Kedves Balázs!
Leírok néhány könyvcímet:
Mary Beth Bonacci: Igazi szerelem. Őszinte válaszok fiataloknak párkapcsolatról, házasságról, szexualitásról, Szent István Társulat
Dr. Varga Péter: Spielhózni. Gondolatok férfi-nő kapcsolatról, szerelemről, szexualitásról (leginkább fiatalabbaknak)
Gary Chapman: Egymásra hangolva- az öt szeretetnyelv a házasságban
Tomka Ferenc: Biztos út, Szent István Társulat, 2010
Meyendorff J., A házasság misztériuma. Ortodox keresztény szemmel, Kairosz kiadó, 2009

Kedves Zsófia!
Nincsen arról bizonyítékunk, hogy Jézus kapcsolatban állt volna az esszénusokkal, de kizárni sem lehet. Van feltételezés, amely szerint Simon apostol, akit buzgónak vagy zelótának is mondanak - e jelző esetleg erre vonatkozik - s ő maga tagja lehetett ennek a buzgó közösségnek. Egy másik érdekes megfigyelés szerint amikor Jézus utasította tanítványait, hogy menjenek egy "vizeskorsót vivő ember" után, ez esetleg maga is az esszénus közösség tagja lehetett. A vízhordás ugyanis az asszonyok feladata volt. Ha egy férfi vitte, akkor annak különleges oka kellett legyen. Mivel abban a közösségben nem voltak nők, ezért annak tagjai maguk gondoskodtak vízről. Így lehetett könnyen fölimerni, ki az, akire Jézus gondolt. Ebben az esetben viszont a keresztények kapcsolata sokkal szorosabb lehetett, mint gondolnánk. Hiszen akkor Jézus utasítása szerint az ő házukban tartották az utolsó vacsorát. Később ugyanebben az emeleti teremben gyűltek össze imádságra az apostolok Máriával együtt, amikor leszállt rájuk a Szentlélek. Ha így van, akkor az első keresztények között is többen lehettek megtért esszénusok.
Sok tanulmány szól arról is, hogy az esszénusok életmódja erősen hatott a korai szerzetesség kialakulására. Ez sem kizárható, hiszen az életük valóban hasonlított a később szerzetesközösségek életére.

Kedves Nagymama!
Van egy kedves gyermekeknek szóló imakönyvünk, az AMEN. Legalábbis a nyíregyházi kegytárgyboltban kapható, nem tudom, más könyvesbolton keresztül elérhető-e.
Vallásos énekek egyelőre csak a honlapjainkon elérhetők, de úgy tudom, készülőfélben van egy Családi imakönyv is, amelynek esetleg hangzó része is lesz. Reméljük, a közeljövőben megjelenik ez is.

Kedves Kati!
Jó irányelv azt keresni mindig, hogy Jézus mit tenne az én helyemben. Kötve hiszem, hogy a Názáreti Tanító, akár a mai helyzetben is bármi gondot is fordítana a külsőjére. S nem csak azért, mert Ő férfi. A külsőnél sokkal fontosabb a belső. Sőt, bizonyos mértékben függ is tőle. Érdekes mondás, hogy 40 év fölött az ember már felelős az arcvonásaiért. Persze, ez a testi adottságokra kevéssé érvényes, mégis megszívlelendő, hogy érdemesebb a belső világunkon dolgozni, mint a külsőt csinosítani.
Meggyőződésem, kedves Kati, hogy egy ilyen beavatkozás nem segítene az önbizalmán. Rövid időre adna némi megnyugvást, de az önmagával elégedetlenség hamar visszakúszna, s nem is csupán a zsírpárnák újra megjelenésével. Az ember alapvető feladata, hogy fogadja el önmagát olyannak, amilyen. Külsőt és belsőt egyaránt. Csak akkor lehet továbblépni, ha belátja, mindaz, amije van, adottság, hiányosság, az az Isten ajándéka. Fontos az önbizalom, de ezt csak lelki munkával lehet megszerezni, külső beavatkozással bizonyosan nem.
Ha az önismeret és önmaga elfogadása után is érez késztetést a testalkata kézbentartására, akkor erre is kizárólag a nagyon egészséges testmozgást javaslom. Amit pedig a műtétre szánt, azt odaadhatja egy rászoruló szegény családnak.

Kedves Anyuka! Közvetlenül is írhat Püspök atyának a puspok@gorogkatolikus.hu címre.

Kedves Virágocska!
A fogyatékos emberek részesülhetnek az Eukharisztiában. A lelkipásztor feladata, hogy amennyire lehetséges fölkészítse őt. De, ha nincs remény arra, hogy értelmével is megközelítse a titkot, akkor is részesülhet a Szentségben.
A szentgyónásban csak akkor, hogyha az értelmével föl tudja fogni, hogy mi a bűn, és el tud jutni oda, hogy ezt bánja és bocsánatot kérjen. Ha az értelme erre nem képes, akkor viszont nem is tud elkövetni bűnt, s föloldozásra sincsen szükség.

Jaj, ez nehéz, örök, megválaszolhatatlan kérdés!
Honnan és miért van a rossz?
Az bizonyos, hogy szoros összefüggésben van a szabadságunkkal. Ha Isten egycsapásra eltörölne minden küzdelmet, akkor vele egycsapásra eltörölné a szabadságunkat is. A felelősségünket is. Talán a személyi döntésünket és végérvényben a személyiségünket is.
Nem mondom én, hogy a személyiségünknek szüksége van a rosszra, ez helytelen szillogizmus volna. De hogy szükségünk van a küzdelemre, ez valószínű.
Mégis, küzdhetnénk a sátán nélkül is. Mondom, nem tudom a választ.
Az nyilvánvaló, hogy nem csak azokon van hatalma az Úrnak, akik istenfélők. Hiszen még a sátán fölött is van hatalma. De nekünk magunknak kell megtalálnunk ezt a hatalmát. Nekünk kell küzdenünk, hogy élni tudjunk Istennek ezzel a hatalmával. Erre való egy egész élet, hogy egyre jobban rátaláljunk Isten jelenlétére, erejére, szeretetére. Nem játék ez, feladat!

Kedves Hanna!
Arra hallgasson, amit a szíve mond! Lám, elkeseredésében is megérzi, hogy az Úr nem hagyja magára.
Pökhendiség volna a részemről válaszként rávágni, hogy azért engedte meg ezt a bukfencet a Jóisten, mert küzdésre akarja tanítani. Az bizonyos, hogy célja van vele, de hogy az pontosan mi, én nem tudom megmondani. Ám itt is azt mondom, amit a szíve diktál, arra oda kell figyelni. Nem véletlenül fogalmazódhatott meg éppen Önben a gondolat, hogy talán küzdésre akarja tanítani. Kívülállóként csak annyit mondhatok, ha Ön így érzi, akkor igen valószínű, így is van. De még sok minden más célja is lehet az Úrnak ezzel a történéssel. Vagy még pontosabb azt mondani, hogy a végtelenül szerető Mindenható csodálatos dolgokat tud még kihozni ebből a pillanatnyi kudarcból. Az Isten szeretőknek minden javukra válik. Az Ön szíve azt mondja, szereti az Isten, és Ön is szereti Őt. Nem kérdés tehát, ez a kettős bukás is a javára fog válni.

A felsorolt adatok helytállóak. De kiegészíthetőek a korábbi tényekkel. Az életrajza szerint Romzsa Tódor dédapja Sárospatakon volt görögkatolikus parókus, 1842-ben halt meg. A nagyapja ott született, anyakönyvi adatok igazolják az ottani keresztelését. Ez a nagyapa egyébként Budapesten kezdte el a szemináriumi tanulmányait és utána folytatta Ungváron. Romzsa Tódor valóban Nagybocskón született, s minthogy négy évvel később átköltöztek a Tisza jobb partjára, így a '19-es bevonuláskor a családja nem Romániához, hanem Csehszlovákiához került. Nem csak olykor-olykor volt az aláírása Tódor, hanem pontosan azokon a leveleken, amelyeket magyarul írt. Gondot fordított ugyanis arra, hogy olyan nyelven írjon, amilyen nemzetiséghez tartozónak szólt a levele. Emberi nagyságra vall ez a figyelmessége. És arra is, hogy ügyelt a nemzetiségi különbségekre, miközben azok békés együttműködését építette. Méltatlan volna vitázni nemzeti hovatartozásán. Nyilvánvaló a ruszin gyökér, de nem tagadható a magyar sem. Van, aki ukránnak mondja, s talán még a románok is szívesen magukénak tartják. Bizonyos értelemben akár szépnek is tekinthető ez a vetélkedés. Ám versengjünk inkább azon, hogy ki tudja jobban követni őt hitében és hűségében.

Jézus ebben a mondatában sűrítve összefoglalja mindazt, ami az üdvösségünkhöz szükséges.
Mindennek az alapja az, hogy Ő szeret bennünket, és életét adta értünk. Ez az Isten üdvösségszerző műve, amely a teremtésben kezdődik, az évezredeken át tartó kinyilatkoztatásban (Önmagáról szóló tanításban) folytatódik, és Fiának, Jézus Krisztusnak megtestesülésében, halálában és föltámadásában beteljesül. Mindezt az Isten értünk szeretetből teszi.
Ezt lefordítva emberi nyelvre mondja Jézus, hogy olyan nagy a Ő szeretete, hogy életét is odaadja. Nekünk így válik érthetővé, valamelyest foghatóvá, hogy micsoda szeretet ez. Ha valaki életét adja oda a másik emberért, a barátjáért, vagy a gyermekéért, ez valóban óriási dolog. Az Isten ennél még sokkal jobban szeret, de emberi szavakkal csak ennyit tudunk kifejezni.
A megelőző versben ezt találjuk: "Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, amit én szerettelek titeket"(Jn 15,12). Akkor találunk önmagunkra, akkor találjuk meg az életünket, annak célját, annak boldogságát, ha Istent követjük, aki nekünk ezt a világot alkotta. Ha Ő szeret, és ez a világnak az alaptörvénye, akkor nekünk, kik e világ részei vagyunk, nekünk is ezt kell tennünk, ehhez kell igazodnunk. A szeretet parancsa nem moralista előírás. Ez az élet, a világ, az Isten alaptörvénye. Az az üdvösség, ha ebben a rendben találjuk meg önmagunkat. Mert ekkor már az Istennel egyesülünk, aki maga a Szeretet(1Jn 4,16).
Mit jelent ez a hétköznapi életben? Hogy mindennek ez a mozgatója. Távolinak tűnik, de nem érdemes alább adni. Teljes önzetlenséggel kell élnünk, ahogyan Isten szeret bennünket, és akkor boldogok leszünk. Hiszen ez az üdvösség.
"Ha teljesítitek parancsaimat, megmaradtok szeretetemben"(Jn 15,10).
"Ha Isten így szeretett minket, nekünk is szeretnünk kell egymást" (1Jn 4,11).

Az Ószövetségben többször találkozunk ezzel a költői képpel, hogy egy személy olyan, mint egy becses edény. Lehet, ma így mondanánk, tartalmas személyiség. Sirák fia könyve Simon főpapot "áldozati aranyos edény"-nek nevezi (50,9). Jeremiás próféta viszont Jechonja kiráyról azt mondja: "Olyan edény, amelyben senki se találja kedvét" (Jer, 22,28). A zsoltáros pedig önmagáról mondja, hogy "Olyan lettem, mint összetört edény" (Zsolt 30,13).
Ezt a szóhasználatot folytatja az Újszövetség is. Amikor Ananiás elmegy megkeresztelni a megtért Sault, akkor maga az Úr nevezi a későbbi Szent Pált saját "saját választott edényének" (ApCsel 9,15).
Sokat bíz rá, amelyet neki hordoznia kell és elvinni sok néphez. Nyilván ennek nehéz tapasztalatából született az kijelentése is, hogy "ez a kincsünk cserépedényben van".
Joggal nevezi tehát liturgikus költészetünk is Szent Pált választott edénynek.

A Figyelmes Olvasónak teljesen igaza van. Sajnos olykor összekevernek bennünket. Sokszor görögkatolikus helyett görög keletinek mondanak, vagy ahogy az említett levélben is, ortodoxnak. Természetesen mi a katolikus egyház része vagyunk, s nem vagyunk azonosak az ortodox egyházzal, csak a gyökereink közösek velük. Ilyen értelemben mégis joggal mondható, hogy mi mindkét egyházhoz tartozunk. Ezért is van nagy szerepünk az egység munkálásában.

Mi nem tartjuk szakadár egyháznak sem egyiket sem másikat. Testvéregyházak vagyunk, ugyanannak a krisztusi letéteménynek örökösei. Egyetlen egyház van, amelyet Krisztus Urunk alapított. Az egyes közösségek közé sajnos az emberi bűn falakat emelt, de ezek a falak nem érnek az égig. Az Egyháznak van földi és van égi része. Csak a földiben van torzsalkodás. Amennyiben égiek, lelkiek vagyunk, annyiban oszlik el ez az ellenségeskedés. Persze, annál jobban fáj is a megosztottság. De annál nagyobb erővel törekszünk is imával vagy bármi más módon segíteni az egység megvalósulását.

Nehéz ezekre a kérdésekre pontos választ adnunk. Csak föltételezéseket, következtetéseket tehetünk. A Szentírás nem ad pontos és részletes leírást ezekről, mert nem is igazán fontosak. Az a fontos, hogy oda eljussunk, s az is, hogy tudjuk, hogyan juthatunk oda. Nagyjából erről szól az egész Biblia. De a részletek már nem olyan lényegesek.
A mennyország örök boldogság, örök együttlét az Istennel. A pokol ennek ellentéte, örök távolmaradás az Istentől. Az biztos, hogy a menny magasabb lelki szintet jelent, mint a földi élet, de annyival magasabb, hogy föl sem foghatjuk. S való az is, hogy a pokolba csak azok kerülnek, akik oda is akarnak jutni. Még az utolsó pillanatban is van lehetőség a megtérésre. De ha valaki az időtlenségben az Isten ellen dönt, akkor az végérvényes, mert kívül van az időn, nincs benne előbb vagy utóbb. Egyébként megbánás sem lehetséges ott. Az Isten nélküli állapotban - nem mondhatom, hogy helyen - az odakerült lélek csak másokat okol, csak vádaskodik, s nem ismeri föl, hogy ő a felelős, azt pedig végképp nem, hogy az Isten szeret és megbocsát. Ott tehát már nincs megtérés.
Teljesen helyes megközelítés ahogyan írja, hogy amikor az ember megbánja a bűneit, akkor újra eggyé lesz az Istennel. Ezt Ön azért írhatta le, mert már megtapasztalta, és talán maga is meglepődött, hogy ilyen egyszerűen szavakba is foglalta. A bűnnel elfordulunk az Istentől, eltávolodunk tőle, a bűnbánattal pedig visszafordulunk Hozzá, újra megnyílunk feléje, s annál nagyobb örömmel élvezzük szerető, vígasztaló ölelését. A tékozló fiú sem érezte magát egész életében soha olyan boldognak, mint amikor visszatért és az apja magához ölelte őt.
A purgatórium egyes teológiai elképzelések szerint olyan hely, időszak vagy állapot, ami megtisztít. Nehéz ezt is elképzelni az időn kívüli világban. Inkább elképzelés, hogy a bűnösök hogyan kerülhetnek mégis az üdvözültek közé. Bizonyos értelemben az öregkor sok szenvedése is tekinthető purgatóriumnak, végső megtisztító szenvedésnek.

1. A lélek az emberben a személyiség hordozója és meghatározója. A teremtett alkotások közül csak az embernek van lelke, ez az istenképiségünknek is sajátos jegye. Nem azonos a Szentlélekkel, de abból, azáltal, annak erejéből él. Megszületésünk előtt nem volt, seholsem volt. Fogantatásunk pillanatában(!) teremti az Isten, és ekkor ad személyiséget nekünk. Az ember leginkább lelke által tud kapcsolatot teremteni az Istennel. Persze, másokkal, más személyekkel is. Ennek a test csak hordozója, segítő eszköze. Tegyük hozzá, nélkülönözhetetlen eszköze. A lélek a test nélkül nem létezhet. Ezért valljuk a test föltámadását is, nem csak a lélekét. Maga az egész ember halhatatlan, nem csak a lelke. A lelkiismeret a lélek szava. Mivel ez a részünk van léttanilag is legközelebbis az Istenhez, ezért a lelkiismeret szava tükrözi leghívebben az Isten akaratát. De nem azonos az Isten szavával. Ezért lehet elferdíteni is, vagy elhallgattani.
2. A bűnbánat az embernek az a fölismerése, hogy az Isten jóságos, én pedig méltatlan vagyok ekkora hatalmas jóságra. Alapvetően ez indítja. Semmiképp sem önbüntetés. De nem is csak tettfordulás, jóra való elhatározás. Elsősorban - mondom - fölismerése annak, hogy bűnös vagyok. Az őszinte bánat nem csak egy-egy tettet bán, hanem vele átérzi az ember a maga bűnösségét, és hálásan ismeri föl az Isten kegyelmét, gyógyító szeretetét. Ezért szűnik meg a rossz érzés és szomorúság az után, hogy az ember bűnbánatot tart. (Az igazi és teljes bűnbánathoz tartozik a bűnbevallás is!) Igen, bánat ez, de nem levertség, összetörtség, főként nem kedvetlenség. Inkább öröm, megtisztult öröm, boldogító bánat.
3. Leggyakrabban igen. A gondolat ugyanis általában a bűn elkövetésének még csak korábbi fokozata. Milyen fokozatokról van szó? Megjelenik a kísértés, már bűn, ha foglalkozom, szóba állok vele. Következő, ha beleegyezem. Utána következik a tett, utána a tett ismétlése, tehát a rossz szokás. Mégsem mondhatjuk, hogy a gondolati bűnök nem olyan súlyosak. Van, hogy egy pillanatnyi indulat hozta tett messze nem olyan súlyos, mint valamely képzeletbeli megrögzöttség.