A szerkezete azonos: előbb az igei vagy tanítói rész, amelyben bűnbánati imák is vannak, aztán a Szentírásnak egy része (rómaiaknál néha van ószövetségi szakasz is, a görögkatolikus Liturgián nincs), utána újszövetségi szakasz, majd végül az Evangélium, utána pedig a prédikáció. Ezt követi az áldozati rész, amikor az adományokat hozzák az oltárhoz, ott a pap elmondja a megemlékező imádságot, amely tartalmazza az utolsó vacsora fölidézését, Jézus szavainak megismétlését. Ennek a végén imádkozzuk a Miatyánkot, majd ezt követi a szentáldozás, végül pedig az elbocsátás vagy záró áldás. Ezek azok a fő részek, amelyek mindkét rítusban, sőt, talán minden egyes rítusban megtalálhatók. A részletekben aztán van sok különbség is.

Ezek a keleti rítusok léteznek: ? az alexandriai rítushoz tartozik: a kopt és az etióp egyház ? az antióchiai rítushoz a szír (vagy nyugati szír), a maronita, a malankár egyház ? a káld rítushoz a hasonló nevű káld egyház, melyet hagyományosan keleti szír (ritus) egyháznak is neveznek, valamint a malabár egyház ? a bizánci (konstantinápolyi) rítus leágazásaiként ma mintegy tucatnyi egyházat tartunk számon: melkita, ukrán, rutén, román, szlovák, magyar, italo-albán, albán, orosz, fehérorosz, görög, macedón és a bolgár egyház ? az örmény rítusból az örmény egyház alakult ki.

Nem tudom. De azt sem tudom biztosan, hogy mennyire helytálló ez a megállapítás. Én inkább azt érzékelem,hogy mi magyarok busongó nemzet vagyunk. Még a legtöbb régi mulatós népzenénk is feszes, de inkább lassú - mondjuk a német, francia vagy mediterrán népekéhöz hasonlítva. Azonban én ebben nem föltétlen csak rossz dolgot látok. Ez azt is eredményezheti, hogy mélyebb gondolkodásúak vagyunk, azzá válhatunk. A csöndes, szomorúságra hajló ember jobban elgondolkodik a világ dolgain. Úgyhogy lehet ez jó tulajdonság is akár. Bár Ön nem erről beszélt, hanem kifejezetten a rosszindulatról. Én ezt nem tapasztalom. Van ilyen is, de talán mégsem lehet mondani, hogy mindnyájan ilyenek vagyunk. Az általánosítás mindig félrevezet. Ha van is ilyen tapasztalatunk, ilyenkor nem tehetünk egyebet, mint hogy a magunk magatartásával próbáljuk a mérleget a másik irányba billenteni. Azzal válaszolunk, hogy mi viszont örülünk a másik sikerének, nagyon örülünk. Ezzel egy kicsit helyrehozhatjuk honfitársaink hiányosságait. Szerintem ez a törekvés sokkal fontosabb, mint a rossz tulajdonságon való merengés.

Kezelje a helyzetet minél tudatosabban! Már az is igen jó eredmény, hogy látja a helyzetét, fölismeri, hogy mi váltja ki a tapasztalt rosszindulatot, s persze azt is, hogy ez így tarthatatlan. Ilyenkor érzékelhető a magyar szó többlet tartalma: ha mérges vagyok, az legfőként engem mérgez, méreg van bennem, s ez lassan engem öl, engem tesz tönkre. Hogyan szabaduljon ettől a méreg-anyagtól? A tudatosságnak egyik lépése, hogy gondolatban jól elkülöníti ezeket a személyeket. Nem csak úgy nagy általánosságban van rossz érzése, hanem az egyik személy jobban, a másik kevésbé idegesíti, sérti. Nos, készítsen egy listát, azon helyezze el ezeket a nehezen elviselhető személyeket. Legjobb, ha le is írja egy papírra ezeket a neveket. Valószínű, csak e sorok olvastán is már kapásból tudja, hogy ki kerül ennek a listának a legelejére. Rendben van. De írja oda a többieket is. S próbálja meg a lelkében egyenként kezelni őket. Egyenként vizsgálja meg, hogy kinek mit "köszönhet", mi bántja vele kapcsolatban. Ne a csúcson levővel kezdje, mert az inkább elhomályosítja az egész folyamatot. Kezdje a legalulra írt személlyel, akivel csak kicsi összetűzése van csak. Töprengjen el rajta, hogyan lehetne kezelni, mit kellene tenni, hogy oldódjék kettejük között a feszültség. Persze, csakis imádsággal érdemes végezni ezt a lelki munkát. Kérje a Szentlelket, hogy vezesse a gondolatait ebben a kapcsolat-tisztító munkában. Jusson el oda ezzel az egy, kiválasztott emberrel kapcsolatban, hogy a megfelelő előkészületek után meg is szólítja. Nem kell semmi nagy békülékenységet kezdeményeznie, csak a belső önbékítő munka után beszélgessen el vele bármiről. Esetleg szerezzen neki valami apró örömet. Ez jót fog tenni. S ha már egyik személlyel ezt megtette, lásson hozzá a következőhöz! Lehet, hogy sziszifuszi munkának tűnik, mert közben meg kapja az újabb sebeket, de ezzel ne törődjék. A lelkének ez a munkálása egyáltalán nem vész kárba. Mindeközben érdekes egyéb folyamatok is el fognak indulni Önben. Szóval, ez a tanácsom, hogy a rendszeres szentgyónáson, az értük való imádkozáson túl (ez, gondolom, magától értetődő), kezelje minél tudatosabban a helyzetet, s ne engedje, hogy mint egy lávafolyam elhatalmasodjék ez a rossz és gyilkos érzés.

A kislányt az édesanyja után görögkatolikusnak kell keresztelni. Mivel a keresztszülő legfőbb feladata, hogy felelősséget vállaljon a gyermek keresztény neveléséért, ezért csak olyan lehet keresztszülő, aki maga is tisztában van azzal, hogy ez mit jelent, aki tájékozott a keresztény tanításban és komolyan is veszi annak megélését. Hiszen, ha csak beszél róla, de nem éli, azzal nem tudja átadni. Az a legjobb keresztszülő, aki egyszerűen élete példájával vonzóvá tudja tenni a keresztgyermeke(i) számára a Krisztus-követést. Mindezekből világos talán, hogy nem megkeresztelt ember nem lehet keresztszülő, hiszen hogyan tudná megtanítani keresztgyermekét a keresztény életre. Ugyanakkor, mint írja, a párja római katolikus, tehát ő lehet keresztapa, s mellette pedig Ön is lehet, mintegy tanú a keresztségben. Ha pedig komolyan foglalkozva a hittel, Ön is eljut oda, hogy fölvegye a keresztséget, akkor akár azt is lehet mondani, hogy utólag tanúból keresztszülővé válik. Erre mindenképpen buzdítom. Amíg azonban Ön nincs megkeresztelve, addig csak a párja lehet keresztszülő.

Kedves M.! Mint láthatja, nem közöltem a teljes történetet, nehogy fölismerhető legyen bárki számára. Bár vélem, hogy a házastársa vagy ismerősei nemigen olvassák ezt a rovatot. Sokat töprengtem, hogy mit tanácsoljak, de továbbra is az első gondolatom erősödött meg, hogy lépjen nyugodtan tovább. Az, hogy az Istennel együtt legyen, hogy a templomban békét találjon, hogy az életében békében éljen, én úgy látom, most ez a legfontosabb feladata. Leírása szerint arra kell gondolnom, hogy még a házasságkötésük sem volt érdekmentes, bár akkor még nem volt ennyire nyilvánvaló a munkában való kihasználás. Úgy tűnik, hogy az életkörülményei is megengedik, hogy váltson. Nyilván attól óva inteném, hogy más kapcsolatot keressen, de Ön is arról ír, hogy szívesen marad a magányban, és a szentségekkel való élet is mindennél fontosabb a számára. Az Istennel való élet mindennél fontosabb. Éppen ma olvassuk a templomainkban, hogy aki jobban szereti apját vagy anyját, feleségét vagy gyermekeit mint engem, nem méltó hozzám. Persze, az Ön esetében már nem is a jobban szeretés kérdése merül föl, hanem inkább a menekülésé. Bátorítom, hogy meneküljön az Úrhoz. Tegye meg ezt a határozott lépést.

A Magyar Kuriron olvasható, hogy ezzel a kérdéssel most szeptemberben foglalkozott a Püspöki Kar. (https://www.magyarkurir.hu/hirek/ulesezett-magyar-katolikus-puspoki-konferencia-99642) Tóth Tamás hangsúlyozta, hogy a konferencia tervei szerint hazánkban már október 1-jére fel fog állni ez a rendszer, amely honlapokon keresztül lesz először elérhető. Az erről szóló közlemény itt olvasható: https://www.magyarkurir.hu/hirek/-bocsanatot-kerunk-magyar-katolikus-puspoki-konferencia-gyermekvedelmi-kozlemenye

Kedves Kristóf! A rítusváltást a két érintett püspök engedélyével lehet végezni. Az illető levélben értesíti szándékáról a saját püspökét, és megfelelő indoklással kéri tőle a rítusváltás engedélyét. Amennyiben a püspök a jelzett indokokat elfogadhatónak és hitelesnek tartja, megírja a rítusváltás engedélyét. Ennek birtokában a hívő kéréssel fordul a másik rítus püspökéhez, s kéri az új rítusba való fölvételét. Ezt már többnyire az új rítus püspöke különösebb vizsgálódás nélkül megadja, hiszen az előző püspök engedélyében már benne volt a kérés megvizsgálásának eredménye. A püspöknek bármelyik hívő írhat levelet közvetlenül. Ugyanakkor érdemes a helyi plébánost/parókust is bevonni, ugyanis a püspök minden bizonnyal tőle is kér tájékoztatást, hogy a kérést indokoltnak tartja-e.

Természetesen. Egyrészt minden bűnünket érdemes és helyes meggyónnunk, a gondolatban és tettben elkövetett bűnöket egyaránt. Különben terheikkel együtt csak tovább hordozzuk őket, s nem tudunk tőlük szabadulni. Egy pszichológusnak is el lehet mondani, de az efféle módszer csak ideig-óráig ad megszabadító érzést, az igazi tehertől csak Krisztus tud végérvényesen és örökre megszabadítani. Tehát érdemes meggyónni. Ezt annál is inkább tegye meg mihamarabb, hogy szentáldozáshoz is lelkiismeretfurdalás nélkül járulhasson. Óriási erő, nem csak megtiszító, hanem a jövőre vonatkozóan is erőt adó ajándék ez. Élnünk kell vele!

Nagyon sok múlik azon, hogy Ön hogyan kezeli ezt a helyzetet. Teljesen jogos lehet az érzése, hogy "bántja az az igazságérzetét ez a felállás". De ezzel valójában csak önmagát mérgezi, saját magának árt, a helyzeten pedig nem segít. Ha tud imádkozni ezért a munkatársáért, az már nagyon jó. Az segít Önnek is, hogy nagy lélekkel fogadja ezt a helyzetet, ne pedig kicsinyesen. A továbblépés iránya pedig az, hogy próbáljon meg teljesen függetlenedni tőle. Mint ha ott sem lenne. Ha nem túl sokat dolgozik, akkor ez nem is olyan nehéz. Végezze szépen a munkáját odaadóan, becsülettel. Nem szükséges túludvariaskodni, hogy ez a munkavégzés vagy munkahelyi magatartás neki is tetszék. Ezzel nem azt mondom, hogy borsot törjön az orra alá, csak ne befolyásolja Önt az ő magatartása. Legyen ennél magabiztosabb, erősebb. Ha Istenbe kapaszkodik, akkor ezt meg tudja tenni. Miért érdekli az, hogy ő hogyan viselkedik? Lenézi, kicsinynek tartja, netán gúnyolják? Ez mit számít? Úgy peregjenek le Önről az ilyen szavak, mint viaszos bundáról az esőcseppek. Föl sem veszi, de még csak észre sem veszi. Legyen nagylelkű a munkatársai kicsinyességével szemben! Fogadja el, hogy ők ilyenek! Ne akarja megváltoztatni őket! A helyzetet igen, de azt ezen az úton tudja megtenni, hogy fölülemelkedik. Ez lehet, hogy bosszonkodást fog kiváltani belőlük, de ezzel se törődjék. Ha esetleg nehéznek érzi ezt az utat, a megalázást nem tudja könnyen elfogadni, akkor mondja a Jézus-imát, ismételgesse magában: Uram, Jézus Krisztus, könyörülj rajtam!" Tehát ne a bántó gondolatokon rágódjék, hanem figyelmét az Úrra irányítsa! De ha nem kell ennyire komolyan az imába kapaszkodnia, akkor csak nevessen, derüljön mások kicsinyességén. Ne bántóan, ne lenézően, hanem megértéssel.

Kedves Tibor! Minden bizonnyal a Szentlélek indíttatása nyomán indult el Önben ez a szándék. Nagyon helyesen teszi, ha követi is. Mindenképp azt tanácsolom, hogy ne egyedül fogjon ebbe bele, hanem keressen föl az Ön számára megbízhatónak tűnő szervezetet, akik ezzel foglalkoznak. Éppen Borsod-megyében a görögkatolikus egyházunknak nagyon sok ilyen tevékenysége van. Egész egyszerűen azt javaslom, hogy keresse föl az Önhöz legközelebbi atyát, és beszélgessen el vele, tőle kérjen tanácsot, hogy lakóhelye közelében hová fordulhat ezzel a szándékkal. Persze, más felekezetek is ott vannak, bármelyiknek a képviselőjét megkeresheti, hogy el is induljon ezen az úton, ne pedig csak helyben maradva ábrándozzék, hogy jó volna segíteni. Előtte pedig - javaslom - hogy imádkozzék, kérje az Istent, hogy ezt a mindenképpen helyes szándékát segítse a legjobb mederbe terelni.

Igen, van erre lehetőség. Nem teljesen egyszerű dolog, hiszen a helyben lakó pap az illetékes a temetésre. Egyszerű az eset, ha könnyen meg lehet vele beszélni, hogy valami ok miatt egy másik papot kérnek meg (netán családtagot, vagy közeli barátot, akik pap). Ha azonban valamely ellenszenv miatt nem szeretnék a helybéli pappal temettetni a hozzátartozójukat, akkor nyilván kicsit nehezebb ennek kivitelezése, hisz félő, hogy az érintett helybeli pap nem fogadja szívesen az ötletet. De meg lehet találni ennek is a módját. Ez esetben annak a papnak kell bölcsnek, alázatosnak lennie, aki majd temetni fogja a halottat, hogy ezt a kényesebb részét megbeszélje a paptestvérével.

Azt, gondolom, leszögezhetjük, hogy a gyermekünket megölni nem szabad. Bármilyen betegségben szenved is. A méhen belüli magzatgyilkosság csak annyiban különbözik, hogy az ember úgy gyilkol, hogy nem néz oda. Nyilván jobb, ha nem látja, hogyan szenved a gyermeke, amikor az ő beleegyezésével megölik. Az a megrendítő tapasztalat azonban, hogy az édesanya később majd még látni fogja ezt a szenvedő, megölt kis gyermekét. És nem is tud tőle szabadulni, hiszen már nem a fizikai szemei előtt van, már nem fordíthatja el róla tekintetét. Igen fájdalmas tapasztalat ez, s az egyházunk külön lelkigyakorlatokkal próbál segíteni az ilyen édesanyákon, édesapákon. A magzatgyilkosságnak ez a szörnyűsége a beteg gyermekekre is vonatkozik. Senkit sem tudunk megóvni a szenvedéstől. Nincsen ember, aki nem szenvedne így vagy úgy, kisebb vagy nagyobb mértékben. Nyilván, aki eleve súlyos betegséggel születik, annak minden bizonnyal sokkal több jut belőle. Bár, tegyük hozzá, ez sohasem összehasonlítható. A szülőkön múlik, hogy a gyermek boldog lesz-e vagy sem. Vannak nagyon szép példák arra, hogy a szülők már magzat korában elfogadták beteg gyermeküket, gyermekük betegségét, s ez egyáltalán nem vette el a boldogságukat, sőt, épp ellenkezőleg. Nagyon boldog család lettek a beteg gyermekkel együtt is. Erre a boldogságra hívott meg mindnyájunkat az Isten, amelyet a szenvedések közepette is meg lehet találni. A szemünktől, a látásunktól, a szívünk állapotától függ, hogy megtaláljuk-e, s át tudjuk-e adni ezt a boldogságot másoknak. A beteg gyermeket váró szülőknek nagy feladatuk, hogy annyira erősödjenek meg az Istenben, hogy képesek legyenek meglátni, s gyermekeikkel megláttatni ezt a szenvedés függönyén átragyogó boldogságot.

Ne féljen a váltástól, változástól! Ha lépni kell, lépjen bátran tovább! Ez nem föltétlenül külföldi munkát jelent, de akár az is lehet. Nézzen jobban körül! Hála Istennek, ma Magyarországon is nagyon sok lehetőség van. Ha eljön otthonról, már az is eleve nagy változás, ha új munkahelyet talál akárcsak a jelenlegi lakóhelyén, már az is jelentős változás. Ha el is költözik más helyiségbe, az újabb változást jelent. Aztán ha arra nyílik lehetősége, hogy külföldre menjen, az is lehetséges, új világ, új kultúra, amelyet közben megismerhet. Ez néhány évi jó lehetőséget kínálhat. Ám a legtöbb külföldön élő és dolgozó magyar honfitársunk azért azt mondja, hogy jobb itthon, s egy idő után mindenképp szeretnének hazatérni. Ez így természetes. Önnek is hasonlót javaslok. Ha úgy adódik, menjen ki bátran, s aztán majd, amikor hazajön, itt is sok változás lesz. Az életünk folyamatos változás. Csak az Istenhöz maradjunk hűségesek minden körülmények között, akkor nem véthetjük el a lépéseket és a fő irányt.

Én is azt látom, hogy nem mindenki egyformán érzékeny erre a dologra. De nem biztos, hogy csupán a korosztályok között van ez a különbség. Nyilván igen jelentős szemléletváltásról van szó, amely a fiatalabbaknál könnyebben megvalósítható. Idős korban már nehezebben változtat az ember. Ez természetes élettani sajátosság, ha odakerülünk, miránk is ez lesz jellemző. (Én már kezdem tapasztalni magamon :-) Óriási átalakulásra van szükség, hogy ráébredjünk, nem élhetünk tovább úgy, mint eddig. Hála Istennek, ma már egyre több szó esik erről, s ennek következtében lassan fog is változni az emberek gondolkodása. Ebben az Egyháznak is van szerepe, igaz. De ne feledjük, az Egyház nem erre a világra, hanem az eljövendőre készít fel, amelynek ez itt csupán csak előszobája. Persze, ha összerondítjuk az előszobát, ha nem becsüljük mostani világunkat, akkor ezzel eljátsszuk a továbblépés reményét is. Az Egyház alapvetően nem azt tanítja, hogy éljünk környezettudatosan, hanem, hogy legyünk szentek. A szentek egészen bizonyosan megbecsülik a világot és nem szennyezik a környezetüket.