Meg lehet ezeket áldani, ha egy atyát megkér rá, bizonyosan szívesen meg is teszi. De nem föltétlenül szükséges. Ezek az imádság eszközei. Már pusztán a használatuk is kegyelmet közvetít.

lelkiatya@gorogkatolikus.hu

Kedves M! Egyáltalán nem kell meggyónni sem a részleteket, sem a gyakoriságot. Ha annyit mond, hogy életében már többször is vétett ebben a bűnben, de szeretne most már ettől szabadulni, ennyi bőven elegendő. Lehet, hogy a pap még rákérdez, további kérdéseket tesz föl, s arra majd válaszoljon, de csak azért tesz föl további kérdéseket, hogy segítsen végleg letenni ezt a bűnt.

Kedves Piroska! Mindenekelőtt tudnia kell, hogy az a szép szolgálat és odaadó élet, amelyet fia érdekében tesz, az nagyon értékes, s vele nem csak a fiának, de az egész egyháznak is isteni kegyelmet közvetít. Amikor belefárad az ember a napi teendőibe, akkor egy kis időre ki kell lépni abból, mintegy nagy levegőt venni. Ha nehéz vagy egyáltalán nem is megszervezhető, hogy elmenjen egy lelkigyakorlatra, vagy egy monostorba néhány napra, akkor a napjaiba építse be ezeket a levegővételeket. Ilyenkor merüljön el a Szentlélekben. Ezt kell megtanulnia, ezt a fajta imádságot, amely állandó és kifogyhatatlan energiát biztosít. Azzal is szeretném még vígasztalni, kedves Piroska, hogy az életünk szakaszokból, különböző időszakokból áll. S itt hangsúlyos a "különböző" szó. Ugyanis van, amikor nagyon nehéz, van, amikor még nehezebb, de vannak könnyebb szakaszok is. Most minden bizonnyal nehezebb szakaszhoz ért. Hogy ez néhány hónap vagy néhány évig tart, azt nemigen lehet megmondani. De nem is kell méregetni, csupán a jelenben kell helytállni. Az elfáradásnak, elcsüggedésnek ez is lehet okozója, hogy az ember a mélyben érzi magát, és sötétlátásában ezt vetíti előre, s emiatt tűnik elviselhetetlennek a jelen helyzet. Mert ha azzal él, hogy most rossz ugyan, de holnap vagy egy bizonyos idő után majd jobb lesz, akkor sokkal könnyebb hordozni a jelen terhet. Egy kedves barátom viccesen szokta mondani: "Most bírjuk ki ezt a kicsi rosszat, utána majd jön a nagy jó!" Ha más nem, majd a mennyország, de azért annak darabkáit már itt a földön is megkaphatjuk olykor-olykor.

Nagyon lényeges kérdés. Köszönöm szépen, hogy föltette. Igen, az Eucharisztiában jelen van a teljes Szentháromság. A szentáldozáskor a teljes Szentháromsággal egyesülünk. Csak amit legjobban megértünk, megragadhatunk, az mégis az emberré vált Krisztus személye, viszont akin keresztül szabad utunk van a Lélekben az Atyához.

Javarészt egyetértek és együttérzek Önnel. Olykor én is tapasztalom, hogy a liturgiánk messze nem annyira szép, mint amilyen lehetne, s ez csupán az odafigyelésen, illetve az énekvezető, s persze, még inkább a pap lelkületén múlik. Abban bízom, hogy ha ezt a bejegyzést más is olvassa, akkor hatni fog rá, elgondolkodik rajta. Ugyanakkor hozzáteszem, hogy a tempó bizonyos mértékig szubjektív dolog is. Általában a fiatalok tempósabban, lendületesebben énekelnek, az idősek lassabban. Ez nyilván természetes jelenség. Van, amikor maga az adott szertartás vagy annak megfelelő része megkívánja a gyorsabb máskor a lassabb tempót. Az is fájdalmas, például, amikor egy föltámadási szertartást lassan, vontatottan énekelnek. De ismétlem, egyetértek azzal, hogy lelketlenné válik az egész szertartás, ha az énekvezető nem figyel oda külön, hogy lélekkel énekeljen. Hozzáteszem, minden bizonnyal nem a nyereségként elkönyvelhető 5-8 perc miatt énekelnek gyorsan, hanem egyfajta rossz megszokásból. A kántorszakunkon egyébként erre is külön figyelnek az oktatóink, hogy alakítsunk, formáljunk a rossz beidegződéseken, amely nem csak a gyors énekre, de mindenre vonatkozik, a hangképzésre, az érthetőségre, az előkészületre, a pontosságra, stb. Nyilván van még mit fejlődnünk ezen a téren. Aki hallja, adja át! Köszönöm szépen a megjegyzését.

Mint minden jézusi szónak, ennek is sokféle értelemezése, kimeríthetetlen mélysége van. Könyveket írtak már arról, hogy mit is jelent ez a gyermekség. Én most csak egyet emelek ki, de érdemes tovább gondolkodni más értelmezési lehetőségeken, amelyek, természetesen végső soron mind egy irányba hatnak, az Istenhez visznek közelebb. Legföljebb az a kérdés, hogy milyen úton, módon. A gyermeknek számtalan jó tulajdonsága van, amely még az ártatlanságából, egyszerűségéből, lehet azt mondani, tudatlanságából származik. Nyilván azt kell követni a gyermekségben, ami érték, amiből mi is épülhetünk. A tudatlansága, tapasztalatlansága nem érték, abból őt is ki kell emelni, nekünk is törekednünk kell az ebből fakadó hátrányok leküzdésére. Viszont a tudás és tapasztalatok megszerzése nyomán nem szabad, hogy a tisztaságunkat, ártatlanságunkat, egyszerűségünket elveszítsük, vagy ha ez megtörtént, akkor ezeket vissza kell szereznünk. Hogyan lehet ezt ma megvalósítani? Ma sem könnyebb vagy nehezebb, mint régen. A felnőtt kor mindig magával hozza annak veszélyét, hogy a rossz tapasztalatok megkeserítik az embert, megkérgesítik a szívét, őt magát is számítóvá, ravaszkodóvá teszik. Ez nem segít az Evangélium befogadásában. Törekednünk kell arra, hogy tudatosan újra kiépítsük magunkban a bizalmat, az őszinteséget, a derűs lelkületet. Persze, ez nem pusztán holmi külső magatartás legyen, hanem abból a belső meggyőződésből táplálkozzék, hogy az Isten gyermekei vagyunk, hogy nem érhet bennünket semmi olyan dolog, amelyről Atyánk ne tudna, amelyben ne tudna megsegíteni. A gyermekeket szemlélve sok szempontot kaphatunk, hogy milyenek legyünk Isten gyermekeként.

A Szentlélek elleni bűn a megátalkodottság. Amikor az ember nem hajlandó megtérni, nem tart bűnbánatot, nem kér bocsánatot az Istentől. Az ilyen emberrel az Isten is tehetetlen. Ezért nem megbocsátható, mert nem is kér bocsánatot. A második kérdésének válasza már összetettebb. Az Evangéliumban kétszer is szerepel ez a szöveg, s nem ugyanabban az összefüggésben. De meg is világítja az egyik a másikat. Előbb valóban a példabeszéd értelmének magyarázatakor halljuk Márk evangéliumában (Mk 4,12). S meglepő az érvelés, mert azt gondolnánk, hogy a példabeszéd feladata éppen az, hogy segítse jobban megérteni a tanítást. Jézus azonban itt arra utal, hogy a példabeszédnek van egyfajta elrejtő szerepe, hogy csak egyesek értsék. A másik helyen Szent Jánosnál találjuk, ott viszont nem Jézus mondja ezeket a szavakat, hanem mintegy értelmezésként idézi a szent író Izaiás prófétát, amikor látja a zsidók hitetlenségét (Jn 12, 40). Egyébként Jézus is ugyanezt az ószövetségi szöveget idézi, tehát minden bizonnyal ő is a hallgatóság hitetlenségére utal. Úgy értelmezhetjük, hogy Jézus példabeszédben szól, hogy akik hisznek, azok értsék, de a hitetlenek számára a tanítás értelme rejtve maradjon. Aki akarja, érti Jézus szavát, aki viszont nem akarja, az saját magát bünteti az értetlenségével. Ilyen értelemben az Ön két kérdése szorosan összefügg egymással.

Semmiképp sem szabad hagyni, hogy ez így maradjon a lelkében. Esetleg már régóta hordozza ezt a terhet? Ma már nem lehet akadálya, hogy az ilyen súlyos sebet minél hamarabb orvosolni lehessen. Erről Ferenc pápa kifejezetten rendelkezett. Ismereteim szerint minden egyházmegye honlapján megtalálható az a cím, amelyen bizalmasan be lehet jelenteni az esetet, és azon keresztül fölvéve a személyes kapcsolatot, segítséget is tud nyújtani az arra kiképzett szakember. Ez adott esetben lehet pap is, vagy világi ember, pszichológus, mentálhigiéniás szakember vagy akár jogász. Akire az adott helyzetben szükség van. De a közvetlen személyes segítség a legjobb. Javaslom, hogy ne hordozza ezt egyedül a lelkében, beszéljen róla olyan személlyel, akiben megbízik, s akin keresztül megszólíthat egy papot, hogy a dolgot átbeszélhessék. Mivel papi személytől jött a sérelem, akkor fog igazán megnyugodni és meggyógyulni a lelke, ha egy pappal tudja majd ezt átbeszélni.

Kedves Ágnes! Isten kegyelméből ma is vannak olyan nagy hitű, imádságos papok, szerzetesek, akik hathatósan közvetítik az Isten kegyelmét. Bajos lenne itt fölsorolást írnom, hiszen én nem tudom minősíteni az atyákat. Viszont azt is tudni kell, hogy a gyógyulás nem pusztán a gyógyulást kérő hitétől függ. Sok esetben azért engedi meg az Úr a betegséget, mert azon keresztül akar tanítani, megerősíteni, önmagához közelebb vonzani. Hiszen ő maga is ezért viselte el a szenvedést, hogy saját szenvedésén keresztül mi mindnyájan az Atyához juthassunk. Pedig ő is félt a szenvedéstől. Kifejezetten kérte az Atyát, hogy ha csak lehetséges, vegye el tőle. De hozzátette: ne az én akaratom legyen, hanem a tied. Amikor imádkozunk, bármit kérünk, kicsi vagy nagy dolgot, nekünk is mindig hozzá kell tennünk: ne az én akaratom legyen, hanem a tied. Ezért Önnek is ezt tanácsolom, akár a saját betegségéről akár valamely szerettének betegségéről van szó, kérje egyszerű szívvel, nagy hittel a gyógyulást, végeztessen erre a szándékra szentmisét - ez a leghatékonyabb módja a kérésünknek, mert az egész Egyház imájába köti be a szándékot -, de tegye hozzá, s persze a lelkében is így kezelje, hogy legyen meg az Isten akarata. Ez nem holmi tehetetlen beletörődés a megváltoztathatatlanba, hanem ugyanaz, mint amire Jézus maga is tanított minket a Miatyánk imájában: "Legyen meg a te akaratod!" Tehát, kedves Ágnes, az Ön életének sorsa is nem azon múlik, hogy találkozik-e ilyen szentéletű emberrel, aki tud látványos csodát tenni, hanem, hogy Önnek milyen az Istennel való kapcsolata. Minél mélyebb, minél személyesebb, annál inkább rá tud találni, hogy az Úrnak mi a szándéka ezzel az adott betegséggel. Nem mindig tárul ez föl azonnal, egy-egy odaadó imádság hatására. Sok esetben hosszú időre van szükségünk ahhoz, hogy fölismerjük, mi az ő akarata. De erre való az életünk, a hitünk, a maga küzdelmeivel, hogy ezt keressük, ezt kövessük, mi az Isten akarata, s minden erőnkkel igyekezzünk azt nem csak megtalálni, megérteni, hanem követni is.

Kedves Róbert! Mint kérte, természetesen imádkozom Önért. Nem kell félnie, nem kell aggódnia semmi miatt. Az ördög nem erős, csak hazudja, becsap minket, amikor valami félelmetes lénynek mutatja magát. Javaslom, hogy rendszeresen imádkozzék, minden nap lehetőleg ugyanabban az órában. A szentelt vizet viszont ne használja, mert nem erre való. Ha majd egy pappal való beszélgetésben maga a pap mégis javasolja, hogy használja a szentelt vizet, akkor lehet, de most azt tanácsolom, hogy tegye félre egy kis időre. Fontos, hogy menjen el templomba, legyen ott a Szent Liturgián. Nem tudom, gyónt-e, áldozott-e már az életében. Ha igen, akkor ezt újítsa föl, gyónjon, áldozzon rendszeresen. Ha még nem, akkor kérje meg a templomban az atyát, hogy vezesse be Önt ezekbe a szent titkokba. Meg fogja látni, hogy ha majd rendszeressé válik a lelkiélete és a szentségi élete (azaz rendszeresen fog részesülni az Eucharisztiában és a szentgyónásban), akkor egy idő múltán sokkal nagyobb erőt fog tapasztalni a lelkében, könnyű szerrel le fogja tudni győzni a kísértéseket.

Nagyon fontos, hogy ezt a mélyen megélt Isten-kapcsolatot tovább erősítse, a tetteit, döntéseit, az életét erre építse. Az Isten közelsége majd megtanítja arra is, hogy a másik ember gyöngeségeit jobban el tudja fogadni. Általában a fiatal vagy felnőtt korban megtérők esetében tapasztalható jelenség, hogy lelkesedésükben kevésbé toleránsak az egyháziak, más keresztények gyarlóságaival szemben. Mígnem aztán idővel megtapasztalják saját magukban is ezeket a gyöngeségeket, és a tapasztalat ráébreszt arra, hogy nem pusztán a lelkes Isten-követés a fontos, hanem Istentől meg kell tanulnunk az elfogadó, irgalmas szeretetet is. Nem biztos, hogy az Ön esetében is erről van szó, csupán megemlítem, hogy ez egy jellemző jelenség. Fontos, hogy a hitét, Isten-kapcsolatát egy másik emberrel, lehetőleg pappal vagy legalábbis mély lelkű, tapasztalt emberrel meg tudja osztani. Ne egyedül kelljen ezekkel a dolgokkal megbírkóznia. Tehát legalább egy ember kell, aki Önt megérti, aki tanácsokat tud adni. Csak félszegen mondom, de mégis megemlítem, hogy van arra is példa, hogy a szerzetesi hivatás így kezdődik, hogy az ember azt érzi, neki valahogy sokkal több igénye van a lelki dolgokra, az imádságra, az Istennel való együttlétre, mint másoknak. Erre is azt mondom, nem biztos, hogy ez az Ön esetében is így van, de nem elképzelhetetlen ez sem. Tanácsaim tehát. Hogy az a közösség nem tökéletes, ez nyilvánvaló. Nem kell ettől még rossznak mondania, de biztos, hogy lehetne jobb is. Nem az a kérdés, hogy gond van-e Önnel, hanem, hogy ilyen helyzetben mit tegyen. Ha nem találja a helyét, ennek sok oka lehet. Ezeket is meg kell beszélnie a lelkiatyával, lelki társával. Van, amikor helyváltoztatással kell gyógyítani az ilyen helyzetet, van, amikor lélek-változtatással. Azt tudja tenni ellene, hogy dolgozzék keményen az ítélkezés kísértése ellen. Ne gondolja magát jobbnak a többieknél. A kapott kegyelmet fontos fölismerni, beismerni, elfogadni, megköszönni, de ez ne késztesse arra, hogy magát másoknál többnek tartsa! Keresse mások erényeit, a közösség értékeit. Viszont ne legyenek elvárásai velük szemben. Ha többre vágyik lelkileg, akkor azt egyénileg élje meg! Ebben az egyéni lelki életben pedig sokat imádkozzék a közösség tagjaiért is.

Halálunk pillanatában, "halálunk óráján" - ahogy az Üdvözlégyben mondjuk - lehetőséget kapunk a döntésre. Ezeket az időket, óra, perc, pillanat, halál és utána valók nagyon nehéz az értelmünkkel megragadni. Nem írható le, nem jegyezhető föl kronológiai elvek alapján. Tehát nem tudjuk pontosan azt sem, hogy mikor is kell nekünk ezt a "jó feleletet" adnunk. De nem is lényeges. Sokkal fontosabb a tény, hogy ez mindnyájunkra vár, ez teljességgel elkerülhetetlen, s ezért erre a pillanatra, órára készülni kell. Erre van az életünk, hogy erre az órára, erre a pillanatra kellőképpen fölkészüljünk.

A legjobb, amit tehet, hogy rendszeresen részt vesz a Szent Liturgián. S hacsak nincs valami súlyos akadálya, akkor áldozzon is. Elhunytja - remélhetőleg - már az Úrnál van. Az Úrral való szentségi egyesülés által még elhunyt szerettéhöz is közelebb kerülhet. Első hallásra azt mondom, még csak nem is bűn, ha nem tud teljes figyelemmel jelen lenni a Szent Liturgián. Azért is, mert ha érzékeli, hogy ez nem az, aminek lennie kell(ene), ez már azt jelenti, hogy a lelke nagyon is ott van, legföljebb a gondolatai kalandoznak el - érthető módon - teljesen másfelé. Ezzel együtt is nem teszi rosszul, ha erről beszél a szentgyónásban, mert talán az atya lelki tanácsokat is tud adni erre vonatkozóan. Szóval jól teszi, nagyon jól teszi, ha gyászára a templomban, az Úr közelségében keres megnyugvást.

Az idézett bíboros megközelítése alapvetően anakronisztikus. Olyan helyi zsinatokra hivatkozik (afrikai kánonok), amelyek nem egyetemes zsinatok voltak; semmilyen hatállyal nem bírtak a keleti egyháztartományokra. Hivatkozik a pápára mint legfőbb tekintélyre, holott ilyen tekintély korántsem volt el abban a korban a világegyházra nézve általánosnak. Eleve furcsa egy évezredes egyházi hagyományt egy szöveghamisítással magyarázni. Az apostoli korban a cölibátus kérdése egyáltalán nem merült föl az egyházak között mint az egységet veszélyeztető tényező. Anakronisztikus visszavetíteni időben a mai problémát, amit akkor nem tekintettek olyan súlyúnak, hogy egyetemes szinten szabályozzák. A cölibátus csodálatos érték, vonzó és erőt adó az egész egyházban. Nem csak a szüzességben élőknek, hanem a családi életet élőknek egyaránt. Ezt a kettőt szembeállítani, egymással versenyeztetni rossz irány, nem vezet előre. Ráadásul az egyház kifejezett tanítását sem veszi figyelembe, amely mindig értékként beszél mindkét életállapotról. Még a papságra vonatkoztatva is. Sokan elfelejtik a Papságról szóló vatikáni zsinati konstitúció erről szóló tanítását. Ezért a teljes 16. pontot ide másolom: Presbyterorum ordinis 16: "A mennyek országáért vállalt és egész életre szóló teljes önmegtartóztatást - melyet az Úr Krisztus ajánlott, a századok folyamán és napjainkban nem kevés Krisztus-hívő önként vállalta és dicséretesen megtartott - az Egyház a papi élet szempontjából mindig különösen nagyra becsülte. Ugyanis jele és ösztönzője a pásztori szeretetnek, ugyanakkor a világban a lelki termékenység különleges forrása. A papi cölibátus nem a papság természetéből fakadó követelmény, miként ez nyilvánvaló az ősegyház gyakorlatából és a keleti egyházak hagyományából, ahol azokon kívül, akik az összes püspökkel együtt a kegyelem ajándékából a cölibátusra vállalkoztak, vannak érdemekben gazdag, házas papok is. Amikor tehát e Szentséges Zsinat az egyházi cölibátust ajánlja, semmiképpen sem akarja megváltoztatni a keleti egyházakban törvényesen élő fegyelmet, és nagy szeretettel buzdítja azokat, akik mint házas emberek vették föl az egyházi rendet, hogy tartsanak ki szent hivatásukban, és igyekezzenek életüket teljes odaadással a rájuk bízott lelkek szolgálatába állítani." https://regi.katolikus.hu/konyvtar.php?h=15 A Keleti Kódex vonatkozó kánonja pedig ezt írja: "A mennyek országa miatt választott és a papság számára annyira megfelelő celibátust mindenütt igen nagyra kell értékelni, ahogy az egyetemes Egyház hagyománya is tartja; ugyanígy tiszteletben kell tartani a házasságban élő klerikusok állapotát, amelyet a korai Egyház és a keleti egyházak évszázados gyakorlata szentesített." (373. kán.) Tehát sokkal többre jutunk, ha elismerjük és megbecsüljük egymás értékeit, mintha nem ismerjük, következésképp lebecsüljük azokat.