Vízkeresztkor a magyar nyelvhasználatban nincs sajátos köszönés a görögkatolikusoknál. Tudomásom szerint másutt sem, legföljebb szláv nyelven az ünnepet köszöntik: Boldog ünnepet! Amire a válasz ugyanaz: Boldog ünnepet! És ezt más nagyobb ünnepeknél is szokás. De leginkább csak az ünnep napján, s nem végig az ünnepkörben. Nálunk húsvétnak és karácsonynak van saját köszöntése (Föltámadt Krisztus! Valóban föltámadt! és Krisztus születik! Dicsőítsétek!), máskor így köszönünk: Dicsőség Jézus Krisztusnak! Dicsőség mindörökké!

Csupán az a különbség, hogy az első latin, a második görög kifejezése ugyanannak a fokozatnak.

Jézus a velünk maradás módjára elsősorban az Egyházat választotta. Az Egyház Krisztus titokzatos teste, ő a fő, mi pedig a tagjai vagyunk. Az Eucharisztia az egyház kincse, amelyet a föltámadt Krisztustól kaptunk. Föltámadás előtt szerezte nekünk, de éppen azért, hogy föltámadása után mindennapi rendszerességgel tapasztalhassuk is meg az ő jelenlétét, s a napi betevőhöz hasonló szükségletnek megfelelően éljünk vele ("mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma"). Az utolsó vacsorán teljesen nyíltan beszélt erről: "Ez az én testem... ez az én vérem" (Mk 14,22-24; Mt 26,26-28; Lk 22,19-20; 1Kor 11,24-26). E szentírási helyek közül az utóbbi kettőben találunk utalást arra is, hogy Jézus fölszólítja tanítványait, hogy ezt ők is ismételjék meg, ezzel hirdessék az ő halálát és föltámadását: "Ezt tegyétek az én emlékezetemre"(Lk 22,19); "Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret, és isszátok e poharat, az Úr halálát hirdessétek, amíg eljön." (1Kor 11,26). De még többet mond el Jézus erről a titokról az un. eucharisztikus beszédében, amelyet Szent János evangéliumának 6. fejezetében találhatunk (Jn 6,32-58). Itt Jézus teljesen világosan beszél arról, hogy ő hogyan lesz tápláléka a benne hívőknek: "Az az Isten kenyere, aki alászáll a mennyből és életet ad a világnak.? (33). A világnak nyilvánvalóan ő ad életet, és ő úgy határozza meg magát, mint az Isten kenyere, aki leszáll az emberek közé. S amikor értetlenkedtek a hallgatói, akkor még világosabban megerősítette: "Én vagyok az élet kenyere" (36). Ez annyira meghökkentő volt a hallgatóság számára is, hogy elkezdtek zúgolódni, hogy ez már túlzás, amiről ez a rabbi beszél. De ő nem visszakozott, nem magyarázkodott, hanem még inkább ráerősített erre a nagyon különleges tanításra. "Ne zúgolódjatok egymás között" (43) - mondta. Majd később így folytatta: "Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér. Aki e kenyérből eszik, örökké él. A kenyér, amelyet adok, a testem a világ életéért? (51). A zsidók erre tovább értetlenkedtek: "Hogy adhatja ez a testét eledelül?? (52) Tehát nyilvánvalóan az akkori embereknek is egészen fölfoghatatlan volt, amiről Jézus beszélt. Ő pedig ebben a tanításában egyre nyíltabban kifejtette: "Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, s feltámasztom az utolsó napon" (54). Itt is összeköti a testével és vérével való táplálkozást a föltámadással és az örök élettel, mint amire később majd Szent Pál is utal (1Kor 11,26). Tehát ez nem csupán választási lehetőség, hogy ha akarunk, hiszünk benne, ha akarunk, nem, hanem a föltámadásnak és a föltámadt Krisztusnak valóságos és kézzel fogható jele. Ezt hagyta nekünk hátra, ezzel erősíti meg számunkra a köztünk való létének megtapasztalását. Végül ezzel zárja ezt a rendkívüli tanítást: "A testem ugyanis valóságos étel, s a vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, én meg benne. (Jn 6,55-56). Tény, hogy ezt akkor is, és azóta is igen nehéz elfogadni. Már akkor is jelentkezett e tanítás elfogadásának a nehézsége. "Tanítványai közül, akik ezeket hallották, többen azt mondták: Kemény beszéd. Ki hallgatja?" (60). El is fordultak ekkor tőle többen is. Aki azonban hittel fogadja, nem kételkedik, nem okoskodik, hogy ez lehetetlenség, annak hihetetlen erőt és boldogságot ad ezzel a táplálékkal, az élet kenyerével és italával élni, amely nem más, mint maga a föltámadt, ma is köztünk élő Jézus Krisztus.

Készült egy ilyen tartalmú tankönyv a Szent Atanáz Hittudományi Főiskola kántorszakosai számára. Ez azonban már teljesen elfogyott, s hamarosan - az idén már nem, de reméljük, jövőre - meg fog jelenni ennek megújított változata. Addig egy kis türelmet kérnek a szerkesztők.

Annyit mondhatok, hogy ebben a szívtelenségben bizonyosan nincs benne az Úr Jézus. Sajnos sok igazságtalanság van a világunkban, s még nagyobb szívfájdalom, hogy ez így van az egyházunkban is. Hogy ezt miért engedi meg Isten, azt nem nagyon tudjuk. Az alapvető válasz az, hogy szabadnak teremtett minket, és szabadon tehetjük a jót is meg a rosszat is. Azt tudom tanácsolni Önnek, hogy igyekezzék minél inkább függetleníteni magát, a lelkét, a lelkivilágát a paptól vagy bárki mástól az egyházközségben. Ha túl sokat adunk az emberek véleményére, azok megnyilvánulásaira, akkor eltávolodhatunk a Jóistentől, aki viszont minden helyzetben tud nekünk vígasztalást adni. Erősítse kapcsolatát az Úrral, az imádságban igyekezzék minél inkább őrá figyelni, akár az egyéni imában, akár a templomi szertartásokban, s ezzel fölvértezheti magát az efféle szívtelen emberi megnyilvánulásokkal szemben.

Lehet, azért, mert nem szóltak előtte előre a papnak, így nem volt rá fölkészülve. Másra nem tudok gondolni.

Ami a világhálón le van írva, az még egyáltalán nem biztos, hogy mind igaz. Például az itt említett adatok nem teljesen alaptalanok, de nem is állíthatók teljes bizonyossággal. Jézus születésének pontos idejét nem lehet meghatározni. Vannak adatok, amelyek alapján valóban arra lehet következtetni, hogy Jézus születése nem pontosan 1-ban vagy 0-ban történt volna. (A 0-át egyébként akkor még nem is ismerték mint önálló számot.) Egy bizonyos Dioníziusz Exigusz római apát, aki a VI. században élt, javasolta, hogy az időszámítást Krisztus születésétől kezdjék számolni. Akkor ő a maga módszereivel, a rendelkezésre álló adatok alapján, főként a Bibliában leírt tények, a történelmi adatok és a csillagászati számítások alapján számolt vissza. De nem voltak pontosak a számításai, ezért lehet az eltérés. Ma jószerivel egyetértés van abban, hogy Krisztus születése valószínűleg időszámításunk kezdete előtt 4-6 vagy esetleg 8 évvel történhetett. De nem igazolható pontosan egyik szám sem. Továbbá Krisztus föllépésekor is - Szent Lukács tanúsága szerint Jézus, "mintegy harminc esztendős volt" (Lk 3,23). Tehát ez sem pontos kormeghatározás, s valószínű, inkább arra utal, hogy éppen elérte a férfikor csúcsát, amikortól már valaki rabbi, azaz tanító lehetett. S még a munkálkodásának három éve sem teljesen bizonyítható. Erre leginkább Szent János evangéliumából következtethetünk, akinek az írásában azonban nagyon sok szimbólikus értelmű kép, szám és adat szerepel. A másik három evangéliumból ennyire pontosan nem lehet kiszámítani, hogy Jézus valóban éppen három évig teljesítette volna tanító küldetését, amelyből pontosan kiszámíthatnánk, hogy halálakor 33 éves volt. Ezek sokkal inkább szimbólikus számok, s ügyelni kell, hogy az ilyen részletekben ne vesszünk el, mert akkor az üzenet lényegét nem vesszük észre. Életünk legfontosabb kérdése, hogy hogyan élünk és milyen Istenkapcsolatunk van. Ebből a szempontból teljesen lényegtelen, hogy az időszámításunk valóban Krisztus születésének esztendejétől kezdődik-e, illetve, hogy Krisztus valóban pontosan 33 évesen feszítették-e keresztre.

Azt javaslom, mindenképp ossza meg ezt a vőlegényével. Ne akarja egyedül hordozni. Épp az ilyen terheket kell együtt viselni. Javaslom, hogy nagyon imádkozzék azért, hogy az álom, ne előre jelzés, hanem figyelmeztetés legyen. Ebből még minden lehet. Dráma is, de komoly önvizsgálat és megtérés is. Érdemes tehát komolyan venni, és együtt átgondolni, mit is tegyenek másként, jobban, Istennek tetszőbben, mint eddig.

Ön a jelen pillanat állapotát írta le, és ezt vetítette ki az egész életükre, sőt, az örök életükre. Itt csúszott hiba a számításba. Ugyanis a mostani pillanat alapján egyáltalán nem mondható meg, hogy mi lesz Gézával és Bélával néhány hónap, néhány év múlva, de kivált nem tudható, hogy mi lesz velük a haláluk pillanatában. Még Szent Pál is ezt mondta: "Meg vagyunk ugyan váltva, de még nem nyilvánvaló, hogy mik leszünk." Az ember élete nagyon sokat változik. Tény az, hogy akinek boldog gyermekkora volt, annak sokkal jobb esélye van arra, hogy felnőttként is meg fogja találni a boldogságának, de még a boldogulásának is a kulcsát. Annak pedig, akinek szeretetlenségben töltött gyermekkora volt, sokkal de sokkal nehezebb az élete. De ez a nyilvánvaló tény elsősorban a jelenkori szülőkre vonatkozik elemi erővel, nem pedig az egyes ember sorsának megítélésekor. Mert nem minden determinált, szó sincs róla. Az ember szabad lény, és egészen bizonyos, hogy mindenki meg is kapja a lehetőséget a szabad döntésre. Ismétlem, ennek nagyszerű előkészítése a jó család, de még ez sem végérvényesen meghatározó. Vannak személyek, akik a legjobb nevelés ellenére is elfordultak szüleiktől, családtól, hittől, társasalomtól. S van arra is példa számtalan, hogy nyomorúságos gyermekkor után az illető rájön, hogy ő másként szeretne élni, és meg is kapja hozzá az Úrtól a kegyelmet. Ha már foglalkozunk ezzel a kérdéssel, sokkal inkább az a feladatunk, hogy a jelen pillanattal készítsük elő embertársaink adott pillanatban való jó döntését. Lehetőleg halljanak a jó hírről, az Evangéliumról a körülöttünk élők. De ehhöz is megfelelő bölcsesség, s mindenekelőtt hiteles keresztény élet kell, különben hiába erőltetjük az evangélium-hirdetést. A másik feladatunk pedig az imádság. Nyilván Bélának nagyobb szüksége van imádságra, mint Gézának. Már csak azért is, mert ez utóbbiért a családtagjai is imádkoznak, Béláért pedig ki imádkozik? Pedig ő még jobban rászorul az imádságra. No, hát ezt ne tagadjuk meg tőle. Ezek az egyszerű gondolatok jutottak eszembe a fölvetése kapcsán.

Nagyon szívesen megteszem, de arra valami más megoldást, más fórumot kell találni. Ez legalább két félév tananyag a szemináriumban.

Legjobb, ha az ember a szentgyónásban teszi le ezt a terhét. Egyedül az Úr tudja, hogy mekkora felelőssége volt ebben a helyzetben a papnak és mekkora az illető személynek. Ezért ezt feszegetni nem érdemes. A gyónásban nem mentségeket kell keresnünk, hanem minél mélyebben föltárnunk azt, amiben mi hibáztunk. Ráadásul egy szentgyónásban van lehetőség arra, hogy ezt a nehéz helyzetet ki is beszéljük, talán tanácsot is kapunk a helyes kezelésére.

Kedves Rita! A kérdés jogos, de merész. Igen, részesülhet a gluténérzékeny is az Eucharisztiában, de ehhöz igen nagy hitre van szükség. Ismerek olyan személyt, aki bár nagyon erős mértékben gluténérzékeny, tehát még nyomokban sem kerülhet a táplálékába gluténtartalmú anyag, mégis rendszeresen áldozik, részesül a Szent Testből és Szent Vérből. Papról is hallottam, hogy bár alkoholfüggő és nem fogyaszthat semmilyen mértékben alkohol tartalmú italt, mégis óvintézkedés nélkül végzi a papi szolgálatát, magához veszi a Szent Vért. De ez nagyon ritka, és senkinek sem ajánlom, hogy ezzel kísérletezzen. Ha kísérletezik, ha próbálkozik, ez arról árulkodik, hogy nincs meg hozzá a hite, csak szeretné. Ráadásul a nagy hitnek a jele éppen az is lehet, hogy nem okoz neki semmi gondot, hogy erre a betegségére tekintettel kell lenni, lehet, hogy akár részesülhetne is mindkét szín alatt, mégis elfogadva a helyzetét, nem kísérletezik, ezzel a sajátosságával éli meg a hitét és Isten-kapcsolatát. Tehát a kérdés jogos, de a józan gondolkodás és még inkább az alázat inkább arra késztet, hogy fogadjuk el a helyzetünket.

Nálunk a Szent Liturgiának csak kevés a változó része. A tropár és a konták, a szentírási szakaszok, a hozzá kapcsolódó zsoltárversek (prokimen és alleluja) és még a végén az áldozási vers. Ez minden. Az összes többi állandó. Ezek az Énekeskönyvben közvetlenül a Szent Liturgia állandó részei után találhatók a 92. oldaltól. Ezt követően pedig a sajátos szándékokra végzet Szent Liturgiák változó részei vannak a 98. oldaltól, de ezek mostanában alig-alig kerülnek elő. Vasárnaponként az adott hangnak megfelelő tropár, konták, prokimen az éppen arra a hétre eső hangnál található meg. De ezek már nem egy helyen, ahogy a hétköznapi részek, hanem az egyes hangokon belül. Ha segít, ideírom: 1. hang: 131-132.o.; 2. hang: 144-145.o.; 3. hang: 157-158.o.; 4. hang: 171-172.o.; 5. hang: 186-187.o.; 6. hang: 201-202.o.; 7. hang: 214-215.o.; 8. hang: 227-228.o. Ha ezeket föllapozza, akkor megérti majd ennek a rendnek a logikáját is. A nagyobb ünnepeknek vannak továbbá saját antifónái, ezek az ünnepi részeknél találhatók. A szentírási szakaszok egészen más rendszer szerint vannak sorolva. Az most nem fér ide, hogy annak a rendszerét elmagyarázzam.

A gluténérzékenység semmiképp sem olyan jelenség, amely indokolná ezt a kizártságot. Minden bizonnyal más tőről fakad ez a szomorúsága, magányossága. Kifejezetten javaslom, hogy a lelkében, a gondolataiban tegye ezt teljesen függetlenné a gluténérzékenységtől. Amikor magányosnak érzi magát az ember, olyankor a legjobb gyógyszer, ha elindul és elkezd szolgálni, segíteni másokon. A karácsony most különösen is jó alkalom erre. Kevésbé önmagával mint inkább mások szomorúságával foglalkozzék. Nézzen körül, ki az, akin tudna segíteni, akárcsak egy jó szóval, egy rövid beszélgetéssel, esetleg valami ajándékkal, élelmiszerrel. Ha ezekkel foglalkozik, akkor észrevétlenül megnyílik a lelke mások felé, s ha lesz is elutasítás - hiszen másokat nem tudunk megváltoztatni - de az nem fog annyira fájni, mert már nem az a cél, hogy engem megértsenek, elfogadjanak, hanem az, hogy én értsem meg a másik embert, én tudjam elfogadni a másikat a maga nyomorúságában.

Ez eléggé természetes. Jézust érezzük hozzánk a legközelebb, hiszen ő ember is, s úgy tapasztaljuk meg őt mint embert. A Lélekhez is könnyebb imádkozni, mert megfoghatatlanságában is van róla némi fogalmunk, még ha azok sok esetben nem is hitelesek, dehát pontos képeink, fogalmaink úgysem lehetnek egyetlen isteni személyről sem. Kétségtelen, hogy legmegfoghatatlanabb az Atya. Amikor saját édesapánkhoz hasonlítjuk, az ő képéből kiindulva képzeljük el, de az is nagyon töredékes, nagyon emberi, nem ritkán sebzettségekkel is terhelt. Egyébként többnyire azoknak van egészséges Atya-képük, akiknek az édesapja jól töltötte be a hivatását, tudott határozott és egyben szerető is lenni. Persze, ez is mindig emberi, csupán képszerű, de mégis valamelyest segít a hiteles Isten-kapcsolatban. Aztán minél többet imádkozik az ember, annál jobban tisztul ez a kép, annál közelebb kerülök Jézushoz, annál inkább értem a Lélek munkáját, s annál világosabb képem van az Atyáról is. Persze, ez azt is jelenti egyben, hogy annál jobban értem, hogy mennyire nem értem őt. Szóval, ahol most Ön áll a hit- és lelkiéletben, annak megfelelően tud imádkozni. Egyébként ritkán is szoktunk imádkozni külön az egyes isteni személyekhöz, legtöbbször nem is teszünk különbséget. S ez így van rendjén. Ha mégis szeretne közelebb kerülni az Atyához - könnyen lehet, hogy ez a Lélek indíttatása a lelkében - akkor minden nap egyszer imádkozza el a Miatyánkot azzal a figyelemmel, hogy ezt most kifejezetten a teremtő mennyei Atyának mondja. Ennél többet nem kell tennie, a Lélek majd megáldja ezt a jóra törekvését.