Kérdezzen bizalommal a lelkiatyától!


Biztonsági kérdés:
Mennyi tizenöt meg kettő? (a választ számmal kell beírni)


küldés
eddigi válaszok
TISZTELT LELKI AGYA.ROMAI KATOLIKUS VAGYOK,6ÉVVEL EZELŐTT MEGÖZVEGYÜLTEM.1ÉV MÚ LVA LETT TÁRSAM,GYERMEKEM NINCS .ÉN MINDENT ELMONDTAM A LELKI ATYÁNAK S,AZT MONDTA GYO NHATOK MERT AZ ISTEN ELŐTT TETT FOGADALMAT MEGTARTOTTUK AZ ISTEN VÁLASZTOTT EL.KARÁCSONYRA MENTEM GYÓNNI ELŐTTEM MENT ANYUKÁM ,ÉS AZT MONDTA NEKI MONDJA MEG NEKEM NE MENJEK MERT AZZAL A FÉRFIVAL ÉLEK NAP MINT NAP ÉS......A VILÁG OMLOTT ÖSSZE BENNEM MERT ÉN VALLÁSOS VOLTAM MINDÉG.PICI KOROM ÓTA ,A NAGY ÉS A SZÜLEIM ÁLTAL.A MOSTANI PÁROMMAL MINDEN ÉVEN ELMEGYÜNK ÖNÖKHÖZ ,VOLT OLYAN ÉV NEM IS EGYSZER,ELNÉZÉST KÉREK HOGY SOKAT ÍRTAM.KÉRDÉSEM GYÓNHATOK E ,MERT ÍGY VÉRZIK A LELKEM A FÁJDALOMTÓL, KÉREM VÁLASZÁT HOGY ÚJRA BOLDOGAN JÁRULHASSAK AZ ÚR ASZTALÁHOZ,OTT ABBA A GYÖNYÖRŰ MÁRIA POCSI TEMPLOMBAN IS AHOL SÍRNI TUDOK ,OLY SZÉP ÉS MEGHATÓ OTT LENNI HA JÖVÜNK HAZA BOLDOGSÁG VAN A SZIVÜNKBEN .DÍCSÉRTESSÉK A JÉZUS KRISZTUS
Kedves Testvérem!
Ha megözvegyült, akkor valóban Isten választotta szét a korábbi köteléket, tehát újra házasodhat. Természetesen szentségekhez is járulhat abban az esetben, ha nem él olyan kapcsolatban, amelyen nincs rajta az Egyház keze által az Isten áldása. Ha tehát a párjával rendezték a házasságukat, akkor nyugodtan menjen áldozni, s bíztatom is, hogy ne csak évenként 1-2-szer, hanem rendszeresen, akár minden hónapban. Ha esetleg még nem rendezték volna, akkor sürgősen tegyék meg, mert addig valóban nem gyónhat, nem áldozhat, még Máriapócson sem, hiszen házastársi kapcsolatban él Isten áldása nélkül.
Nagyon bízom abban, hogy ennek nincsen semmi akadálya, és valóban továbbra is buzgón járulhat a szentségekhez. Tegye is meg még nagyobb odaadásssal. De az Egyház előírásait mindig figyelembe kell venni. Hiszen épp Őtőle kapjuk a szentségeket is.
Kedves Lelkiatya!
Több dolog felmerült bennem. Évek óta keresek állást és nagyon el vagyok keseredve. Több iskolán (egyetemen is!), szakiskolán és tanfolyamon vagyok túl. A 30-as éveim közepét taposom, tehát már nem vagyok teljesen pályakezdő fiatal. Az elmúlt években, hogy ne üljek addig is tétlenül, beiratkoztam az egyetemen a doktori képzésre, kutatómunkát végeztem, cikkeket, könyvfejezeteket írtam és jártam a világot. (Alkalmi munkákból tengődtem, próbáltam magam fenntartani, ezeket csak bevezetésképpen írom magamról, hogy legyen valamilyen kis képe rólam.) Egyre jobban kesergek és kezdem lassan a reményt elveszíteni. A nagyanyám régi barátnője több éve imádkozik azért, hogy állásom legyen és-úgy látom-,hogy ennek sajnos semmi haszna. Próbálok mindent megtenni, érthető, hogy a szüleim se akarják, hogy több diplomával a kezemben házakhoz járjak takarítani-ami, a napjainkban olvastam, hogy igen veszélyes lehet egy védtelen fiatal nő számára, zaklathatják (tudja, hogyan értem), megerőszakolhatják (erről is sokat hallani a környékünkön, rózsadombi, magányos gazdag öregurak egyéb szolgáltatásokat is elvárnak a fiatal takarítónőktől és bejárónőktől.) Nem kell magyaráznom, hogy milyen világot élünk, s ezek a dolgok nálam szóba se jöhetnek.
Olyan dologgal is foglalkozom, amivel tudnám szolgálni az Istent, az Egyházat. Kicsi korom óta rajzolok és festek, több kiállításom is volt már Isten segítségével.(Ezt szó szerint kell érteni!) Most a nyáron egy görög kápolnába festettem meg az alapikonokat (Pantokrator és Mária a Gyermekkel), mely ajándékom a kinti keleti egyháznak. (Szándékosan nem használom az ortodox szót, mert én az egyházat egységben szemlélem és hiszek abban, hogy ez minnél hamarabb létrejön, s akkor már nem lesz se ortodox, se görög katolikus, hanem csak egy egységes Egyház. Ezt hiszi és vallja a lelkiatyám is. ) A napokban felmerült bennem, hogy mi lenne, ha ikonfestő apáca lennék valamelyik kolostorban. Úgy érzem, hogy nem "kaptam kimondott meghívást Istentől" (úgy gondolom, hogy a szerzetesi hívatás biztos jele az Istentől való meghívás, ami elég konkrét szokott lenni.) Annyit tudok, hogy az ikonfestésnek szeretnék élni. Az itteni lelkiatyám szerint ezt valamilyen világi foglalkozás mellett (amiből meg tudok élni) kéne végezni. Ő egyébként elég liberális, nem túl mély a hite (hasonlóan az enyémhez, kicsit hasonlítunk egymásra lelkileg, ez is egyfajta probléma, bár mások szerint nem). A görög lelkiatyám-akinek festettem, s akinél most kint voltam-szerint "a legjobb görögországi ikonfestőkkel felveszem a versenyt", mikor meglátta a legújabb képeket (az ember évről évre fejlődik, ezt nem dicsekvésből mondom)felugrott és szaltózott kettőt örömében. A görög lelkiatya felesége-akivel szintén jóban vagyok-felvetette, hogy nem gondoltam-e arra, hogy apáca legyek. (Ők ketten évek óta tudják, hogy egyedül élek, nem találtam meg a páromat. Szexuális vágyaim nincsenek, kicsi koromban találkoztam egy szatírral-aki úgy néz ki, hogy ezeket végleg kioltotta belőlem. Szűzességemet sikerült mindezidáig megőrizni, amit nem minden 30 feletti nő mondhat el magáról a mai világban. Rómában voltam évekkel ezelőtt apácák között-ott töltöttem egyszer a Húsvétot-akik elmesélték, hogy milyen előéletük volt, nem egy közülök a bevonulás előtt prostituált és bártáncosnő, konzumhölgy volt. Rengeteg fertelmes kapcsolaton voltak túl, mikor meghallották a "hívást". Elgondolkoztam ezen.
Tudom, hogy az ikonfestés is az imádság egyik formája. Csak egy problémám van ezzel: nem tudom, hogy itt nálunk vannak-e olyan kolostorok, ahol "megtűrnek" egy ikonfestőt? Azt hallottam, hogy Pócson a baziliták között van egy, aki szintén fest. A Szemlében láttam, hogy Püspök atya beöltöztetett három nővért egy franciaországi keleti szertartású kolostorban, s azt is hallottam, hogy szintén francia területen él egy magyar apáca, aki az ezévi ikonnaptár képeit festette. Arra gondoltam, hogy egy évet eltöltenék (egy évet ajánlanék fel Istennek, Rómában volt ilyen az apácák között!) egy ilyen kolostorban, ahol többen festenénk együtt ikonokat, még ikonfestő tanfolyamot is szerveznék. Mit szól a tervemhez? (Meg kell tudnom, hogy Isten valójában mit akar velem. Azt tudom, hogy az Istennek minden egyes emberrel valamilyen terve van itt a földön. Az itteni lelkiatyám szerint, az ember addig nem hal meg, amíg nem teljesítette ezt az isteni tervet. Senki sem születik hiába! Többszőr elgondolkoztam ezen, hogy vajon mi lehet az Istennek a velem való célja? Sajnos eddig olyan komoly lelkivezetésben nem részesültem, bevallom, hogy gyónni sem jártam túl gyakran, keveset beszéltem papokkal. Egyszer-kétszer-max. háromszor mentem egy évben. Több alkalommal felmerültek nálam olyan gondolatok, hogy az lenne a legjobb, ha minnél előbb elhagynám ezt a világot, de tudom, hogy ilyet nem szabad egy percre sem gondolnom, a lelkiatyám több éve a halál torkából jött vissza, az orvosok már lemondtak róla. Mit gondol azokról, amiket eddig leírtam? (Próbáltam érthető lenni.) Gondoltam arra is, hogy kimehetnék Francia-vagy Görögországba, ikonfestő kolostorokba. Mit tanácsol? Milyen megoldás létezik? Válaszát előre is köszönöm! Xéné
Kedves Xéné!
Nem javaslom, hogy ikonfestő apáca akarjon lenni. A szerzetesség és az ikonfestés, természetesen, gyönyörűen megfér egymással, de a szerzetességnek a lényege az, hogy az ember mindenről lemond. Nem csak az anyagi javairól, családi örökségről, hanem a vágyairól, elképzeléseiről is. Nem léphet be valaki úgy a szerzetbe, hogy eltervezi, ott majd mit fog csinálni. S mi lesz, ha az elöljáró valami egészen más feladot bíz rá? Akkor még nagyobb csalódás éri, mint kint a világban.
Jól látja azt is, hogy szerzetessé válni csak teljes elszántsággal lehet. Azt írja: "nem kaptam kimondott meghívást Istentől". Márpedig a szerzetesség olyan élet, amelyet csakis az Isten kifejezett meghívására lehet vállalni. Saját elképzelésből, próbaképpen bizonyosan nem. A próbaidő, az un. noviciátus éppen arra való,hogy kiderüljön, hogy valóban Isten hívta-e abba a közösségbe, vagy valami más okok vezették oda. Olyan nehéz élet a szerzetesség - még ha kívülről nem is látszik annak - hogy azt emberi erővel, Isten meghívása nélkül nem lehet végigcsinálni.
Az ikonfestésre viszont én is buzdítom. Ha van alkalma, érdemes eljárni ikonfestő tanfolyamra. Még ha sokat haladt is, de az ember mindig tud újat tanulni. Ebből megélni valóban nem könnyű, erre építeni létbiztonságot nemigen lehet. De segíteni vele, mások életét szebbé tenni mindenképpen.
Az álláskeresésében sajnos, nincsen egyedül. Ön se adja föl a reményt, mint az az imádkozó idős hölgy sem. Keresse azokat a napi feladatokat, melyekkel hasznossá tudja tenni magát mások számára. Élethivatását elsősorban azon az úton keresse,hogy hol s miként tud segítségére, hasznára lenni másoknak, hogyan tudna szolgálni másokat. Mindig ez az igazi hivatás, mások szolgálata.
Sejtem, hogy nem sikerült megoldást nyújtanom az életére, de arra mindenképp buzdítom, hogy nap nap után keresse az Isten akaratát, aznap hová küldi, milyen szolgálatra. És ez minden napra betölti a lelkét, mindent összevetve az egész életét. Sok kegyelmet!
MIt tegyek?, ha a egyházi munkahelyemen eddig mindenki harmónikusan együtt tudott dolgozni, csodálatos volt a légkör, de van egy olyan kollégánk, aki "manipulálja" a legtöbbjüket és beleviszi nem túl etikus viselkedésbe. Mára már az általa kibomlasztott csoport nem túl őszinte, lenézi a többieket...stb (akiket nem sikerült a kollégánknak befolyásolni). A problémát neheziti az, hogy ez a kollégánk nagyon vallásosnak tartja magát és ezt hangsúlyosan ki is mutatja (főnökünknek ezért nem tudunk panaszkodni).
Köszönöm válaszát!
Elárulom, gyakori eset, hogy ha valaki egyházi intézményben kap állást, eleinte szárnyal az örömtől, hogy ennél eszményibb munkahelye nem is lehetne. Később aztán, amikor kezd belelátni a dolgokba, s egyre inkább észreveszi, hogy nálunk is éppen olyan gyarló emberek dolgoznak, mint másutt, ez bizony, kiábrándítóan hat. Olykor egészen keserű elfordulást is eredményez, hisz épp itt várta volna legkevésbé ezeket az emberektől kapott sebeket. Érdemes fölvérteződni, és szem előtt tartani, hogy éppen az egyházi intézményekben, azok dolgozói körében támad legjobban a sátán, éppen ott akar leginkább ellenségeskedést és viszályt szítani. Nem ritkán sikerül is neki.
Mit is tehetünk ilyenkor?
Mindig a legelső és legfontosabb az imádság. Leginkább azért az emberért, akit a gonosz félre tudott vezetni. Aztán magáért a közösségéért. s nagyon sokat jelent, ha együtt is tudnak imádkozni. Sajnos, ez sem mindenütt magától értetődő az egyházi munkahelyeken.
Ha nincs mód arra, hogy az illetővel beszéljünk - bár jó alaposan megimádkozva ezt is meg kell próbálni -, akkor a többiekkel kell beszélni, és elindítani a szeretet hadjáratát. Ez semmiképp sem irányulhat a gonosznak tűnő személy ellen, hanem csakis önmagunkra, arra törekedvén, hogy bármilyen támadás ér is a szeretetünk ellen, arra csakis szeretettel válaszolunk. Ritkán lehetséges ez közös megbeszélés alapján. Egyéni partizánkodás tűnik célravezetőnek, tehát egyenként beszélni emberekkel, hogy ki mit gondol erről. Nagyon érdekes jelenség ugyanis, hogy a hit titkairól, a szeretet világáról közösségben nehezebb beszélni, mint négyszemközt. No, de sebaj, azzal kell indítani.
Fontos, hogy nem szabad elveszíteni a reményt. Nem szabad arra gondolni, hogy minden megváltozna, ha az a fránya bajkeverő nem volna közöttünk. Az efféle gondolat bizonyosan a kísértőtől származik, s ha teret adunk neki, akkor máris beférkőzött a mi szívünkbe is a szeretetlenség. Próbálkozni kell. S az ima és a kitartás meghozza az eredményt.
Kedves Lelkiatya!

Szeretnék magamnak egy rózsafüzért csináltatni, vagy venni egy jó minőségűt ezüstből. A korábbi elszakadt, mert műanyagból volt és ezt elég méltatlannak érzem. A kérdéseim a következők:

Úgy tudom, többféle rózsafüzér létezik, van hivatalosan elfogadott változat?

Lehet valahol kapni már megszentelt rózsafüzért?

A megszentelését ki végezheti el?

Hallottam, hogy vannak szerzetesek, kispapok, akik saját maguk készítenek, ilyet hol lehetne venni?

Ha ötvös készíti el, ill. gyárban készítik, ráadásul "ékszerként", az megszentelhető még?

Összességében milyen rózsafüzért ajánlana?

Köszönöm,
Márton
Kedves Márton!
A kegytárgyboltokban nagyon sokféle rózsafűzért lehet kapni, egészen egyszerűeket, de míveseket is. Ha érdemesnek tartja, áldozzon rá, és lesz egy szép, értékes és tartós rózsafűzére. Ha külön szeretne készíttetni, azt is leginkább a kegytárgybolt vezetője tudja megmondani, hogy hogyan lehet. Nálunk, Nyíregyházán a püspökség épületében és vele szemben is van egy-egy kegytárgy bolt, bármelyikben szívesen segítségére lesznek ebben a kérdésben.
Megszentelt rózsafűzért nem lehet kapni. Ha már meg van szentelve, akkor nem lehet vele kereskedni. A szentelését bármelyik fölszentelt pap elvégezheti.
Természetesen vannak szerzetesek, akik késztenek rózsafűzéreket, de ezekkel nincsen kapcsolatom. A görögkatolikus kispapok pedig az un. "keleti rózsafűzért", a csotkit szokták készíteni. Ennek a szemeire a Jézus-imát szoktuk mondani: Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam, bűnösön! Ők aligha árulják pénzért, ezeket többnyire személyesen valakinek szokták készíteni, és közben imádkoznak is azért az emberért, aki kapni fogja.
Természetesen bárhol készített rózsafűzért meg lehet szentelni.
Legjobb, ha a lelkiatyjától kér tanácsot, hogy milyen rózsafűzért, milyen rendszeres imádságot volna legjobb mondania. Ennek megítéléséhez ugyanis személyes és mély ismeret szükséges. Erre a világhálókapcsolat nem alkalmas.
Kedves Lelkiatya!
Régóta foglalkoztat egy kérdés. A rádióban elhanzó imádságokkal kapcsolatban (pl rózsafüzér)
Jézus azt mondta, ha ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük. Ez a kijelentése arra is vonatkozik, ha bekapcsolódok egy ilyen rádiós imádságba? Akkor is ott van köztünk, az imádkozók közt, ha az mindenki ugyanazzal a céllal ül a rádió mellé, imádkozni de nem ugyanazon a helyen, és csak az éter hullámai kötik össze az imádkozókat?
Válaszát köszönöm. Mónika
Kedves Mónika!
Nagyon érdekes kérdést tett föl. Amikor Jézus arról beszélt, hogy "ketten vagy hárman összejönnek," akkor bizonyosan valóságos közösségre, fizikai együttlétre gondolt, hiszen az Ő korában még más nem létezett. Ugyanakkor sokszor fölmerül az a vágy és igény, hogy az imádság köteléke összekössön bennünket, ha egymástól fizikailag távol vagyunk is. Sokszor teszik ezt barátok, szerelmesek, hogy ugyanabban az órában imádkoznak. Ez is mindenképpen imaközösséget jelent. A rádió és televízió hullámain keresztül is bizonyos értelemben közösséget alkotunk, hiszen egészen más az, ha élőben közvetítenek valahonnan szertartást, és abba kapcsolódunk be, vagy pedig fölvételről, és akkor imádkozzuk mi is, amit látunk, hallunk.
Az imakötelék pedig mindig egyszerre emberekhez és értelemszerűen Istenhez is köt. Isten mindenütt jelen van, de az együtt imádkozók erre a jelenlétre nyitottabbak, szívükben közelebb vannak Hozzá. Ezt jelenti elsősorban a közösen imádkozóknak megígért jézusi jelenlét. Nem lehet tehát részleteiben firtatni, hogy milyen módon van ott Jézus. Nagyszerű lehetőséget nyújt ez a 20. századi vívmány, hogy így is együtt imádkozhatunk, és még mélyebben együtt lehetünk az Úrral.
Kedves Lelki Atya!

Sokat olvasgatom ezt a rovatot, mert sok bennem is rejlő kérdésre találom meg a választ itt. Felkeltette érdeklődésem a rítusváltásról szóló beírás.
Jómagam egyszerű munkáscsalád gyermekeként jöttem a világra. Anyukám római katolikus, apukám református felekezetű volt. Engem reformátusnak kereszteltek. Szüleim sohasem gyakorolták a vallásukat, bár anyukám bizonyos fokig hívőnek mondható. Apukámnak már a szülei sem voltak hívők, de nagyon jó emberek voltak. A kor szellemében ateistaként nevelkedtem és csak korai ifjúságomban kezdtem el Istent keresni. Isten jelenlétét én a katolikus templomokban illetve közösségekben találtam meg. Nem tudom miért. Egy római katolikus gyülekezet tagja voltam, sőt természettudományi tanulmányaim közben hittudományi tanulmányokat is folytattam, amit sajnos nem tudtam befejezni egy súlyos betegség miatt.
Rítusváltásnak minősül-e az a tény, hogy református keresztségem ellenére katolikusként érzek?
Római katolikus gyülekezet tagja voltam, de most egy költözés miatt egyelőre még nem járok egyik itteni közösségbe sem. Számomra mindig egyenrangú megítélés alá esett a római katolikus és a görög katolikus. Amikor Görögországban jártam, ott is elmentem a templomba, bár természetesen nem értettem a helyi nyelvet. Örömmel olvastam egy korábbi írásában, hogy lényegében nincs közöttünk különbség.
Most a korábbi beírásokat olvasva felmerült bennem a kérdés: református keresztségem okán rítusváltónak számítok-e, hogy katolikus közösség tagja voltam? És rítusváltásnak számít-e, ha jelenlegi lakhelyemen történetesen görög katolikus templomba járnék el? Hiszen korábbi gyülekezetemben vendégként olykor hallhattam görög katolikus atya szavait a római katolikus templomban. Ott azonban nem volt helyi görög katolikus közösség, csak római katolikus közösségbe tudtam járni.
Kedves Lelki Atya!

Elnézését kérem, hogy elhirtelenkedtem üzenetem és hamarabb küldtem el mint ahogy aláírtam volna!

V.Tibor

Kedves Tibor!

Ha megengedi, egy apró szóhasználati pontosítással kezdem a válaszomat. Rítusváltás csak azonos felekezeten belüli különböző rítusok között jöhet szóba. A katolikus egyházban többféle rítus van, római, ambrozián, mozarab, bizánci, melkita, kopt, és még sorolhatnánk hosszasan. Ezek között lehetnek rítuskülönbségek. Az ortodox egyházban szintén több féle rítus van, de ott kicsit más az egymáshoz való viszonyuk, de ezt most nem részletezem. A katolikus, ortodox, protestáns egyházak és tagjai között felekezeti különbségről beszélünk. Ez sokkal lényegesebb különbség, mint a rítusok közötti.
Ha jól értem, az Ön esetében arról van szó, hogy bár a református egyházban keresztelték, de a hitet a katolikus közösségben találta meg. Ha szeretné továbbra is ebben a közösségben megélni a hitét, akkor ahhoz, hogy szentésgekhez járulhasson (gyónhasson, áldozhasson), elengedhetetlen a bérmálás. Azt el kell döntenie, hogy a római vagy a görög katolikus egyházban részesül-e a Szentlélek pecsétjében, s attól kezdve abba az egyházba tartozik. Ez nagyon fontos és súlyos kérdés, jó alaposan meg kell beszélni azzal a lelkiatyával, akihez aztán később is tud majd fordulni lelki tanácsokért. Föltétlenül keresnie kell ilyen embert, ha valóban szeretné a hitét komolyan megélni, és az Istennel való kapcsolatában szeretne tovább fejlődni. Sok kegyelmet hozzá!
DJK!
Pár napja hallottam a rádióban, hogy Magyarország népessége 10 millió alá csökkent Ennek gondolom több magyarázata is van, de az egyik, amit kiemelnék az az, hogy egyre több pár (sajnos már lassan nem beszélhetünk házaspárokról) vállal egy-két gyereket. Egy faluban főleg, de városokba is gyakran a papra és családjára felnéznek vagy inkább úgy fogalmaznám, hogy példakép. A problémám az, hogy sajnos a papcsaládokban is egyre kevesebb a gyerek, pedig a nagycsaláddal példát tudnának mutatni a híveknek. Miért nem ösztönzik a papokat és feleségüket, hogy vállaljanak min. 3 gyereket?
Bizonyos, hogy buzdítani kell a fiatal házasokat, hogy ne féljenek az áldástól. Hiszen a nagy család mindenképpen gazdagságot jelent mindenki számára: gyermekeknek, szülőknek, egyháznak, társadalomnak egyaránt. Természetesen a papoknak ebben (is) példát kell mutatniok. A görögkatolikusoknak a nagy családdal, a rómaiaknak a tisztasággal. Hiszen az Istenért vállalt szüzesség legalább annyi gazdagságot jelent, és ha hűséggel megélik, legalább olyan gyümölcsöző, mint a nagy család. Kérem, ne gondolja, hogy nem ösztönzik a papokat a nagy családra, mint ahogyan a rómaiakat is a szüzességre. De hát, sajnos mindnyájunk életében jelen van a kishitűség, az önzés és sok egyéb gyarlóság. Nem beszélve arról, hogy több papcsaládban szeretnének több gyermeket is, de ennek súlyos akadályai vannak, melyek keresztként gazdagítják a papcsalád életét. Mindenesetre igaz, hogy a papoktól több áldozatot és hűséget, a hívektől nagyobb megértést, és mindnyájunktól még odaadóbb hitet kér a Mindenható.
Kedves Lelkiatya!

Párommal idén májusban volt az esküvőnk,de sajnos csak polgári szertartás volt.
Férjem elvált és mivel mindketten vallásosak vagyunk,szívügyünknek éreztük/érezzük,hogy a a Jóisten előtt is hűséget fogadjunk egymásnak.
Mi római katolikusok vagyunk és ahogy tájékoztattak minket el is indítottuk az egész hercehurcát.
Azért használom ezt a szót,mert azt gondolom,amikor két ember egy ilyen gyönyörű napra készül,ez az időszak -a felkészülés- egy örömteli időszak kellene hogy legyen.
A volt házasság szétválasztásának folyamatát hamar leállítottuk,mivel vallásos emberekhez nem méltó ügyintézésben volt részünk.
Nem akartuk ezt a fajta meghurcoltatást!
Sokat gondolkodtunk,nem szeretnénk feladni tervünket és szeretnék megoldást találni.
Felvetődött a konfirmálás kérdése,utána olvastunk és szívesen áttérnénk a görög katolikus vallásra.
Ebben az esetben lehetséges lenne az egyházi szertartás?
Várjuk válaszát!Köszönettel:Éva és István
Kedves Éva és István!
Házasságkötésre készülnek, és ez valóban gyönyörű dolog. Gondolom, életre szólóan szeretnék összekötni az életüket, másként nincs is értelme, és erre kérik az Isten áldását. Az életet mélységében látva azonban nem feledkezhetnek meg arról, különösen István, hogy amikor első feleségével készült hasonlóra, akkor is nagy örömmel és várakozással volt tele, és - vélhetően - akkor is úgy gondolta, hogy életre szóló köteléket köt az első párjával. (Kérem, bocsásson meg, Éva, hogy ezt most említem, de föltétlenül szükséges erről nyíltan beszélni ahhoz, hogy e valóban rendkívüli nagy dolognak megérthessük a lényegét.) Istvánnak el kell gondolkodnia, hogy melyiket gondolta komolyabban. Ha esetleg az elsőt még fiatalsága vagy egyéb ok miatt nem is gondolta át felelősen, bele sem gondolt abba, hogy mit jelent a házasság, milyen felelősséggel jár, akkor valóban van esély arra, hogy az egyházi vizsgálat megállapítsa, hogy ez a házasságkötés érvénytelen volt. De talán egyetértenek abban, hogy ilyen súlyos ítéletet nem mondhat ki senki alapos vizsgálat nélkül. Ezeknél a házasságjogi pereknél az Egyház mindig vélelmezi a házasságkötés érvényességét egészen az utolsó pillanatig, amíg be nem igazolódik valami ok miatt az érvénytelenség. Csakis ebben az esetben lehet szó házasságkötésről másvalakivel. Amíg ez nincsen meg, addig az Egyház úgy tekint a felekre, mint érvényes kötelékben élő emberekre. Amit Isten egybekötött, azt az Egyház sem tudja szétválasztani. A katolikus egyházban nincsen válás. Az egyházi bíróság kimondhatja a házasság érvénytelenségét, de csak hosszas vizsgálódás, tanúk kihallgatása, alapos megfontolás után. Ez hercehurcának tűnhet, de meg kell értenie, hogy az Egyháznak éppen minden egyes házasság védelme miatt ragaszkodnia kell a kötelék érvényességének vélelméhez.
Nem lehet más tanácsom, mint az, hogy ne vonakodjanak ennek magukat alávetni. Ha szeretik egymást, akkor elviselik a nehézségeket is. Ezt éppen a férjének ifjabb kori felelőtlen tette miatt szükséges, nem pedig az Egyház akadékoskodása miatt vár Önökre.
Az nem helyes gondolat, hogy a házasság "békés" rendezése miatt felekezet váltanának. Meg kell értenie, hogy az Egyházhoz tartozás még fontosabb kötelék, mint a házastársi. Istennél nem lehet semmi és senki fontosabb. Minden tettünket Őhozzá kell igazítanunk, minden kapcsolatunkat csakis az Ő áldásával szabad és érdemes fölépítenünk.
A görög rítusú katolikus egyházban egyébként teljesen ugyanazok a házasságkötési törvények, mint a római katolikus egyházban.
Adja Isten, hogy, ha nehézségek árán is, de megtalálják életük boldogságát - melyet csakis Ővele együtt lehet elérni.
kedves lelkiatya kérdésem a következő mi a véleménye valóban az utólsó időkben élünk
Igen, Krisztus óta.
"Amikor elérkezett az idők teljessége, Isten elküldte egyszülött Fiát, aki asszonytól született" (Gal 4,4). Krisztus után már nincsen új kor, Ővele beteljesedett minden. Azóta a végső időket éljük. Ezt Szent Pál más leveleiben is megerősítette.
1Kor 10,11: Mindez előkép a számunkra, a mi okulásunkra írták meg, akik a végső időkben élünk.
Zsid 1,2: Ezekben a végső napokban Fia által szólt hozzánk.
Ez a végső idő majd Krisztus Urunk második eljövetelével fog véget érni, amelynek azonban senki nem tudja az idejét. Világosan megmondta az Úr "nem tudjátok sem a napot, sem az órát" (Mt 25,13). Ezért nem is érdemes fürkészni, hogy vajon melyik évben, melyik napon. Mindig készen kell lenni a Vele való találkozásra, vagy legalábbis folyamatosan készülni kell rá.
A történelem során többször előfordult már, hogy a végidőről beszéltek. Eddig legalábbis "nem jött be" egyik megjósolt dátum sem. Különben nem tudnék most Önnek válaszolni.
Krisztus békéje töltse be a szívét, és legyen nyugodt! Egyedül Krisztus szeretete sürget minket (2Kor 5,14), de az minden nap.
Tudok néhány olyan papról (nem nős és főleg rómaiakra gondolok) akinek gyermeke született, bizonyos esetekben nem is egy és még van olyan is, aki felvállalja. Az egyház hogyan áll az ilyen esetekhez? Mi az Ön személyes véleménye? Miért történhet meg az ilyen?
Súlyos bűn, fájdalmas emberi gyarlóság. Személyes véleményem, hogy a hívek is, de az így élő papok is sokat szenvednek ettől. Olyan förtelmes zavart kelt, hogy az ember nem is látja tisztán, mi a jobb, ha vállalja, vagy, ha tagadja. Minden bűn kicsiny botlással, megalkuvással kezdődik. Ekkor kell megragadni, mint a kis kígyó fejét, ekkor kell eltaposni, nehogy hamar felnőve halálosan belénk marjon. Ez minden bűnre igaz, nem csak a papok gyöngeségére. Az egyház hogyan áll az ilyen esetekhez? Próbálja gyógyítani, amit lehet, ha már nem lehet, kénytelen kivágni a gennyes sebet. Nem irígylem azokat, akiknek az a feladatuk, hogy az ilyen eseteket orvosolják. Ugyanazért történik, amiért minden más bűn. Valójában titok, hogy miért követünk el önmagunk, testvéreink és az Isten elleni tetteket. Ha botláson ért testért látunk, föltétlen imádkozzunk érte. S ne feledkezzünk meg Szent Pál intelméről sem: "Pap ellen ne adj hitelt a vádnak csak két vagy három személy tanúságára" (1Tim 5,19).
Kedves Lelkiatya!

Kérdéseim a következők:
1. Hogyan tudnám legjobban kamatoztatni a talentumaimat? Egyáltalán mi számít annak?
2. Mik a biztos jelei a szerzetesi meghívásnak? Honnan tudjam, hogy Isten akarja-e vagy csak én magam találtam ki?
3. Ha Isten meghívott, mik a feltételei annak, hogy szerzetesnővér legyek?

Köszönettel, egy érdeklődő
A talentumot legegyszerűbben "adottságnak" mondhatnánk. Valami, amit az Isten adott, még pedig azért, hogy gyarapítsuk. Nagyon sok mindent tekinthetünk annak, voltaképpen minden jó tulajdonságunkat.
Ahhoz, hogy kamatoztatni tudjuk, legfontosabb azok ismerete. Elengedhetetlen dolog önmagunk ismerete. Ez nem is olyan magától értetődő, sok időbe és erőfeszítésbe kerül. Nyilván a különböző adottságokat más és más féle módon lehet gyarapítani, erre aligha van általános recept.
2. Biztos jelei nincsenek a szerzetesi meghívásnak. A szerzetesek éppen olyan sokfélék, mint amilyen sokfélék az emberek, van köztük ilyen is, olyan is. Talán az egyetlen, ami mindnyájukban közös, az az Isten hívása erre az életre. Enélkül, ugyanis, senki nem lehet szerzetes. Ugyanakkor ez az isteni hívás is éppen annyiféle, ahány szerzetes van, mindegyiküknél más és más. Nos, ezt a hívást, ezt a belső hangot kell kitisztítani. Egyébként erre való a hosszú jelöltidő is, a készület, hogy az évek során világosan kiderüljön, valóban Isten hívta-e abba a közösségbe, vagy csak "félreértette" a hívást. Ennek elbírálásában az elöljárók is segítenek. Amíg pedig be nem lép valaki a jelöltek közé, addig a lelkiatyja támogatja ebben.
A szerzeteshivatás egyik lényeges eleme az imádság szeretete. Enélkül aligha válhat valaki boldog szerzetessé. Imádság, vagyis az Isten közelsége, jelenlétének keresése - ez olthatatlan vágy minden egészséges lelkű szerzetes életében.
Ha komolyan gondolkodik valaki a szerzetesi hivatáson, akkor érdemes elkezdeni úgy élni, mint aki már oda készül. Még kint él a világban, de azzal a tudattal, hogy egyszer, talán hamarosan, belép a közösségbe. Ez a tudat sok mindent megváltoztat a világhoz, az emberekhez való viszonyában. Ha ebben továbbra is jól érzi magát, akkor lehet gyanakodni, hogy ebben az irányban kell továbblépnie.
Érdemes eljárni szerzetesi közösségekbe, monostorokba, beszélgetni szerzetesekkel, és mind eközben is tisztul az ember látása, hallása a lelki dolgokra.
Szerzetes az a katolikus ember lehet, aki már betöltötte a 18. évét, szabadállapotú, és szabad döntése alapján kéri fölvételét a szerzetesek közé.
Kedves Lelkiatya.

először is szeretném megköszönni a választ.-bár ismét kérdeznék valamit azzal kapcsolatban amiről írtam. Hogyan történik úgymond a rítusváltás? ha esetleg mégis..technikai része érdekelne a dolognak. a másik hogy ami a papságot illeti, nem a nősülés miatt gondolkoztam a dolgon, ezt őszintén mondom. lehetséges e levélben fordulni az illetékesekhez?
válaszát előre is köszönöm
Újra hangsúlyozom, nem természetes és nem is dicséretes dolog a rítusváltás. A legtöbb esetben nincs is rá szükség. Semmi akadálya nincsen annak, hogy bármilyen jogi lépés nélkül akár rendszeresen is eljárjunk egymás szertartásaira, ott részesüljünk a szentségekben. Habár értékesebb, ha a saját közösségünkbe járunk - miként azt nemrégiben valakinek már kifejtettem.
Ha komoly indok van a rítus megváltoztatására, akkor azt előbb a saját püspöktől kell kérni. A püspöki engedély birtokában fordulhat a váltani kívánó annak az egyháznak a püspökéhez, amelynek rítusát szeretné fölvenni. Ha mind a kettőtől megvan az engedély, akkor történik meg a rítusváltás, amelynek semmilyen szertartása nincsen, hiszen ez - mint mondottam - nem az egyházunk életének természetes eseménye.
Olvasom rendszeresen a katolikus hírpórtálokat. Legutóbb a pocsaji ökumenikus találkozóról olvasva kicsit furcsálom hogy megyés püspökünk - a korábbihoz képest- a jókapcsolatokat csak az ortodoxokkal építi ki. Mi az oka annak hogy főpásztorunk aki római katolikus iskolában érettségizett ennyire eltávolodjon a nyugati egyháztól. Úgy tudom Fülöp püspököt a pápa nevezte ki és egyházjogilag és dogmatikailag Rómához tartozik és nem Bukaresthez, Moszkvához...
Mire való ez a különcködés? Ennyire azért nem vagyunk keletiek. Ez inkább keletieskedés, ami nem áll jól egyházunk hírnevéhez. Köszönet Keresztes püspök úrnak aki jó viszonyt épített a római katolikus és görög katolikus egyház között
Emlékem szerint Fülöp püspök atyának ez volt az első hivatalos találkozása ortodox püspökkel. Ugyanakkor több alkalommal is vett már részt ökumenikus szertartáson, ahol református és evangélikus püspökökkel, illetve egyéb felekezet vezetőivel is találkozott. Beszélgetni, együtt imádkozni ortodox testvéreinkkel nem kárhozatos dolog. Az elmúlt két évben Erdő Péter bíboros több ortodox főpappal is találkozott, mégsem mondhatjuk rá, hogy eltávolodott volna a nyugati egyháztól.
Én örvendetesnek tartom ezt a közeledést, amely korántsem jelent távolodást a katolikus egyháztól.
Kedves Lelkiatya!
Örömmel és érdeklödéssel olvastam a második pocsaji ökumenikus püspöktalálkozóról:
http://www.magyarkurir.hu/?m_id=1&m_op=view&id=33930&rovat=1
A Magyar Kurír szerint itt Siluan ortodox püspök a következöt nyilatkozta:
"Siluan püspök kifejezte örömét, hogy e találkozó megvalósulhatott, és véleménye szerint a testvéri közeledés jó irányba halad az ősi bizánci rítus ?idősebbik?, ortodox és ?fiatalabb?, keleti katolikus ága között."
Bár nem régen írt/írtak itt röviden a különbözö rítusokról, szeretném mégis megkérdezni, hogyan értelmezhetö értelmezendö ez a kijelentés görögkatolikus szempontból. (Hogy ortodox szempontból hogyan lehetne értelmezni, gondolom, ahhoz persze Siluan püspök úrnál kellene érdeklödni.)

Az "alapproblémám" az "ág" képpel van. Elöször is nem tudom, hogy liturgikus, egyházfegyelmi vagy más a tradícióval összefüggö értelemben kellene érteni.
A "keleti katolikus ág" megnevezést azonban sehogyan sem tudom értelmezni. Úgy érzem, nehezen alkothanak a szír-malabár, szír-malankár, a kopt-katolikus, maronita stb. egy(etlen) "ágat". Számomra szokatlan a görögkatolikusokat "keletinek" tartani, de lehet, hogy tájékozatlan vagyok.
Vagy esetleg úgy kellene értelmezni, hogy van a törzs, vannak nagy ágak, amelyeknek "gallyai" vannak (amelyek ha elég nagyok persze ágaknak is tarthatók) - a megnevezésük azonban kérdéseket vethet fel.

Szívesen bízom abban, hogy a közeledéssel jobban értjük egymást - nagyon örülök, hogy létre jött az ima-közösség, és remélem sok gyümölcse lesz - de az együttes ima mellett azért biztosan kérdezhetünk is egymástól.

Jól értem, hogy a történelmi események hosszú évszázados különbözö értelmezése legalább is a tradíció megitélésének (látszólag ?) más és más értelmezését eredményezte, és ez hathatott Siluan püspök úr megfogalmazására, vagy csak én nem találom hozzá a kulcsot?
Nagyon köszönöm a választ!
Természetesen helyes megfogalmazás, ha a görögkatolikusokat "keletiek"-nek mondjuk. Ők keleti szertartású katolikusok. A rítusuk mindenképpen keletinek nevezhető, de még az eredetük is.
Ha az Egyház történelmi fejlődését tekintjük, akkor az egyetlen törzsből két nagy ág vált el - meg persze, számtalan kisebb is - amelyek mind fájdalmas elszakadást jelentettek, és szétszakítottságukban ma is azt jelentenek. Ilyen értelemben Krisztus egyházának alakulása nem annyira élő fához, mint inkább kacskaringós útelágazásokhoz hasonlítható.
Ha viszont a rítusok fejlődése szempontjából közelítünk, akkor a megjelenő új ágak valóban élő, gazdagító, gyümölcsöző megjelenései ugyanannak a törzsnek. Minthogy ez a két szaporodás mára hihetetlenül összetett valóságot teremtett, teológus legyen a talpán, aki kiigazodik az ágbogai között. Kelet és Nyugat között a rítusok különbözősége már nagyon régen elindult, egymást és az egész Egyházat gazdagítva vele. A fájdalmas szakadást a történészek az 1054. évhez kötik. Nem árt tudni, hogy ez a szakadás hazánkban, a Kárpátmedencében még hosszú ideig észre sem vehető maradt, nálunk egészen a XIII. századig békésen megélt egymás mellett a két rítusú kereszténység.
A Kárpátmedencében és annak környékén élő görögkatolikusok eredete a XVI. századra vezethető vissza. 1596-ban volt az első unió (Breszt-Litovszk), a hazánkat közvetlenebbül érintő pedig 1646-ban (Munkács). Ezekben a századokban egyre több, kisebb-nagyobb ortodox közösség kérte Rómától az egyesülés lehetőségét. Ha így tekintjük, akkor a hazánkban élő görögkatolikusok születésük szerint jóval fiatalabbak, mint az "idősebb testvér" az ortodox egyház. Tehát lehet jól értelmezni Sziluán püspök atya szavait. Már az is örvendetes, hogy testvérnek nevezett bennünket, ahogyan II. János Pál pápa is testvéregyháznak mondta az ortodox egyházat.
Érdekes és hasznos összesítést ad minderről a www.depositum.hu/k-ny.html című honlap, érdemes rákattintani.
DJK!"Ma legbizonyosabban arról ismerhető föl, hogy ortodox vagy katolikus keleti szertartáson vagyunk-e, hogy említik-e megemlékezéskor a Pápa nevét vagy nem"
...Tehát a szentségek érvényesek a katolikusok számára is,és ezek szerint nyugodtan akár be is vállalhatnám a keleti rítusú vasárnapi és unnepi liturgiákat úgy,hogy kihagyom a katolikus szentmiséket, és így nem lehetek "bun terhe alatt". Vagyis ezek szerint mindegy hogy katolikus misén vagyok-e vagy keleti /pravoszláv/ liturgián.
Igen, az ortodox egyházban kiszolgáltatott szentségek érvényesek a katolikusok számára is.
Szeretném azonban fölhívni a figyelmét, hogy a liturgiákat nem "bevállalni" kell. A katolikusoknak a helyük a katolikus egyházban van, az ortodoxoké pedig az övékben. Elmehetünk egymás szertartásaira, de ha van lehetőségem katolikus rítusban részesülni a szentségekben (gyónás, eukharisztia), akkor oda kell mennem, ott a helyem. Még a katolikus egyházon belül sem dícséretes az a magatartás, ha az ember - bár a lehetősége megvan rá, de - nem a saját egyházközségének a liturgiáján vesz részt. Ott a közösségem, ott a helyem. Tehát mégsem mindegy, hogy katolikus misén vagyok-e, vagy keleti liturgián.
Ha azonban valami ok miatt nincs lehetőségem elmenni katolikus szertartásra, akkor megtehetem, hogy ortodox templomba megyek el, és ott részesülök a szentségekben.
Fontos ehhez hozzátennem, hogy ez a katolikus egyház álláspontja, amelytől legtöbb helyen eltér az ortodox álláspont. Ők hivatalosan nem szolgáltatják ki a szentséget, csakis ortodox hívőknek. Ennek teológiai, egyháztani okai vannak, hosszas volna most elmagyarázni. Tehát, ha tiszteletben akarom tartani a másik egyház szokásait, akkor, bár az én egyházam megengedné, mégis jobb, ha igazodom az ortodox gyakorlathoz, és megvárom, hogy katolikus templomban gyónhassak, áldozhassak.
    ... 228 229 230 231 232 
233
  234 235 236 237 238 ...