Kedves Töprengő Testvérem!
Igen, utolsó gondolatával kezdem: imádkozzon érte! Ez a legtöbb és legfontosabb, amit tehet. Ezzel nem csak kegyelmet közvetít számára, amelyre minden bizonnyal rá is szorul, hanem az Ön lelke is nyitottabbá válik e nehéz emberi helyzet kezelésére, kulcsának megtalálására.
De ez még nem elég! Az igaz, hogy nehéz természetű embereket azért kapunk, hogy általuk lelkileg fejlődjünk, a nehéz szeretetet is gyakorolhassuk. Mégsem az az egyetlen megoldás, hogy némán tűrök, nem szólok senkinek semmiről. Lássuk be, bár ez sem könnyű, de mégis könnyebb, veszélytelenebb, mint a cselekvés.
Javaslom, hogy miután megimádkozta a dolgot, tehát segítséget kért a Szentlélektől - vagy fohászkodhat az Istenszülőhöz, ahogy Önnek jobban megy - szólítsa meg újra ezt a munkatársát, és próbálják megbeszélni a dolgot. Ne csak halványan célozgasson rá, hanem beszéljen vele erről nyíltan. Lehet, hogy az illető mély lelki életet él, de ettől még vannak hibái, esetleg olyanok, amelyeket nem is tud magáról. Ez is az egymás iránti felelősséghez tartozik, hogy merünk beszélni arról is, ami kényelmetlen. Főként ne az vezesse, hogy Önt végre hagyja békén, hanem az legyen szeme előtt, hogy ezzel a beszélgetéssel őt segítse a tisztánlátáshoz.

Időszámításunk mai módja még nincs kétezer éves, hiszen az V. században, Európában még Diocletianus császár trónra lépésétől (284) számolták az éveket.

A ma általunk is használt időszámítást DIONYSIUS EXIGUUS római apát javasolta 532-ben. Az volt a szándéka, hogy az évek számlálásának kezdetét ne egy zsarnok hatalomra jutásához (Diocletianus császár trónra lépése 284), hanem Krisztus születésének évéhez kösse. A kezdő évet történelmi és teológiai megfontolások alapján jelölte ki. A különféle történeti források ellentmondásai miatt ugyanis Krisztus születésének időpontja körül már Dionysius idejében is nagy volt a bizonytalanság. Az utóbbi évtizedekben éppen a csillagászati kronológia segítségével valószínűsíthető, hogy Krisztus valójában a mai időszámításunk kezdetének tekintett időpont előtt a 7. évben született. A keresztény egyházak azonban máig megőrizték a másfél évezredes hagyományt, és időszámításunk kezdetét tekintik Krisztus jelképes születési időpontjának.
Mivel a kereszténység Krisztus születésének ünnepét a IV. század végétől egységesen december 25-re tette át, időszámításunk e jelképes születési időponttól számított 8. napon kezdődött. Természetesen az évszámoknál szereplő Kr. e. Kr. u. vagy i.e. és i. sz. megjelölések is erre a jelképes, szakrális szerepet betöltő születési időpontra, és nem az ettől biztosan eltérő, tényleges eseményre vonatkoznak. (forrás: babszerabab)

Sajnos ma Magyarországon nagyon szélsőséges lett a politikai pártállás. Úgy értem, hogy aki az egyik oldalhoz vonzódik, az szinte kötelességének érzi gyűlölni a másikat, a többi pártot. A kereszt állítása önmagában dicséretes dolog. Azt mindig emberek állítják fel, nem egy párt. Ha az emberek számunkra nem rokonszenvesek, azért még a tettüket nem kell feltétlenül ellenségesen kezelni. Nincs tudomásom arról, hogy milyen körülmények között lett felállítva ez a kereszt, mi hangzott ott el. Ez ugyanis sokkal döntőbb a kérdés megítélésében, mint az, hogy ki kezdeményezte a dolgot. Sok esetben a parókus vagy plébános igyekszik minden egyes helyzetet felhasználni arra, hogy az evangéliumot hirdesse. Ha így történt e kereszt állításakor, akkor nagyon dicséretes. Ha viszont ehelyett pártpolitikai szólamok hangzottak el, akkor nagyon elítélendő. Én bízom a papjainkban, hogy az előbbi magatartás jellemző rájuk.
(Elnézést kérek, hogy a közölt válaszból kihagytam a település nevét. Köszönöm megértését.)

Kedves Mona!
Az egyik legjobb út a hivatástisztázó lelkigyakorlat. Illetve eleve minden tartalmas lelkigyakorlat alkalmas erre, amelyben az ember elcsendesülve önmagába tud tekinteni. Amíg az élet forgatagában vagyunk, addig egyszerűen képtelenek vagyunk meghallani a "belső hangot". Ezért kell félrevonulni, csöndben lenni, s persze, nagyon jó, ha a lelkiélet egy tapasztalt értője is társul hozzánk.
A hivatáskeresésnek nem kell feltétlen azt jelenti, hogy azt forgatom magamban, mi is legyek. Ekkor az ember - észre sem veszi - s gondolataival önmaga körül jár. Ez nem vezet sehova. Istent kell keresni, Hozzá egyre közelebb kerülni, akkor egyre világosodik az ember látása. Így nem csak a nagy döntésben kap majd világosságot, de egyre inkább az hétköznapi kicsi lépésekben is.

Kedves Mia!
Amit leír az embertárs szeretetéről, illetve annak nehézségeiről, az teljesen helytálló. Bár minden közösségben hasonlóan beszélnének erről, s törekednének rá!
Beszámol arról is, hogy ez Önnek mennyire nehéz, s talán ennek okai a gyermekkorban elszenvedett szeretethiányban keresendők. Ez nagyon is valószínű, ám nem szabad elfelejteni, hogy senki sem nő fel tökéletes szeretetkörnyezetben. Minden emberben vannak e téren súlyos hiányosságok. Az már nagy lépés a "gyógyulás" felé, ha valaki felismeri, hogy ez neki mennyire nehéz. Sokkal rosszabb helyzetben van, aki ezt még nem tudja, vagy nem meri kijelenteni. Tehát Ön nagyon jó úton halad a szeretetben való tökéletesedés felé. Ön a helyes szeretet útján van, csak erősen érzékeli ennek az útnak a nehézségeit. Tartson ki ezen az úton, és higgyen abban, hogy ezt a kitartását az Úr bőséges kegyelemmel fogja jutalmazni, és olyan szeretetre fog eljutni, amit a maga erejéből sosem lett volna képes elérni!
Van egy gyakorlati tanácsom is. Válasszon ki a környezetéből egy embert, azt, akit nehéz szeretni. Vélem, hogy több ilyen is van, de ne a legnehezebb testvért válassza mindjárt az elején. Nos, kezdje el szeretni ezt az embert. Tegyen úgy, mintha szeretné. Figyeljen rá többet, próbálja kitalálni, mi okoz neki örömet, s azt próbálja meg is tenni. Imádkozzon érte rendszeresen, stb. Ez egyfajta kaland, kihívás is. Emellett pedig kérje a Jóistent, hogy adja meg Önnek ezt a kegyelmet, hogy valóban tudja szeretni az illetőt. Előbb vagy utóbb, néhány hét, esetleg néhány hónap múlva meglepő dolgokat fog tapasztalni. Egyszer csak megjelenik az szívében a valódi, őszinte szeretet.
Igen, ennyire egyszerű (legalábbis leírni). Mindenesetre arra kérem, hogy amikor az első sikereket elérte ezen az úton, akkor néhány szóban értesítsen erről engem is, illetve a kedves olvasóközönséget, hogy ők is épülhessenek belőle. A soraiból érzem, hogy komolyan fogja venni, és belemegy ebben a "játékba". Sok kegyelmet hozzá!

Kedves Testvérem!
A Szentmisén történt esetnek semmi köze nincsen az Ön lelkiállapotához. Sajnos ilyen balesetek szoktak történni. Persze, minden lehet jel, figyelmeztetés - ha annak veszem. Ez az eset elgondolkodtathatja Önt, hogy mennyire él odaadó keresztény életet, mennyire veszi komolyan az Eukharisztiát, mennyire buzgón vesz részt a Szentmisén, az imádságban. De afelől biztos lehet, hogy a Jóisten nem haragszik Önre. Ugyanis Ő sohasem haragszik. Teljes szeretetével arra vágyik, hogy az Eukharisztiában és minden más módon egyesülni tudjon Önnel, hogy az életét átalakítsa.

Nem tudom helyeselni, hogy a bűneit rejtegetve próbál meggyónni. Ezért is nem igazán nyugodt a lelkiismerete, amely jelez, és ezért tette fel ezt a kérdést. Természetesen nem kell minden bűnünket részletesen kifejtetnünk. Ez főként a szemérem elleni bűnökre vonatkozik. Tehát, e ponton bizonyos jó érzékkel próbál kevesebbet mondani, de elhallgatni nem szabad. Nem kell attól félnie, hogy mit gondol az atya Önről. Higgye el, hogy semmit nem gondol. A paphoz annyi súlyos, csúfos bűnnel mennek emberek, hogy igazán nem csodálkozik semmin. A pap megkapja azt a kegyelmet, hogy elvonatkoztat a bűntől és a gyónó személyétől. Legtöbbször azon nyomban el is felejti, hogy mit gyóntak neki. Ez, persze, kegyelem, hiszen nem neki gyónták meg, hanem az Istennek. Ő csak közvetít.
Azt tanácsolom tehát, hogy fogalmazzon a szentgyónásban úgy, ahogyan most a levelében: "vétettem a szemérmesség ellen". Lehet, hogy erre rákérdez az atya - én mindenképp megtenném - hogy milyen módon, hiszen mérlegelni kell a bűnt, amely ezeknél is lehet enyhébb és súlyosabb. De hát éppen ezért kaptuk a szentgyónást, hogy bevalljuk a bűneinket. Ha nyíltan feltárja, akkor ez jobban segíteni fogja abban, hogy máskor ne kövesse el, mintha még a gyónásban is rejtve marad.

Íme, a magam és Egyházam nevében ezennel állás foglalok a Nagyfigyelmeztetéssel kapcsolatban:
Legalább ezer éve, de talán előtte is már mindig voltak ilyen "nagy figyelmeztetések". Az első nagy hullám mégis 1000 körül volt, amikor sok ember biztosnak hitte, hogy itt a világvége, hiszen a jelenések könyvében még számszerűen is szerepel az ezer évnyi földi uralom (Jel 20,3). Aztán lett 1001 és jött még a többi év is.
A 19. század vége felé szintén hatalmas divatja lett a világvégének. Egészen annyira, hogy élelmes kereskedőknek sikerült százával árusítania a "menyegzős ruhákat". Most éppen a legfrissebb világvégi jelzés ez év december 21-ére esik, mégpedig a Maya-naptár szerint. Igaz, az is csak új időszámítási kört jelez, csak tudatlanabbak arra használják fel, hogy világvégével riogassanak. Majd december 22-én újra beszélgethetünk erről.
Persze, ha addig el nem jön az Úr. Mert az Ő érkezése vaslóban bármikor bekövetkezhetik. Előre megmondta, úgy jön el, ahogyan "ahogy a cikázó villám az ég egyik szélétől a másikig villan" (Lk 17,24). Nem tudjuk, sem a napot, sem az órát (Mk 13,32), akkor meg kár találgatni. Készen kell lennünk minden pillanatban, ez igaz. Erre tanít bennünket Urunk két ezer év óta. Ennél többet senki sem tud, és ne is akarjon mondani!

Igen. Minden imát mindenféle szándékra, és bárki embertársunkért felajánlhatunk. Ennek módja nem bonyolult. Egyszerűen csak a szívünkben hordozott személyt vagy személyeket néhány szavas fohásszal fölajánljuk Istennek, és kérjük, fogadja el értük ezt a kis imát. Utána pedig végezzük azt, amit a zsolozsmáskönyv, vagy bármi más imádságos rend előír.
Nem attól lesz hatékony a másokért végzett ima, ha sokat mondogatjuk a személyeket, esetleg a szükségüket is felsorolva, mintegy tanácsot adva a Jóistennek, hogy mit tegyen. Imádkozzunk buzgó szívvel, és akik a szívünkben vannak, azok részesülnek majd e buzgó imádság kegyelmeiből.

Ez a kérdés is elsősorban az Örökéletre vonatkozik, persze, annak itteni életünkre való hatása szempontjából. De válaszolni rá éppen olyan nehéz. Pontosabban szólva nem is tudok rá válaszolni, hogyan lehetséges.
Igen, örök életre szól a férfi és a nő egyesülése a házasságban. De hogy ez pontosan mit jelent, azt nem tudom. A szadduceusoknak is - teljesen jogosnak tűnő - hasonló kérdésére Jézus ezt feleli: "Tévedtek, mert nem ismeritek sem az Írásokat, sem az Isten hatalmát. A feltámadás után nem nősülnek, férjhez sem mennek, hanem úgy élnek, mint Isten angyalai a mennyben (Mt 22,29-30). De hogy hogy élnek az Isten angyalai a mennyben, arról kevés fogalmunk van.
Az egyház az özvegység utáni második házasságot megengedte, de nem javasolta. Szent Pál is megengedőleg beszél róla: "ha nem tartóztatják meg magukat, kössenek csak házasságot, mert jobb megházasodni, mint égni (1Kor 7,9). Keleti egyházunkban éppen emiatt az özvegyek házasságát más, egyfajta szertartással végzi. Istennek ezt az irántunk való irgalmát igazán nem vethetjük a szemére a logika alapján.

Kedves Cathy!
A levelének szövegét elügyetlenkedtem, de szerencsére csak akkor, amikor a választ mát megírtam. Íme!
Az imádságától, az Istennel való kapcsolatától nem szabad azt várnia, hogy annak eredményeképpen jóra fordul az anyagi helyzete, állása, családjának az állapota. Az Úr nyilvánvalóan odafigyel az Ön imáira, arra is, hogy mire van szüksége, és meg is adja azt, ami kell. Ő végtelen türelmében és irgalmában megengedi azt is, hogy velünk igazságtalanságok történjenek. Nem azzal szeret, hogy mindentől megóv, hanem azzal, hogy erőt ad az elkerülhetetlen megpróbáltatásokban. A mostani helyzete, amikor úgy érzi, hogy semmi sem sikerül, ez a hitének a próbája: vajon akkor is kitart-e az Úr mellett, amikor ebből semmi földi haszna nem látszik. Természetesen arra biztatom, hogy tartson ki. Lesz fordulat is az életében, de ezt csak akkor veszi észre, ha bízik az Istenben, minden ellenkező látszat ellenére is.

Bár Krisztus több alkalommal is lakomához hasonlította az Isten országát, mégis Szent Pál arra figyelmeztet, hogy "az Isten országa nem eszem-iszom, hanem igazságosság, béke és öröm a Szentlélekben" (Róm 14,17). Ha csak szó szerint értelmezzük a Szentírás képeit, Jézus példabeszédeit, akkor nem fogjuk fel azok sokkal mélyebb tartalmát. Az Egyház nem tanítja kifejezetten azt, "hogy az örök élet alapvetően hasonló lesz a teremtett élethez", sokkal inkább arra tanít, hogy egészen más lesz az, ami odaát vár ránk. "Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik." (1Kor 2,9) Igaz, nyomban hozzáteszi Szent Pál, hogy "nekünk azonban feltárta Isten a Lélek által" (2,10). Ez éppen azt jelenti, hogy Lélekben kell értelmeznünk az Isten szavát és nem testben.
A Jelenések könyvének leírása is egy hatalmas költői kép, amely nem tájékoztatást ad nekünk arról, hogy odaát mi van, hogy is néz ki az az Ország, ahová készülünk, hanem buzdítást ad a megtérésre, arra serkent, hogy igyekezzünk oda bejutni.
Jézusnak az utolsó vacsorán tanítványainak mondott szavai elsősorban azt fejezik ki - én így értelmezem - hogy eltávozása előtt nem lesz velük úgy, mint eddig, nem étkezik többet, mert földi életének végéhez ért. Ezzel együtt pedig meg is hirdeti azt, hogy ezzel nincs mindennek vége, hogy lesz folytatás, megújult folytatás. Ez a lényegi tanítás, hogy megújulva folytatódik az élet, s nem az, hogy mit eszünk vagy mit iszunk. Az "új kenyér" pedig nyilvánvalóan az Eukharisztia. Talán éppen ez segít eligazodni ebben a kérdésben: olyan viszony van az itteni életnek az örökélethez, mint a búzakenyérnek és szőlőbornak az Eukharisztiához. Van köze hozzá, mégis lényegileg más (vö. még 1Kor 15,40-44).

Azért nem könnyű választ találni erre, mert a kérdés azt feltételezi, hogy Isten úgy viselkedik, mint mi, a saját magatartásunkat vetítjük Rá.
Isten mindent előre lát, előre tud, és semmi nem történhet az Ő akarata nélkül. Ez igaz. Ebből építette ki a szűk látókörű emberi gondolkodás azt, hogy Ő mindent előre meghatároz, minden determinálva van. Mert ez viszont nem igaz.
Isten kívül áll az időn. Képszerűen úgy lehet megérteni, hogy az idő vonala egy kör, amelynek kerületén folyik az egymásutániság, Isten azonban a kör középpontjában van, "ahonnan" mindent egyszerre lát, előbbit és utóbbit egyaránt.
Azt sem lehet mondani, hogy belepiszkál az idő folyamatába, és azt sem, hogy közömbösen nézi annak menetét. Ennek szembeállítása a mi emberi gondolkodásunk szüleménye.
Isten megteremtette a világot, amely azóta a maga törvényei szerint működik. Ebben a törvényrendben van helye a véletlennek, a matematika tudománya számol is vele.
A kérdésre azonban sokkal inkább személyes választ kell találni. Én minek tekintem a történéseket? Minél mélyebb valakinek a személyes Isten-kapcsolata, annál inkább felismeri életének eseményeiben az Ő jelenlétét, gondoskodását. Meg tudja köszönni mindazt, ami történik vele, akár egy kockadobás eredményét is. Ősi mondás tanít a helyes gondolkodásra: úgy kell cselekednünk, mintha minden tőlünk függene, és úgy kell ráhagyatkoznunk, mintha minden Őtőle függene.

Nem tanácsolom, hogy a szerzetességgel próbálkozzék. Szokták mondani, hogy abból lesz jó szerzetes, aki - ha a világban marad - jó családanya vagy családapa lenne. Tehát, aki szereti a sok gyermeket, vágyik a nagy családra, ugyanakkor még nagyobb vágya az, hogy egyedül Istené legyen.
Az életének tapasztalatai megtanították Önt arra, hogy Isten tudja legjobban, mire van szüksége Ez nem azt jelenti, hogy ne legyen Önben semmi törekvés, kivált nem jelenthet közömbösséget.
Két irányú legyen a keresése: keresse Istent és az embert. Egyrészt tehát az ima- és lelkiéletében törekedjen arra, hogy Hozzá minél közelebb kerüljön. Ez az istenkeresés. Az "emberkeresésben" viszont ne önmagát keresse, hanem azt, hogy az embereknek mivel tud leginkább szolgálatára lenni. Ez természetesen nyitottságot jelent a kapcsolatlétesítés felé is. Abban se önmagát keresse, a saját boldogságát: hol egy ember, aki engem majd boldoggá tesz? Hanem azt, hogy kit szeretne Ön boldoggá tenni. Amikor majd rátalál arra a férfira, akivel szívesen megosztja az életét, akkor sok minden át fog alakulni a gondolkodásában. Javaslom, hogy keresse is ezt a férfit. Ne a kamaszévek lángoló szerelmét keresse, hanem azt az embert, akit el tud képzelni gyermekei édesapjának. Higgye el, van ilyen, lehet, hogy nem is olyan messze Öntől. Érdemes felkeresni.

Igen, lehetnek elsőáldozók a római katolikus templomban is. Ezzel együtt arra biztatom Önöket, hogy alkalmanként azért menjenek el görögkatolikus szertartásra is, had szokják meg a gyermekek, hogy ez is az életük része. Ezeket a látogatásokat érdemes már a felkészülésük idején is beiktatni, hogy ne későn fedezze fel, hogy ő a bizánci rítusú egyházba tartozik.