Kedves Barbara! Ennek a szövegrésznek, mint a Szentírás minden részletének többféle értelmezési lehetősége is van. Tény, hogy ezt a jézusi mondatot az egyház történelme során leggyakrabban a szerzetesi életre értelmezték. Még jobban megértjük ezt, ha hozzávesszük az utána következő mondatot: "Hiszen már meg se halhatnak többé, mert az angyalokhoz hasonlítanak, és az Istennek a fiai, mert a feltámadás fiai" (36). A szerzetesi életet emiatt nevezik sokszor "angyali életnek". Ám ne feledjük el, hogy ez az "angyali élet" sem küzdelemmentes. Épp ellenkezőleg, aki teljes egészében Krisztus követésére szánta el magát, annak számolnia kell a súlyos küzdelmekkel és adott esetben a bukás, bukások lehetőségével. Az tehát semmiképp sem olvasható ki e szavakból, hogy aki Istennek szentelt életet él, az magában hordozza a mennyország azonnali ígéretét. A szerzetesi élet nem bérlet a mennyországra. S hogy a halál után hogyan, mikor, miképp juthatunk az örök boldogságba, ez is rejtély marad, majd csak odaát fogjuk megtudni.

Kedves Lóránt! Ez nem is csupán régi halotti virrasztási forma. Ma is van erre példa. Egyik változata, hogy amikor otthonában hal meg valaki, s amíg a holttestet el nem viszik, addig mellette érdemes Szentírást olvasni. Legjobb ilyenkor a zsoltárokat olvasni, mert talán ezek adnak legnagyobb vigasztalást és erőt a halott mellett gyászoló embereknek. S valóban, az áldozópapok mellett az Újszövetséget szokták olvasni, hiszen a fölszentelt papnak egész élete evangéliumhirdetés, így helyénvaló, hogy élete utolsó pillanataiban is ez hangozzék el. De hangsúlyozom, bárki személy mellett bármit olvashatunk a Szentírásból. Ez a lehető legjobb imádság, amíg mellettünk a halott. A másik helyzet, amikor a temetésre várunk és vagy a ravatalozóban van a holttest vagy a templomban, s amíg el nem kezdődik a szertartás, ekkor is olvashatunk a Szentírásból. Ekkor is lehet annak bármely részét olvasni, de legjobb talán, ha a zsoltárokat olvassuk. Ha egyszerű, se nem gyors, se nem lassú ütemben fennhangon olvassuk a Zsoltároskönyvet, az körülbelül hat órát vesz igénybe.

Badarság! Teljesen fölösleges efféle rémképekkel riogatni magunkat és egymást. Ha történetesen lesz valamikor három nap sötétség, ez miként befolyásolja a mai tetteimet? Mit teszek másként, ha lesz ez a sötétség, és mit nem? Nem érdemes ezekkel a butaságokkal törődni. Azzal igen, hogy ma, most mit vár tőlem az Úr, a mostani eseményeken keresztül mit akar nekem tanítani. Erre figyeljünk, s nem arra, hogy mi fog következni, világos lesz-e vagy sötét! Elég a napnak a maga baja (Mt 6,34).

Kedves Ferenc! A könyvet nem ismerem, nem olvastam, csak sejtéseim vannak vele kapcsolatban. Ezt, bár sommásan hat is, azért elmondom. Elolvasni egy könyvet, valószínű, önmagában még nem bűn. Mindig a szándék minősíti a tettet. Ha jó szándékkal olvasta, amit nem kétlek, akkor nem is mondhatjuk, hogy Ön ezzel bűnt követett volna el. Más kérdés, hogy okos dolog-e ilyen könyveket olvasni. Az "ilyen" könyvek alatt azokat az öngyógyító, önfejlesztő könyvek legtöbbjét értem, amelyek remek utakat mutatnak arra, hogy hogyan tegyük rendbe az életünket, önmagunkat. Érdekes jelenség azonban, hogy ezeknek a könyveknek - és az általuk kínál megoldásoknak - a száma csak nőttön nő, mégsem azt látjuk, hogy az életünk, a világ dolgai egyre jobban rendbe jönnének körülöttünk. S véleményem szerint a két jelenség között van összefüggés. Valójában csak egyre nő a káosz az emberek fejében, hogy mit is kezdjünk önmagunkkal, a sebeinkkel, az adottságainkkal, a hiányainkkal. De azért nő a káosz, mert egyre jobban eltávolodunk az egyetlen és igaz úttól, ami nem más, mint maga Jézus Krisztus. Világosan kijelenthetjük, hogy azok a megoldások, amelyek nem Krisztushoz visznek közelebb, nem abban segítenek, hogy a Kinyilatkoztatást, az Isten szeretetét és igazságát egyre jobban megismerjük, azok mind félrevezetnek. Attól tartok, hogy ez a Titok könyv sem Krisztusról szól, hanem valami másról. Még az sem kizárt, hogy aki követi az abban foglalt tanácsokat, az valóban bizonyos eredményeket ér el, de hogy hosszú távon nem lesz tőle boldogabb, kiegyensúlyozottabb, a környezetét nem fogja tudni jobban segíteni, az egészen biztos. Föltett kérdésére visszatérve azt mondom, talán nem bűn, hogy elolvasta ezt a könyvet, de nagyon fontolja meg, hogy mit fogad el, mit fogad meg belőle. Esetleg egy lelki atyával érdemes átbeszélnie az abban foglaltakat, hogy világosabban lássa, mit kell tennie.

Nemzeti érdek nem épülhet halott kurd gyermekek holttestére. Ez vitán felül áll. Hogy azonban egy politikus kivel tárgyal, s mikor teszi ezt helyesen, mikor nem, ehhöz már nem tudok hozzászólni. Véleményem szerint más országok elnökei között is vannak olyanok, akik nem kevésbé ártatlanok a háborúkban, az emberek mérhetetlen szenvedéseiben, mégis kénytelenek vagyunk velük szóba állni, megállapodásokat, egyességeket kötni. De ehhöz én egyáltalán nem értek.

Egészen meglepő, hogy mi zavarhatta abban az illető hölgyet, hogy ez a jóságos ferences atya ezt a megoldást kínálta föl. Szerintem a lehető legjobbat választotta. Ilyen helyzetben, azt hiszem, semmit nem lehet mondani ennek a hölgynek. Legokosabb talán mégis azt, hogy: Köszönöm, hölgyem a figyelmeztetést, igyekszem elmenni meggyónni. Ha ezt mondja, tüstént vége a perpatvarnak. Utána aztán, amikor van alkalma, jól is teszi, ha elmegy meggyónni, az mindig jót tesz az embernek.

Kedves M! Az komoly jelzés, ha nem tud értük imádkozni. Figyelmeztetés, ami Önnek szól. Hiszen a legbűnösebb emberért, az ellenségeinkért is kell tudnunk imádkozni. Éppen azért, mert az értük mondott ima kigyógyít minket a gyűlöletből és az ítélkezésből. Első és legfontosabb feladata tehát ezen a téren, hogy próbáljon meg és tanuljon meg értük imádkozni. Ha ezt nem tudja megtenni, akkor semmit sem fog tudni tenni sem értük, sem a helyzet javítása érdekében. De higgye el, sikerülni fog. Elég, ha csak rászánja magát, s esetleg el is mond ezért egy Szentlélekhöz szóló imát, hogy ő segítse meg Önt ebben az imájában. Kezdje tehát az imával. Csak utána következhetnek az érvek, hogy mit is lehet kezdeni ezzel a helyzettel, ezekkel az emberekkel. Ezek pedig a következők: Önt zavarja az öltözködésük, szépítkezésük. Nagyon valószínű, hogy erről ők nem tudnak, tehát egyáltalán nem is befolyásolja őket ez az ön rossz érzése velük kapcsolatban. Így tenni sem fognak ellene semmit. De még ha esetleg meg is tudnák, megismernék az Ön rosszallását, az esetek legnagyobb többségében ez sem eredményezne semmi változást. Legalábbis ez valószínűsíthető. Ők tehát ezen a téren nem fognak és nem is akarnak megváltozni. Nincs mit tenni: Önnek kell. Persze, nem azzal, hogy beáll a sorba, és Ön is elkezdi pazarolni a pénzt a divat követésére. Ezt minden bizonnyal nem is tudná megtenni, de nem is javaslom. Hisz, el kell, hogy mondjam, én is rosszallom ezt a jelenséget, hogy a divat ekkora költekezést diktál, s lassan már nem is látszik az arc a felhordott vakolat miatt, meg sem jelenik a személyiség a fölhasznált színkavalkád sűrűjében. Tehát ne hozzájuk igazodjék, ezt én sem javaslom. De azt igen, hogy fogadja el őket úgy, ahogy vannak, olyan színesnek, amilyennek mutatkoznak. Hiszen az Isten is elfogadja őket. Ez a legfőbb érv. Ha az Úr nem küldi ki őket a templomból, akkor nekünk sincs jogunk, egyszerűen nincs jogunk másként ítélni fölöttük. Sokat segít még a másik ember másságának az elfogadásában a saját bűneink, saját gyöngeségeink ismerete. Ha igaz bűnbánatot tart, akkor hangsúlyosabb lesz majd saját bűnbánatának szükségessége, az Isten irgalmára való rászorultsága, mint ezeknek az asszonytársaknak a viselkedése. És még egy lépés. Ha azt veszi észre önmagán, hogy zavarják ezek az emberi megnyilvánulások, akkor fordítsa tekintetét inkább az Istenre. Ott nem fogja csalódás érni. Legyen fontosabb Önnek az Isten, mint az emberek, inkább őrá figyeljen, mint rájuk. Amikor hajlamosak vagyunk ítélkezni, akkor ez annak is a jele, hogy a hitben felszínesek vagyunk. Szálljunk le mélyebben a szívünkbe, ahol Isten lakik, s onnan a mélységből már valóban csak az Isten látszik és nem az emberek a maguk cicomáival.

Javaslom, hogy keresse föl az Önhöz legközelebb található görög atyát, és beszélgessenek el. Ő majd segíteni fog Önnek. Vagy ha ez bármilyen nehézségbe ütközik, akkor írjon a lelkiatya@gorogkatolikus.hu címre.

Kedves Testvérem! Igen, tudom, a betegség iszonyú teher. Akkor is ha nekem magamnak kell hordoznom, de néha még rosszabb, ha tehetetlenül látom, hogy valamely szerettem szenved kegyetlenül. Mit is tehet ilyenkor az ember? Nagyon fontos alapelv, hogy a szenvedés, bármilyen hatalmas is, nem távolíthat el az Istentől, az imádságtól, a Szent Liturgiától, az Eucharisztiától. Időlegesen talán megérthető. De sokkal inkább azt hangsúlyozom, hogy nem szabad hagyni ezt a hangot eluralkodni magamban. Ez maga a kísértőnek a hangja, amely fölhasználja a testi-lelki gyöngeségemet, és ebben a sebzett állapotomban vesz rá arra, amire mindig is szeretne, hogy hagyjam el at templomot. Ha elhagyom a templomot, az imát, az Eucharisztiát, akkor még gyöngébb leszek. Következésképpen épp a gyógyulásom miatt fontos, hogy továbbra is kapaszkodjam ebbe az isteni erőbe.

Ez a helyzet rendkívül nehéz, s a kérdésére is nagyon nehéz választ adni. Jó válasz nincs is. Minthogy jó megoldás sem. Mindenképpen mindenki sérül. Ha az édesanya oldaláról nézem, akkor a legkedvezőbb az lenne, ha a gyermekének az apja ott volna mellette. De valószínű, hogy sohasem lesz boldog az a férfi, aki a papságát ilyen módon, egy felelőtlen és bűnös lépése miatt elveszítette. Az Egyház megpróbálja irgalommal kezelni ezeket a helyzeteket. Ha a pap kéri a laicizálását (papi szolgálatából való elbocsátását), akkor azt általban megadja a papi ügyekért felelős kongregáció. De ez mindig sok évbe telik. Ugyanis sohasem szabad elkapkodni ezeket a lépéseket. A papságra legalább 6-7 évig készül az ember. Sajnos egy ballépés nagyon rövid időn belül megtörténhet, de ez még nem egyenlő azzal, hogy a pap föl is akar hagyni a szolgálatával. Tehát egy ilyen végleges döntést sem szabad túl gyorsan véglegesíteni. A másik oldalról megközelítve, ha a pap, eredeti, talán gyermekkorától táplált hivatásában szeretne megmaradni, nyilván ott marad a súlyos lelkiismereti teher, hogy neki gondoskodnia kell egy gyermekről és bizonyos mértékig a gyermek édesanyjáról is. Ebben az esetben azonban semmiképp sem tanácsos szoros kapcsolatot tartani, mert akkor mind a három szereplő élete megnyomorodik. A gyermeknek nem lesz igazi édesapja, az édesanyjának ez a férfi sohasem lesz igazi társa, a papnak nem lesz nyugodt, terhektől mentes papi élete. Jobb, ha végérvényesen lezárják a kapcsolatot, és a gyermek édesanyja, már egy gyermekkel, de új életet kezd. Hosszú távon mindenképpen ez tűnik jobb megoldásnak. Természetesen ilyenkor is megmarad az anyagi kötelezettsége az adott papnak.

Igen, létezik ilyen parapszichológiai jelenség. Egyes emberek rendelkeznek ilyen képességgel. Az én véleményem az, hogy legjobb nem élni ezzel az adottsággal, nem használni, mert nagyon sok kockázatot hordoz magában. Maga a jelenség sem világos, hogy csupán pszichés adottság, vagy már ebben is vannak jelen szellemi erők. De ha csupán emberi képesség volna is, a legtöbb esetben, amikor elkezd vele élni az ember, akkor hamar belefut ezeknek a szellemi erőknek a markába. Hiszen lehetséges velük kapcsolatba kerülni, különböző dolgokat elérni, de ettől kezdve az már csak látszat, hogy az ember a kezében tartja a dolgokat. A szellemi erők összehasonlíthatatlanul hatalmasabbak nálunk. Azokat nem lehet ilyen vagy olyan bűbájos praktikákkal kézben tartani, szolgálatunkba állítani. Aki egyszer elkezd foglalkozni velük, az pillanatok alatt a hatalmukba kerül, s onna szabadulni csak nagy küzdelmek árán, bűnbánat, böjt, szentségekkel való élet útján, vagyis csak Krisztus segítségével lehet. Nem szabad belemenni ezekbe a veszélyes játékokba. Önnek nincs ezzel különösebb feladata. Nem is kell, hogy zavarja Önt az ismerősének ez a képessége. Kérdésére összegzésül ezt tudom válaszolni: igen, létezik ilyen jelenség. Maga a jelenség nem áll szemben az Egyház tanításával. De a fentebb vázolt figyelmeztetéseket mindenképp érdemes megfontolni.

Ilyen jelenség miatt nem maradhat el valaki az Eucharisztiától. Én úgy tudom, hogy a római katolikusoknál glutén mentes ostyával lehet áldozni, aki ezt kéri. Igaz, akár az is lehetséges volna, hogy Szent Vérből áldozzon meg valaki. De megértem a plébánost, aki vonakodik ezt bevezetni, mert akkor esetleg indokolatlanul többen is kérhetik ezt a különlegességet. Mégsem kérhet orvosi papírt azoktól, aki ezzel a kéréssel állnak elő. S nem is való az Eucharisztiához, hogy az ember követelésekkel lépjen föl. Elsősorban lelkileg és csak másodsorban gyakorlatilag orvoslandó ez a helyzet. Mindenképpen meg kell beszélni a lelkiatyával és annak a tanácsait követni. Nem helyes ezt az embernek saját magának megoldani, s azt a megoldást követelni a plébánostól. Tehát javaslom az illetőnek, hogy keressen föl egy olyan lelkiatyát, akiben megbízik, akinek meg tud nyílni. Lehetőleg szent gyónásban mondja el neki ezt a nehézségét. Ő pedig majd fog tudni valamilyen tanácsot adni. Hiszen többféle megoldás is van.

Kedves D.! Nagyon nehéz erre bármit is mondani. Hisz leginkább az Édesanyjával vagy legalább az Édesapjával kellene beszélni. Talán annyit megtehetnek, hogy megszólítanak egy atyát, a helyi plébánost vagy másik elérhető atyát, aki megpróbál beszélni vele, velük. Hisz az Édesapjának is van némi része abban, hogy ez a súlyos helyzet kialakult. Valóban az imádság a legtöbb, amit tehetnek, s kérése szerint én is csatlakozom Önökhöz ebben. Még esetleg azt is megtehetik, hogy a gyermekek közösen írnak egy levelet az Édesanyjuknak. Ebben leírják, hogy tudnak a dologról, leírják, hogy ez mennyire fáj Önöknek, és kérik, hogy változtasson a magatártásán. Általában nem javasolják közvetlen személyes kapcsolatokban a levél formát, de vannak kivételes esetek, ez talán most az. Ebben a levélben közösen meg tudják fogalmazni gondolataikat, melyeket élő szóban esetleg nagyon nehéz volna kifejezniök. A levél forma abban is segít, hogy érzékelheti az Édesanya, hogy ez mindenkinek rossz, hogy ez tarthatatlan. Persze, nyitottnak kell lenni arra is, hogy utána pedig ezt élő szóban meg is beszéljék. Akár az erre való készségre is kitérhet a levél. De beszélhetnének az Édesapjukkal is - javaslom, szintén inkább közösen - hogy ezt Önök mennyire rossznak tartják, s kérik is az együttműködését az áldatlan helyzet megváltoztatatásában. De mindenekelőtt az ima. Ebbe én is besegítek.

Drága Édesanya (vagy Édesapa)! Hogy is gondolhatná, hogy ez bűn? Alig van szebb és alkalmasabb helye ezeknek az énekelt imádságoknak, mint a gyermekünk elringatásakor. Aki ebben nő föl, annak mélyen a lelkébe gyökerezik az ima ereje és szépsége, nem kevésbé az Isten iránti bizalom. Önnek is és más szülőknek is csak javasolni tudom, és bíztatni arra, hogy gyermekeiknek minél többet énekeljenek imádságokat. A görögkatolikus szülőknek pedig még azt, hogy ezek lehetőleg minél nagyobb számban liturgikus énekek legyenek, mert azok a legmélyebbek, legtartalmasabbak, azokból tanul a legtöbbet a gyermek.

Egy másik helyen, Szent Máté evangéliumában ezt olvassuk - ugyanennek a példabeszédnek a tanulságaként: "Sokan vannak a hivatalosak, de kevesen a választottak" (Mt 22,14). A Szent Lukács fogalmazta részben erősebb kifejezést találunk, de az értelme ugyanaz. Nem egyforma a köre a meghívottaknak és azoknak, akik ezt a meghívást el is fogadják. Máskor is találunk olyan szóhasználatot, amely a keleti ember túlzásának tűnik. Például éppen az említett rész után beszél arról Jézus, hogy "aki nem gyűlöli atyját és anyját, feleségét és gyermekeit, testvéreit és nővéreit, sőt önmagát is, nem lehet az én tanítványom" (Lk 14,25). Aki ezt szó szerint akarnáná értelmezni, az akár azt is kiolvashatja, hogy Jézus gyűlöletre szólít föl. Erről természetesen szó sincs. Viszont nagyon nyomatékos kijelentés ez, amelyet mélyen meg kell érteni és megfogadni. Nem babra megy a játék! Ha "kevesen vannak a választottak" vagy azt halljuk, hogy a meghívottak közül "senki sem"... jut be, ez nagyon komoly figyelmeztetés, hogy senki sem bízhatja el magát, senki sem lehet biztos a saját üdvösségében, senki sem hivatkozhat az elhivatottságára, vagy bármilyen más isteni ajándékra. A kegyelem mindig ingyenes, ugyanakkor a mi erőfeszítéseinknek mindig tőlünk telhetően teljesnek kell lennie. Alázattal teli bűnbánat és megrendíthetetlen bizalom - számomra ez az egyik legfőbb üzenete ennek a mondatnak.