Higgye el, néha a sajgó szív is jót tesz az életnek. Semmiképp se keseredjen el. Ha imádkozik az Úrhoz, egészen biztosan meg is hallgatja. Még azt is nagyon jól tudja, hogy Önnek mennyi várakozásra, illetve akár mennyi kudarcra van szüksége ahhoz, hogy kellőképpen megerősödjön az életéhez. Melyet szintén a Mindenható előre ismer, Ön azonban nem. Ne legyen, tehát, türelmetlen. Nyugodtan kérje azt, amit szeretne, de föltétlen tegye hozzá, hogy ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te (Mt 26,39). Rá kell bíznunk a kéréseinket, de az egész életünket is.

Szerintem ne féljen folytatni a tanfolyamot, még ha a fölvetése nem is alaptalan. A leírtak alapján azt tanácsolom, hogy legyen tartózkodó ezzel az előadóval szemben. Nem kell tőle félnie, persze, de nem is kell túlságosan bizalmas dolgokat megbeszélni vele. Javaslom, ha beszélgetnek, mindig terelje a szót a szakterületre. Egyrészt, arról bizonyosan szívesen beszél is, másrészt az Ön javára is válik, hogy nem egyebekről, netán haszontalanságokról beszélgetnek, hanem minél többet fejlődhet ezen a téren. Kifejezetten javaslom, hogy készüljön kérdésekkel, hogy ha Önnel beszélget, akkor ezeket vegye elő.

Azt hiszem, legjobban az fáj most Önnek ebben a helyzetben, hogy az Édesanyja nem érti meg. Éppen ő, akitől ezt elsőként várná. Ezért egyik tanácsom, hogy a szíve legmélyéig mondjon le erről a vágyáról, hogy az édesanyja megérti ezt a betegséget, a betegség okozta helyzetet. Tudom, erre azt mondaná, hogy már rég le is mondott róla, hisz látnivaló, hogy nem érti. Ennek ellenére a szíve mélyén továbbra is vágyik erre, és el is várja az édesanyjától ezt a megértést. Alapvetően jogos is lenne ez az elvárás, de ha erre most ő képtelen, akkor mégse várja el! Önnek kell váltani ebben a kérdésben. Fordítsa hát meg. Mi változhatott az édesanyja életében, lelkében, amiért most ilyen értetlennek tűnik? Hiszen régen természetes volt, hogy ha Ön beteg, akkor ápolja, legalábbis gyermekkorában. Valami más oka lehet ennek a mostani viselkedésnek. Hogy valójában mi, arra Ön is rájöhet, ha elmélyül benne, ha alaposan megvizsgálja az édesanyja helyzetet. Legyen Ön a megértő vele szemben, s ne várjon viszonzást. Ha ezt megpróbálja, hatalmas béke fogja eltölteni a szívét.
Ez abban is segíthet, hogy könnyebben tud neki válaszolni a kutakodó kérdéseire.

Mérhetetlen sok gonoszságot művelt már az ember. Ezek csak a mai korunk szörnyűségei, de sajnos minden korban megtörtént, hogy az ember úgy elaljasult...
Miért engedi mindezt az Isten? Nem könnyű erre válaszolni. Isten mindent megenged nekünk. Nekünk adta a világot, ránk bízta, szabadságot adott az embernek. Persze, a megfelelő korlátokkal, hiszen, például a fizikai törvények is megannyi korlátot jelentenek. Nem falhatunk annyit, amennyit akarunk, mert a test egy ponton túl tiltakozik. Vannak tehát határok, korlátok, amelyeket látni, ismerni kell. De ha ezek csak mechanikusan akadályoznák, gátolnák a cselekvéseinket, akkor nem létezne szabadság. Akkor szabad önfeledten az ember, ha tudja, látja a korlátait, és azokon belül él és valósítja meg életének céljait. Ilyen határ volna a másik ember java is. Szabad azt áthágni, nem sújt le az égből semmilyen büntetés, ha a másik ember személyiségéből származó korlátot átlépem, vagy éppen a másik személyt semmibe veszem. Ez - Hamvas Béla szavaival - döbbenetes, de meg van engedve. Nyilván megvannak a következményei, mert a szörnyű igazság az, hogy aki mást bánt, gyilkol, elrabolja javait, az sem boldog, semmivel sem boldogabb, mint az, akit megkárosított. Ördögi kör. Ebből csak egyenként lehet kilépni.
Ha elhatározom, hogy én magam teljesen tiszteletben tartom a másikat, ha én magam minden helyzetben a béke embere vagyok. Vajon elmondhatjuk-e ezt? Ha háborút nem is kezdeményezünk, de vajon mindig csak jót teszünk a másik emberrel? Márpedig ezt is megengedi az Isten. Nekem megengedi, hogy bűnt kövessek el, nem sújt le, nem büntet meg érte. Mi, emberek hol húznánk meg a határt? Mit engedjen meg a Jóisten, és mit ne? Lehet, hogy éppen volnának ötleteink, hogy mit igen és mit nem, mégis, jobban tesszük, ha ezt Őrá bízzuk, aki nem csak mindenható, de mindentudó is. Ő jobban látja. Nem tudom, tehát, hogy miért engedi meg Isten ezt a sok szörnyűséget, de nem perelek Vele, megengedem Neki, hogy ezeket megengedje. S ha látom a szörnyűséget, ez arra késztet, hogy legalább az én életemben, az én környezetemben ne legyen háború, hanem legyen inkább minden körülmények között béke. Ha megpróbálom, rájövök, hogy ezt sem olyan könnyű megvalósítani.

Lehet, hogy jót tesz Önnek ez a szakítás, még ha kegyetlenül fájdalmas is. Ugyanakkor az is lehet, hogy a párjának is jót tesz ez az időszak, ha Önt valóban szereti, idővel kicsit megtörik az önfejűsége. Azt javaslom, ezt a mostani magányos időszakát arra használja föl, hogy kicsit többet imádkozik, beszélget az Úrral. Tőle kérje, hogy világosítsa meg az életének további lépéseit: mit kell tennie, merre induljon tovább? Ha csak a magányán kesereg, azzal leginkább önmagának tesz rosszat, ráadásul a barátját sem nagyon remélheti visszatérni, mert ki vonzódnék egy búbánatos teremtéshez? Használja föl tehát ezt a nehéz időszakot az Úrban való megerősödésre, egyszersmind saját magában való megerősödésre is. Nem annyira próbatétel ez, mint inkább lehetőség. Ne szalassza el!

Mindenekelőtt imádkozzék azért, hogy kapjon jó lelkivezetőt. Ezt elsősorban Istentől kérje, s ne saját maga akarja kiválasztani. Ne csak egyszer mondja el ezt a kérését, hanem hosszan, kitartóan imádkozzék ezért. Közben járjon el rendszeresen gyónni, lehetőleg havonta. Közben akár meg is feledkezhet arról, hogy Ön lelkivezető keresésben van. Ez ugyanis megronthatja a lelki hozzáállását, hogy őszinte bűnbánattal vegyen részt a szentgyónásában, s azon járhat a feje, hogy ez az atya jó lehet-e lelkivezetőnek. Szóval, ha kitartóan és bízó szívvel kéri az Urat, adjon lelkivezetőt, ha közben gyakran, rendszeresen meggyónik, akkor, meg fogja látni, magától kialakul, hogy hová, kihez érdemes járnia rendszeres lelki vezetésre. Sok kegyelmet hozzá!

Egyrészt téves fölfogás az, ha valakiben csalódunk. Ilyenkor sokkal inkább abban a képben csalódunk, amit az illetőről magunkban kialakítottunk. Ő, szegény, hozza önmagát, s lehet, hogy mi jobbnak gondoltuk, mint amilyen valójában, de akkor sem ő tehet róla, ha csalódtunk benne.
A rádióban elhangzott mondat azonban mélyebb igazságot fejez ki. Ha valakire rásütjük, hogy csalódtam benned, ez egyáltalán nem segíti az illető kibontakozását. Ritka esetben egy ilyen mondat arra késztetheti, hogy igenis, bizonyítson, hogy mégis jobb legyen, de ez sem ér fabatkát sem, hiszen mások előtti bizonyítási kényszer hajtja. Ez nem vezet sokra. Ha pedig az ellenkezőjét váltja ki, ami szintén nem ritka, akkor az illető még jobban bezárkózik, onnan kirobbantani csak nagy nehézségek árán lehet.

Mennyi fontos kérdés! Képtelenség néhány sorban ezekre válaszolni, de azért néhány gondolatot próbálok megfogalmazni.
Az imádságnak nagyon sok módja van. Majdnem a két, egymástól legtávolabbira kérdezett rá. A rózsafüzér imádkozásakor egymás után mondjuk többször a megtanult imát: Üdvözlégy, Mária... Miközben ezt mondjuk, figyelhetünk a kimondott szavakra, amelyek új és új értelmet nyernek, ha mélyen odafigyelünk rájuk, figyelhetünk az egyes titkokra, amelyeket tizedenként váltogatunk, tehát ennek segítségével belehelyezzük magunkat Isten művébe, de megtehetjük azt is, hogy míg ajkunk a megszokott szavakat mondja, lelkünk valójában csöndesen Istenre figyel, örvend Isten jelenlétének, közelségének, semmi több.
A másik, a saját szavakkal való ima talán még személyesebb: amit gondolok, azt mondom el az Úrnak. Érdemes ezt is gyakorolni. Mondok egy meglepő gyakorlatot. Tegye meg, hogy egyedül marad egy szobában, lehetőleg teljes csöndben, lehetőleg sötétben, egy gyertya fényénél, és ebben a csöndben hangosan megszólítja Istent: Itt vagy, Uram? Hallasz, Uram? Hadd mondjam el, ami szívemen van... Az egyedüllétben hangosan kimondott ima szava nagyon erős, szinte ijesztően hat, de csak az elején. Megtapasztalja az ember, hogy Isten valóban jelen van, hallgat, figyel, és azt is, hogy meghallgat. Ez nagyon szép tapasztalat!
Abban igaza van, hogy egy emberi élet, a másik személy mindig több, mint egy tárgy. Pontosítanom is kell, mert szó sincs tárgyimádásról. Egyedül Istent imádjuk. A képet még csak nem is tiszteljük, hanem azt, akit az ábrázol. Amikor megcsókoljuk, értetkőzünk, akkor nyilván nem a fatáblával akarunk érintkezni, hanem azzal, akit a kép ábrázol. Nagyon szeretjük Máriát az Istenanyát, s e lelkesedésünkben esetleg valóban megfeledkezhetünk arról, hogy figyelmesek legyünk másokra. Bocsássa meg embertársainak ezt a gyengeségét!
Amit az elesettek nyomorúságáról ír, az is igaz. Sajnos ebben megint az emberi gyarlóságunk mutatkozik meg. Ennek a helyzetnek az értékelésében azonban nagyon fontos, hogy ne másokat ítéljünk meg, hanem saját magunkban fedezzük föl, hogy miránk mennyire jellemző egyik vagy másik emberi hiba. Annak kiigazításán dolgozzunk, s azon igazán ne méltatlankodjunk, ha másokban ilyet tapasztalunk. Az Úr csak azt várja, hogy önmagunkat változtassuk meg, nem azt, hogy a másik embert.

Egészen bizonyos, hogy véletlenül senki sem jut a pokolba, csak mert, mondjuk, peche volt a halálának esetével. Isten mindenkire odafigyel. Ami pedig még fontosabb: Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön (1Tim 2,4). Akkor meg is adja mindenkinek a lehetőséget, hogy még ha elfuserálta is az életét, akár az utolsó pillanatban is megbánhassa, kérhessen irgalmat és bebocsátást a mennybe.

Az Egyház és a Szentírás tanítása egyértelmű arra vonatkozóan, hogy amikor Isten megteremtette a világot és benne az embert, akkor a semmiből teremtette. Előtte tehát nem létezett, s Isten akaratából egyszer csak lett. Ez, persze, nagy titok, az értelem aligha foghatja föl, csak hittel tudjuk elfogadni. Az is bizonyos, hogy Isten nem azért teremtette a világot és benne az embert, hogy egy ideig létezzen, aztán újra a semmibe vesszen. Az örökkévalóságról is tanúságot tesz a Biblia és az Egyháztanítása. Nagy titok ez tehát, de így van. Előtte nem léteztünk, Isten a létbe hívott bennünket, s attól kezdve örök életünk van.

Az Ószövetségi Tórában szereplő előírások a választott nép életrendjét voltak hivatottak körvonalazni. A mai olvasó számára ezek annyi furcsaságot tartalmaznak, hogy azok hátteréről, értelméről könyveket kellene írni. A zsidó rituális törvények, szokások mögött a legtöbb esetben egészségügyi, kultikus, jogi, szociális, erkölcsi, illemtani stb. hagyományt lehet fölfedezni. Az Ószövetséget, és annak minden előírását ma már az Újszövetség fényében kell értelmezni. Jól sejti, hogy az említett előírások egy része sem igazságra, sem szeretetre nem tanít, ezért nem is szabad szó szerint értelmezni őket. Jézus arról beszélt, hogy beteljesíteni jött a Törvényt (Mt 5,17.), vagyis most már mindent csak az Ő szempontjából szabad értelmezni. Tehát nem vesztették érvényüket ezek az előírások sem, de lelki értelmet kaptak. Arról is rengeteg lelki tanítás és írás született, hogy az említett szabályoknak mi a keresztény lelki értelme.

A kánon (mérce) az Ó- és Újszövetségi Szentírás hitelesnek számító könyveinek listája. A katolikus Bibliánkba azok a könyvek kerültek be, melyek a kánont alkotják. Ez azt jelenti, hogy e könyvek megfelelnek a hitről való tanúságtételnek és használhatóak a nyilvános istentiszteleteken. Isten emberek által is működik a világban, ennek egyik jele ez a kánon. Az Ószövetség kánoni könyveit már a zsidóság meghatározta.
Az ókeresztény korban az Egyház többnyire a szentírási szövegek görög fordítását használta (ez a Septuaginta, azaz Hetvenes fordítás). Mivel a kéziratok nem voltak egységesek, ezért a kánon vitatémát is jelentett. A tridenti zsinat (1546) megerősítette, hogy az Ószövetségi kánoni könyvek száma 45 - ez ma 46, mert Jeremiás könyvét és a Siralmakat külön könyvnek számítják, tehát nincs tartalmi változás - az Újszövetségieké pedig 27 - összesen tehát 73 a Biblia kánoni könyveinek száma. A protestáns felekezetek viszont csak azt fogadják el kanonikusnak, amelyeknek ismerjük a héber eredetijét is. Ezek az elsősorban kanonikus, azaz protokanonikus könyvek. Amelyeknek csak a görög változatait ismerjük, azok a deuterokanonikus könyvek (pl. az Ön által felsorolt könyvek ilyenek.) Az isteni gondviselés érdekessége, hogy a XX. században megtalált qumrani iratok között találtak olyan héber szövegeket, melyeknek korábban csak a görög változatai voltak ismertek. Ettől azonban nem változott a korábban rögzített különbségtétel. Mivel az egyház hagyománya alapján ezek mind megfelelnek a hit mércéjének, ezért a hit szempontjából nem lényeges a proto- vagy deuterokanonikus különbség, mert az egyház mindkettőt sugalmazottnak tartja, így alkalmasnak tartja a hit közvetítésére és ajánlja felolvasásra.

Kedves Mária!
Fábiánházi anyakönyvek 1786-1906-ig vannak a levéltár állományában. A Görögkatolikus Püspöki Levéltár hétfőtől-péntekig 8-16 óráig tart nyitva. Családnévre vonatkozó információ esetén e-maiban is tudunk segíteni. Elérhetőség: 4400 Nyíregyháza, Bethlen Gábor u. 5. leveltar@gorogkatolikus.hu (42) 415-901; Fax: (42) 415-911

Hát, ez bizony veszélyes kíváncsiság! Nem szabad ezzel játszani. A lányoknál sokkal gyakoribb, hogy a szeretet kifejezésük ennyire közvetlen, sok testies elem van benne. Ezért gyakoribb is a fiatal lányoknál az ilyen félrecsúszás. Óva intem attól, hogy ilyesmivel játszadozzék. Tudja, ez az izgalmas kíváncsiság valójában nagyon szép dolog. Amikor majd a maga helyén és módján jelenik meg az életében, akkor mint egy áramütés, mint egy mennyből jövő villámlás, úgy borzongatja meg a testét, a lelkét, átjárja az egész lényét. Ellenben, ha ilyesmivel kíváncsiságból eljátszadozik, akkor kihúzza az életéből ezt a rendkívüli dolgot, érzéketlenné válik rá, letompítja az érzékiségre fogékony adottságát. Nem az a kérdés tehát, hogy ez bűn-e, hanem, hogy érdemes-e, szabad-e ilyen semmiségért ekkor értékeket elkótyavetyélni.

Az egyház a családtervezés természetes módját támogatja, amit az időmegválasztás módszerének is nevezhetünk. A lényege, hogy a testi egyesülést terméketlen napokra irányítja. A terméketlen napok megállapítását meg lehet tanulni. Általában a termékenység legalkalmasabb napja, az ovuláció időpontja, mely a következő ciklus kezdete előtt a 14. napra tehető. A terméketlen napok közvetlenül a vérzés utáni 3-5. nap, ill. a várható ovulációs nap után kb. 6. naptól a következő vérzés megjelenéséig terjedő napok, kb. 6-8 nap. A számolásnál figyelembe kell venni a ciklus átlagos hosszúságát, az önmegfigyelés különféle lehetőségeivel, pl. hőmérséklet mérésével, ill. váladékvizsgálattal pontosítani lehet ezeket a napokat. Ez utóbbi talán a legfontosabb, amihez gyógyszertári segédeszközt is igénybe lehet venni.
Az egyház nem támogatja a mesterséges beavatkozásokat. Az intrauterin spirált, és a hasonló elven működő eszközöket, valamint a sürgősségi fogamzásgátlókat nagyon súlyosnak és elutasítandónak tartja, hiszen azok abortív hatásúak. Mindenképpen érdemes a lelki vezető tanácsát is kérni, s megimádkozni speciális helyzetüket, hogy lelkiismeretes döntést tudjanak hozni, hogy mit tehetnek, ill. amit Isten színe előtt is vállalni tudnak.