Dicsőség Jézus Krisztusnak! Kedves Lelkiatya! A hobbim a numizmatika, évek óta régi pénzeket gyűjtök, de mindeddig csak egy kisebb gyűjteményem van. Sokat foglalkoztat, hogy az embernek mennyit szabad költenie efféle elfoglaltságokra. Én magam a középút híve vagyok, bár így is lelkiismeret-furdalásom van, ha 1-2 ezret költök régi pénzekre, ugyanakkor azt is tudom, hogy a gyűjteményemet egy nagyobb pénzű ember nevetve nadrágzsebből kifizetné. Azon is gondolkodtam, hogy mindenkinek van valami szabadidős tevékenysége: valaki profin sportol, és a felszerelésekért fizet, valaki rendszeresen jár moziba, vagy valaki egyszerűen csak egy szórakozóhelyen italra költi. A másik kérdésem, hogy mennyi időt szabad a hobbikra (jelen esetben gyűjteménykezelésre) fordítanunk, hiszen az ember, amit gyűjt, itt kell hagynia és nem szeretném, hogy az örökléttől elvonják az ember figyelmét az e földön szerzett javai. Ugyanakkor a numizmatikában a szabadidő nagyobb részét az információgyűjtés és olvasás teszi ki és csak egy kisebb hányadát a tényleges vásárlás. Szóval, a két kérdésem röviden: mennyi pénzt és mennyi időt szabad gyűjteményre fordítanunk. Előre is köszönöm válaszát!
Önnek nagyon érdekes és értékes hobbija van. Ezt érdemes művelni, akár áldozatokat is hozni az érdekében. Nagyon sok mindenre költünk, s mindenkinek a saját lelkiismerete irányítja, hogy mire használja föl a pénzét. Természetesen itt is alapvető elv, mint minden emberi tevékenységünk esetében, hogy nem szabad önzőnek lenni, és fontos még a mértéktartás. Amikor az ember ismereteket szerez, az nem önzés, hanem a közösség gazdagodása. Az Ön hobbija kifejezetten ilyen jellegű, hogy értéket képez, értéket szerez. Nyugodtan áldozzék rá, amennyire teheti. A hobbi akkor válhat veszélyessé, ha az ember függeni kezd tőle, ha nem tudja letenni, ha elkezd uralkodni az emberen. A leírása szerint az Ön esetében erről szó sincs.
Ami az időt illeti, azt is nyugodtan szabja meg saját magának szabadon. Ezt senki más nem tudja Önnek megmondani, előírni. Hallgasson hát nyugodtan a saját lelkiismeretére!
Kedves Atya!
Lehet gluténmentes ostyával áldozni?
Természetesen. A római katolikus egyházban ez élő gyakorlat. Külön a gluténérzékeny személyek számára készítenek ilyet. Természetesen a szentmise előtt szólni kell a papnak, hogy jelen van ilyen személy és áldozni szeretne. A görögkatolikusoknál pedig ennek az a módja - persze, ott is előtte szólni kell a papnak -, hogy ez a személy csak a Szent Vérből részesül.
Kedves Lelkiatya! Melyik a nagyobb bűn? Ha valaki pornót néz, és önkielégítést végez, vagy ha valakivel paráználkodik? Mert az előző kettőt egyedül követi el az ember, az utóbbit meg ketten.
Nem lehet a bűnöket pusztán mechanikusan kategorizálni. Ugyanis alapvetően nem maga az elkövetett cselekedet számít, hanem a lelkület, amivel az ember azt tette.
Egyébként azért sem érdemes és nem célravezető effélét feszegetni, mert óhatatlanul az rejtőzik mögötte, hogy amelyikről kiderül, hogy kisebb bűn, azt akkor talán nem olyan nagy baj elkövetni. Ez már mindenképpen félrevezető.
Minden bűnt minden körülmények között kerülni kell. Az arra vezető alkalmakat is. Pornót nézni a legkönnyebb, mert csak egy-két kattintás a világhálón, s ebből az gondolhatja az ember, hogy nem is olyan súlyos. Holott éppen ez indíthat el a többi érzéki bűn felé, s épp ez ellen kell(ene) a legnagyobb erővel küzdeni. Az érzékies testi kapcsolat is számtalan lehet, kisebb nagyobb, tudatosabb, kevésbé tudatos, önző, erőszakos vagy gyengéd, de mélyebb bűnbe vezető. Nagyon összetett valóságok tehát ezek, amelyre csak egyetlen igazi válasz van. Mindig minden körülmények között kerülni kell még az abba az irányba vezető apró lépéseket is.
Kedves Atya!
Nyáron, szinte minden hétvégén látom a Facebook-on, hogy esküvő történt. Sok olyan ismerősöm fotóját is látom, hogy templomban is esküdtek, akikről eddig úgy tudtam, hogy nem hívők, nem jártak templomba és még sorolhatnám.
Normális, ha én ezeket a gyönyörű templomi esküvős képeket nézve engem rossz érzés fog el? Nem is tudom megfogalmazni pontosan, hogy mi ez az érzés....kicsit mintha elszomorodnék és abban bízom, hogy nem csak a fehér ruha és a templom miliője miatt döntöttek a templomi esküvő mellett, hanem valóban lelki meggyőződés volt.
Két dolgot sejtek e mögött. Ha Ön már házas (vagy esetleg szerzetes), akkor erősebb lehet az érv, hogy valóban az egyházi esküvő igazi értékét félti. Van is erre alapja, mert mi egyháziak is sokszor érzékeljük azt, hogy a templomi esküvő szépsége miatt olyanok is kérik ezt a szertartást, akik számára egyébként nem fontos a hit, máskor nemigen jönnek el a templomba. Sajnos, nem egy házasságkötés egyenesen érvénytelen is emiatt, mert nem azzal a szándékkal jönnek a szentségben részesülni, mint amellyel azt Krisztus egyháza fölkínálja (pl. nem tartják végérvényesnek az elköteleződésüket, nem is igazán akarnak gyermeket, egyfajta gazdasági megállapodást kötnek a felek, stb.) Persze, a jegyesoktatás igyekszik ezeket kiszűrni. Ugyanakkor nyilván nem csak ez a célja a jegyesoktatásnak, hanem sokkal inkább az, hogy azokat a fiatalokat, akik esetleg csak a szertartás külsősége miatt keresik föl az egyházat, a beszélgetések révén ők is eljussanak annak fölismeréséhöz, hogy micsoda végtelen nagy ajándékot kapnak, kaphatnak a házasság szentségében. Tehát az egyház mindig nyitott, mindig remél, mindig igyekszik lehetőséget tárni az emberek elé. Nem érdemes tehát elkeseredni annak láttán, hogy sokan talán csakugyan a külsőséget keresik, inkább imádkozni kell értük, hogy az Isten kegyelme megérintse őket, és a szentség által közelebb léphessenek az Istenhöz.
A másik lehetőség, hogy esetleg még Ön nem részesült a házasság szentségében, de készül rá, szeretné már megkapni ezt a nagy ajándékot. Ez esetben lehet, hogy rejtett irigység húzódik meg inkább az esküvő féltése mögött. Igazából ez is érthető, emberi magatartás. Ebben az esetben is csak ugyanaz lehet a tanácsom: amikor ezekről a házasságkötésekről értesül, akkor imádkozzék értük nagy hittel és bizalommal, hogy az illetők bármilyen lelkülettel kérték is a házasság szentségét, váljék az számukra egész életre szóló kegyelemforrássá.
Kedves Lelkiatya! Szerném megkérdezni, hogy hol lehet Meg vásárolni, Görögkatolikus zsolozsmás könyvet? Köszönöm szépen.
Zsolozsmáskönyvet és görögkatolikus imakönyveket a görögkatolikus könyv- és kegytárgyboltunkban lehet kapni Nyíregyházán (Bethlen u. 5.) Máriapócson (Kossuth tér 8.), és Budapesten (Molnár u. 3.) és Miskolcon (Szeles utca 35.)
Kedves Lelkiatya!
Római katolikus vagyok és mostanában egyre többször megfordultam evangélikus, református istentiszteleten.
A kérdésem az lenne, hogy Ön szerint be lehetne-e vezetni a katolikusoknál is, hogy a hívők válasszák meg, hogy melyik papot szeretnénk maguknak, nem pedig központilag a püspök döntené el?
Protestáns testvéreink beszámolói alapján csak jó példákat hallottam, hogy mennyire jól működik ez a rendszer nálunk, és sokkal inkább magukénak érzik a lelkészüket, hiszen nem oda lett csak küldve, hanem hosszas körök után lett kiválasztva. Az ott lévő hívek megismerhették, beszélhettek vele, hallhatták prédikálni, látták a munkásságát, és a többség szavazata alapján vált az adott közösség lelkipásztorává.
Onnan vetődött fel bennem a kérdés, hogy az én szülővárosomban a mai napig olyan plébános van, akit a hívek nem igen kedvelnek, és akkor még szépen fejeztem ki magam. Mindenki a nyugdíjazását várja, még a káplán is nehezen viseli a vele való kapcsolatot. A misén való részvételi arány is tükrözi, hogy valami nincs rendben...
Nagyon érdekesnek tartom ez az ötletet, kedves Atya Ön mit gondol erről? Kivitelezhető lenne?
Természetesen gondolom, hogy a püspökök is átgondolják a döntésüket és nem találomra helyezik ide-oda a papokat. Viszont úgy gondolom, hogy a hívek sokkal jobban el tudnánk dönteni, hogy az adott közösséghez milyen lelki vezetőt szeretnénk, mint központilag kihelyezni valakit valahová.
Köszönöm előre is a közös gondolkodását a témáról!
Kérem, bocsásson meg, hogy megvárakoztattam a válasszal.
Az én véleményem az, hogy ez nem elképzelhető. Lehet, hogy az adott közösségnek jobbnak tűnik, ha maguk választják ki a lelki vezetőjüket, de az egyházban ennél sokkal több szempontot is figyelembe kell venni, amikor lelkészre, papra van szükség. Sajnos a protestáns testvéreknél is nem egyszer előfordul, hogy a lelkipásztorral nincsenek megelégedve. Nem tudom pontosan, hogy ilyenkor ott mi is történik, hogyan adják tudtára az illető lelkésznek, hogyan küldik el, mindenesetre nem lennénk szívesen a hívek helyébe, akik arra döntésre jutottak, hogy szabadulni szeretnének az addigi lelkésztől, de az érintett lelkész helyébe sem nagyon. Meg aztán, mi is legyen a nem kívánatos lelkésszel? Hová menjen tovább? Kinek fog ő kelleni?
Szerintem ez a választás csak a hely megüresedésekor gyakorlat.
Az én meglátásom, hogy túlságosan emberi érvek határoznák meg a döntést, hogy ki legyen az adott közösségben a vezető. Ha jól tudom, az üres helyekre pályázni lehet. Vajon milyen érvek alapján pályázik valaki egy jobb vagy kevésbé jó helyre? Milyen tényezők alapján választják ki a képviselőtestületi tagok, hogy ki nekik a rokonszenves? Ahogyan Ön is utalt rá, minden bizonnyal a püspök is alaposan megfontolja és megimádkozza a döntését, amelyet a pap is és a hívek is - igaz, lehet, ők inkább csak kényszerből - engedelmesen elfogadnak. Az engedelmességnek óriási szerepe és ereje van az egyházi munkában. Az emberi tényezőket a püspök mérlegeli, a papnak és a híveknek azonban az engedelmesség munkáján keresztül jóval több jut a kegyelemből. Hiszen ráhagyatkozással fogadják el a döntést, amelyre nincs ráhatásuk, így sokkal könnyebben tudják látni abban Isten akaratát. Még akkor is, ha adott esetben a ppök esetleg rosszul döntött - nyilván van ilyen is - de az engedelmesség révén az elfogadott döntés nagyobb eséllyel válhat áldássá.
Én egyébként az előnyök mellett hallottam sok hátrányát is ennek a protestáns gyakorlatnak. Van tehát ennek jó és kevésbé jó oldala is. Miként a katolikus gyakorlatnak is.
Kedves Lelkiatya!
Gyakran halljuk, hogy amikor fontos dologban kell dönteni, akkor az ima segít a helyes döntés megtalálásában. Én is ilyen helyzetben vagyok. Szeretném megkérdezni, hogy hogyan kell imádkozni azért, hogy a Jóisten segítségét kérjük a választáshoz. Hogyan lehet megérezni, hogy a Jóisten melyik lehetőséget " ajánlja"?
Minden döntéshöz használnunk kell az eszünket és a szívünket. Az értelmünkkel végigvesszük az érveket, amelyek egyik vagy másik döntés mellett illetve ellene szólnak. Ha különösen nehéz dologról van szó, akkor érdemes ezen a szinten tanácsokat is kérni. Lehetőleg ne túl sok embertől, mert az nem segít, inkább elbizonytalanít. Legjobb, ha egy ember van, akivel ezeket mindig megbeszélem, a lelkiatyám. Miután a lehetséges érveket legjobb tudásom szerint végig gondoltam, a tanácsot, tanácsokat meghallgattam, utána imádkozom a megvilágosodás kegyelméért. Ezt nem kell föltétlenül hosszan, valami nagy imádságot kerekítve köré, inkább minél egyszerűbben, minél mélyebben Istenre figyelve. Ezek után pedig meghozom a döntést. Még az sem biztos, hogy így tévedhetetlenül megtalálom a helyes utat, de legalábbis minden tőlem telhetőt megtettem a helyes döntésért. S ha netán mégis tévedtem volna, az Isten ezt a rossz lépésemet is megáldja, és valahogyan - csak ő tudja hogyan - helyrehozza, azt is áldássá változtatja. Ehhöz hinnünk kell az ő erejében és szeretetében.
Miért nem tud elmenni a levél?
Lám, ez a levél elment, megérkezett. Ha ugyanezen a módon elküldi a kérdését, akkor az is meg fog érkezni.
Kedves Lelkiatya! Kérem, ha lehet, sürgősen válaszoljon. Hitoktató képzésre szeretnék járni, de egy betegség miatt biztosan nem engednek majd tanítani. Érdemes így elvégezni a főiskolát? A szívem oda húz, mert szeretem a hitemet, szeretek róla beszélni m?soknak. Vallását gyakorló római katolikus, középkorú nő vagyok. Lassan itt a pótfelvételi határidő. Köszönöm válaszát.
Ha a szíve odahúzza, akkor ne álljon ellen ennek a vonzásnak! Hogy valóban lehet-e hitoktató vagy sem, az majd elválik. Lehet, hogy valóban nem, de attól még ez a befektetett energia, ami ennek a diplomának a megszerzésével jár, egészen bizonyosan nem vész kárba. Mások is vannak, nem is kevesen, akik pusztán a teológiában való mélyebb jártasság végett jelentkeznek és végzik el a teológiát. Velük is az egyház, a hívek közössége gazdagodik.
Kedves Lelkiatya!
Érdeklődni szeretnék, hogy egy fiatal ember tanulhat-e és dolgozhat-e úgymond "csak" teológusként, tehát lehet-e a hittudományok szakértője, anélkül hogy felszentelt pap vagy lelkész lenne? Oktathat-e a felsőoktatásban, kutathat-e, adhat interjúkat, írhat könyveket úgy hogy teológiát tanult, de nem lett felszentelve?
Előre is köszönöm a válaszát!
Természetesen. Több hasonló módon a világban élő ember van, aki a teológiában nagy jártasságra tett szert, akár tanít is, teológiai cikkeket, könyveket fordít. Ilyenekre is nagy szükség van az Egyházban.
Tisztelt lelki atya! Szerelmes lettem. Nagy önzőség azt kérni tőle, hogy ne menjen vissza? Mind a kettőnknek hivatása van, nekem szerzetesi, neki papi. Már nem tudom mire hív az Úr? Szeretnék útmutatást kérni!
Ha szeretek valakit, akkor nyilvánvalóan a legjobbat akarom neki. Nem a magam érdekeit, érzelmeit teszem első helyre, hanem az övét. A papi, szerzetesi hivatás nagy kincs, amelyet táplálni, őrizni kell. A kibontakozásakor egy-egy megjelenő szerelem alapjaiban meg tudja torpedózni a legerősebbnek hitt hivatást is. A meglévő szerzetesi, papi hivatás meglétekor egy föllobbanó szerelem sokkal inkább kísértés, mint valódi éleút-meghatározó elem. Bármilyen szépnek tűnik is, legtöbb esetben a gonosztól jön, hogy aláássa, tönkretegye, ne hagyja kibontakozni az elkötelezett hivatást. Ön azt írja, "mind a kettőnknek hivatása van". Akkor azt kell követni. Az a tanácsom, tehát, hogy kezelje kísértésként ezt az emberi érzést, amely most él a szívében. Engedje szabadon azt, akit szeret, Ön pedig vizsgálja meg a saját szívét, hogy mennyire szereti, szeretné szeretni az Urat. A legbelső hangra kell figyelnie. Ehhöz nagyon mélyre kell szállni, nagyon sokat imádkozni, nagyon mély csöndben, csöndekben együtt lenni az Úrral.
Ha mindezek után mégis azt érzékeli, hogy Önnek mégsem adott szerzetesi hivatást az Isten, akkor, természetesen nem szabad azt erőltetni. Akkor csak egy fiatalkori föllángolás volt, amely szintén beépülhet az életébe. De még akkor is nagyon megfontolandónak tartom, hogy azzal a férfivel kösse össze az életét, aki már szintén arra készül, hogy egyedül az Úrnak kötelezze el magát.
Lehet, hogy nehéz szívvel olvassa most e sorokat. Nem fájdítani akarom a szívét, hanem az igaz, és valóban saját útjára terelni. Az Úrra figyeljen, ővele beszélgessen sokat, s egyelőre ezzel a fiatalemberrel egyáltalán ne. Aztán meglátja, hogy mire fogja Önt tanítani az Úr.
Tisztelt lelkiatya!
Az nem bűn,ha én érzékeny lelkű vagyok!
Természetesen nem bűn. Ez adottság, amellyel lehet és kell is jól élni, lehet és kell is jóra fölhasználni. Ha érzékeny lelkű, emiatt esetleg könnyebben megsértődik, érzékenyebben érintik olyan dolgok, amelyek Önre vonatkoznak. Ez nem mentség, nem fölhatalmazás arra, hogy valóban megsértődjék, hogy ennek hangot adjon, hogy az ebből fakadó magatartását másokra erőltesse. Ez azt eredményezi csupán, hogy Önnek többet, nagyobb erővel kell küzdenie, hogy az Önt ért sérelmeket legyőzze, azokon uralkodni tudjon.
Viszont az érzékeny lelkű emberek általában mások iránti is érzékenyebbek, jobban tudnek együttérezni mások szenvedéseivel. Ebből fakadóan erősebben kötelességük, hogy segítsenek is másokon. Mivel hamarabb észreveszik mások szükségét, mint a kevésbé érzékeny lelkületűek, ezért nagyobb felelősség is hárul rájuk a másokon való segítésre.
Az egyéni adottságok tehát sohasem tekinthetők bűnnek. Akkor lesz belőle bűn, ha azokat önzően és nem önzetlenül kezeli az ember.
Kedves lelkiatya!
Mi volt az oka, hogy valamikor elmaradt a csecsemők áldoztatása?
Valószínű, több ok is lehet, egyetlen okra nem érdemes visszavezetni.
Mindenesetre a XII.századig egységes gyakorlat volt, a pápa saját székesegyházának dokumentumai is igazolják!
Egyik ok, ami a fokozatos elhagyásához vezetett Aquinói Szent Tamás tekintélye volt, ugyanis ő azt tanította, hogy a szentség nem vehető áhitat nélkül. Mivel pedig ez utóbbi az értelem valamelyes használatát feltételezi, a kisded nem áldoztatható... (a gyakorlat nyomai ennek ellenére még évszázadokig jelen vannak nyugaton is)
Egy másik intézkedés pedig alighanem végérvényes megpecsételte a nyugati kisdedáldoztatás sorsát. A Konstanzi Zsinat (1414) azon rendelkezése volt, mely a huszita viták összefüggésében előírta, hogy a világi híveket csak egy szín alatt áldoztassák. Mivel a kisdedek áldoztatása nyugaton is szent vérrel történt, ami ettől az időtől a világiak számára nem volt kiszolgáltatható, így a fenti intézkedés mintegy "mellékhatásaként" a kisdedáldoztatás gyakorlata is kiveszett.
Egy igen érdekes írást ajánlok a figyelmébe erről a témáról: https://szentatanaz.hu/letoltesek/szabo_peter_egyhazjog_ca.pdf
Dicsőség Jézus Krisztusnak! Kedves Lelkiatya!
Nagyon jó és hasznos dolog a műanyagmentes július kezdeményezés. És örömmel olvastam, hogy az egyház is csatlakozik hozzá. Ezzel kapcsolatos a kérdésem is. Az egyház ilyen dolgokban kikéri-e szakemberek véleményét? A 21. század égető problémája a rengeteg felhalmozott hulladék. Ezért egyre inkább reflektorfénybe kerül a téma. Az interneten nagyon sok mindent olvashatnak az emberek, aminek a jó nagy százaléka nem igaz. Nagyon sokan akarnak most ezen nyerészkedni. Alternatívákat felajánlani műanyag használati tárgyak helyett. De nagyon kevés embernek van meg az ismerete a műanyagokról, ahhoz hogy kihámozza a sok információból mi az igazság. Ez a július mindenképpen jó alkalom arra, hogy az emberek foglalkozzanak a problémával. De személy szerint nekem kicsit olyan érzésem van, hogy ösztönözzük az embereket, de nem adjuk meg hozzá a megfelelő háttér tudást. Így csak a lelkiismeret megnyugtatása valósul meg valamelyest és nem az igazi cél. Persze az egyháztól, papoktól nem is elvárható tudás ez.
A műanyagmentes júliusban azt hiszem mindenki megtapasztalhatta mennyi mindent feleslegesen használunk nap, mint nap és mennyi szemetet termelünk. Végig gondolhatta az ember, hogy ki-ki a saját maga életében mit tud hozzá tenni a környezet megóvásához, de ezzel egy időben azt is megtapasztaltuk, hogy nem lehet műanyag nélkül élni.
Önmagában a műanyagok hasznos anyagok nagyon sok területen. Vannak területek ahol nem tudjuk lecserélni vagy alternatívát találni rá. Ezért tartom rossz dolognak, hogy a műanyag lett az új közellenség. A fő probléma a műanyag hulladék kérdése és újrahasznosítása. Aminek megoldása a szelektív hulladék gyűjtéssel kezdődne. A HELYES szelektív gyűjtéssel. Mert csak ezek után lehetne újrahasznosítani. De sajnos az emberek nem rossz szándékkal, inkább a megfelelő ismeretek hiányában rosszul gyűjtik a hulladékot vagy nem is gyűjtik. Ma Magyarországon 10 PET palackból csak 2,5 db-ot gyűjtünk vissza szelektíven. Így az újrafelhasználása a műanyagnak nagyon nehéz. Az interneten számos alternatívát javasoltak az egyszer használatos műanyagok helyett. De ez megint csak nem olyan egyszerű háttér tudás nélkül.
Ha vásárolni kell egy zacskót az a fő kérdés, hogy melyik típus előállítása, használata és hulladékká válása okozza a legkisebb környezetterhelést. A vászontáskát venni nem környezettudatos. Ha otthoni hulladékból varrja az ember az egy más kérdés. A vászontáskákat pedig 140 alkalommal kell felhasználni, hogy a környezetterhelése egyezzen az egyszer használatos műanyag zacskóéval. Ha a műanyag szatyrot még egyszer felhasználja az ember szemetes zsák helyett, akkor pedig közel 300 alkalom után veszi fel a versenyt a környezetvédelem szempontjából a vászontáska a műanyag szatyorral.
Számos ilyen tudás, van, amit el lehetne juttatni az emberekhez, ami alapján már hasznos környezettudatosság alakulhat ki. Lelkiatya szerint az egyháznak kell-e, van-e lehetősége, van-e szándéka ebben részt venni?
Itt, július végén tudatosítanunk kell, hogy nem állhat meg a törekvésünk a környezettudatos életre. Majdnem csak játék volt a július, amely számottevő eredményt aligha hozhatott, kilogrammokban, tonnákban aligha mérhető, hogy ebben a hónapban mennyivel kevesebb műanyag fogyott és lett szemétté. Mégsem volt fölösleges, mert az emberek gondolkodását ráírányította erre a fontos kérdésre, s ha rövid időre is, de bizonyos átalakulást eredményezhetett a magatartásunkban. Tehát az ilyen törekvésnek sokkal nagyobb hatása van az emberek gondokodására, mint közvetlenül a szeméttermelésre.
Ami az Egyházat illeti, mindig a legmagasabb szintű tudományos és szakmai szintre törekszik. A Laudato Si kezdetű enciklika is jól mutatja, hogy a Pápa és a munkatársai igen széles látószögből szemlélik ezeket a kérdéseket (is).
Igaza van Önnek, hogy maga a fölvilágosítás is már sokat jelent, mert nem elég csak gondolkodás nélkül kerülni a műanyagot. Ez még önmagában kevés volna.
Az Egyháznak feladata, hogy felelős gondolkodásra segítse a híveket, illetve azokat, akik figyelnek a szavára, ez az oka, hogy még a környezetvédelemben is fölemeli a szavát. Persze, nem feledkezhet meg a végső céljáról, hogy elsősorban az üdvösségre vezesse, segítse az embereket.
Kedves Lelkiatya!
Az lenne a kérdésem, hogy az orthodox egyházak miért nem fogadják el azon szakadárok szentségeit, akik ugyanazt a hitet vallják mint ők? Eközben a katolikus szentségeket meg bizonyos helyi egyházak elfogadják, pedig a Katolikus Egyházat a teljes orthodoxia nemcsak hogy szkizmatikusnak, de még heterodox újítónak is tartja. Rosszabb egy új szakadár struktúra a szemükben, mint azok, akikről úgy vélik, hogy még a tanításuk sem tiszta?
A kérdés sajnos jóval összetettebb. A jelen kialakult feszültség a Konstantinápolyi és Moszkvai pátriárka között egészen rendkívüli. Egyháztani szempontból eleve igen nehezen értelmezhető az a tény, hogy az orosz egyház elutasítja a szentségi közösséget a konstantinápolyi egyházzal, míg ez fordítva nincs így, mivel erre válaszul a görögök nem tették kölcsönössé a szentségi közösség megtörését. Papírforma szerint joghatósági vitáról van szó, amelynek természetesen súlyos egyéb lelki és anyagi következményei is vannak. Tehát, hogy miért is nem fogadják el a szerintük "szakadárok" szentségeit, ezt tőlük kellene megkérdezni.
A másik összetett helyzet pedig, amire Ön is utal, hogy vannak az ortodox egyházak között olyanok, amelyek elfogadják a katolikus egyház bizonyos szentségeit (a keresztséget a legtöbben, meg a házasság szentségét, némelyek pedig még az Eucharisztiát is), s vannak, amelyek egyáltalán nem, még a keresztséget sem. S ki mondja meg, hol itt az igazság?
Tehát teljesen helyesen érzékeli Ön, hogy van itt bizonyos következetlenség, amelynek okai azonban rettentő szerteágazóak. Alig hiszem, hogy bárki is minden részletét átlátja és meg tudná világítani. Mindenesetre én biztosan nem vagyok az.
