Bizonyára van igazság abban, amit ír. Bár, nem kizárt, hogy néhány évvel korábban még Ön is a fiatalabb korosztályba tartozása miatt élvezte jobban az ifizarándoklatot. Ám mindig vannak az idősebb korosztályból is, akik szívesen osztoznak a fiatalok dolgaiban. Nyilván nekik más az érdeklődésük, de ha többen is részt vesznek rajta, akkor még könnyebben megtalálják egymást, segíthetik egymás zarándoklatát.
Abban is igaza van, hogy nincs elegendő lehetőségük a fiataloknak, hogy az Egyház életébe bekapcsolódjanak. Többet kellene tennünk értük. Ám ismerem az atyák panaszát is, hogy nagyon nehezen megszólíthatók, nehezen lelkesíthetők a mai fiatalok. Hátha eljut a döntéshozókhoz ez a kívánalom is. Ugyanakkor mindig az egyéntől függ leginkább, hogy mennyire tud bekapcsolódni abba, amit kínál az Egyház.

Kedves Erika!
Ha a lelkiatya@gorogkatolikus.hu címre ír, akkor tudok Önnek úgy válaszolni a kérdésére, hogy azt más nem olvassa.

A görögkatolikus Szent Liturgiában a Miatyánk előtt a pap, érdekes módon, az Istenhez szóló kéréssel szólítja föl a híveket az imádságra. Ez a kérés hangzik így: És méltass minket, Urunk, hogy bizalommal, elítélés nélkül bátorkodjunk téged, Mennyei Isten, Atyánknak nevezni és mondani:
Miatyánk...

Kedves Lilla!
Azt hiszem, nem tudja megúszni azt, hogy erről valakivel beszélgessen. Még az sem baj, ha nem fölszentelt pap, de valaki, akiben Ön megbízik. Bátran mondja el neki, hogy Ön mennyire szereti az Urat, hogy mennyire fontos Önnek, hogy Isten is szereti Önt, hogy ez boldoggá teszi. Beszéljen neki arról, hogy mi mindent szeretne elmondani az Istennek. Persze, nem is kell föltétlen mindet, de egy kicsit erről beszélnie kell szóban, emberi módon, hogy ez a furcsa gát Önben fölszakadjon. Utána könnyebb lesz megtennie, amit már egyszer valakinek ezen az oldalon javasoltam. Este a szobájában gyújtson meg egy gyertyát, lehetőleg tegyen ki egy ikont, egy szentképet. Majd csöndesen, de azért hallható hangon szólítsa meg a Jóistent: Istenem! Tudom, hogy itt vagy, tudom, hogy hallasz. Köszönöm, hogy meghallgatsz. Kérlek, segíts...

Egy másik kérdezőnek az imént szóltam arról, mennyire állhatatlan az ember. A megújulásra való törekvés pedig nem más, mint ennek a szomorú ténynek a tudatosítása, ugyanakkor annak fölismerése, hogy ez nem akadályoz meg bennünket az előrehaladásban. Mindig meg tud újulni az ember. Mindig tud új erőre kapni. Ez nagyon fontos: MINDIG! Nem fogy el az ember ereje SOHASEM! Csak meg kell találni a módját, hogy Istenből merítkezzünk. Egyedül Krisztusban lehetséges ez a megújulás, nem a magunk erejéből. De ha kérjük, Ő mindig segít, mindig új erőt ad. Tehát ez a mindent megújítás nem csak egyszeri cselekvés, hanem életmód: állandó törekvés, vagy inkább lélekállapot: megrendíthetetlen bizalom, hogy velünk van Krisztus, nem hagy magunkra sohasem.

Nem tudom, az okozta-e ezt a fordulatot, hogy megtudta ezt a betegségét, vagy már hosszabb ideje hordozza ezt a betegséget, s ebben az állapotában van hol jobban, hol rosszabbul. Bárhogy is van, azt azért mindnyájan tapasztaljuk, hogy a lelkünk változékony. Ilyen az ember. Még néhány tized hőemelkedés is teljesen meg tudja változtatni a kedvünket, munkaképességünket. Éppen ezért nem érdemes nagy jelentőséget tulajdonítani annak, hogy éppen milyen a hangulatom. Ráadásul sokszor időjárásfüggő. Nem baj. Csak a tetteimet tartsam kézben, s még inkább a gondolataimat (ez jóval nehezebb, de törekedni kell rá). Ha rám tör a rosszkedv, attól még igyekezzem mindent a legjobban végezni, másoknak leginkább segíteni. Ha meg kicsattanok a jókedvtől, attól se szálljak el túlságosan, hiszen - mint Petőfi egy tréfás versében fogalmazza: kedved majd követendi gyász.
Szenved valaki közületek? Imádkozzék! Jókedve van? Énekeljen zsoltárt! (Jak 5,13)

Kedves Enikő!
Remélem, észrevette azt is, hogy többen is fölajánlották, hogy imádkoznak Önért. Ha mi, emberek - még ismeretlenül is - szívünkön viseljük a másik ember terhét, akkor mennyivel inkább Mennyei Atyánk, aki igazán ismer bennünket, jobban, mint mi saját magunkat, tekint ránk megértő szeretettel. Tudnia kell, tehát, hogy az Isten egyáltalán nem haragszik, sőt, nagy erővel szeretne segíteni is az Ön életén.

Több helyen is szerepel, nem is mindig azonos megfogalmazással.
Aki folyvást azon fáradozik, hogy életét megmentse, elveszíti, aki ellenben elveszíti, az megmenti. (Lk 17,33; Lk 9,24)
Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti. Aki elveszíti értem és az evangéliumért, az megmenti életét. (Mk 8,35)
Szent Benedek úgy fogalmaz a Regulában, hogy semmit ne tegyünk Krisztus szeretete elé, vagyis semmit ne szeressünk jobban, mint Krisztust. Se ételt, se ruhát, se vagyont, de még személyeket se (Mt 10,37). Ha valaki a világot megnyeri, vagyis a világ szemében gyarapodik (anyagi javakban, hatalomban), lehet, hogy a lelke súlyos kárt vall, vagyis a kárhozatra jut. Ez csakis akkor következhet be, ha ez a világ szemében való gyarapodás az Istentől eltávolítja. Sajnos, erre igen nagy a veszély, ezért jobb nem a világ szerinti gyarapodásra törekedni, hogy a lelkünk el ne vesszen, hanem a lélek szerintire.

Örömmel ajánlom magam is, hogy a szabad állapotú személy keresztelkedjék meg. Ennek érdekében egy kb. egy éves fölkészülésen kell részt vennie. Ennek során nagyon sok mindent megtanulhat, megérthet. Eközben még sokat alakul a gondolkodása, amely segíti, hogy minél tudatosabban vállalja a keresztény életet.
Tény, hogy ezzel egy időben érdemes elkezdeni a másik fél házassági érvényességének vizsgálatát is. Csak akkor házasodhatnak össze - amely később feltétele lesz az együttélésüknek - ha az Egyház kimondta az érvénytelenséget. Ezt az érintett (legközelebbi) parókusnál (plébánosnál) érdemes kezdeményezni, aki személyesen elmondja, hogy milyen körülmények között lehetséges ez az érvénytelenítés. Ugyanez a parókus (vagy plébános) atya fogja elmondani a keresztelkedés feltételeit is.

Nekem a cipőmet is le kellett volna vennem, hogy megszámoljam, hány pap vett részt a Görkapocs fesztiválon. Volt, aki a családjával, volt, aki anélkül volt jelen és kapcsolódott bele vagy az ünneplésbe vagy a szolgálatba. A Család-csodán valóban, én is úgy láttam, kicsit kevesebben voltak ott, ám annál több paptestvért láttam a két napos nagy búcsún gyóntatni. Persze, mindig lehet mondani, hogy lehettünk volna még többen. Örüljünk annak, ami van, s nem érdemes keseregni azon, ami nincs. Abban igaza van Önnek, hogy a papok példát kell, hogy mutassanak a keresztény értékek megélésében.

Nem tudok arról, hogy a Katolikus Egyház hivatalosan nyilatkozott volna valamikor Smith Wigglesworth megítélése kapcsán. Minden bizonnyal karizmatikus ember volt, aki nagy hittel követte Jézust, prédikációira sokan megtértek és a beszámolók alapján sok beteget is meggyógyított. Sőt, halottföltámasztásokat is tulajdonítanak neki. Mindez nekem, egyszerű papnak már túlzásnak tűnik, nehéz megítélni másfél száz év távlatából, hogy mi hiteles az életrajzi adatokból, s mi az, amit később toldottak hozzá. Nyugodtan olvasson róla többet is, ha szeretne. Ha pedig, netán a katolikus egyházat vagy hitet becsmérlő részeket találna, ne botránkozzék meg azokon sem. Át kell futni gyorsan rajta és a lényeget, az igazi tanítást érdemes kiszűrni belőle.

Kedves Juli!
Én csak a Gyűrűk urát olvastam. Nagyon izgalmasnak és értéket hordozónak találtam. Úgy tudom, a Harry Potter már valóban sok mágikus elemet kever a történetébe. Én is úgy gondolom, hogy, ha Ön felnőtt ember, akkor el tudja dönteni, hogy érdemes-e tovább olvasni vagy sem. Ha csak mesének tekinti, nem hiszem, hogy bármilyen formában is kárt tenne az Ön lelkében.

Kérdezi a véleményemet erről a helyzetről. Azt hiszem, nagyjából ugyanaz, mint Önnek. Nem volna szabad, hogy ilyen dolgok megtörténjenek. Sohasem tudom megérteni az anyagias papot. Igaz, Jézus beszélt a béresekről, akiknek a nyáj nem a sajátja, hanem bérért vigyáz csak rá. Azt nagyra értékelem a beszámolójában (mint látja, bizonyos részeket kihagytam, mert nem szeretném közzétenni az egész történetet), hogy nem haraggal, csupán csöndes méltatlankodással tekint erre a dologra. Az is teljesen helyénvaló, hogy szeretné rendezni a szülei elmaradt tartozásait. Ez nem azért fontos, hogy meglegyen az egyháznak a pénze, hanem, hogy a szülei esetleges mulasztását jó szándékkal helyére tegye. Az egyház mi magunk vagyunk, beleértve minden hívőt. Azért fontos mégis valamelyest rendezni az egyházi tartozásunkat, mert ezzel más közösségbeli testvérünk felé is tartozunk. Van, aki rendszeresen fizet, s van, aki nem rendszeresen, vagy egyáltalán nem fizet. Ilyenkor feszültség is lehet közöttük, hogy akkor ki mire tarthat igényt utána az egyházban. Ez, persze, mindenképpen rossz fölfogás, mert az Egyház nem szolgáltató vállalat, hanem Isten erejének és szeretetének a közvetítője. No, éppen ezért különösen is súlyos, ha egy pap nem ezt a megértő és elfogadó szeretetet adja, kivált, ha ezt a gyász helyzetében teszi. Ha ilyet tapasztalunk, azt javaslom, imádkozzunk az atyáért, hogy bocsásson meg neki a Jóisten, és az atya bűne ne akadályozza az Ő kegyelmének továbbadását.

Ez mégsem ennyire egyszerű. Az Úr nekünk is teljes szabadságot ad ebben a választásban. Ha csupán az előre megrajzolt útvonalon kellene haladnunk, akkor csak olyanok lennénk, mint a bábuk egy társasjátékban. Az a társasjáték, amelyre az Úr hívott meg bennünket, mi résztvevők vagyunk, nem bábuk. Sok múlik rajtunk. Más az Úr mindentudása, mellyel előre látja, hogy mi fog velünk történni, s más az Ő mindenhatósága, amelyet azonban az irántunk való szeretetből és tiszteletből - mondhatjuk így - visszafog, hogy ne csorbuljon a mi szabadságunk. Ha tetszik egy személy, akkor Ő szívesen rábólint, hogy akkor legyen ő, megáldja a kapcsolatunkat. Ekkor őbenne lehet fölismerni az Isten nekünk szánt ajándékát. Érdemes keresni és Istentől kérni, hogy segítsen megtalálni azt, akire Ő is rá tud bólintani, akit Ő is szívesen megáld.

Lehet imádkozni másokért is és önmagunkért is. Az nem volna helyes célkitűzés, hogy a másik azt csinálja, amit én szeretnék. Még ha még olyan magasztos cél is vezetne ebben, vélvén, hogy én jobban tudom, mire van neki szüksége. Ha azt látom, hogy valaki nem helyes úton jár, akkor mindenképpen imádkozzam érte, erre a Szentírás is buzdít (1Jn 5,16). Elsősorban a bűnei bocsánatáért imádkozzam, és azért, hogy az Úr segítsen neki megtalálni a helyes cselekvést - még ha az nem is egyezik azzal, amit én gondolok.
Igen, az imádságunkkal nagyon sok dolgot el tudunk érni, a másik ember megváltozását is, de ehhez nagy hit kell. Ennek a nagy hitnek, Istenre hagyatkozásnak a kifejeződése az is, hogy úgy imádkozunk, ahogyan Jézus: Ne az én akaratom teljesüljön, hanem a tied (Lk 22,42).