Kedves Tünde! Azt hiszem, sok igazság van abban, amit mond. Gyakran élünk annak kísértésében, hogy csak az létezik, amiről hírt tudunk adni. Ez ma nagyon elterjedt közgondolkodás, amely jelentős mértékben beszüremkedett az egyházi életünkbe is. Ugyanakkor nem zárja ki egyik a másikat. Az Egyház a médiát arra használja föl, hogy azon keresztül is továbbadja a hírét, a jóhírt. Nem önmagát ünnepli, hanem a rábízott üzenetet akarja minél több csatornán, minél hatékonyabban továbbadni. Az igazán nem mondható, hogy minden egyes rendezvényről fényképes híradás volna. Nagyon sok olyan esemény van, amely nem kerül föl sehová, amelynek nincs hírértéke, de belső kegyelmi értéke annál nagyobb. Talán csak az érzi, hogy "mindig" fényképezés van, aki nem a csöndes eseményekre megy el, hanem a különlegesekre, amelyről viszont valami ok miatt mégis érdemes hírt adni. Az egyházban mind a kettőre szükség van. A csöndes, észrevétlen, hűséges, kitartó munkára, imádságra is és a híradásra, a közzétételre is, hogy minél több emberhöz jusson el az adott ünnep, esemény híre, teológiai, hitbeli tartalma.

Nem csak, hogy nem szabad elfelejteni a lelki részét, hanem azt kell mindenek előtt szem előtt tartani. A lelki hozzáállás ad eligazítást abban is, hogy magát a böjtöt az ember milyen mértékben, milyen módon tegye. Fokozatok vannak. Annyi, ahány ember van. A minap egy érdekes leírást találtam arról, hogy azok az emberek, akik nagyböjt első hetében egyáltalán nem vesznek magukhoz ételt, abban a meggyőződésben teszik, hogy jobb volna az egész negyven napot teljes megtartóztatásban végigvinni, de minthogy érzik gyöngeségüket, ezért csupán ezt az első hetet próbálják ezzel az odaadással megtartani. Ilyen is van. Ennél szelídebb, hogy nem a pénteki előszenteltek után esznek először, hanem már az első után, tehát már szerdán este vesznek magukhoz eledelt, addig koplalnak. De tovább lehet szelídíteni, hogy csupán az első napon, a tiszta hétfőn nem vesznek magukhoz sem ételt sem italt, de másnap már azért esznek valamit. Az általános rend, hogy vajhagyó vasárnaptól kezdve egészen húsvét éjszakáig nem esznek semmilyen állati eredtű eledelt, tehát tejes, tojásos ételt sem, sem halat, viszont kiemelt ünnepeken (Örömhírvétel, virágvasárnap) azért halat fogyasztanak. Illetve szombaton és vasárnap olajosat is. Viszont a kiemelt bűnbánati napokon (szerdán és pénteken) még főtt ételt sem esznek csak nyerset. Lehet tovább is szelídíteni, hogy azért főtt ételt máskor is vesznek magukhoz, csupán a bűnbánati napokon valami erősebb megtartóztatást tesznek. Akik a nagyböjt folyamán fogyasztanak állati eredetű ételt, és csupán húst nem vesznek magukhoz egész nagyböjtben, azok is jól teszik ezt. Vagy ha valaki húst csak szombat és vasárnap eszik, de hétköznap nem, szintén helyesen böjtöl. Ami nálunk, magyar görögkatolikusoknál előírás lesz, hogy szerda és pénteken semmilyen húsos eledelt nem veszünk magunkhoz, ez már igazán könnyen megtartható. De lehet még tovább részletezni, hiszen van, akinek nem a húsról, hanem az édességről, a kávéról, a dohányzásról, a számítógépezésről, a tévézésről nehéz lemondania, s ezekben igyekszik valamit fölajánlani az Úrnak. Helyesen teszi. Mint látható, a böjtölésnek és lemondásnak ezer módja lehet. A lényeg, hogy mindebben a lelki odaadás vezessen, bármiről lemondok, kicsi vagy nagy dologban, az mind fölajánlás legyen az Úrnak. A böjt elsősorban imádság!

Igen, meggyőződésem, hogy így van. Több elköltözést is látva én is így gondolom, hogy az Úr a földi szenvedéseket szépen beszámítja odaát. Sok haláltusában láttam, hogy mintha még szüksége lett volna szegény testvérünknek ezekre az utolsó szenvedésekre, hogy ezeket már ne kelljen átvinni oda. Amiket életében itt a földön elmulasztott megtenni, amelyek netán elzárták volna az örök élet reményétől, azok e földi szenvedésekkel még valami rejtélyes módon pótolhatók, helyreállíthatók legyenek. Ez az Isten irgalma, aki mindenkinek a legpontosabban tudja, hogy mire van szüksége, s aszerint adja vagy engedi a rajtunk kívül álló dolgokat velünk történni. Ehhez még egy fontos kiegészítést szeretnék tenni. Azt is láttam nem egyszer, hogy egymásért is szenvedhetünk. Főként a házastársak ajánlhatják föl szenvedéseiket a párjuk üdvössége érdekében, ezzel mentvén meg őket. Ami még rejtélyesebb, hogy lehet, éppen az üdvösségtől távol járó házastárs okozza ezeket a szenvedéseket, de ha a hitben élő párja azt nem csak elszenvedi tőle, hanem föl is ajánlja érte, akkor ezáltal is segítheti az üdvösségét.

Sajnos magyar nyelven nincs olyan katolikus kiadású könyv, amely a Biblia minden könyvéhez bővebb magyarázatot adna. Bár a Szent István Társulat által kiadott Szentírás viszonylag bőséges jegyzetanyaggal rendelkezik, de nem tér ki minden mondat magyarázatára. Ugyanakkor mindegyik evangéliumhoz írtak olyan kommentárt, amely elég közérthető, de bizonyos teológiai jártasságot feltételez, s így igazából nem kezdőknek való. Mindenesetre felsorolom ezeket: Jakubinyi György, Máté evangéliuma. Martos Levente Balázs, Márk evangéliuma. Kocsis Imre, Lukács evangéliuma. Gál Ferenc, János evangéliuma. Mindegyik kommentár a Szent István Társulatnál jelent meg. Évtizedekkel ezekkel Solt Jenő megjelentetett könyveket, amelyek segítenek tájékozódni a Biblia világában. Bár ezek nem kommentárok, de haszonnal forgathatók. Interneten az alábbi linkeken érhetők el: http://www.ppek.hu/konyvek/Solt_Jeno_Igy_ertsd_az_Oszovetseget_1.pdf http://www.ppek.hu/konyvek/Solt_Jeno_Igy_ertsd_az_Ujszovetseget_1.pdf Illetve itt van még néhány javaslat: Jeromos Kommentárt (Szent Jeromos Társulat kiadása) Székely János: Az Újszövetség teológiája Tarjányi Béla: Találkozások c. könyvét. A régi és új tömlő hasonlata eredetileg a Jézus által hozott újdonságot emeli ki. Jézus újat hozott (ez az új bor), s ezért már nem a zsidó vallás gyakorlatait kell követni. Ha nem is megalapozta vele, de egyértelműen utalt az egyház létrejöttére, amely már nem a zsidó szokásokat követi, hanem új rendet formál. Egyúttal arra is lehet utalás, hogy azért kell az új tömlő is. Akik az egyház intézményei ellen ágálnak, azoknak erre is lehet hivatkozni, hogy azért az új bor is szétfolyna, ha nem volna hozzá illő új, megtartó rend. Ez az egyház.

Élvezze most ezt a helyzetet! Nem fog mindig megmaradni, de most nagy kegyelem ez. Ilyenkor nem az értelmével, hanem a szívével van jelen. Nagyon jó! Hosszabb távon érdemes a szövegekre is figyelni, mert akkor azokon keresztül még többet kap az ember. De ahogy mostani állapotát leírta, inkább azt mondom, nagy kegyelem ez, amelyért adjon hálát!

Legalábbis nem okos dolog. Nem tesz jót. Olyan bűnök közé tartozik, amelyeket nem szoktunk meggyónni, pedig valójában ezekre kellene sokkal jobban odafigyelnünk. Ezek a rendszerszerű, vagy életbűnök. Amelyekben nem a tettek a bűnösek, hanem az a felelőtlen magatartás, amely nem számol a következményekkel. A zenének nagyon erős személyiségformáló hatása van. Már egyszeri meghallgatás is jelentős hatással van a hangulatunkra, a többszöri meghallgatás pedig még mélyebbre hat a lelkünkben. Egészen biztos vagyok abban, hogy hosszú távon nem tesz jót, sőt, kifejezetten kárt okoz a lelkének, ha ilyen zenéért rajong. Nem azt mondom, hogy ezt a rajongását kell meggyónnia, de azt igen, hogy egyszer, a templom csöndjében, vagy otthon a saját szobájában, ahol imádkozni szokott, szépen, csöndben gondolkodjék el ezen a helyzeten. Imádságban, a Szentlelket kérve gondolja végig, hogy jó-e, Istennek tetsző dolog-e ezt a zenét hallgatni vagy nem. Ha igazán, őszintén és mélyen a lelkébe tekint, meg fogja kapni a választ, hogy ez egyáltalán nem hiányzik az életéből.

Azt javaslom, ne foglalkozzék azzal, hogy a fiatalember szégyelli-e a kedvese viselkedését. Nincs jelentősége. Annyi sok félreértés történik ezeken a csatornákon! Nincs ember, aki ezekben el tudna igazodni. Felejtse el a dolgot! Mondjon egy imádságot azért a hölgyért, aki ok nélkül lett indulatos. Ha ezt netán nem vagy nehezen tudná megtenni, akkor félő, hogy Önnek mégsem közömbös teljesen ez a fiatalember. Ez esetben pedig egyáltalán nem javaslom, hogy órát kérjen tőle. Mivel van kedvese, ez nem volna tisztességes. De ismétlem, ebben is segít az ima.

Kedves Marcell! A római katolikusok kétféle hitvallást mondanak. Többnyire az Apostoli Hitvallást, amely rövidebb, tömörebb, nem foglal magában annyi hittételt, mint a másik. De nagyobb ünnepeken a rómaiak is mondják a Nicea-Konstantinápolyi hitvallást. (Egyébként ugyanez a helyzet a történelmi protestánst egyházaknál is, ők is ugyanúgy mondják mind a két hitvallást.) Magyarországon a görögkatolikusok egy kicsit régebbi fordítású szöveget használnak, ennyi a különbség, semmi más. Úgyhogy ezt nyugodtan mondhatja velünk együtt a római katolikus testvérünk is, sőt, mondom, még a protestáns testvérek is. Van két említésre érdemes pont. Mi úgy mondjuk a Fiúról: "Született, de nem teremtmény, az Atyával egyvalóságú, ki által mindenek lettek."; a római katolikusok pedig ugyanezt így mondják: "Született, de nem teremtmény: az Atyával egylényegű, és minden általa lett." A régies szóhasználaton kívül észrevehető a szókülönbség is. El kell mondani, hogy a római katolikusok által használt fordítás pontosabb. A Szentháromság személyei külön isteni valóságok, akik egyként hordozzák ugyanazt az isteni lényeget. Tehát nem teljesen pontos megfogalmazás, hogy az Atya és a Fiú "egyvalóságú", jobb lenne úgy mondani: "egylényegű". Ez azonban nem jelent dogmatikai tévedést, a szentháromsági személyekről ugyanazt valljuk mi is, mint az egész katolikus egyház. A másik jelentős elem a vége felé van, ahol a ma használt Hitvallás szövegben úgy mondjuk: Hiszek a Szentlélekben, Urunkban és elevenítőnkben, ki az Atyától és Fiútól származik". Ugyanezt a római katolikusok így mondják: "Hiszek a Szentlélekben, Urunkban és éltetőnkben, aki az Atyától és a Fiútól származik." Itt tehát nincsen különbség a római és görögkatolikus gyakorlat között, viszont érdemes megjegyezni, hogy ezen a ponton az ortodox hitvallás tér el. Ugyanis az eredeti Nicea-Konstantinápolyi hitvallásban nem volt benne az "és Fiútól" betoldás. Ezt az ariánusokkal való küzdelem idején Hispániában csatolták hozzá, kiemelve, hogy a Fiú éppen úgy Isten, mint az Atya. Sajnos ennek az lett a teológiai következménye, hogy ezt úgy is lehet érteni, hogy a származás forrása nem egyedül az Atya. Olyan értelemben lehet ezt jól érteni, hogy csak akkor van Szentlélek, ha van Atya és Fiú. De mégsem lehet a Fiú a származás forrása, hiszen az Atya atyasága éppen ebben különül el, hogy ő minden származás forrása. No, de ez további mély teológiai eszmefuttatásokhoz vezetne, amelynek itt nincs helye. Csupán arra akartam rámutatni, hogy ha nem is teljesen pontosan ugyanazt a szöveget mondjuk, azért a hit lényegében és annak megvallásában nincsen különbség, mondhatjuk "egymás hitvallását". Ami a keresztvetést illeti, tegye úgy - a görög templomban - ahogy Önnek jólesik. Nem kötelező de nem is tilos rómaiakak a görög keresztvetés.

Csak néhányat kóstolónak (nehézségi sorrendben): Velünk az Isten - keleti hittankönyv Adalberto Piovano: Alázatban járni Istennel Áthoszi Porfíriosz atya tanításai Szofronyij Szaharov: A Szent Hegy titka. Áthoszi Szent Sziluán tanításai Ezeket mind érdemes lassan olvasni, naponta egy kis fejezetet belőle, különben elsiklik az ember a lényeg fölött.

Ne féljen elindulni! Ha nem erre hívja Önt az Úr, igen hamar, de legkésőbb néhány éven belül megmutatkozik, hogy ez nem az Ön útja. S az egyáltalán nem lesz elvesztegetett idő, mert mindaközben rengeteg mindent megtanul a teológiából, a lelkiéletből, sok imatapasztalatra tesz szert. Tehát, ha mégis más életutat szán Önnek az Úr, azon is tudja majd ezeket használni, másoknak tovább adni. Ha azonban el sem indul, akkor csak állandó töprengés marad a lelkében, hogy valamiről lemaradt. Nem biztos, hogy papi vagy szerzetesi hivatása van, csak most így érzi, de minthogy nem járt a végére, akkor később, az egyes életszakaszokban, amikor nehézség, kudarc éri, nyomban az fog megjelenni, hátha mégis arra hívott volna az Úr. Emiatt félő, hogy nem lesz nyugta, nem lesz békéje. Szóval bátorítom, kóstoljon bele. Ha inkább a szerzetességre érez hívást, menjen el egy monostorba, töltsön el ott egy kicsit hosszabb időt, ha lehet, néhány hónapot, s próbálja meg belülről megismerni, hogy milyen a szerzetesi élet. Ha meg inkább a papság felé, akkor csak azt tudom mondani, vegyen részt egy nyílt napon a szemináriumban. Vagy jelentkezhet is akár, mert ott a fölvételinél az atyák leginkább azt vizsgálják, hogy van-e hiteles hivatástudata az illető jelöltnek. Aztán - legalábbis nálunk, a görögkatolikus egyházban - van még egy előkészítő év, amikor még csak készülnek a kispapi életre, eközben is sok minden kiderülhet. Szóval, ne féljen odaadással elindulni az Úr felé!

Minden bizonnyal mostanában több ponton, több helyről is megérintette Önt a keleti rítus, annak szépsége, különlegessége. Azt javaslom, hogy ássa bele magát a római rítusba is. Ott lehet, hogy nem ennyire látványosan mutatkozik meg a teológia szimbolikája, a lelkiélet teológiája, az aszkézis misztikája, de éppen úgy jelen van. Leginkább egyes szerzetesi közösségben látszik jobban. Javaslom, hogy menjen el Pannonhalmára, Tihanyba, Bakonybélbe. Éljen néhány napot együtt az ottani szerzetesekkel, beszélgessen velük. Szavamra, meg fogja tapasztalni ott is az egyházunknak ezt a mélységét, amely jelen állapotában a keleti katolikus közösségekben közvetlenebből megélhető. A római katolikusoknak is éppen úgy szükségük van lelkes és lelki emberekre, akik értik a misztika nyelvét, és a latin rítuson keresztül tudják azt megélni és továbbadni. Tehát nem javaslom Önnek, hogy térjen át görögkatolikusnak. Merítsen a keleti egyház kincseiből, de ne hagyja el a sajátját sem. Ha nagyobb erőfeszítés is kell ott előbányászni azokat, azért csak szánjon rá energiát! Megéri.

A görögkatolikusoknál fiatal lányok esetében ez gyakran megjelenik. Szép dolog, mert arról árulkodik, hogy valaki szeretne elkötelezett módon az egyházban szolgálni feleségként, édesanyaként. Később azonban, amikor az ember komolyan gondolkodik a saját hivatásáról, akkor meglehetősen felszínes vágy, hogyha valaki anélkül, hogy erre már az élethelyzete vezetné, erről ábrándozik. Félő, hogy ellaposodik az életről alkotott elképzelése és az vezeti, hogy "hozzámenjen egy reverendához", mindegy is, ki van benne. Ezért nem lehet elvonatkoztatni a személyes élethelyzettől. Akkor lehet jogos a papnéi hivatás, amikor a társa egyértelműen papságra készül, közösen pedig házasságra, papcsaládos életre. Személy nélkül álmodozni erről az élethivatásról alaptalan álmodozás. Ha az Isten egy leánynak ezt a hivatást szánja - mert ez valóban csodálatos dolog -, akkor úgy is alakítja az életét, hogy azzá lehessen. A fiú a hivatásához kapja a társát, a leány a társához kapja a hivatását. Az is elképzelhető, hogy egy leányban a szerzetesi hivatás csírái bontakoznak, de fél ettől a teljesen elkötelezett élettől, és úgy gondolja, hogy papfeleségként teljesítheti ezt a hivatását. Ha sok hasonlóság van is a kettő között, egyáltalán nem ugyanarról van szó. Mint a papi hivatás is egészen más, mint a szerzetesi, a papfeleség hivatása is egészen más, mint a szerzetesnőé.

A relaxáció és videókon, tanfolyamokon tanulható gyakorlatok emberi megoldások. Ezeket érdemes ismerni, szükség esetén használni. Arra azonban ügyelni kell, nehogy azt higgyük, hogy ez pótolja az isteni segítséget. Főként a keleti lelkiségben hangsúlyos, de a nyugati lelkiség is ismeri, hogy a pszichés zavarok sok esetben lelki eredetűek. Ha a lelki bajt nem orvosoljuk, akkor a pszichológiai megoldások csak a felszínt kezelik. A lélek betegségeit csak Isten tudja meggyógyítani. Ezért isteni gyógymódokat tudok leginkább javasolni. Elsősorban az imádság és annak ezerféle módja. A lényeg, hogy az ember az Istenhöz térjen vissza. Az Isten közelében minden szépen lassan a helyére rendeződik, a beteg lélek meggyógyul. Nem azonnal, nem egy csapásra. Mint ahogyan többnyire az Istentől eltávolodás is hosszú folyamat szokott lenni, és a testi gyógyulásnak is idő kell. Ezért téves lenne azt elvárni, hogy valami lelki behatás, egyetlen zarándoklat, egyetlen gyónás, egy ikoncsókolás egyszeriben meggyógyítsa az embert. Megtörténhet ez is, számtalan példa van rá, de ezért fogalmaztam úgy hogy téves volna "elvárni". Ugyanis ez ajándék. Azt javaslom tehát, hogy keresse annak módját, hogy minél közelebb kerüljön az Istenhöz, minél több időt töltsön vele. Persze, minőségi időt, amikor valóban vele van, valóban őrá figyel. Szentírásolvasás, napi csönd, rendszeres Jézus-ima, gyertyagyújtás, imádság azokért akik bántanak, gyakori szentgyónás, lelki atyával való beszélgetés és főként az Eucharisztia vétele a Szent Liturgián - ezek a lelki gyógymódok.

Igen, természetesen. Azzal a kiegészítéssel, hogy nagypénteken nincsen eucharisztikus liturgia, aznap nincsen szentáldozás.

Isten mindenkit másként szeret. Személyesen és személyre szabottan. Mindenki joggal érezheti úgy, hogy Isten őt a világon a legjobban szereti. Mégpedig azért, mert ez valóban így van. Hogy ezt ő hogy csinálja, nem tudom, de tény, hogy így van. Ugyanakkor mondhatjuk, hogy Isten mindenkit egyforma mértékkel szeret. Nem lehet azt mondani, hogy valakit kevésbé valakit meg jobban. Így nincs különbség. Ez azért is van így, mert Isten maga a tökéletes szeretet, tőle mindenki a tökéletes szeretetet kapja.