Kedves Zsuzsa!
Szent Pál is azon a véleményen volt, mint Ön. Azt írja: "Inkább szólok öt érthető szót azért, hogy másokat tanítsak, mint tízezer szót az elragadtatás nyelvén (1Kor 14,18). A korintusi levél e szakaszában egyébként (1Kor 14,13-28) részletesen leírja, hogy az elragadtatás nyelvén szólás nem annyira a közösség épülését szolgálja, mint inkább egyéni imádságnak tekinthető. De még akkor is hordozza azt a veszélyt, hogy az értelem nem tud bekapcsolódni a dicsőítésbe (14. vers). A korintusi gyülekezetben ugyanis igen elharapódzott ez a gyakorlat, és éppen azért írta ezeket a sorokat az Apostol, hogy egy kicsit rendet teremtsen ezen a téren. Érdemes a 12-13-14. fejezeteket végig olvasni, hogy megértsük ennek egész tanítását. Ennek része az, hogy a legnagyobb adomány, a legértékesebb karizma a szeretet, erre kell mindnekinek legjobban törekedni.
A nyelvek adománya - ma nagyon látjuk ezt - sok esetben inkább önkifejezés. Igen rossz gyakorlat, ha "karizmatikus" közösségben szinte szégyellheti magát, aki "még" nem tud nyelveken beszélni. Ez teljes félreértése az isteni adományoknak.
Nyíltan válaszolhatok a kérdésére: Nincsen szükség a nyelveken való imára. Aki ezt megkapja, örvendezzék, és imádkozzon ezen a módon, ha a lelke erre indítja. De közösségben így imádkozni csak zűrzavart teremt.
Miért is gondolná bárki, hogy a nyelveken való ima jobb, többet mond, értékesebb, mint a szentek imádságai, az egész Egyház közösségének sok évszázad alatt megszentelődött szövegei, vagy éppen azok az egyszerű szavak, amelyeket személyesen fogalmazunk meg a Jóistennek?
Imádkozzam lélekkel, de imádkozzam értelemmel is, énekeljek lélekkel, de énekeljek értelemmel is!

Kedves Tamás!
Abban igaza van, hogy "valahol helyt kell adni ezeknek az énekeknek", amelyek sok fiatalnak tetszenek. Könnyen énekelhető, könnyen tanulható, jó hangulatot keltenek. Megvan ezeknek is a helye az Egyházban. Sok olyan alkalom van, amikor elővehetjük, elő is szoktuk venni ezeket a gitáros énekeket.
Amikor úgy fogalmazott, hogy "a liturgiát tekintve nem az Egyház magas szintjén szólalnak meg" ezek az énekek, akkor igen helyesen ráérzett, hogy valami nagyon fontos hiányzik belőlük, ami nem teszi alkalmassá arra, hogy a Szent Liturgián helyet kapjanak. Nem véletlenül hívjük könnyűzenének ezt a műfajt. Könnyű hallgatni, könnyű megemészteni, könnyű mellette sok minden más csinálni, könnyű el is felejteni őket. Alapvetően nem arra valók, hogy elmélyülést érjenek el. Nem szabad összekeverni azt a hangulatot, amelyet ilyenkor ébreszt bennünk azzal a mélységgel, amelyet az Egyház imádságai valóban elérnek. A könnyűzene a felszínen érinti meg az embert, a komoly zene a lelke mélyét. Márpedig az Egyházban minden arra törekszik, hogy minél mélyebben segítsük az embert az Isten felé.
A liturgikus énekek valóban sokszor igen nehezek, figyelmet, odaadást, áldozatot is követelnek - mint minden értékes dolog. Nem szabad a könnyebb végéről megfogni a lelki munkát, csak azért, hogy minél látványosabb eredményt elérhessünk. Sok fiatal járt évtizedeken át a beat-misékre, a belőlük lett felnőttek ma mégsem töltik meg a templomokat.
Való igaz, hogy ha színvonalas könnyűzenét adnánk a templomainkban - a színvonal nélküli zenéről ne is beszéljünk, az nyilván nem a templomba való! -, akkor sokkal többen jönnének el. Csak hát közben éppen azt nem tudjuk adni nekik, azt a mélységet, amit igazán keresnek. Volt már arra próbálkozás a 80-as években, hogy gitárral kísérjük (kíséreljük) a mi énekeinket, de elég hamar csődbe jutott ez a vállalkozás. A bizánci lelkiség hamarabb kiszűri, ami nem odavaló.
Hála Istennek vannak értkes fiatalok ma is, akik értik e zenét, akik törekszenek erre az igazi mélységre. A felnőtté válás során pedig még többen ismerik föl, hogy az Istenhez vezető út sohasem könnyű, de mindig csodálatos, érdemes érte küzdeni és áldozatot hozni.

Kedves L!
A tanácsom a következő. Már mostantól járjanak el jegyesoktatásra. A kedvese biztosan örömmel venné ezt az indítványt. Ennek során számos fontos kérdést meg lehet beszélni a pap jelenlétében. Ezek között nyilván egyik legfontosabb a hit, az Istennel való kapcsolat lehetősége. Így Ön is jobban megismerheti, hogy mit is jelent a hit és a keresztség. Abban bízom, hogy Ön nyitott lelkű ifjú, és e beszélgetések során föl fogja ismerni, hogy mennyire más az élet Istennel együtt, mint nélküle. Ez azért is fontos, mert kedves jövendőbeli feleségével a leglényegesebb kérdésben egységben lesznek. Enélkül, higgyék el, nagyon nehézzé válnék a házasságuk.
Megkeresztelkedni, természetesen csakis akkor lehet, ha Ön eljutott arra hitre, hogy önszántából is kérje ezt. Ha nem, akkor nem szabad fölvennie a keresztséget. Az mindenkinek, Istennek és embernek a megcsúfolása lenne.
Van egyébként lehetőség arra is, hogy ha Ön nem is keresztelkedik meg, azért még összeházasodhatnak, de ehhez - úgy tudom - a püspök engedélye szükséges.

Kedves Uram!
Az adatlapon szereplő kérdés valóban nem pontos. Nem az érzés alapján tartozunk valamely felekezethez, hanem az egész életünkkel. Természetesen nagyon jó tanácsot adott a feleségének, amikor az mondta, hogy ő római katolikusnak írja be magát. Megkeresztelkedése révén oda tartozik. Hogy a családjuk együtt jár el a görögkatolikus templomba ez megint üdvözlendő és dicséretes dolog. Igazán nem szükséges emiatt a kedves feleségének rítust változtatnia, hiszen amint eddig, úgy ezek után is részt vehet minden szertartáson, részesülhet a szentségekben.
Van lehetőség a rítusváltásra, ehhez mind a két illetékes püspöknek a beleegyezése szükséges. Én azonban nem javaslom.

Kedves Szterka! Erre szokták mondani: A hiba nem az Ön készülékében van. Röstelkedve vallom be, hogy el vagyunk maradva a szentírási szövegek közlésével. Nem az Ön gépének fölkészületlensége, hanem a mi munkánk elmaradása miatt jelenik meg olykor csak egy üres fehér folt a Szentírás helyén. Ígérem, iparkodunk, s bízom abban, hogy nem lesz többet ilyen csalódása a honlapunkkal kapcsolatban.

Kedves Noémi! Természetesen annak megtalálásában, hogy hol tudok szolgálni, hol lehetek hasznos másoknak, sokat segít az önismeret. Fontos tudni és látni, hogy mihez ért, mivel foglalkozik szívesen. Ezek Istentől kapott adományok, amelyeket éppen azért kapott, hogy általuk hasznára lehessen másoknak. A talentumokat sohasem a magunk, hanem mindig mások számára kapjuk. Ha csupán a magunk javára akarnánk fordítani, az egyenlő volna azok elásással, hiszen nem gyarapítjuk, nem sokszorozzuk meg mások szolgálata által. A kedvesével való kapcsolatában nem hiszem, hogy drasztikus lépést kellene tenniök. Ismerjék meg egymást egyre jobban, beszélgessenek sokat, legyenek közös élményeik. Ezáltal sokat alakulhat nem csak a kapcsolatuk, de a gondolkodásuk, az egyéniségük is. Ha az Ön udvarlója komolyan gondolja ezt a hivatást, akkor - mint mondtam - elképzelhetetlen lesz a kapcsolatuk másként, mint a közös hitben. (Egy görögkatolikus kispap nyilván nem udvarolhat olyan lánynak, aki nem hisz Istenben, nem éli, nem gyakorolja ezt a hitét!) Én továbbra is bízom abban, kedves Noémi, hogy előbb-utóbb vissza fog találni a Jóistenhez. Szépen élni, jót cselekedni pusztán emberi erővel ideig-óráig lehet ugyan, de ez az emberi erő egyszer csak elfogy. Fiatalon még talán nem érzik ezt, de az élet meg fogja rá tanítani. Isten segítségével azonban végtelen erőt kapunk. Miért adnánk alább? Egy fontos tanácsom még. Óvakodjanak attól, hogy testi kapcsolattal egyesüljenek. Ez megöli a lelki szerelem szép és egyenletes fejlődését, egymás megismerésének bimbó szerű kivirágzását. Az esküvőről. A magyar szóhasználatban valóban gyakran jelen van az eskü, miként a szertartás nevében is. Eskető papról beszélünk, esküvői menetről s hasonlókról. A Szerkönyv valóban esküformának mondja az idézett részt, de egyik fél sem ejti ki, hogy "esküszöm". Ezért írtam, hogy a mi szertartásunkban nincsen eskü.

Kedves Laura!
Mivel a bizánci egyházfegyelem szerint a péntek bűnbánati nap, ezért a görögkatolikusoknál kerülendő ezen a napon az esküvő. Az esztendőben van négy olyan szabad hét, amikor nincsen pénteken bűnbánati nap, ezeken minden további nélkül lehetséges. Egyéb időszakokban, ha súlyok ok miatt nem oldható meg másként, csak pénteken az esküvő, akkor a püspöktől kell erre fölmentés kérni.

Valóban, miként mondta, ez a magatartás nagyon veszélyes. A kedves családtagjaira nézve, de az Ön számára is. Nyilván igen sajnálatos, hogy nem tud úgy tekinteni a mostani atyára, mint arra, akihez talán kislány kora óta járt. Ám nem szabad azt keresni a következő papban, amit az előzőben látott. Ez a vágy mindig félrevezet bennünket.
Elhiszem, hogy lehet abban igazság, hogy a most Önöknél szolgáló atya nem oly buzgó, mint a korábbi volt. De egészen biztosan őneki is vannak erényei, jó tulajdonságai. Könnyen lehet, hogy ha a kisfia eljárhatna Önnel minden vasárnap a templomba, akkor számára a mostani atya volna a kedves. Persze, csakis akkor, ha Ön le tudja győzni önmagában ezt az ellenérzést, amely kialakult. Kérem, imádkozzék ezért, és tegyen is meg mindent ennek érdekében. Ne kényszerből, hanem kötelességből menjen el. Sok olyan kötelességünk van, amelyhez épp nem fűlik a fogunk, mégis meg kell tennünk. Ha most nem szárnyalva röpül a templomba, mint annak idején, azért még ott a helye, el kell mennie. Idővel át fog ez alakulni, meglátja. A sátán nagyon szereti kihasználni ezeket az emberi gyengeségeket. Nem szabad hinni neki.
Ha másért nem, a gyermekéért tegye meg, hogy minden vasárnap elmegy a templomba, és rendszeresen gyónik és áldozik. Csakis így remélheti, hogy fia később nem fordul el az Istentől és az Egyháztól. Nagyon boldogtalanná tenné ezzel az életét, de a sajátját is.

Halálos bűn az, ha tudva és akarva súlyos dologban szándékosan vétünk Isten ellen. Nem annyira a cselekedet, mint inkább a szándék teszi a vétket súlyossá, ha úgy tetszik, halálosan súlyossá.
Kedves Testvérem! Ha Ön a mi honlapunkat olvassa, ha őszinte kérdéseket tesz fel a lelkiatyának, tehát érdeklődik a hitének állapota, az Istennel való kapcsolata felől, akkor nem tudom elképzelni, hogy a halálos bűn állapotában lenne. Vagy ha netán mégis, akkor nem sok választja el attól, hogy ezen mihamarabb változtasson.
Javaslom, kérem, ne azt latolgassa, hogy az Ön lelke most erkölcstanilag milyen állapotban van. Inkább tegye azt, amit a tékozló fiú: "Felkelek és Atyámhoz megyek". Semmiképp se maradjon meg ebben a tompult állapotában. Ha továbbra is vonakodik elmenni a templomba, akkor a lelke még rosszabb helyzetbe kerül. Ne várja meg! Keljen fel, és lépjen az Isten felé! Ő csak szólítja, hívja, várja, de a lépést Önnek kell megtennie. Egy kicsit már tett is azzal, hogy nagy kedvetlenségében írt erre a honlapra. Most tegye meg a következő, nem sokkal nehezebb lépést. Fohászkodjék a Szentlélekhez! Őszinte szóval kérje az Istent: "Adj nekem erőt a szentgyónáshoz!" Ha pedig már ott van a templomban, el ne mulassza megerősíteni, hogy Önnek valóban ott a helye, és minden más csak ennél rosszabb lehet.

Kedves M!
Az elmúlt napokban sokat imádkoztam a kedves Édesanyjáért. Bizonyosan Ön is ezt teszi, még sokkal nagyobb buzgósággal, mint én. Bízhat abban, hogy ezek az imádságok nem maradnak meghallgatatlanul. Mégpedig nem is csak az Édesanyja számára, hanem Ön is gazdagodott általa. Még ha nem is érzékeli ezt a mostani szomorkás hangulatában.
Ha úgy érzi, hogy mostanában a Jó Isten magára hagyta, tekintse ezt a hite próbatételének. Ha kitart hittel ezekben az imákban, akkor ezzel a küzdelemmel sokat segíthet másokon is. Összetartozunk!

Nehezen tudok erről ítéletet mondani. Én magam is abban bízom, hogy az általam megkérdezetteknek a Szentlélekre figyelve tudok választ adni. Ha az illetők, akik Jézusra hivatkozva adnak válaszokat, szintén imádkoznak és böjtölnek, és ez a lelkiélet a szavaikon is átérzik, csak akkor hihetjük, hogy valóban nem maguktól mondanak pusztán emberi okoskodásokat.
Nekem még nem volt alkalmam ilyenre bukkanni, így nem tudom kellően megítélni.

Kedves Hölgyem!
Kérem, bocsásson meg, csak részleteiben tettem közzé az írását. A túl személyesnek ítélt részleteket kihagytam.
Bizonyos vagyok abban, hogy a szemináriumunkba igen körültekintően vesznek föl fiatalembereket. A nyíregyházi templomban elöl azok az előkészítőt végző fiatalok ülnek, akik majd Isten segítségével csak jövőre lesznek kispapok. Jó nevelőre vannak bízva, akinek a többi elöljáróval együtt nem csak az a szerepe, hogy tanítással, neveléssel fölkészítse őket a szemináriumra, hanem, hogy lehetőség szerint azt is elbírálja, kik folytathatják a papságra való fölkészülést.
Köszönöm aggódó szeretetét az egyházunk iránt. Ugyanakkor megnyugtathatom, nem kell haragudnia az egyházunk vezetésére. Inkább imádkozzék ezekért a vezetőkért, a nevelőkért, és természetesen a jövendő papságunkért.

Nem javaslom, hogy foglalkozzék ezzel. Kétségtelen, némely dolgokra használható, de olyan szellemi-lelki ideológia kapcsolódik hozzá, amely miatt jobb távoltartani magunktól. Végső céljában ugyanis egyfajta öngyógyítást kínál, amely szemben áll a keresztény felfogással. Sajnos volt, hogy amerikai fölszentelt pap, sőt, szerzetes is hirdette üdvös voltát, de ez ne tévesszen meg bennünket! Vannak benne olyan részletek, amelyek segítik az értelem és akarat hatékonyságát. Ezeket szabad megismerni, de senkinek sem ajánlom, hogy ilyennel foglalkozó tanfolyamra beíratkozzék. Hiszen akkor az egész önmegváltó ideológiával megfertőzhetik a gondolkodást.

Kedves Noémi!
Föltételezem, hogy Ön még igen fiatal. Ezzel együtt is komoly a gondolkodása, súlyos döntést esetleg döntéseket is hozott már az életében. Egészen bizonyos vagyok abban, hogy ha továbbra is ezzel a felelős gondolkodással él, akkor sokat fog még alakulni a véleménye az életről, a halálról, a sorsról, az emberi célokról. Csak annak az embernek nem alakul a véleménye, aki felszínesen él és gondolkodik. Az ilyennek legföljebb csaponganak az elképzelései, de azt nem lehet alakulásnak nevezni. Az a mondás, hogy a jó pap holtig tanul, sokkal mélyebb tartalmú, mint első hallásra vélnénk. Az igazi lelki ember egyre többet tud meg az Istenről a világról, s persze, önmagáról. És ezt az ismeretgazdagodását, persze, műveli is. Nyilván, ezt nem csak a papok tehetik meg, minden törekvő ember életének a sajátja.
Ön most úgy érzi, nincsen szüksége az Egyházra, sem a Jóistenre, noha gyermekként sokat kapott ezáltal. Saját elképzelései vezetik, mondhatjuk, a saját egyéni vágyai. Hiszen így fogalmazott: "...jobban érzem magam így." Mivel komoly gondolkodásúnak érzem Önt, biztos vagyok abban, hogy ez még változni fog. Rá kell ébrednie, hogy nem azt kell keresnünk, hogy hol és milyen körülmények között érezzük jól magunkat, - ezt a mai hazug világszemlélet sugallja - hanem azt, hogy hol van dolgunk, hol van ránk szükség. Az az ember találja meg élete boldogságát, aki megleli, hol szolgálhat leginkább.
A kedvesét is említette, aki vonzónak találja a papi hivatást. Alighanem ő már kezdi sejteni, hogy ezen az úton kell keresni a hivatást. Legalábbis remélem, különben teljesen félreértené a papságot. Ha valóban pappá lenne, akkor Ön csakis akkor lehetne élete társa, ha eljut oda, hogy szintén teljes odaadással szolgálni akarja Istent és az embereket. Különben állandó feszültséget teremne ez a súlyos nézetkülönbségük. Hozzáteszem még, hogy ezt az állandó szolgálatot pedig csakis mély és elkötelezett hittel lehet végezni. Nem lehetséges, hogy görögkatolikus papnak a felesége ne mélyen hívő ember legyen.
(Ha esetleg idővel görögkatolikus esküvője lesz, akkor meglátja, hogy a mi szertartásunkban nincsen eskü.)

Kétségtelen, megvan az ok a szomorúságra, hogy még nem lehetünk teljesen egyek. Ám azzal még jobban ártanánk az egység munkálásának, ha nem tartanánk tiszteletben egymás vallásának, felekezetének tanítását és szokásait.
A református egyházban a házasság nem szentség. Talán ennek köszönhetően ott lehetséges a válás és az újra házasodás is. Ez a katolikus egyházban elképzelhetetlen. Másként értelmezi tehát ugyanazt a dolgot a két egyház. Ezt mindenképp tiszteletben kell tartani. Ha egy katolikus ember úgy él házas életet, hogy azt szentségileg nem áldotta meg az Isten, az súlyos bűnt jelent. Egyáltalán nem valamiféle büntetés az, hogy nem gyónhat, hanem mert az állandósult bűn miatt nem oldozható fel. Nem tudja azt mondani tiszta lelkiismerettel, hogy ígérem, a bűnt és a bűnre vezető alkalmat kerülöm, ha utána hazamegy a férjéhez, akivel nincsenek megesküdve, és továbbra is élik a házaséletet.
Ezért nem áll szemben az ökumené személeletével, ha a református templomban elvégzik a szép görögkatolikus szertartást, ahol a református lelkész is igét olvas és hirdet és imádkozik. Pontosan ezzel érhető el, hogy mindkét fél felekezeti előírását megtartsák.