Kérdezzen bizalommal a lelkiatyától!


Biztonsági kérdés:
Mennyi négy meg három? (a választ számmal kell beírni)


küldés
eddigi válaszok
Kedves Lelkiatya!

Mik a feltételei annak ha valaki Görögkatolikus papnak szeretne jelentkezni? Igaz még csak harmadikos vagyok, de szeretnék tisztán látni ezzel kapcsolatban. Az elhivatottságon kívül mi szükséges? Számít az átlag és az érettségi? Válaszát köszönöm!
Tisztelettel
Dávid
Az elhivatottság nagyon fontos. Ezek kívül, természetesen számít az érettségi eredménye, a hittani ismeretekben való jártasság (beleértve annak minden területét), általános műveltség, tájékozottság, ezen kívül jó személyi adottságok a kapcsolatteremtésre, a közösségi életre, a kemény munkára.
Kedves Lelkiatya!
Két kínzó kérdésem van.
Egy atya azt mondta, hogy "nagy baj az, ha az ember nem tud leborulni Isten előtt". Nyilván nem a fizikai leborulásról beszélt. Én tudom, hogy Isten bármit megtehet velem, hogy szeret és annyival felettem áll, hogy kár is összehasonlítást tenni. De ez nem imádat, nem leborulás. Úgy érzem, nem jó helyen keresem. Mi akkor a leborulás?
A másik: azt is mondta az atya, hogy "Isten jelenlétében" elcsendesedik, és akkor teszi fel a kérdéseit, és hallja a válaszokat. Ettől teljesen kiborultam, mert én soha semmit nem hallok. Vannak ugyan csendes imában gondolataim, amik akár válaszok is lehetnének. De nem tudhatom, nem a saját vágyaim kivetítődéseit hallom-e, nem a saját tudatom - vagy akár a tudatalattim - szólal-e meg ilyenkor. Hogyan állíthatja ilyen biztonsággal, hogy hallja a válaszokat? Ha döntés előtt állok, vagy csak Isten akaratát szeretném keresni, én is próbálok hasonlót. De a bizonytalanság soha nem hagy el, hogy talán nem is Isten szólt hozzám. Hiába érzek megnyugvást egy-egy ilyen esetben, marad a bizonytalanság, még ha kénytelen is vagyok valamerre dönteni. Soha, de soha nem éreztem még, hogy Isten szólt volna hozzám, az imáim inkább monológok. Akkor is, ha nem kérő imáról van szó.
Hol van bennem a hiba?
A következőt javaslom. Egyszer, amikor egyedül van otthon a lakásban, tegye ki a keresztet, vagy egy Krisztus ikont, meggyújthat egy gyertyát is, hiszen komoly imához készül, és akkor ott boruljon le teljesen a földre, ezzel a leborulással hódoljon az Isten előtt. Érdekes tapasztalat lesz. Leborulva mélyebben tudunk imádkozni, jobban átérezzük kicsinységünket és az Isten nagyságát. Ez néha hiányzik az Isten-kapcsolatunkból. Alighanem ezért tanácsolta az atya Önnek a leborulást, még ha nem is merte fizikailag javasolni.
Vajon miért váltott ki Önben heves reakciót - azt írja, teljesen kiborultam -, amikor az atya arról mesélt, hogy ő hogyan szokott imádkozni. Nem vagyunk egyformák. Néha tanulhatunk egymás imatapasztalataiból, néha nem. De azért nem kell, hogy bántson bennünket ez a különbség. Talán kicsit félrevezető lehet, amikor azt mondjuk, hogy halljuk az Isten hangját, hiszen egészen más ez, mint amikor testi fülünkkel fizikai hangot hallunk. De van lelki hallás is. Nehéz megmagyarázni, hogy mi ez, de nem is nagyon érdemes az elmagyarázásával bajlódni. Amikor ilyen dologban van része az embernek, akkor nem töpreng, hogy ez vajon az volt-e vagy sem. Pl. ha valaki soha nem látott villámlást, nem hallott mennydörgést, amikor találkozik vele, akkor mégis nyomban tudja, hogy na, ez volt az. Persze, Isten hozzánk szólása korántsem ilyen hatalmas jelenség, sőt. Egészen finom, mondom, megfoghatatlan, leírhatatlan, de mégis bizonyosabb, mint egy mennydörgés.
De Önnek más az imatapasztalata. Úgy érzi, az imádsága csak monológ. Az a javaslatom, kérje Istentől az imádság kegyelmét. Ha hittel kéri, egészen bizonyosan meg fogja kapni. Mondja el mindennap: Uram, add meg nekem a buzgó imádság kegyelmét. Ennyire egyszerű. Ha ezt a kérést minden nap elmondja (fontos, hogy hittel, tehát bíznia kell, hogy az Úr meg is hallgatja), akkor előbb-utóbb nagyon szép imaélményben lesz része. Az imádság kegyelem, Isten ajándéka, de nekünk is tennünk kell érte, hogy megkaphassuk.
Tisztelt Lelkiatya!

Imádsággal kapcsolatban szeretném tanácsát kérni. Szoktam mindennap imádkozni. De nekem csak a Miatyánk megy igazán, szívből, magától. Ezt tanultam meg gyermekkoromban. Az Üdvözlégyet és a Hiszek Egyet sem igazán tudom, pedig azok még alapvető imák. Nem tudom, hogy tudnák megtanulni újat, úgy, hogy az még természetes, ne mesterkélt legyen? Mert pont ezért szeretem a Miatyánkot, mert az mindig természetesen jön. Nem tudom, hogy Assisi Ferenc imája mennyire számít imának, azt mennyire lehet imádkozni, mert nekem nagyon tetszik a mondandója.
Egy másik dolog, ami ehhez is kapcsolódik, meg úgy általában a hithez. Nem mondom, hogy nem szeretek néha szent misére elmenni, de az az igazság, hogy leginkább akkor érzem Isten jelenlétét, ha nincs senki a templomban, csend van, és úgy megyek be, esetleg meggyújtok egy gyertyát, és elmondom a Miatyánkot, hisz ez jön számomra igazán szívből. Nem tudom miért, de ilyenkor tud lecsendesedni a lelkem, ilyenkor tisztábban látok, ilyenkor tudok elmélkedni és nem utolsósorban , ilyenkor vagyok önmagam. Úgy érzem, nekem nagy szükségem van a csendre, sokszor az egyedüllétre is. Lehet, hogy velem van a baj? Válaszát előre is köszönöm! H.
Ön nagyon is jó úton jár az Isten felé. Sokat jelent, hogy a Miatyánk és ez a fogékonyság a csöndre már gyermekkorától kezdve kialakult Önben. Azonban érdemes tovább lépnie. Ez még csak gyermeki hit, amely nagy megpróbáltatásokat nem tud elviselni. Mindenképpen tanácsolom, hogy fedezzen föl, tanuljon meg más imákat is. Azok még mélyebbé tehetik az Istennel való kapcsolatát. Jó, ha saját szavaival is szól az Úrhoz, de nyugodtan beszerezhet egy imakönyvet, és szétnézhet benne, hogy melyik ima indítja meg a szívét. Ha Ön görögkatolkus, akkor mindenképp javaslom, hogy ismerkedjék meg a Mennyei Király kezdetű, Szentlelket hívó imával. Ha új imát olvas, eleinte talán idegenül hat, de idővel ezek is hozzánőhetnek a szívéhez, és ugyanolyan átélten tudja majd imádkozni őket. A hit élő valóság, amely fejlődésre hivatott. Lépjen tovább ezen a szép úton!
T.Lelkiatya!
Mi a különbség a Görögkatolikus és az ortodox egyház között? És mi az amiben hasonlít?
A görögkatolikus egyház a bizánci ortodox egyház rítusát követi, abból származik. Ám a rítus nem csupán az énekeket, a szertartásokat jelenti, hanem az egész egyházi életet, beleértve annak fegyelmi rendjét, lelkiségét, teológiáját. Ebben tehát hasonlítunk az ortodoxokhoz, egyházszervezetileg azonban a katolikus egyházhoz tartozunk, Rómával vagyunk egységben.
Tisztelt Lelkiatya!
Válaszolt valakinek, aki arra panaszkodott, hogy hiába próbálta Istenre bízni az életét, semmi sem oldódott meg, Isten közömbös és magára hagyta.
Mintha én írtam volna, minden szavát. Örökké a kioktatást hallom, hogy bízzam az életemet Istenre, a gondjaimat vigyem elé, az Ő jelenlétében gondoljak át mindent, satöbbi. Meg hogy Isten jóságos, szeret minket, Ő maga a szeretet. Hát furcsa egy szeretet ez. Egész életemben abban bízzak, hogy majd a halálom után, a másvilágon milyen baromi boldog leszek! Itt meg csak kínlódjak nyugodtan, egyéb úgyse jut.
Én tudom, hogy Isten mindenható, nem gondolom, hogy bármit is ne tudna megtenni. Csak éppen nem akar, ki tudja, mi okból. Nem jutalmat várok tőle, ehhez nem vagyok elég ostoba. Csak közelebb szerettem volna kerülni hozzá, a döntéseimben az Ő hangját hallani, és egy évek óta tartó reménytelen (lelki) állapotból szabadulni, ami már olyan, hogy úgy döntöttem, abbahagyom az életet. Köszönöm, nekem ennyi elég volt, visszaadnám Neki. Nem igaz, hogy emberi örömök nélkül érdemes élni. Még a "jó" cselekedetek sem okoznak örömet, csak a lelkiismeretem nem hagyja, hogy elsétáljak onnan, ahol segíteni tudok.
Tudja, lelkiatya, ha egy élet értelmetlen és értéktelen, főleg, ha már ötven felett van az ember, nem nagy kár érte. Senki sem fog siratni, ha befejezem, nincs senkim, akit itt hagynék. De az elhatározás már megvan, már csak a bátorság hiányzik. Ezt persze nem ajánlom senkinek, de csak a saját életemről van szó. És ha kárhozat jár az elhajításáért, hát akkor így jártam.
(Bocsásson meg, választ nem is várok, biztatást pláne nem. Csak leírtam, hogy ilyen is van, nem olyan rózsaszín a világ, ahogy a papok szeretnék elhitetni velünk.)
Kedves Testvérem!
Nem kért választ sem biztatást, mégis, engedje meg, hogy sorait közzétegyem, és legalább annyit válaszoljak rá, hogy minden bizonnyal az Ön segítségére akartak lenni azok, akiktől, úgy érezte, hogy csak kioktatást kapott. Sokszor próbálunk segíteni, de nem mindig sikerül. Sok oka van ennek, most nem ezt részletezem. Csak, gondolom, mindenki arra próbált rávilágítani, hogy valamit nem jól lát, ezért látszik az Ön számára sötétnek az egész világ. Úgy látom, abban nem kételkedik, hogy Isten az egész világ Ura és Teremtője. A jóságában viszont valami miatt, bizonyára a tapasztalatai alapján, kételkedik. De vajon van értelme annak, hogy legyen egy rosszindulatú despota, aki kénye-kedve szerint játszik az emberekkel. Ez valami rossz horror filmben elmenne talán, de a valóságnak egyáltalán nem felel meg. Az a rossz isten, akire Ön haragszik, az egyáltalán nem létezik. Nem csoda, hogy rossz viszonyban van vele. Csak tovább kellene keresnie, mert ennek a képnek valóban nincs értelme. A valóság azonban az, hogy az Isten nem csak mindenható, hanem végtelenül jóságos is. Csak föl kell fedeznünk, ezt meg kell látnunk. Én is azon vagyok, hogy hozzásegítsem, változtassa meg a látását. Fatális tévedés volna szembefordulni az élettel és a Jóistennel azért, mert Önnek egy téves képe volt róla.
Bocsásson meg, hogy ennyivel is traktáltam. Nem akarok erőszakos lenni, győzködni, de legalábbis imádkozom Önért, hogy fölfigyeljen erre, hogy vegye észre, igenis van remény, van értelme az életnek, van öröm, amely mindenkié. Nyilván nem csak odaát, dehogy, hanem már itt a földön. Aki Istennel él, az boldogságban él itt a földön is. Azt mondja Jézus: Tüzet hoztam a földre, mennyire szeretném, ha már föllobbanna (Lk 12,49). Tehát a földre hozta a szeretet boldogító tüzét, nem csak csalóka ábrándként lebegteti előttünk a halál utáni életben. Néhány levéllel korábban olvashatja itt, hogy egy beteg fiatalember hogyan tesz tanúságot az élet öröméről. Köszönöm neki. Az ő szájából hitelesebb.
Tisztelt Lelkiatya!

Római katolikus vagyok, és azt tervezem, hogy 40 nap alatt elolvasom az Újszövetséget.

Két Bibliám van, az egyiket a Szent István Társulat adta ki, a másik pedig csak Újszövetség, az ún. "egyszerű fordítás".

Eddig a katolikus Bibliát olvastam, de a napokban beleolvastam az egyszerű fordításba is, és a nyelvezete "gyakorlatiasabbnak" tűnik.

Katolikusként nem probléma-e, ha az Újtestamentumot egyszerű fordításban olvasom el most, a böjti időszakban? Mit gondol erről a Lelkiatya?

Utána persze továbbra is a katolikus fordítást kívánom használni.

Köszönöm szépen a válaszát!
Az én tapasztalatom szerint a Szent István Társulat által kiadott fordítás is nagyon érthető, egyszerű nyelvű. Ha már megkérdezte, én azt tanácsolom Önnek, hogy ebből olvassa el az Újszövetséget. Nem tudom, ki adta ki a másik, gyakorlatiasabbnak tűnő változatot, de nem biztos, hogy meg lehet benne bízni. Vannak olyan szekták, akik előszeretettel osztogatják a Bibliát ingyen, csak éppen meghamisított szöveget közölnek benne. Nehogy úgy járjon Ön is, hogy a gyakorlatiasabb változattal egy hiteltelen szöveget olvas végig nagy buzgósággal. Az bizony igen sokan ronthatna az Ön hitismeretén és ezáltal az Isten-kapcsolatán is. Ezért javaslom inkább a katolikus fordítású Bibliát.
Tisztelt Lelkiatya!

Hosszas gondolkodás és imádkozások után úgy döntöttem, hogy szeretném felvenni hivatalosan is a bérmálkozáskor kapott nevet másdodik keresztnévként, az első után, amit ugye a keresztségben kaptam.

Nekem sokat jelentene az, hogy mindkettőt viselhetem hivatalosan, hiszen így minden egyes nap a tudatomban volna. Természetesen így is eszembe jut a bérmanevem is, de így csak "lóg a levegőben".
Nekem sokat jelentene annak (is) viselése lelkiélet szempontjából is.

Viszont a családom (szüleim és testvéreim, akik nem nagyon gyakorolják a katolikus vallást), ezt butaságnak gndolják.

Nagykorú vagyok, és úgy gondolom, senkit nem tagadnék meg ezzel a névváltoztatással (az más volna, ha a vezetéknevemet akarnám megváltoztatni, vagy a jelenlegi keresztnevemet elhagyni pl.).

Nekem pedig valóban nagyon-nagyon sokat adna ez a felvétel.
A Bibliában is olvashatunk arról, hogy valakinek a neve is megváltozott.

Ön mit gondol erről?
Nem látok benne semmi rosszat. Van lehetőség ma Magyarországon az ilyen névváltoztatásra. Úgy tudom, az új keresztnév bejegyzése még egy fokkal könnyebb folyamat is. Szerintem sem tehet senki szemrehányást emiatt a családban. Tartson ki jó elhatározásában!
Tisztelt Lelkiatya!

Eléggé nehéz az életem, és akármit is csinálok, mintha mindig valahogy rossra sikeredne. Ez miatt nagyon sok a stressz a mindennapjaimban, és ugy érzem, ez kihat rám, a fizikai egészségemre is. Ha lehetséges, szeretnék kérni egy imát egészségemért, illetve a rontások és gonosz ellen. Nagyon megköszönném! És Önért valo imámmal hálálom!
Tisztelettel
Krisztián
Kedves Krisztián!
Természetesen imádkoztam Önért és fogok is imádkozni. Segítse az Úr a nehézségekben is! Ne feledje: Akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik (Róm 8,28).
Dicsértessék a Jézus Krisztus! Egészségmegőrzési-,gyógyulási céllal hordott,(árult),ásványi(féldrágakő?)nyak-,karlánc ezoterikus minden esetben?Mit tehetek,ha közeli hozzátartozóm effélékkel foglalkozik és zokon veszi ,hogy én ilyen irányú törődését elutasítom?Köszönettel:V.Sándor
Legalábbis nagy a veszélye, hogy hiszékenységet kihasználó praktika csupán. Nem kétlem, hogy az anyagoknak, gyógynövényeknek, egyes ásványoknak a szervezetre jótékony hatása van. Ebből fejlődött ki a gyógyszergyártás. De, hogy efféléket ékszerként árusítsák, ez fölöttébb gyanús. Próbáljon békességben maradni ezzel az ismerősével, de azt javaslom, határozottan utasítson el minden ilyen irányú javaslatot. Ha látja az Ön viselkedésén, hogy teljesen elutasító, akkor hamarabb abbahagyja a próbálkozásait. Ha néha engedne neki, akkor újra és újra előáll majd a javaslataival.
De ha így is van, föltétlenül imádkozzék ezért az emberért. Ez neki is jót tesz, de Önnek is segít, hogy békével fogadja, amikor ilyesmivel akarja Önt zaklatni.
Kedves Lelkiatya!
En egy senki lennek hogy az Isten azt engedte meg hogy csak olyan udvarloban legyen reszem aki tonkretett megkarositott becsapott?
Itt a foldon mi az amire mindenkepp szuksegunk van?
Miert van az hogy tul jot akartam es tul rossz lett mar?
Miert van az hogy boldogsagot kerestem es energiavesztett lettem?
Miert van az ha ugy erzem egy kapcsolatot ott kellett volna hagyni es nem mindenki karara mar vallalni?
Sajnos, vannak rossz döntéseink, amiket utólag megbánunk. Annak a következményeit viszont viselnünk kell. Úgy érzem, most Ön is ebben a helyzetben van, s emiatt látja a világot is olyannak, ahogy itt leírta. Talán már akkor érezte, hogy nem kellene belemennie a kapcsolatba? Legalábbis ebből okuljon. Nem szabad könnyen belefutni egy szerelmi kapcsolatba. Egy nőt általában nagyon megviseli a szakítás, a férfi könnyebben túllép rajta. (Persze, ez nem minden helyzetre érvényes, csak többségében van így.) Most rettentő csalódott, s emiatt keserű a lelke. Azt tanácsolom, legyen megfontoltabb. Végezze a munkáját vagy a tanulmányait, és most egy ideig ne fecsérelje az idejét, energiáját párkapcsolatokra. Várjon egy kicsit. Az idő majd higgadtabbá, megfontoltabbá teszi. És imádkozzon a Jóistenhez, hogy Ő vezesse ezekben a dolgokban is!
NEM TUDOM AZ ISTEN 10 PARANCSOLATÁT LÉGY SZIVES ELKÜLDENNÉ NEKEM.

1. Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!
2. Isten nevét hiába ne vedd!
3. Az Úr napját szenteld meg!
4. Atyádat és anyádat tiszteld!
5. Ne ölj!
6. Ne paráználkodj!
7. Ne lopj!
8. Ne hazudj, mások becsületében kárt ne tégy!
9. Felebarátod házastársát ne kívánd!
10.Mások tulajdonát ne kívánd!
Kedves Lelkiatya!

Naponta többször tapasztalom az emberi önzőséget. Miért van az, hogy az emberek nem tudnak a másikra odafigyelni? Szinte folyamatosan egy nagy terhet cipelek. Elviselem a sok megaláztatást, bántást, mert odafigyelek másokra. Nagyon fáj, nehéz elviselni, de úgy érzem másokért muszáj. Ha megjegyzem másnak, hogy miért annyira önző, vagy éppen megpróbálom másnak elmagyarázni, hogy miért cselekszek éppen akkor úgy, akkor csak azzal találom magamat szemben, hogy nem vagyok normális. Miért viseli el a mai társadalom az önzőséget? Miért nem veszi észre az önzőséget? Miért van az, hogy az emberek nem élnek a főparancs szerint (Szeresd felebarátod, mint önmagad)?

Anikó
Alighanem mindig ilyen volt a világ, mindig ilyen volt az ember. Vannak, akik fogékonyabbak mások szenvedései iránt, vannak, akik érzéketlenebbek. Van, aki akar cselekedni másért, van, aki csak saját magával törődik. Ki-ki döntse el, milyen szeretne lenni! Aki legalábbis már ilyen kérdéseken töpreng, annak már van esélye választani, persze, a jobbat választani. Mert a rosszra hajló emberi természet miatt erőfeszítés nélkül inkább a bűnt követjük el, és ha a jót akarjuk követni, akkor le kell győznünk saját önzésünket vagy éppen lustaságunkat. Erre nem mindenki hajlandó, vagy nem is jut el oda, hogy ezt fölismerje, hogy le kellene győznie önmagát. Mit tehetünk? Egyetlen egy emberen tudunk csak változtatni, az mi magunk vagyunk. A másikon tudunk, de nem is nem kell. Ha a példám esetleg hat rá, az, persze, nagyon jó, de közvetlenül arra törekednem, hogy a másikat megváltoztassam, fölösleges. Láthatóan Önben több az empátia, a segítőkészség, mint általában az emberekben. Emiatt ne keseregjen, hanem inkább adjon hálát. És még az is feladata, hogy elviselje, hogy mások másként gondolják. Szent Pál így fogalmaz: Nekünk, erőseknek az a kötelességünk, hogy elviseljük a gyengék gyarlóságát, és ne a magunk javát keressük (Róm 15,1).
DJK!
Kedves Lelkiatya!
Mit tegyek ha meguntam az imádságot? Folyton imádkoztam azelőtt naponta olvastam Bibliát, és most valahogy semmi nem olyan mint régen. Kétségbe vagyok esve! Ez most azt jelenti hogy elvesztettem az Istenkapcsolatom? De én ugyanúgy hiszek Istenben! Kérem adjon tanácsot mert félek hogy teljesen eltávolodok a Jóistentől!
Eszter
Kedves Eszter!
Ne csodálkozzék ezen, mindnyájunknak vannak ilyen időszakai. A hit, a lelki élet élő valóság, amely él, változik, az ember állhatatlan természete miatt szintén ingadozó. Főként fiatal korban jellemző, hogy van egészen lelkes időszak, utána, szinte törvényszerűen következik egy nehezebb, küzdelmesebb. De ennek értéke is van. Amikor szárnyaló az imaélet, akkor nem kell érte semmi erőfeszítést tenni, örömmel olvassa az ember a Bibliát, szívesen megy el szertartásokra, várja, hogy mikor imádkozhat, lehet együtt az Úrral. Amikor azonban nincs ez a szárnyalás, akkor is ki kell tartanunk az Úr mellett. Mint a hűséges társ, aki jóban-rosszban ott van a másik mellett. Ő, persze, soha nem hagy el, nem is távolodik el tőlünk, de van, amikor ezt mi nem érzékeljük, amikor meg kell küzdenünk azért, hogy a közelében maradjunk. Ebben van most Ön is. Javaslom, hogy most is ugyanannyit imádkozzék, mint korábban, mindent tartson meg úgy, mint előtte. Ha sötétbe kerül az ember, akkor nem érdemes irányt változtatni, menni kell ugyanarra, mint amikor még látott, egészen addig, amíg újra ki nem világosodik. Persze, mindeközben kérje az Urat, hogy adjon kitartást, fejezze ki, mondja ki, hogy: Szeretlek, Uram! Lehet, hogy csak néhány hónapig, lehet, hogy néhány évig tart ez az időszak. Utána azonban hitében sokkal jobban megerősödve fogja folytatni lelki életútját, s másoknak is jobban segítségére tud majd lenni. Ez most tehát a küzdelem, de a megerősödés időszaka is. Adjon hálát ezért is, és tartson ki a hitben, az imádságban.
Tisztelt Lelkiatya!

Aggaszt egy pár dolog. Néha úgy érzem, nem félek a haláltól, néha meg úgy, hogy igen. Ez többnyire attól függ, mit olvasok éppen róla. Meg mikor mit gondolok róla. Van, hogy félek attól, hogy utána semmi nem lesz, van, meg mikor azt gondolom, hogy inkább a semmi, a semmiben való "lebegés", mint a szenvedés. Nem tudom, mi lenne jobb. Az sem tiszta számomra, hogy a Biblia mit mond erről. De van egy olyan érzésem, hogy mivel Isten halhatatlan, és Isten mindenkiben benne van, ezért egy "bizonyos" részünk is halhatatlan. Olyat is olvastam már, hogy a Biblia alváshoz hasonlítja a halált, tehát egy öntudatlan állapothoz. Egyébként meg egy híres ember mondta: "Nem félek a haláltól, már kipróbáltam, mielőtt megszülettem." Elisabeth-Kübler Ross is "csupa jó" dolgokat mondott a halálról, ő úgy nyilatkozott, hogy nem fél tőle, hanem örül neki, és ő sok haldoklót segített az átmenetben. Tehát én végeredményben nem a haláltól félek, hanem az életet sajnálom itt hagyni, a szeretteimet, a céljaimat, az álmaimat, magát az élet örömeit. De arra is rájöttem, hogy hiába félünk, úgyis bekövetkezik. Mert a haláltól csak úgy lehet félni, ha megszületünk, mert ha nem születtünk volna meg, akkor nem is félnénk tőle, de ugyanúgy nem léteznénk, mintha meghalnánk az élet után. Tehát ez a következtetés is arra vezet, hogy valójában nem is a haláltól félünk, hanem az életet hagyjuk itt nehezen, hisz mindenki vágya a boldog élet, csak ez nehezen megvalósítható sajnos. De egyébként nem a saját halálomtól félek a legjobban, hanem hogy elveszítem a szeretteimet. Ez az ami legjobban aggaszt.Ön mit gondol Atyám?
Különbözőképpen viszonyulunk a halálhoz. Ezt legfőképpen az életkor határozza meg, egy idősebb ember másként gondolkodik erről, mint egy fiatal, de más tényezők is befolyásolják. Főként a megélt élethelyzetek alakítják, de a személyiségtől is függ.
A Biblia tanítása erről is világos. Az is megfigyelhető, hogy abban a halálról való ismeret fokozatosan bontakozik ki. Az ószövetség embere eleinte csak azt tudja, hogy halál után valami sötét helyre kerül az ember, s ebben azt látja legrosszabbnak, hogy nem láthatja, nem dicsőítheti már Teremtőjét. Később tisztul a kép, s egyre jobban kirajzolódik, hogy a halál utáni állapot nagyban függ attól, hogy az ember hogyan élt itt a földön. Jézus teljesen világosan beszél arról, hogy vannak üdvözültek és kárhozottak (Mt 25,31-46).
Teljesen helyes az a gondolat, hogy a halálban a legfájdalmasabb egymás elveszítése. Akár ha a szeretett személy megy el, akár a saját halálunk miatti elszakadás okozza. Az Istenben hívő ember azonban tudja, hogy odaát újra találkozhatunk, sőt, sokkal nagyobb boldogságban. Az viszont téves felfogás, ha valaki azt gondolja, hogy halál után ugyanabban az állapotban lesz, mint születése előtt. Ez csak egy jól hangzó mondás, de nem fedi a valóságot. Minden egyes embert Isten személyesen megteremt, a semmiből hozza létre. Tehát születése előtte nem volt sehol. Halála után azonban örökké él, vagy boldogságban, vagy kárhozatban. Az ember elpusztíthatatlan, megsemmisíthetetlen. Örök életbe hívta az Isten, a megszületése, illetve már a foganása pillanatától. Valóban nem kellene félnünk a haláltól, hiszen az csak átmenet. Mégis, az élethez való ragaszkodásunk miatt nehéz a halál. Minél lelkibb életet él valaki, annál jobban föl tud készülni erre az átmenetre. Minél inkább szereti a Jóistent itt, a földön, annál inkább vágyik rá, hogy odaát találkozhasson vele végtelen boldogságban.
Dicsértessék a Jézus Krisztus!
Tisztelt Lelkiatya!
Már előzőleg is feltettem ezt a kérdést a Facebook-kal kapcsolatban.
...
Először azt akartam írni, hogy lájkolással nem lehet vétkezni. Utóbb elgondolkodtam, hogy mégsem mindegy, hogy mi mellett teszi le az ember a voksát. Lehet tehát olyan kattintás, ami legalábbis a bűn veszélyét magában hordja. A bűnös vagy bűnre késztető oldalakat tetszésnyilvánítással erősíteni valóban elítélendő cselekedet, de még inkább az effélék látogatása.
Az Ön esetében azonban, úgy sejtem, egyáltalán nem erről van szó. Úgy tudom, meg lehet tanulni jól kezelni ezt a nyilvános felületet, hogy az ember valóban csak azok előtt jelenjen meg, akik előtt akar. De ehhöz nem értek. Viszont az is fontos, hogy az ember minden tettét tudja és akarja vállalni mások előtt. Nincs titok, mi ki ne tudódna, mondja Jézus (Mk 4,22). Továbbá nem is kell sohasem szégyenkeznünk mások előtt. Nem az minősít minket, hogy mit gondolnak rólunk, hanem, hogy mik vagyunk. A tetteinket nem aszerint tesszük, hogy mit várnak el tőlünk, hanem, hogy mit diktál a lelkiismeretünk. Nyugodtan tegyen belátása szerint, és azok lesznek a barátai, akik valóban megérdemlik az Ön barátságát.
    ... 330 331 332 333 334 
335
  336 337 338 339 340 ...