Kérdezzen bizalommal a lelkiatyától!


Biztonsági kérdés:
Mennyi egy meg húsz? (a választ számmal kell beírni)


küldés
eddigi válaszok
Kedves Lelkiatya! Nagyon köszönöm ismét a bölcs válaszát! Azt írta, hogy nem baj ha máshoz is járok gyónni-mondjuk gyakrabban-de lelkiatya csak egy legyen. Ezt a tanácsot kaptam az ortodoxoknál is. Nem a "bűnök szelektálása" miatt járnék 2 atyához (a bűneim nagyjából ugyanazok, nem tudom más hogy van vele, így nem titkolok el egyiktől se semmit!), hanem mert a lelkiatyám szórványban szólgál, a lakhelyemtől messze került, valamint azt kérte, hogy 2 havonta vagy félévente járjak hozzá. Félek attól, hogy ezek után rabolom az idejét, habár nagyon ragaszkodom hozzá, olyan, mintha az apám lenne, ezért sem hagynám ott, de újabban úgy érzem, hogy gyakrabban kell mennem, mert nagyon kiborultam lelkileg (ezt kevés ember érti meg, szomorúság gyötőr és "fázom lelkileg", ezt nem tudom mással magyarázni. Lehet, hogy még nem sikerült Istennel olyan szoros kapcsolatot kiépítenem és rendbe kell hoznom az évek óta hanyagolt lelkiéletem, volt, hogy csak évente mentem gyónni.) Ezen okokból árnék egy másik állandó atyához is, akiről tudom, hogy rendszeresen gyóntat egy kolostorban, így jobban tudnék rendszeresen járni. A pontos megoldást még én se tdom és imádkozom azért, hogy a lelkiatyám "szent-életű" legyen, mert szentembernek ismertem meg! A reverenda-kérdéshez csak annyit szólnék hozzá, hogy az "elmúlt rendszer itt is megtette a hatását". A lakásunkhoz közel lakik néhány idős, római katolikus pap, akik ha kilépnek az utcára, még véletlenül se vesznek nemhogy reverendát, de még papi inget és keresztjelvényt sem a gallérjukon. Tegnap is találkoztam eggyel, aki csíkos ingben, nyakkendőben és mellényben ment végig a templomban, még nem is látszott rajta, hogy pap. Idős emberekről van szó, akiknél beidegződött a világi öltözet hordása, elszomorodtam, mikor megláttam őket. Belegondoltam, hogy a görög lelkiatyám (a "szentember") soha sem megy sehova papi ing, colláré és kereszt nélkül. Már messzről is látszik, hogy pap! Nincs is világi ruhája, még a kabátja is fekete és a sapkája orosz papi sapka. A többiek példát vehetnének róla! Ezzel szemben a parókusunk pulóvert és farmert (totális világi öltözetet) hord az utcán, papi inget is csak nagy ritkán vesz föl-fiatal atyáról van szó-csak akkor ha bemegy a rádióba szerepelni. Nem ártana itt is valami szabályozás! Ma már nem olyan világot élünk, hogy egy papnak félnie kellene. Igazam van?
Üdvözlettel: Marika
Kedves Marika!
Javaslom - mint sokaknak -, hogy próbáljon meg havonta gyónni. Jót tesz a lelkének. Ha a lelkiatyját csak ritkábban tudja fölkeresni, nem olyan nagy baj, tartsa vele a kapcsolatot, ahogyan tudja. Egyébként érdemes a más papnál végzett szentgyónást azzal kezdeni, hogy megmondja, van állandó lelkiatyja, csak most idejött letenni a bűneit. Akkor a gyóntató pap is tudja, hogy a föloldozás mellett elegendő néhány lelki tanácsot adni, s nem lelkivezetésről van szó.
Tudja, van az életünkben, a lelkiéletünkben is mélypont, nehéz helyzet. S még az sem biztos, hogy mi okozzuk. Származhat a mi restségünkből is, de lehet alulról jövő támadás, vagy fölülről jövő próbatétel. Azzal nem érdemes sokat vesződni, hogy melyikről is van szó. A gyógyszere mindegyiknek ugyanaz: hűségesen kitartani az imádságban és a szentségi életben. A legnagyobb baklövés ilyenkor azon rágódni, hogy most milyen rossz nekem, töprengeni, hogy miért is van ez így. Ez sehova sem vezet. Az előrelépés lehetősége pedig mindig adott: Isten felé.
A papi öltözetről. Véleményem szerint sokat adhat, ha látják az emberen, hogy pap. De sokat árt, ha csak az öltözetén látják. Talán ez utóbbira gondolva öltözködnek némely papok (néha még szerzetesek is) egészen világi módon. De én is úgy látom, hogy többet segít - kifelé is, befelé is - ha személyünkön keresztül is láthatóvá tesszük az Egyházat.
Kedves Lelkiatya!

Azzal a kéréssel fordulok Önhöz, hogy segítsen nekem keresni Hatvan város környékén egy Görög Katólikus templomot.
E környékre költöztem, de eddig még csak Római Katólikus misére tudtam elmenni, Lőrinci városában, mivel nem találtam a környéken Görög Katólikus Egyházat.
Előre is köszönöm! Erika
Kedves Erika!
Hatvanhoz legközelebb, mintegy 30 km-re, Gödöllőn van görögkatolikus közösségünk. A vezetője Sivadó János atya. Bizonyára szívesen fogadja Önt ő is és az életerős közösségük is. Címük: 2100 Gödöllő, Szőlő u. 18. I/6. Tel.: (28) 423-837 ; emil: sivado.janos.lelkesz@gmail.com

Dicsértessék a Jézus Krisztus és Áldás Békesség! Reformátusként kereszteltek és úgy is nőttem fel, nálunk nem létezik a gyónás. A Bibliából levezetve egyetértek a gyónással a gyakorlattal még ha nem teljesen tartom szentségnek illetve ebben a kérdésben bizonytalan vagyok. A kérdésem az lenne, hogy ilyen esetben gyónhatok-e?
Sajnos nem. Ahhoz, hogy valaki a szentségekben részesüljön, a bérmálás szentsége is szükséges. A Szentlélek kegyelme nélkül semmitsem tehetünk.
Ugyanakkor javaslom, hogy legyen lelkivezetője, még ha nem is gyónhat meg. A lelkivezető sokat tud segíteni Önnek azzal, hogy meghallgatja és tanácsokat ad. Lelkivezetője, természetesen, lehet református is. Föloldozást azonban csak katolikus (és ortodox) pap adhat katolikus (és ortodox) hívőnek.
Kedves Lelki atya!
Az index-es felvételen Fülöp püspök atya a kereszténység tréfás oldalát is megmutatja - véleményem szerint bohóckodás nélkül, hitelesen.
http://index.hu/video/2011/01/06/matol_szentelt_viz_folyik_a_dunaban/
(0.45-töl 01.00-ig és 3.00-tól) Szerintem ez fontos, söt valószínüleg ezt a stábot megdöbbenti egy kicsit pozitív értelemben - nem véletlenül adják le az anyagot.
Jézus Krisztus is több humoros dolgot tesz az evangélum tanítása szerint. Nagy önbizalom és "ráhagyatkozás" jellemzi ilyenkor - nem érdekli, hogy "ha és akik félre akarják érteni", félre értik.
Azt szeretném kérdezni, hogy voltak olyan alkalmak, amikor akár prédikáció vagy valamiféle liturgia közben valamit sikerült humorral megoldani? És esetleg olyat is amikor nem? L?tott-e esetleg valamiféle különbséget a hozzáállásában, vagy egszerüen mindkét esetben csak a körülmények hozták úgy? Kérhetjük-e a Szentlelktöl a jó (!) humor ajándékát, és hogyan?
Nagyon köszönöm!
Úgy tudom, XXIII. János pápa volt az, aki mindennapi imájában egy csepp humort is kért. Föl is vidította a környezetét. A humor abban is segít, hogy ne vegyük magunkat túlságosan komolyan. A gőgös ember nem ismeri, nem érti a viccet. Következésképp az igazi humor segít az alázatban is. De csak a tiszta, egyszerű derű. Nem humor az, amin nem tud mindenki fölszabadultan nevetni. Ha valaki kimarad belőle (nem azért, mert nem érti a poént és meg kell neki magyarázni), hanem, mert ellene irányul, nos, ezt nem lehet humornak nevezni, ez inkább kegyetlenség. Ezt azért mondom, mert sajnos, erre számtalan példa adódik.
Prédikációban? Ott kevésbé van helye, mert elveheti a tartalom komolyságát. Persze, lehet alkalmazni, ha nem öncélú, ha valóban segíti a megértést. Egyik paptestvérünknek sziporkázó képessége van hozzá. Aki ismeri, már tudja is, hogy kire gondolok. Ha viszont valaki csak azért dob be egy-egy viccet, hogy a hallgatóit megnyerje vele, az már el is árulta magát, hogy a saját tanúságtételét nem tartja eléggé vonzónak.
Előadásokban, beszélgetésekben azonban kifejezetten üdítő, ha valaki tudja alkalmazni. Hogyne lehetne kérni ezt a másokat is gazdagító ajándékot.
Kedves Lelkiatya!

Római katolikus vagyok, kicsivel több mint egy éve veszem komolyan a vallásom, amennyire csak lehetséges. Van egy menyasszonyom, aki ennek hatására tért meg, együtt járunk szentmisére, amikor csak tehetjük, együtt végezzük a zsolozsmát itthon, és minden nap mondjuk a rózsafüzért. Ugyan együtt élünk, de szigorú tisztaságban, jegyességünk ezen szakaszát véletlenül sem akarjuk "látszat-házasságként" megélni, sokkal inkább egy lehetőségként, hogy megtanuljuk az egymásra utaltságot, az önfeláldozó szeretetet, és családaink nemtetszése nélkül tudjunk tisztulni, és tökéletesedni és felkészülni a házas életre.

Egy ideje van egy kósza gondolat a fejemben, egy érzés, hogy Istent a lehető legtökéletesebben akarom szolgálni, és a házasságot ehhez "kevésnek" látom.

A kérdésem az lenne, hogy minden esetben az Atyaisten hívása az, ha valakiben megfogan egy gondolat, és elkezd vonzódni a papság felé, vagy lehet kísértés, próbatétel?

Családomban bizonyos értelemben van hagyománya a papságnak, dédnagyanyám (aki orosz volt és ortodox) pap családból származott. Édesapja és egyik bátyja is pap volt, és visszamenőleg kb. kétszáz évig majdnem minden férfi felmenője.

Köszönöm válaszát!

Ignác
Kedves Ignác!
Kísértésnek és próbatételnek semmiképp sem tekinthető, ha valaki a papság vagy a szerzetesség felé érez vonzódást. Ez inkább annak a jele, hogy lénye mélyén megvan benne az a keresztény tudat, hogy csak teljes odaadással lehet, szabad és érdemes követni Krisztust. Ez nem csak a papok és szerzetesek életében igaz, minden kereszténynek így kell(ene) élnie. Krisztus nem elégszik meg a félszívvel követéssel.
Mégis, nyilvánvaló, hogy nem mindenkitől kéri a papi szolgálatot, vagy a szerzetesi életmódot. A Krisztus-követés módja különbözhet, de nem a hőfoka. Az igaz, hogy vannak téves indíttatású, félre értelmezett hivatások. Ám ezek sem kísértések, inkább a buzgóságnak még nem kellően letisztult formái.
Ha Ön együtt él egy ifjú leánnyal, akit jegyesének tekint, és mégis meg tudják őrizni a testi tisztaságot, minden elismerésem az Öné. Ezzel együtt is nem javaslom ezt az állapotot. Két fiatal szerelmes életének az összekötése nem csupán a testi egyesülésükre vonatkozik, hanem annak vele együttjáró minden gyönyörű elemére is. Talán nem is igazán egészséges ez a fajta életmód, hisz nem kis mértékben befolyásolhatja a későbbi együttélésüket is.
Hogy ezt mégis meg tudják valósítani, csak hihetetlenül mély lelki elszántságból fakadhat. Kérdés, hogy ez a teljes elszántság mindkettejükben egyként megvan-e. Mindenesetre szoros összefüggést látok az Ön által fölvetett gondolattal is, hogy még ezt is "kevésnek" találja.
Tegyük hozzá, a papság vagy szerzetesség nem több, hanem másfajta hivatás.
Az a tanácsom, hogy hosszabb időre vonuljon félre, és úgy keresse szíve mélyén az Isten akaratát. Félő, hogy bármilyen imádságos is az együttlétük, az erősen befolyásolja a döntés irányát. Persze, legjobb az volna, ha külön költöznének, és úgy készülnének a jövőjükre, bármi legyen is az.
E szöveg helyére írhatja a lelkiatyának szánt kérdését...kedves lelkiatya.fog sikerülni a vizsgám?
Azóta, remélem, már sikerült is.
De ami igazán lényeges, az az, hogy a végső nagy vizsgán "jó feleletet adjunk! Kérjük az Úrtól!"
Tisztelt Lelkiatya!
Megkérem a Lelkiatyát, hogy adja közre a magyar görög katolikusoknál használatban levő hivatalos titulusok, rangok elnevezését a helyes használata végett. Ugyan is itt Kanadában több furcsaság tapasztalható a most már három kis görög katolikus közösségnél. Az egyik atya főpapnak szólítatja pl. magát. A főpapi titulus a hívek tudatában a püspök vagy azzal egyenrangúak és Róma által kinevezettekre vonatkozatták, vajon tévesen? Az már kérdezni sem merem, miért nem a Magyar Görög katolikus Egyház előírásai szerint végzendők a liturgikus cselekmények, tekintet nélkül arra, hogy az ukrán egyházmegye gondozására vannak bízva. Nem beszélve ekkor még a titokban való felszentelésekről Ukrajnában csak kézrátétellel, hisz erre ok nem is volt, a jelöltek nyugodtan és nyilvánosan kelő felkészültséggel ezt elnyerhették volna Hajdudorogon is. Mindez az itteni híveknél ilyen-olyan, magyarázatokkal van ellátva, és félreértésekre ad okot. Jobb lenne egyszer már rendezett állapotot létrehozni, mert ha igaz, akkor Miklósházi Attila püspök nyugalomba vonulása után a Szentatya minket is a Magyar Püspöki Kar fennhatósága alá helyezett, és nem hazáját megtagadó emigránsok, hanem migránsok vagyunk, még ha gondozásunkat jelenleg az ukrán egyházmegye végzi is. - SzI
(Megismételt kérdés, kérés)
Az imént elmondtam erről a kérdésről, amit tudtam.
A bármilyen okból határon kívül élő magyar testvéreink éppen úgy a magyarsághoz tartoznak, mint a trianoni határ által megrajzolt területen élők. Hála Istennek, ezt már a mai állami vezetés is így tekinti. Nekünk egyháziaknak sosem volt kérdés. Lehet, jó volna ezeket a kapcsolatokat még jobban erősíteni. Mindnyájunk gazdagodását jelentené.
Tisztelt Lelkiatya!
Felteném a kérdést, de van-e értelme, ha a Lelkiatya az szelektálja? Lássd kanadai élményeimről feltett kérdést!
Kedves Szl!
Amire tudtam, válaszoltam 14 levéllel ezelőtt. Igaz, az sem kifejezetten lelki tartalmú kérdés volt. Az egyházszervezeti kérdésekben végképp járatlan vagyok, kérem, bocsásson meg. Most annyit sikerült mégis megtudnom, hogy 1969-től, az Instructio Pastoralis migratoruzm cura dokumentum intézkedése óta a külföldi magyar egyházi közösségek, illetve egyházközségek mindig a helyi ordinarius joghatósága alatt állnak. Minthogy Kanadában nincsen magyar ordinariátus, ezért joghatóság szempontjából a szintén görögkatolikus de ukrán püspökség alá tartoznak. Lehet, hogy ez a helyzet nem mindenben kielégítő, de nem tekinthető rendezetlen állapotnak. Korábban, a háború után közvetlenül Róma alá tartoztak ezek a közösségek, ezt változtatta meg az említett pápai rendelkezés.
Tisztelt Lelkiatya!
Római katolikus vagyok, nős. Sokáig szerzetes szerettem volna lenni, de éretlen voltam, kapkodtam ide-oda, teltek az évek, a végére pedig így alakult. :) Viszont igen sokszor nagyon mély honvágy-szerű érzésem van a szerzetespapság felé, szinte szomorúvá válok. A feleségemet szeretem, ő is engem. Hívő katolikus életet élünk. Nem hiszem, hogy "elrontottam" valamit, bár megkísért olykor a gondolat. Az is tény, hogy ide-oda bolyongok az életben, nem igazán találom a helyem. Épp ezért kérdezzük azt, vajon lehetséges-e görög katolikus pappá lennem, ha már egyszer nős vagyok.:) A liturgiát szeretem, bár kevéssé ismerem, mint a latint, de ez tanulás kérdése...Vagy ez az egész abszurd?
Válaszát köszönve: Zoli
Kedves Zoli!
Nincsen arra lehetőség, hogy görögkatolikus pappá legyen. Ilyen esetekben a Szentszék bizonyosan nem ad engedélyt a rítusváltásra, mert a nős állapot és a papság utáni vágy együttes léte nem elegendő indok erre.
Ha úgy érzi, hogy bolyong az életben, akkor könnyen lehet, hogy Önt szerzetesnek hívta az Úr, de nem mert rálépni erre az útra. Ezt talán kegyetlenség kimondanom - az sem kizárt, hogy tévedek -, de érdemes inkább nyíltan szembesülni vele, mint egész életén át kerülgetni. Ezzel együtt is tudni kell, hogy nincsen elrontott élet. Ha bűnbánattal és nem kendőzve kimondja Önmagának és a Jóistennek ezt a tényt, akkor könnyebben rátalál arra, hogy a mostani helyzetében mi a következő lépés, most mit vár Öntől, milyen új utat alakít ki Magának az Úr. Ez véget vethet a bolyongásának is. Számtalan módon van lehetősége szolgálni az embereket, az Egyházat, az Istent. Ez legyen továbbra is a szeme előtt, akkor megtalálja az új feladatát a feleségével együtt, aki, nyilván társa lesz ebben is.
Ismétlem, ezek között a lehetőségek között nem szerepel az, hogy Ön görögkatolikus pap legyen, az csak egy újabb pótmegoldás volna. Keresse és meg fogja találni a mostani helyét az Isten tervében!
Kedves Lelkiatya!

Abban szeretném a segítségét és a tanácsát kérni,hogy bűn-e ha az embernek elege van már a szüleiből? Tudom én, hogy azt mondja a tízparancs, hogy ?atyádat és anyádat tiszteld?,
de olyan sokat veszekszenek, hogy már elegem van belőlük.
Olyan felesleges dolgokon vesszenek össze, illetve szolnak be egymásnak, hogy szerintem az a bűn!
Már ott tartok, hogy nincs kedvem hazamenni?.
Mit tanácsol a lelkiatya?
Köszönöm válaszát: Z.Marcsi
Kedves Marcsi!
Maga a tény nem bűn. Az egy jelenség, melyet valami módon kezelni kell. Ha jól kezeli, akkor sikerült megoldania az Istentől kapott feladatot. Ha nem jól kezeli, vagy mert nincs meg az elegendő tudás és tévesen közelítette meg, vagy mert nincs meg elegendő szeretet és rossz megoldáshoz folyamodik, nos, ekkor nem sikerül megoldani az Istentől kapott feladatot. Ez utóbbit meg kell gyónni, ez bűn volna.
Ha látja, hogy a szülei nem az Isten útján járnak, ez inkább arra késztesse, hogy Ön pedig az Isten útját választja.
Félő, hogy a szülei között erősen megromlott a kapcsolat. Ki segíthet nekik, rajtuk, ha nem leginkább a hozzájuk legközelebb állók? Ha már ilyenről ír, akkor gondolom, nem gyermek, tehát kezd egyre nagyobb felelősséggel rendelkezni a szülei iránt. Ne azt nézze, hogy Önnek milyen nehéz perceket, órákat, napokat okoznak, hanem, hogy ők is szenvednek ebben a helyzetben.
Tanácsom a következő. Mindenekelőtt nagyon erősen és nagy hittel imádkozzék értük, nehogy teljesen széttörjön a kapcsolatuk. Imádságban kérjen továbbá bölcsességet, hogy tudjon rajtuk segíteni. Ha már jól megimádkozta a dolgot, akkor egyenként beszélgessen el velük, hogy mi lehet ennek az áldatlan helyzetnek az oka. De ne azonnal akarjon tanácsot adni, csak hallgassa meg őket! Nyilván mindketten a másikat okolják majd. Ha valamit szól, az a megértő szavakon túl csak annyi legyen, hogy keressék saját magukban a hibát. Illetve keressék, hogy ők mit tehetnek egyenként a kapcsolat helyreállításáért.
Nagyon kérem, Marcsi, ne azt nézze, hogy Önnek ez most rossz, noha bizonyosan az, hanem, hogy ebben a helyzetben Ön mit tehet, hogyan tudhat az Isten követévé válni. Most ezzel hálálhatja meg a szüleinek azt a sok jót, amelyet nyilván szintén kapott tőlük.
Kedves Lelkiatya!

A 2010-es Görögkatolikus Kalendáriumban volt egy írás a diákonátusról (Kicsák Jánostól). Nemrégiben a parochia.hu-n is olvsdzsm egy cikket a beszolgáló papságról (Kardon Lászlótól).
Az lenne a kérdésem, hogy jelenleg világi munkahelyen dolgozó, családos híveknek a hit és egyház iránti hivatás megléte esetén a Magyar Görögkatolikus Egyházban milyen lehetőségek adottak, milyen feltételek mellett, hogy az egyházi rend szentségéből részesülhessek, esetleg diakónussá válhassanak, és aztán persze szolgálják az Istent, az Egyházat, híveket?
Válaszát előre is köszönöm.
Érdekes módon nem így szoktuk mondani, hogy valaki "részesülhessen az egyházi rend szentségében". Mintha ez egy ajándék vagy jutalom volna. Persze, ajándék minden kegyelem, mégis az egyházi rend esetében a lényeg az isteni kiválasztáson és az emberek szolgálatán van.
Tegyük hozzá, az isteni kiválasztás és a szolgálat ugyanakkor nem azonos az egyházi rend szentségével. Szolgálni az embereket és az Egyházat nem csak a papoknak, diakónusoknak lehet és kell, hanem mindenkinek, akik Krisztus-hívők vagyunk.
Van lehetőség arra görögkatolikus egyházunkban is, hogy állandó diakónusként szolgáljon valaki. Ehhez az szükséges, hogy meglegyen benne a kellő elszántság, áldozatkészség. Ha családos, akkor nagyon fontos, hogy ugyanez a készség és áldozatvállalás a feleségben is meglegyen. Szükséges hozzá elvégezni a teológiát. Végül az egyházi hatóság megvizsgálja, hogy az illető az egyéni elszántságán túl valóban alkalmas-e arra, hogy alázattal szolgálja az embereket és az Istent.
Természetesen mindez család és munkahely mellett nagyon nehéz. Ezért lehet az, hogy bár többen is jelentkeznek ma erre a diakónusi szolgálatra, de csak viszonylag kevesen érik el azt.
Lelkiatya!
Pár nappal ezelőtt egy társasággal beszélgetve érdekes vita alakult ki közöttünk. A téma a csúnyán beszélés, a káromkodás és a csúnya szavak voltak. Arról is beszéltünk, hogy ki szerint mely ilyen szavak férnek bele még az életünkbe, hiszen vannak olyanok, melyeket csak feszültség levezetésére, indulatoldására használunk. Ön szerint egyáltalán vannak ilyen szavak, melyekre még azt lehet mondani, hogy nem bűn használni? MI miatt alakult ki egyáltalán a csúnyán beszélés, milyen régóta van jelen a társadalomba? A csúnya szavak használatát minden esetben meg kell gyónni? Vannak olyan szavak, melyeknek nagyon bántó a jelentése és már egyre durvábbakat, cifrábbakat is hallok pl. buszon. Elég réginek mondható a "fene egye meg" kifejezés. Ezt már bűn használni?
Remélem nem adtam nagy feladatot Önnek, köszönöm előre is válaszát!
A "csúnya beszéd" gyökerében kettős okot látok. Egyik az erkölcsi, másik az esztétikai csúfság. Az előbbi nyilvánvalóan bűn. Nem hordoz, nem fejez ki szeretetet, hiányzik belőle a tisztelet a személyekkel, érzésekkel, emberi értékekkel szemben. Ezeket mindenképp kerülni kell.
Ma nem tűnik olyan nagyon csúnyának az - idézem: - "fene egye meg" kifejezés, mert nem szoktuk használni a "fene" szót, nem is igen ismerjük a jelentését. Ma inkább a fenevadakról szólva használjuk, de régen a kóros betegségekre is értették. Mintha valaki ma azt mondaná: "Egyen meg a rák!" Elég borzasztó ilyet mondani. Jobb, ha kerüljük még a gondolatát is az effélének.
A másik az esztétikai csúfság, amely szintén alantasítja az embert. Akik nem törekszenek szép beszédre, azoknak a lelke is hozzáhitványul a beszédükhöz. A szavaink jellemeznek minket.
Ha indulat levezetőnek használjuk, akkor inkább keressünk - akár tréfás - szavakat, kifejezéseket, melyek éppen úgy alkalmasok erre a feladatra. Csak szokás és figyelem kérdése.
Kedves Lelkiatya!
Köszönöm válaszát a gyónást illetően! (Az előbbi levelemben írtam, hogy furcsán reagáltam a gyónás után.) Azt mondta, hogy megérti a lelkiatyámat, hogy "ezek után már nem akar gyakran látni, mert fél tőlem". Ebben az esetben-ha mondjuk havonta vagy kéthavonta mennék-járhatok-e más lelkiatyához? (Tudniillik van egy másik is, akihez szoktam újabban időnként menni.) Lehet-e az embernek 2 lelkiatyja is? (A korombeli fiataloknál gyakran látom, hogy két papjuk van, ha nem ér rá az egyik, akkor mennek a másikhoz. Nem árt egy "tartalék", és az sem árt, ha más véleményt is hallanak.)Én is szívesen tartanék két lelkiatyát (mivel a lelkibeszélgetés a gyónás alatt történik, külön nincs rá idő!). Ők ismerik egymást, nem adnának eltérő tanácsot. Mindkettő ortodox-beállítottságú, ami nekem nem baj, mert pár éve azon gondolkoztam, hogy áttérek ortodoxnak, de ma már úgy látom-Istennek hála-hogy erre semmi szükség nincsen! Köszönöm a karácsonyi imát! Sikerült egy kis vígaszt kapnom egy szép prédikáció formájában. Köszönök mindent! Boldog új évet! Marika
Kedves Marika!
Kicsit fura megfogalmazás azt mondani, hogy két lelkiatyát tartsunk. Inkább ők tartanak minket imáikkal. (Kevesen gondolnak arra, hogy a szertartásaink végén mondott liturgikus fohász erre is vonatkozik: Szent atyáink imái által Úr Jézus Krisztus Istenünk, könyörülj rajtunk. Az értünk imádkozó atyák sokat segíthetnek nekünk. Egy lelkiatya nem csak tanácsokat ad, hanem imádkozik is értünk.) Jobbnak tartom, ha egy lelkiatya van, legalábbis egyszerre. Ez, persze, nem jelenti azt, hogy mástól nem kérhetnék tanácsot, főként, hogy más papnál nem gyónhatnék. De az kifejezetten káros gyakorlat - hallottam ilyenről -, ha valaki azért "tart" két lelkiatyát, mert akivel jóban van, annak nem mondja el a hitványabb bűnöket, hogy meg ne haragudjon rá, vagy ne gondoljon rosszakat róla. Ez nagy butaság! A lelkiatyával tartott kapcsolatban az egyik legfontosabb éppen az őszinteség. No, igaz, Marika, nem erről beszélt, csak tanulságul tettem hozzá.
Tehát, nem baj, ha másnál is gyónik, mást is fölkeres kérdéseivel, de lelkiatya mégis jobb, ha csak egy van. Azonban mindig Magára a Szentlélekre kell figyelni, akinek tanácsait a lelkiatya, vagy atyák, barátok segíthetnek meghallani.
A fórumon egy érdekes párbeszéd alakult ki. A vita tárgya a reverenda. Lelkiatyánk biztosan a legmegbízhatóbb választ tudja nekem adni a kérdéseim/nkre. Mi a reverenda története? Mikor alakult ki a használata? Minek a jelképe (ha egyáltalán jelkép)? Egyáltalán Ön szerint fontos, hogy egy pap minden szituációban kimutassa a reverenda hordásával, hogy ő pap?
Köszönöm válaszát!
Semmiképp sem vállalkozhatom a legmegbízhatóbb válaszadásra, de amit sikerült megtudnom e kérdésben, azt leírom.
Általában azt írják a könyvek, hogy a reverenda és a rászon (a reverenda fölött hordott bő ruha) a Közel-Keleten általános viselet volt. A jámborabbak tudni vélik, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus is hasonlóban járt, ami nem kizárt, hisz egy egyszerű köpenyről van szó.
Orosz földön a XVII. századig a papság ruházata nem sokban különbözött a többiekétől, de azért föl lehetett ismerni a klérust a ruha alapján. A papságnál elsősorban a ruha színe volt sajátos (zöld vagy viola). Tehát ruházatuk annyiban különbözött, hogy föl lehetett ismerni őket, mint ahogy a társadalom többi rétegét is.
A rászon eredetileg a szerzetesek ruházatának része volt, mint a mandiász. Később viszonylag egységessé vált a klerikusi viselet, és kialakult a következő szabály, mely ma is érvényben van:
A reverenda színe szerzeteseknél fekete, a világi papságnál bármilyen színű lehet. A rászon általában fekete. Számos változatban hordják ma a reverendát (görög, orosz, bolgár, szerb típusú).
A görögöknél már az énekesek is kapnak rászont, az oroszoknál csak fölszentelt személyek. A rászont a szertartásokon mindig hordják.
Mai gyakorlatunkról szólva nem vagyok a szélsőségek embere. Jó az, ha látják az emberen, hogy pap. Ez sok egyszerű helyzetben is segít, és jobban megnyitja az embereket, hogy mélyebb dolgokról is beszéljenek. Hallottam életmentő helyzetről is, amikor egy öngyilkosjelölt szólította meg a reverendában utazó papot a metrón. Szerintem szép, és olykor bátorságot is igényel a reverenda használata. Nyugaton betegsége az egyháznak, hogy nem látható: a templomok zárva vannak, az utcán pedig nem látni sem papot, sem szerzetest...
Azt viszont visszásnak tartom, hogy ha valamelyikünk kifejezetten papi feladatot megy ellátni, mégis csupán a nyakáig látszik, hogy fölszentelt ember. Nem szabad szégyellni a reverendát, de hivalkodni vele is balgaság.
Kedves lelkiatya!
Tegnap gyóntam, de szinte nem sokkal utána levélben (sms, E-mail) összevesztem a lelkiatyámmal. Úgy éreztem, hogy nem volt elég őszinte hozzám, nem nagyon adott tanácsot, lelkivezetést, hanem zsoltárokat adott fel. Az üzeneteimre nem válaszolt, én dühös lettem (eléggé el vagyok keseredve több dolog miatt. sajnos nincs karácsonyi hangulatom, nem tudtam úgy készülni, ráhangolódni. Sok a veszekedés, elkeseredés nálunk, már 2 hete feszült a hangulat a családban, de nem az ünnep miatt!)Mikor kijöttem a gyóntatószékből, úgy éreztem, hogy valami hiányzik, de ezt nem tudom megmagyarázni. Mikor este hazajöttem, már tombolt bennem a düh és a gyűlölet.Akkor írtam azokat a vad leveleket, pl. azt írtam neki, hogy adja vissza az ajándékomat (amit tavaly adtam neki, értékes holmiról van szó!)stb. Este elmentem egy templomi koncertre és liturgiára, hogy egy kicsit lenyugodjak. A Liturgián kimentem áldozni (hiszen tegnap gyóntam, valamint arra gondoltam, amit Pió atya mondott az áldozásról. Nem tudom, hogy jól tettem-e? Most mégis úgy érzem, hogy sokkal nyugodtabb vagyok lelkileg. Mi ilyenkor a teendő? (A lelkiatyámtól már a liturgia előtt bocsánatot kértem és a feleségétől is.)Hogyan tudnék megerősödni lelkileg? (ritkán, max. 3x szoktam gyónni egy évben. A lelkiatyám szerint elég félévente. Én erre azt mondom, hogy "nem az én beteg lelkemmel".)Olyan visszatérő gondolataim vannak, hogy talán a kereszténység nem nekem való. Ezektől próbálok megszabadulni, de egyenlőre nem sok sikerrel.
Válaszát előre is köszönöm! Kegyelemteljes Karácsonyt kívánok! Marika
Kedves Marika!
Jól tette, hogy elment áldozni. Azt kihagyni balgaság lett volna, s csak tetézte volna azokat a butaságokat, melyek miatt - nagyon helyesen - már bocsánatot is kért a lelkiatyától. Tapasztalt lelkivezetőre vall, ha nehéz lelkiállapotban lévő embernek zsoltárokat ad penitencia gyanánt. Ez a leghatékonyabb gyógyír. Különben bármilyen emberi cselekvés félrevezető érzelmeket kapcsolhat be. Jogos is volt az ilyen irányú előrelátása, mert ez be is következett. Ha egyszerűen elfogadja a zsoltárok elimádkozását, és jó lélekkel el is végzi - gondolom, azóta már megtette - akkor azok hamar lecsillatpították volna heves érzelmeit.
Abban igaza lehet, hogy szeretne gyakran gyónni. Nem haragszik meg? Kicsit meg tudom érteni a lelkiatya vonakodását az Ön gyakori gyóntatásától, ha, ne adj' Isten, máskor is hasonló módon reagál a gyónásban kapott dolgokra. De ezt tanulságul írtam, nem szemrehányásképpen. Nyugodtan menjen gyakrabban gyónni, akár havonta is, szüksége van rá.
Az pedig nyilvánvalóan az ördögtől való kísértő gondolat, hogy a kereszténység nem "magának való." Az efféle esztelenségnek nem szabad bedőlni. Nincs más út, nincs más megoldás, nincs más cél, mint az Úr Jézus Krisztus által hozott üdvösség. Előre megmondta, hogy ez keskeny és nehéz út, emiatt nem kell elbátortalanodni. Vezesse az Úr továbbra is, Ön pedig figyeljen az Ő vezetésére!
    ... 232 233 234 235 236 
237
  238 239 240 241 242 ...