Kedves lelkes testvérem! Nagyon dicséretes és Istennek kedves, hogy ilyen buzgósággal keresi a módját, hogy Istennek meghálálja, amit tőle kapott. Viszont meg kell értenie, hogy sok módja van annak, hogy Istent és az ő egyházát, az embereket szolgáljuk, s ezzel fejezzük ki hálánkat. A kántori szolgálat nagyon nagy dolog, ahhoz magas szintű képzettség kell és egyházi jóváhagyás, hogy ebben a szolgálatban valaki részesülhessen. De lebeszélni sem akarom erről, megpróbálhatja, hogy részt vesz a képzésben. Csak azzal is számolni kell, hogy nem könnyű ezt elvégezni, nem mindenki képes rá. Az sem kizárt, hogy a plébános atya már eleve úgy látja, hogy ez Önnek túl magas követelményeket támaszt, s ezért akarja megóvni Önt a kudarctól. Vagy nem tudom, még mi más oka is lehet, hogy nem támogatja Önt ebben a törekvésében. Azt is tudni kell, hogy ha valaki elvégzi a kántorképzőt, ez még nem automatikusan teszi őt kántorrá. Ahhoz az adott közösség plébánosának, sok esetben a képviselő testület tagjainak is a jóváhagyása szükséges. Ugyanakkor, ha Ön szeretné magát képezni, ez nagyon jó, sok mindent megtanul közben, s ki tudja, hogyan alakul majd az élete. Abban természetesen nem lehet erőszakos, hogy Ön legyen a kántor egy adott helyen, de hogy megszerzett képzettségét buzgó énekesként kamatoztassa, ezt senki sem tilthatja meg Önnek. Később pedig akár közösséget is találhat, ahol kántorként szolgálhat. Mindezt hogyan érje el? Minden bizonnyal talál más atyát is a közelben, akivel elbeszélget, elmondja neki ezt a vágyát, és talán ő ad majd Önnek ajánlást. Vagy fölkeresi a kántorképző intézményt, s ott adnak Önnek tanácsot, hogy milyen lépéseket tegyen.

Érdekes módon több görögkatolikus férfiből lesz római katolikus pap, mint fordítva. Fordítva ugyanis nehezebb. Mert ha valaki azért választaná ezt a rítust, hogy házasemberként is pap lehessen, akkor semmi esélye sincs a rítusváltásra. Ez ugyanis nem elegendő, nem hiteles indítóok ilyen jelentős változtatásra. Sőt, éppen ezt elkerülendő, a Keleti Kongregáció általában elvárja a római katolikusból lett görögkatolikus kispapoktól, hogy keleti rítusúként is tartsák meg a cölibátust.

Kedves Levente! Természetesen, kérésének megfelelően imádkozom Önért. Megerősítésül annyit teszek még hozzá, hogy nem kell félnie semmitől. A mi jóságos Istenünk még a rossz döntéseinket is meg tudja áldani, áldássá tudja változtatni. Ez, persze, nem késztethet minket könnyelműségre, de nagy bizalomra annál inkább. Imádkozzék tehát, és tegye meg azokat a lépéseket, amelyeket imádsága után helyesnek tart! S kérje rá a Mindenható áldását. Nagyon szép következményeket fog megtapasztalni.

Semmiképp sem jelent bűnt, ha az ember elmegy és részt vesz valamely ortodox szertartáson. A katolikus egyház még azt is megengedi, hogy a Szentségből is részesüljünk, de csak akkor, ha erre súlyos ok késztet. Tehát, ha van a közelben katolikus templom (Kijevben több görögkatolikus templom is van), akkor lehetőleg ott részesüljünk a Szentségben. Illetve az ortodox testvérek előírásainak tiszteletben tartása miatt is jobb, ha velük együtt éneklünk és imádkozunk, de a Szentségben nem ott, hanem katolikus templomban részesülünk. Viszont elmenni ezekbe a templomokba, ismétlem, semmiképpen sem bűn, függetlenül attól, hogy az ortodox egyházak közül melyik joghatósága alá tartozik éppen az a templom.

Kedves Lívia! Már szerepelt a tervekben, hogy Máriapócs is kapjon közvetlen közvetítésre alkalmas kamerát. Nem rossz gondolat, tehát. Azonban ennél többet ér, ha az ember erőfeszítéseket is vállalva inkább elmegy oda. S ha csak ritkábban, akár csak évente van is része a nemzeti kegyhely szertartásaiban, talán annál nagyobb áhítattal tud azokon részt venni. Mindenesetre erre buzdítom inkább.

Kedves Zsóka! Szerintem van egy csepp irónia abban, hogy Jézus így fogalmaz: "nem az igazakat jöttem hívni..." Az ószövetségből teljesen világos, hogy "nincs igaz előtted..." tehát senkisem mondhatja magát igaznak. Ugyanakkor mégis voltak olyanok Jézus korában - s tegyük hozzá, ma is -, akik magukat igaznak tartották/tartják. Legalábbis igazabbnak másoknál, mint arról a vámos és farizeus példabeszédében is beszél Jézus. Szóval így lehet érteni ezt a mondatát: nem azért jöttem, hogy azokat hívjam, akik igaznak tartják magukat... Egy másik alkalommal hasonlóan rejtett gúnnyal mondja a magukat igaznak tartó személyekről, "...már megkapták jutalmukat", vagyis az emberek elismerésére vágynak, hát azt megkaphatják, de más "jutalom" nem jár érte. Hiszen az Istentől ezért semmit nem várhatnak. A legveszélyesebb magatartás tehát a farizeizmus, amikor valaki jobbnak tünteti föl magát, vagy akár jobbnak is tartja magát másoknál. Ehelyett a bűnbánatra tanít Jézus. Ha beismerjük azt, hogy bűnösök vagyunk, akkor vonatkozik ránk, hogy értünk jött el, hogy megváltson minket. Akik magukat igaznak tartják, azokkal nem tud mit kezdeni.

Miért is ne végezné az egyetemi tanulmányokat? Gratulálok a fölvételihez, és csak bíztatni tudom, hogy vágjon bele. Még ha jó munkahelye volna, akkor is jó lépés egyetemi tanulmányok felé fordulni. Nem biztos, hogy minden helyzetben, de azt hiszem, az Ön estében ez nagyon jó irány. Igaz, hogy a megaláztatásokat meg kell tanulnunk elviselnünk, s nem föltétlen menekülni kell a megalázó helyzetből, de nekem úgy tűnik, hogy itt sokkal többről van szó, életállapotváltoztatásról, ami kifejezetten jót tehet Önnek. Tehát, csak bíztatom.

Nem látok erre esélyt. Családos emberként aligha talál lehetőséget, hogy beköltözzék a szemináriumba. Az elmúlt hosszú évtizedek óta mindössze két ilyen esetről tudok, de ők már gyakorlatilag idős emberek voltak, akik vagy megözvegyültek, vagy meg lehetett oldani, hogy teljesítsék a szükséges feltételeket. Hozzáteszem, ők mind görögkatolikusok voltak. Római katolikusként aligha járható út ez. Azt javaslom inkább, hogy az az elhivatottság, tenni akarás, amelyet a papi hivatás kapcsán fölfedezett magában, az a jelen életkörülményei között élje meg. Pontosan ilyen emberekre is nagy szüksége van Krisztus egyházának.

Igen, minden egyes gyermek megfoganásakor Isten közvetlenül jelen van és cselekszik, az ő akarata ellenére nem születhet gyermek. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy minden egyes szerelmi vagy nemző aktust is ő akar és helyesel. Ez önmagában egy hatalmas titok, amit nem tudunk fel-, megoldani. Ezt majd csak odaát fogjuk megérteni. Pl. egy megerőszakolásból származó gyermek megfoganása hogyan lehet Isten akarata szerint való? Nem tudjuk. De bocsánat, Ön egészen más kérdezett. Semmiképp sem lehet bűn, ha egyik gyermeke megszületése után hamar érkezik a második. Örüljön neki, vállalja bátran, Istenre tekintve az ezzel járó nehézségeket! Persze, ez csak akkor igaz, ha Ön törvényes házasságban él ezen drága gyermekek édesapjával. Adjon hálát, hogy így alakult, és kérjen erőt, hogy jól tudja teljesíteni ezt a feladatát!

Kedves T. Van itt egy érdekes különbség. Sokan mondják, hogy a görögkatolikus liturgia jobban elviseli a gyermekek mozgását, mocorgását. Azzal, hogy állandóan énekelünk, a gőgicsélése is jobban beleillik a hívek dicsőítésébe. Persze, ha elkezd ordítani, akkor jobb, ha kivisszük, amíg megnyugszik. Itt a gyermek járkálása is kevésbé tűnik zavarónak, mert egyébként is sok jövés-menés van a szertartásainkon. Ezt azért kellett előre bocsátanom, mert a tanácsomat az is befolyásolhatja, hogy római vagy görög liturgiáról van-e szó. Alapelvnek vehető, hogy a gyermek legyen ott a templomban, vasárnaponként ne hiányozzék egyszer sem! A gyakori templomba járás egyébként őt is könnyebben megtanítja a fegyelmezettebb magatartásra. S kell nevelni is őt. Ami nem merülhet ki abban, hogy állandóan rászólunk, lepisszegjük, hanem akár már otthon is magyarázzuk neki, többször is elmondjuk, ha kell, hogy mi tehet és mit nem a templomban. Ha ezekről gyakran beszélgetünk velük, akkor számukra is egyre természetesebbé válik, hogy ez az életük része. Néha a méltatlankodókat kellene inkább megregulázni, mint az izgő-mozgó gyermekeket.

Két dologban szeretnék Önnek tanácsot adni. Egyik erre a mostani levelező csatára vonatkozik, a másik általánosabb. Ha csak lehet, engedje el ezt a csörtét. Igaza van, hogy csekélyke esélye sincs, hogy tisztázódjék, kivált, hogy Önnek adjanak igazat. Sok ilyen vita volt már a világtörténelemben, amely félbemaradt, nem lett se győztese, se vesztese. Illetve ilyenkor mindenki vesztes, mert békétlenségtől szenved minden szereplő, de egyenesbe hozni a véleményeket, az igazságokat úgyis lehetetlenség. Ha mégis sokat piszkálnák, hogy mi lesz már a válasszal, ez így nem maradhat... stb., akkor is legföljebb egy rövid, inkább kitérő, elterelő választ írjon. Azzal jobban jár Ön is, meg minden szereplője a történetnek, hogy nem folytatódik a megoldhatatlan helyzet. Általánosságban pedig - kicsit tanulva is az eddigiekből - végezze jól a munkáját, továbbra is lelkesen, lelkiismeretesen, de más munkájába lehetőleg ne kaszáljon bele. Sejtem, hogy ezt sem ennyire egyszerű rögzíteni, hogy kinek mi a munkája, ám ha ez így van, akkor Ön saját maga határolja körül, hogy mi az, amit elvégez, s mi az, ami már nyilvánvalóan nem az Ön felelőssége. Nem minden helyzetben ez a jó stratégia, sőt, keresztényként igenis törekednünk kell, hogy akár másokat is tehermentesítsünk, de valóban vannak olyan helyzetek, amikor rosszat teszünk a másik munkájának elvégzésével. Ezt kell bölcsen mérlegelni. Tehát nem csak a lelkesedés kell a jó munkához, hanem a bölcsesség és mértéktartás is. Ezzel nem lesz rosszabb Krisztus-követő, épp ellenkezőleg, a valósághoz jobban igazítja a saját magatartását, s nem attól elvonatkoztatva cselekszik. Mindazonáltal föl kell készülnünk a megalázó helyzetekre is. Sok igazságtalanság ér bennünket ebben az életben. Nem az a feladatunk, hogy ezeket tisztázzuk, hanem, hogy a béke hírnökei, terjesztői legyünk. De mindezt bölcs körültekintéssel kell tennünk, számolva mások gyöngeségeivel, s tudva, hogy nem azzal teszek jót, ha másokat lustaságra, felelőtlenségre késztetem. No, ehhöz kell a bölcsesség. Kérje Istentől!

Köszönöm. Így már értem a kérdést. És teljesen jogos is a fölvetés. Reméljük, hamarosan megjelenik a Magyar Kurir-on a görögkatolikus egyházmegyék személyi változásainak is a közlése.

Általában nem javasoljuk a rítusváltást. Minden akadály nélkül meg lehet élni a Katolikus Egyházon belül csaknem minden elérhető rítust. Ahhoz nem kell váltani, hogy az ember részt vegyen ezeken a szertartásokon, és a szentségekben is részesüljön. Ez alól talán éppen a papság szentsége a kivétel, mert azt nem lehet a másik, idegen rítus szerint - gondolom. Ha viszont Ön a papság gondolatát is forgatja a lelkében, akkor azt kell mondanom, hogy még nehezebb a dolog. Ugyanis óvakodik az egyház attól, hogy valakinek azért adjon rítusváltási engedélyt, mert nem tudja vállalni a cölibátust, és ezért inkább görögkatolikus pap szeretne lenni. Ez nyilvánvalóan nem elégséges indok ilyen jelentős lépésre. A keleti rítus sokkal mélyebbre ér, mintsem csupán a fegyelmi rendjének egy szűk rétege. Egyébként éppen ezt a sekélyes motivációt kiszűrendő formálódott az a gyakorlat vagy legalábbis törekvés, hogy ha viszont eredetileg római katolikus fiatalember váltott rítust rómairól keletire, és pap szeretne lenni, akkor keleti papként is tartsa meg a cölibátust. Ez teheti hitelessé, hogy valóban a keleti liturgia, lelkiség és teológia vonzza annyira, hogy váltani is szeretne. Arról természetesen nem beszélem le, hogy ismerkedjék továbbra is a keleti rítussal. Ugyanakkor, ha Önben a papi hivatás csírái kelnek, akkor ez még felelősségteljesebb dolog, mert akkor Ön a saját római katolikus egyházát tudja erősíteni ezzel a hivatással, s az Úr valószínűleg a saját egyházába hívja papnak. Azt javaslom, hogy szólítsa meg nyugodtan a görögkatolikus atyát abban a templomban, ahová el tud jutni, s vele beszélje meg a dolgokat. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy legyen Önnek lelki atyja is. Vele is nagyon alaposan át kell beszélni mind a rítusváltás, mind a papság gondolatát.

Mi előbb? Vagyis minél előbb kellene közzétenni ezeket a híreket? Valóban, ezek a változások sokakat érintenek. A változás nyilvánvalóan bizonytalanságot is eredményez. Az életünkben sokszor kerülünk ilyen helyzetbe. Amennyire sejtem, nem könnyű úgy szervezni a feladatokat, hogy lehetőleg az minél többek érdekeivel egyezzen, elsősorban a hívekre, de éppen úgy az érintett papra és családjára is gondolva. Ha idő előtt terjedne el egyik vagy másik változtatásnak a híre, mielőtt még az véglegesülne, s amely után még esetleg újabb változások is történhetnek, akkor még nehezebb helyzetbe kerülhetnek az érintettek, papok, papcsaládok és hívek egyaránt. Most már sok éves gyakorlat, hogy ezek a rendes nyári helyezések július 1-jei hatállyal történnek. Így mindenkinek van ideje fölkészülni is a változásra, meg annak lebonyolítását is rendezni, beleértve a tisztelendő asszony munkahelyének vagy gyermekeik tanulási helyeinek a megkeresését. Ha jól tudom, így volt ez idén is. Július első napján jelent meg az a körlevél, amely tartalmazza a szentelések, nyugdíjazások és egyéb okok miatt szükségessé vált helyezések rendjét. Mindezeknél fontosabb, hogy imádkozzunk az érintett papokért és hívekért, hogy a változás mindig és mindnyájunk életében egyben fejlődés is legyen.

Ez, bizony, nem könnyű helyzet. Önnek is azt tanácsolom mindenekelőtt, hogy keressen föl egy lelkiatyát, akivel ezeket meg tudja beszélni. Nagyon fontos, hogy ne maradjon egyedül ezzel a helyzetével, legyen, aki meghallgatja. Még ha vannak is barátai, barátnői, akikkel el tud ezekről beszélgetni, ez is fontos, de nem biztos, hogy a velük való beszélgetés gyógyító erejű lesz az Ön számára. Nem mindegy, hogy milyen tanácsokat kap. Innen, a messzeségből és sem tudok túl sok mindent mondani, hogyan kezelje ezt a helyzetét. A férjének mindenképpen meg kell változnia, de ezt a feleség nagyon nehezen tudja elérni. Leginkább csak az imádsággal - ha valóban tud ezért hittel imádkozni. Természetesen nem szabad föladnia. Próbáljon meg higgadtan beszélni a férjével. De nem akkor, amikor éppen valami baj van, lustálkodik, segíteni kellene vagy hasonló. Válassza ki azt a helyzetet, amikor jókedve van, esetleg épp akkor jött az édesanyjától. Vagy azt készítse vacsorára azt, ami leginkább kedvére való. Vagy vesse föl, hogy menjenek el együtt focimeccsre. Ez néha bejön, hogy a másik házastárs meglepődik, hogy a korábbi veszekedések ellenére a kedvét keresik. No, és amikor megfelelő a lélektani helyzet, akkor kérje meg, hogy üljenek le komolyan beszélgetni. A legtöbb házasság ott romlik el, hogy nem beszélgetnek egymással eleget. De ne szemrehányást tegyen neki, mert akkor rögtön védekezni, utána pedig támadni fog. Ne is a panaszaival kezdje, hanem idézze föl a kezdeti szép, szebb napokat, és kérje meg, hogy próbáljanak meg azokhoz visszatérni. Sok türelem és sok alázat kell egy ilyen beszélgetéshöz, hogy higgadt tudjon maradni. De nagyon őszintén kell törekedni a jó megoldásra. Ezért is mondom, hogy előtte mindenképpen imádkozzék. Esetleg azt is megpróbálhatja, hogy a férjének valamelyik jobb gondolkodású barátját kéri meg erre, hogy beszéljen vele. A cél, hogy megoldást keressenek a boldog életre. A szemrehányás soha nem vezet semmire, általában a panaszkodás sem. A közös útkeresés, a lehetőség szerint kölcsönös megbecsülés - amelyet, ugye, valakinek el kell kezdeni - ezek adnak reményt, hogy valami változhat. Mindezek érdekében gyakran gyónjon és áldozzon, hogy megerősítse magát az Isten jelenlétével. Én is imádkozom Önért, a házasságukért.