni, hogy amikor elterjed az emberben a lustaság, akkor nagyon erősen tudatosítani kell, hogy ez kísértés, a sátántól van, aminek nem akarok semmi körülmények között engedelmeskedni. Van azonban egy vicc is erről, amely ezt a módszert cáfolja. A szerzetes mindig elkésett a reggeli imáról, s a lelkiatyjának azt panaszolta, hogy kora reggel képtelen kibújni a takaró alól. Azt tanácsolta tehát neki a lelkiatyja, hogy gondoljon arra, hogy ez a sátántól van, maga a pokol van itt a takaró alatt. Megfogadta a tanácsot a fiatal szerzetes, de másnap mégis elkésett az imáról. Amikor kérdőre vonta az atya, elmesélte neki: Pontosan úgy tettem, elképzeltem, hogy itt a takaró alatt ez maga a pokol. De aztán arra gondoltam, szenvedj csak, te bűnös itt a pokolban, megérdemled...

Sztem ugyanazért, amiért a családban a férj a családfő. Krisztus a fő mi pedig testének tagjai vagyunk 1Kor 12,27. Ugyanerről beszél a Római levél is (Róm 12,5). S ott ki is emeli: "nem minden tagnak ugyanaz a feladata," (Róm 12,4), s ezt hosszan taglalja az említett szakasz a Korintusiaknak írt levélben (1Kor 12,12-30). Krisztus, bár kiszolgáltatott lett, elfogták és megölték, mégis ő a legfőbb pap (Zsid 7,15-28). Minden püspök és pap az ő szolgálatát viszi tovább. Kell, hogy legyen fő, aki föláldozza magát, aki első a szeretetben és a szolgálatban - Krisztus mintája nyomán. Igaz, be kell látnunk, hogy ez nagyon sokszor nem ismerhető föl rajtunk, papokon. Sokszor megcsúfoljuk ezt a krisztusi szolgálatot, s ez lehet az oka, hogy a hívek is elbizonytalandonak, s a világ szemlélete szerint kezdenek gondolkodni a papokról, papságról, egyházról. A családban sem lehet következmények nélkül fölcserélni a szerepeket. A közösség vezetője, krisztusi áldozatbemutatója a pap, ahogyan a családban is az édesapa a család papja. Nem az hoz egyenjogúságot, hogy ugyanazokat a feladatokat látják el férfiak és nők. Hanem az, hogy minden szeretetben történik. Szent Pál is alkalmazza magát a házastársi kapcsolatot is Krisztus szerepére (Ef 5,21-30). A szentélybe való belépés tilalmának azonban elsősorban nem ez az oka. Oda a lehető legnagyobb tisztelet megtartása miatt nem (volna) szabad belépnie csakis a szolgálattevőknek. Tehát ez a tilalom alapvetően nem a nőknek szól, hanem azoknak, akiknek nincs semmilyen feladatuk a szentélyben. A nők a maguk nőiességével szolgálhatják az Urat a templomban. A templom gondozottsága, tisztasága mindig arról árulkodik, hogy ott van egy vagy több női személy, akik erre gondosan ügyelnek. Ahol csak férfi látja el a templom rendbentartását, ott sohasem tud olyan szép és tiszta lenni az Isten háza, mint amikor ebben nők is részt vesznek. Nyomban szembetűnő. Különösen a gyertyatartók, gyertyák, mécsesek gondozása szokott a nők, leányok feladata lenni a keleti templomokban. Valójában a liturgikus szolgálatokba is bekapcsolódhatnak nők és lányok, azokba a mozgásokba, amelyek a szentélyen kívül vannak. Láttam ilyen Liturgiákat, ahol nők, lányok zászlókkal, gyertyákkal kísérték a kis és nagy bemeneteket. Nagyon szép volt. S nem feledkezhetünk el az énekről. Egy szép kórus még méltóbbá teheti az Isten dicséretét a templomban, ahol a nők csengő hangja sokkal jobban segít fölismerni, hogy a templomi szolgálatban angyalok is jelen vannak.

Először is azt kell megértenünk, hogy az apostolok nem voltak püspökök abban az értelemben, ahogy ma azt értjük. A ma ismert hierarchikus egyházszervezet fokozatosan alakult ki, beleértve a püspök személyében történő egyszemélyes vezetést is. Az egyes helyi egyházak vezetése eltérő módon folyt, nem feltétlen úgy, ahogy ma egy püspök irányítja egyházmegyéje életét. A püspökök szolgálata valóban visszavezethető az apostolokéra, de az apostolok szolgálata nem szűkíthető le a püspökire. Ez az egyik szempont. A másik, hogy Pünkösd előtt nem beszélhetünk semmilyen szentségről. A szentségek lényege, hogy bekapcsol bennünket Krisztus misztériumába, az idő és tér korlátait legyőzve. Miért lett volna erre szükségük az apostoloknak, ha Krisztus oldalán jártak-keltek, "azon időben" éltek? Ahogy Eucharisztiát sem ünnepeltek, amíg a Vőlegény velük volt, úgy nem volt szükség semmilyen egyházi szolgálattevőre sem. Azt mondhatjuk, hogy a föltámadás után, de leginkább pünkösdkor fontos változás állt be; igen, ettől kezdve számítható a szentségi üdvrend az Egyházban. Egyetlen momentumot keresni az apostolok életében, ami megfelel a "püspökszentelésnek" ugyanakkor fölösleges. Hiszen még meghívásukat sem tudjuk egyetlen pillanathoz kötni! János, András, Péter és Jakab, mind hosszú folyamaton mennek át, és meghívásuk is több lépésben történik. Péter esetében, pl., mikor történt a meghívás: az első találkozáskor, vagy a csodálatos halfogáskor, vagy akkor, amikor ő Jézust Messiásnak vallja, és új nevet kap, vagy a feltámadás után, a Genezáreti tónál?