Feltámad Krisztus!
Kedves Lelkiatya!
Én egy 24 éves fiatal vagyok. Már négy éve boldog szerelemben élek egy gyönyörű, okos, intelligens lánnyal. Sajnos az élet úgy hozta, hogy sokat kell távol lennünk egymástól, de azt kell mondanom, hogy nagyon szép és kiegyensúlyozott, Isten felé törekvő kapcsolat a miénk.
Mégis, valami bánt: Amikor a kedvesem elmegy "bulizni" nélkülem -tudva azt, hogy csak jól akarja érezni magát a barátaival- mindig rossz érzés, (talán) féltékenység uralkodik el rajtam és akár mennyire ki akarom ezt zárni, nem megy. Imádkozom mindig azért, hogy szeretettel és szeretetben kezeljem ezeket az érzéseket magamban, de egy kis tüske mindig bennem van. Beszéltünk is már erről a Szerelmemmel, így azt mondhatom, hogy bizony törekszem, hogy ezt helyesen éljem meg, de mégis, valahogy újra és újra előjön a probléma!
Mi a vélemény Atyának erről?
Szívből köszönöm a segítségét!
Egy szerelmes fiú
Kedves Szerelmes Barátom!
A féltékenységnek soha nincs helye a szeretetkapcsolatban. Az mindig önzésről árulkodik. Természetesen nem vonom kétségbe szeretetének őszinteségét, tisztaságát, mégis, ez a tüske, ez a furcsa érzés bizonyos jelzés, hogy még nem teljesen odaadó, még nem teljesen önzetlen a szeretete. Ezt a gyönyörű leányt szeretné megkapni és megtartani magának. Ne ez legyen a célja! Ha szereti, mindig az vezesse, hogy neki akarjon örömet szerezni. Ha el akarja venni feleségül, akkor csakis azért tegye, mert boldoggá akarja tenni őt, s ne azért, mert Ön szeretne boldog lenni vele. Ha ez az önzetlen szeretet vezeti, akkor nem fog bánkódik azon, hogy ha a kedvese jól érzi magát Ön nélkül is, hanem örvendezik, hogy nyitott lelkű, egészséges személy, akinek barátai, társasága van.
A feleségét az Istentől fogja kapni. Ha ő az, akkor nem kell aggódnia, hogy elveszíti, ha pedig nem - az fájdalmas fölismerés lesz, de akkor az Isten még annál is nagyobb ajándékot ad, mint amit most Ön sejt. Érdemes Őrá bízni az egészet. Akkor a részletet is az Ő kezében látja majd.
Kedves Lelkiatya!
Szerencsére a mi templomunkban bár kis létszámban,de misén látni gyermekeket. Mikor áldozni megyünk,a szülő küldi a kisgyermekét (aki még nem volt elsőáldozó) a szentséghez de ő maga nem megy vele! Mert nem mindenki áldozik természetesen. Ez nekem olyan érdekesnek tűnik! Ha nem áldozunk akkor is szabad a szentséghez járulni nem?
Csak jelezzük, hogy nem veszünk részt abban.
Valami olyasmit hallok, persze nem tisztán és talán nem is pontosan,Áldjon meg téged az Úr Sionból? Ennek mi a jelentése? Miról szól ez pontosan? A kelyhet mindig a gyermek fölé helyezi, vagy megérinti vele a fejét? Erre vonatkozóan van valamiféle szabály? Válaszát előre is köszönöm!
Anita!
Érdekes, és csupán az utóbbi években terjedő szokás, hogy azok is beállnak az áldozók sorába, akik nem részesülhetnek az Eukharisztiában. Szép ez a vonzódás a Szentség közelébe, mégsem igazán helyes. Vannak az Egyházunkban imádságok, áldások, szentelések, s jó is, ha minél gyakrabban élünk ezekkel. De az Isteni Szent Liturgiának ezen a csúcspontján egyértelműen Krisztussal találkozunk személyesen, nem pedig valami áldásszerű kegyelmet kérünk csupán. Ilyenkor - a terjedő szokás szerint - a pap a Szentséget tartalmazó kelyhet a gyermek, vagy az odajáruló személy fejéhez érinti. Én is hallottam, hogy némely papok az un. Ároni áldás szövegét vagy annak részét is elmondják ilyenkor. Ez ötletszerű megoldás, mindenképp kerülendő a mi Liturgiánkban. De a kehellyel való érintés is újkeletű. Önmagában szép, de az Eukharisztiával keverni nem helyénvaló.
Dicsőség Jézus Krisztusnak.
Az előző kérdést és választ olvasva fogalmazódott meg bennem a kérdés.
Ha valaki más felekezetű Oktatási Intézményben tanul és azt vallásgyakorlást szorgalmazzák a tanulókra.Ez milyen hatással lesz a felnőtt és ott be fejezte tanulmányait? Mert azt Tetszik mondani,hogy a rendszeresség nem helyes.
Kérem és köszönöm a válaszát.
Egy szülő.
Más felekezetű oktakási intézményben is biztosítani kell a saját felekezet szerinti hitoktatást és istentiszteleti részvételt. Ezt törvény szabályozza. Ahol ezt nem veszik kellő mértékben figyelembe, ott jelezni kell az iskolavezetésnek.
Ismétlem, rendszeresen nem helyes más vallású közösség istentiszteleteire járni. Jelentős hatással van az ember hitére, lelkére. Legtöbbször ugyanis idővel inkább vallási közömbösséget szül. Ez a legrosszabb, s ezt mindenképp el kell kerülni.
Kedves Püspök atya!
Elkezdődött a zh-k,vizsgák időszaka,ami néha megakadályoz abban,hogy elmenjek templomba.De sokszor hiányzik....Kérdezni szeretném ezért,hogy valahonnan le lehet-e tölteni az akatisztosz és a paraklisz imádságokat hangzó anyagban?Szívesen hallgatgatnám otthon esténként,s még lehet,hogy a vizsgáim is jobban sikerülnének....:)
Köszönöm előre is a választ!
Egy lelkes egyetemista
Vannak már letölthető hagnfelvételek és mozgóképsorok a honlapunkon, de még meglehetős foghíjas ez az anyag. Főként zenei anyagból mét többet talál egy másik görögkatolikus honlapunkon a parochia.hu címen.
Ha tanulás közben ilyeneket hallgat, az jót tehet a lelkének, de a tanulmányi eredményének nem biztos.
Javaslom, a tanulás dandárjának idején se járjon kevesebbet templomba. Sőt...
Mindenesetre sikeres vizsgákat kívánok.
TISZTELT LELKIATYA!A párom templomba járó görökkatolikus ,igaz,vallásos embernek tartja magát,pedig sok embert tesz tönkre lelkileg,csak Ő ezt nem látja be!Most is azon kaptam,hogy kiskoru gyermekünk szobájába ocsmány pornófilmet néz!Közben meg vlságban van a házasságunk,de az ellen nem tesz semmit! ez nem BŰN?köszönöm válaszát ,Tisztelettel, Anikó..
Kedves Anikó!
Nyilvánvalóan szörnyű, amit a férje művel, alighanem igen súlyos bűn. Ha valaki magát igaz, vallásos embernek tartja, ott általában nincsen mély hitélet, inkább csak felszínes vallásgyakorlat.
Kérdésem (persze, költői), Ön jár-e templomba, tud-e imádkozni? Ha tán nem, erőst javaslom, hogy szólítsa meg az Urat, mert egyedül nem fognak tudni megbírkózni az omladozó házasságuk helyreállításán. Igen nehéz ez, nem megy pusztán emberi erővel és jóakarattal.
Sejtem, hogy összegyűlt már sok egyéb sérelem is, mint ez a förtelem, hogy a párja pornófilmeket néz. Vigyázni kell a vádakkal, vádaskodással is. Azok nem vezetnek előre.
Egy kis asszonyi ügyeskedést javaslok. Szervezzen minél több közös együttlétet, kirándulást, vagy egyszerű sétát az erdőben. Menjenek el együtt rendezvényekre. Próbáljon olyan egyéb meg- és kimozdulásokat szervezni, ahol együtt lehetnek, akár a gyermekük(eik) nélkül. A sok együttlét felszínre hozza, hogy mi a hiba, hol rontották el.
Fontos, hogy ne csak őbenne keresse a hibát. Illetve őbenne egyáltalán ne, hiszen számos dolog amúgy is a szeme előtt tornyosul. De tekintsen inkább önmagába, hogy Önnek mit kellett volna, vagy inkább most mit kell tennie, hogy a férje ne pótlékokban keresse a szerelmet.
Ismétlem azonban, mindez csak akkor fog sikerülni, ha a mindenható Isten segítségét kéri hozzá. Imádkozzék most már többet erre a szándékra, s maga is meg fog lepődni, hogyan áll helyre újra a kapcsolatuk, s ennek lesz következménye, hogy a gyerekszobában most már a gyermekük(eik)kel fog játszani, és nem egyebet csinálni. Adja Isten, hogy mihamarabb így legyen!
Lelkiatya!
Egy közösség aktív tagja vagyok. Úgy érzem kell a mi közösségünknek egy motor, de azzal szembesültem, hogy mindenki szeret a közösségünkben élni, de sajnos legtöbbjük elvárják, hogy alájuk rakjak mindent. Hogyan tudnám őket rávezetni, hogy legyenek aktívabak és a felvetett ötleteiket nyugodtan megvalósíthatják önállóan is, természetesen a közösség tagjainak segítségét kérve? Attól félek, hogy egyszer kihullok és ők egyedül a rossz irányba mennek el, vagy maga a közösség bomlik fel.
Köszönöm válaszát!
Azon semmiképp sem kell aggódnia, hogy mi lesz, ha Ön "kihullik". Elég a napnak a maga baja, kár effélén töprengeni. Azon már igen, hogy hogyan vonhatja be a közösség tagjait jobban. Ám ez nem könnyű feladat. Nagy igyekezetet, emberi figyelmességet és kitartást igényel.
Alighanem kezdetben túl sokat vállalt magára, ezt talán akkor még élvezte is, a többiek pedig belekényelmesedtek ebbe. Gyakori gond egy-egy közösségnél.
Azt javaslom, ne másban, hanem önmagában keresse a hibát. Talán valóban túl sokat vállalt el eleinte. Talán most is könnyebb egyedül megcsinálni valamit, amit kigondol, mint belevonni őket, s ha másért nem, restségből inkább önmaga megcsinálja. Lehet az is, hogy bár értelmével és a szavaival hangsúlyozza, hogy a többiek is csináljanak valamit, de valahogy a magatartása mégsem készteti őket erre. Mindenesetre, mondom, sokkal jobb, ha önmagában keresi ezeknek az okát, s nem a többiekben. Az a jó vezető, aki eltűnik, akit észre sem venni, alig észrevehetően irányít. Mindenesetre most valószínű, hogy az Úristen Önre bízta ezt a munkát, s amíg van ebben felelőssége, javaslom, hogy nagy erővel keresse a módját, hogy mégis mindinkább be tudja vonni a testvéreit a cselekvésekbe.
Feltámadt Krisztus!
A kérdésem az lenne, hogy igaz-e az, hogy Kanadában vannak magyar görög katolikus egyházközségek? Ők ki alá tartoznak? A Magyar Görögkatolikus Egyház milyen kapcsolatot ápol velük?
Antal
Valóban feltámadt!
Igen, vannak Kanadában görögkatolikusok. A két világháború között, illetve az 50-es évek derekán vándoroltak ki nagyobb számban, és építettek maguknak templomkat és közösségeket. Mondják, hamarabb megépítették a templomok, mint a saját házukat. Kezdetben volt saját egyházkormányzatuk, de mára már nagyon megcsappant a számuk, mindössze 4-5 egyházközség található. Ezek természetesen nem alkotnak külön egyházmegyét, önálló, magyar ajkú esperességként az ukrán görögkatolikus püspök joghatósága alá tartoznak.
Az Egyesült Államokban sajnos még inkább fölszívódtak a magyar nyelvű közösségek, ott viszont nem az ukrán püspökség, hanem a rutén metropolia valamelyik püspökségéhez tartoznak.
Kedves lelkiatya.
Római katolikus vagyok. Nem esküdtem templomba, csak polgári házasságkötésünk volt mert 38 évvel ezelőtt
féltettük a munkahelyünket és még titokban sem mertünk templomba esküdni.
Elsőáldozo voltam, róm.kat. lévén bérmálkoztam is.
A férjem református. A nagyobb ünnepeken elmegyek a templomba, néha
gyakrabban is, mivel kis faluban lakom csak görög templom van és
havonta egyszer van római mise.
Kellemetlenül érzem magam, amikor mindenki megy áldozni, és csak
én ülök a padban, mert nem tudom eldönteni, mehetek e áldozni.
A mellettem ülő rokonom azt mondja, hogy mivel én is elmondom a
mise elején a közös gyónási imát miért nem megyek áldozni.
Tudom hogy évente legalább egyszer a lelkiatyánál kell gyónni, de nem tudom megtehetem e.
Kérem válaszoljon nekem.
Köszönettel Mária
Kedves Mária!
Minden helyrehozható. Az Ön meg nem kötött házassága is, és az elmaradt szentségi élete is. Persze, óriási dolgok ezek, egész életre ható, nagy léptékű dolgok, s nem lehet őket egyszerűen egy-két jámbor gondolattal elintézni. Van lehetősége a házasságrendezésre, van lehetősége arra, hogy utána újra meggyónjon. Ehhez csupán meg kell szólítania az atyát, és elmondani, hogy mit szeretne, ő pedig mindent elmagyaráz hozzá, megtanítja a legfontosabb lépésekre. Mindent a maga rendje szerint kell tenni.
Amíg nem rendezi a házasságát, addig nincsen lehetősége a szentgyónásra, hiszen a férjével való kapcsolata - emberileg bármennyire szeretik is egymást -, nem Isten által megáldott és megszentelt kötelék. Persze, a házasságrendezés maga együttjár egy jó kiadós szentgyónással is. Meglátja, óriási kő hengeredik le ekkor a szívéről, pedig erről a bénító kőről eddig nem is szerzett tudomást. Ezek után minden további nélkül mehet, hogy részesüljön az Eukharisztiában (szentáldozásban). Addig semmiképp se tegye, nehogy ítéletére vagy kárhozatára váljon - ahogyan imádkozzuk is előtte!
Kedves Lelkiatya! Krisztus feltámadt!
Nagyon el vagyok keseredve, az igazság az, hogy már egyáltalán nincs kedvem élni ebben a világban! Teljesen megszűnt körülöttem a szeretet, a legnagyobb jószándékkal adtam és segítettem embereknek és mégsem örültek neki, pedig szűkségük volt a segítségemre. Úgy érzem, hogy a munkám, pénzem, segítségem kell, de én nem! Nagyon rossz érzés higye el! Úgy érzem, hogy hónapok óta hiába imádkozom, mondom minden este a rószafűzért, de az én életemben nem változik semmi. Hónapról hónapra egyre rosszabb! Már templomba se megyek mindig! Nincs közösségem! Ahová eddig jártam, ott nem becsültek meg, valójában sohasem fogadtak be (az ifjúsági csoportba). Egyesek szerint más a természetem, mint az átlagnak, de higye el nem bántottam senkit. Kedvesen érdeklődtem mindenki iránt, levetettem az önzésemet és nem értem, hogy miért. Mindig eljutok arra a pontra, hogy már nem akarok tovább élni, a szervezetem erre előbb utóbb valami halálos betegséggel fog reagálni. Több éve nem tudok nevetni! Se pénzt, se elismerést nem kaptam az utóbbi félévben a becsületesen elvégzett munkáért!
Tudom, hogy Krisztus azt mondta, "hogy ha ketten-hárman összegyűlnek az én nevemben én is ott leszek." Tehát nagyobb ereje van a csoportos imának. Sajnos ezt nem veszik elég komolyan. Nekem nincs családom, úgy alakult, hogy se férjem, se gyerekem nincs. (Közel vagyok a 40-hez!) Egyre jobban el vagyok keseredve és az élet körülöttem egyre rosszabb. Mondják, hogy a világ is egyre rosszabb, készüljünk fel a 3. világháborúra és a teljes kipusztulásra! Az üzletekben egyre kevesebb az élelem (ezt itt Pesten fokozottan észlelem!)Pió atya jóslata szerint az az időszak jön, amikor már csak az aranynak és az ezüstnek lesz fizetőértéke! (Azt olvasom, hogy akiknek még van pénzük, egyre többen vesznek befektetési aranyat! Ez nem véletlen! Nagyon rosszak a mutatók!) Nem tudom, hogy mit hoz a holnap, de nem jót az biztos! Hiába imádkozom! Most is kaptam elkeserítő, durva leveleket. Ha az ember maga alatt van, a kortársai még jobban belérúgnak!)
Lehet, hogy ez az utolsó levelem...
Köszönöm, ha válaszol!
Üdvözlettel:
Macika (megint)
Kedves Macika!
Nagyon elkeseredetten ír. Sok bajt lát maga körül a világban. Éppen amiatt, mert elkeseredetten látja a saját helyzetét is, és valóban, ebből a látószögből szinte minden más is keserűnek tűnik.
A vidám ember rengeteg vidámságot lát az életben, aki derűs, az számtalan dolgot talál, ami fölvidítja.
Arra szeretném figyelmeztetni, buzdítani, hogy a legfontosabbra, az egyedül igazán lényegesre nagyon vigyázzon. Nagy kincs ugyanis, hogy van hite, hogy tud imádkozni. Szándékosan nem írom múlt időben. Ön ma is tud hinni, ma is tud imádkozni, csak ez az elkeseredettség lebénítja.
Nagyon kérem, az imádságot ne hagyja el. A templomból ne maradjon el. Akkor olyan megtartó erőt kap, amire nem is számít. Egyszercsak olyan dolog éri, amire soha nem is számított. Ne feledje, hogy a mi jóságos Istenünk mindenható. Ő mindent megtehet. Persze, mi ne akarjuk előírni Neki, hogy mit tegyen, mit nem, de biztosan Ő tudja jobban. Hagyjuk rá, bízzunk benne. Még ha az emberi logika teljesen mást diktálna is.
Ne azzal foglalkozzék, hogy milyenek a mutatók. Ha olyan kilátástalannak tűnik a világ, akkor azt javaslom, most ne sokat foglalkozzék vele. Úgy tűnik, megváltoztatni nem tudjuk. De önmagunkat igen. Tudom, nehéz ez, főként ebben az elkeseredettségben. Mégis, Jézus bíztat: Ne győzzön rajtad a rossz, inkább Te győzd le a rosszat jóval. Akár a testvérektől, akár az ellenfelektől, akár az eseményektől, akár a viágtól kap pofonokat
Föltámadt Krisztus!
Lehetne-e az "istenfélő" szó helyett valami mást használni a zsoltárokban és más helyeken is? Nagyon félrevezető! Ismerem a szó görög eredetét, de magyarul a félni szó egyértelműen valakitől való tartást, rettegést fejez ki. Isten pedig nem ezt akarja tőlünk. Vagy tévednék?
Válaszát előre is köszönöm!
Nem is olyan rég beszélgettünk már hasonlóról ezen a felületen. Tudniillik, hogy ha valami érthetetlent találunk az Egyházban vagy a Bibliában, akkor nem az a megoldás, hogy amit nem értünk, azt kijavítjuk vagy kihagyjuk, hanem inkább önmagunkban keressük a befogadás nehézségének az okát. Inkább mi igazodunk, mint hogy a Bibliát, az Egyházat, a Jóistent akarnánk magunkhoz igazítani.
Nem helytelen a félelem szó. Igaz, a mai szóhasználatban kiveszni látszik az a jelentése, hogy valamit félni. Az istenfélő és istenfélelem szó természetesen nem azt jelzi, hogy félni kell az Istentől, hanem hogy félni kell az Istent. Ez egészen más. Ha ezt a fajta, helyesen értelmezett istenfélelmet kihagyjuk, akkor szánalmas módon leszűkítjük az Isten-képünket. Meg kell érteni, meg kell érezni, hogy az Isten fölfoghatatlanul hatalmasabb, mint mi vagyunk. Ezért persze nem félek Tőle, mert Ő nagy én meg kicsi vagyok, hanem fölmérem parányi voltomat. Az istenfélelem a méltatlanságunk kifejeződése. Ha ez kimarad az Istennel való kapcsolatomból, akkor sohasem fogom megérteni, fölfogni, hogy Ő mennyire jóságos, mennyire szeret.
+!
Tisztelt Lelkiatya!
Pásztory Árkádról szeretnék tudni egy keveset.Ki Ő? Miért van Nyházán eltemetve? 40-50 évvel ezelőtt az egyetlen kripta volt,ami mindig szépen karban volt tartva.Michalovich kanonok úr néha titokban misézett a kriptában.Azért kérdezem,mert pünkösd másodnapján megemlékezés lesz Nyházán.
Előre is köszönöm.
Föltámadt Krisztus!
drtk
Pásztory Árkád atya csodatevő hírében álló bazilita szerzetes volt. A XX. század elején halt meg. A nyíregyházi püspöki palotában érte a halál, ezért van ebben a városban eltemetve. Számtalan tisztelője van mind a mai napig. A sírjánál évente háromszor van megemlékező Szent Liturgia. Nemrégiben a Szemle hasábjain is jelent meg híradás róla.
Christos anesti!
Kedves Lelkiatya!
Sokat töprengek egy kérdésen. Nemrég felbukkant anyám egyik volt tanítványa -aki korábban nem követett semmilyen vallást-kiment Amerikába, ott megtért és elkezdett római katolikus templomba járni. (Rómainak tért meg.) Pár éve visszatelepedett Budapestre és elkezdett hozzánk járni a görög katolikus templomba, ott van szinte mindennap, vecsernyén, utrenyén, ünnepeken stb. A közelmúltban meglátogatott minket és elmesélte, hogy ő több szabad keresztény gyülekezetbe jár, az egyik ilyen pont a Hit Gyüliből vált ki. Leveített egy filmet, melyben emberek dőlnek el, mikor a pásztor rájuk adja az áldást. (Énekek, szertartások pont olyanok, mint a HGY-nél!) Engem is próbált hívni. Mikor látta rajtam, hogy én ezért nem lelkesedem-hiába találkoztunk is többszőr a görög katolikus templomban-már nem is akar köszönni sem! Kerül engem. (Anyám szerint én soha sem fogok úgy "megtérni" ahogy egy HGY-és beszél róla: ti. hogy az életben egyszer van egy nagy megtérés, utána az ember végig Krisztust követi és "már nem követ el több bűnt" (Síc!)-ahogy magyarázta az egyik HGy-s gimnáziumi osztálytársam. Én kiskoromtól kezdve jártam templomba, hittanra stb. stb. vallásos nevelést kaptam. (Mostanában megcsúsztam ugyan, de ez mindenkinél előfordulhat. Lelkiatyát kell most váltanom és egy lelki szárazságot érzek. Kihagytam 1-2 Liturgiát stb. stb. nem részletezem, nyílván tudja, hogy ez mivel jár. A múlt héten elmentem az ortodoxokhoz egy felnőtt hittanra, ahol pont arról beszélt az atya az ApCsel kapcsán, hogy az apostolok milyen csodákat tettek: vakokat gyógyítottak stb. Ez a HGY-és volt tanítvány pedig arról beszélt, hogy náluk a pünkösdi gyulekezetben megjelenik egy súlyos beteg ember pénteken és már vasárnap teljesen gyógyultan és megtérten távozik, boldogan. Elgondolkodtatott, hogy a mi egyházunkban miért nincsenek ilyen csodás gyógyulások? Náluk (Autónóm Gyülekezet, mely korábban a HitGyüli (HGY) része volt)minden héten meggyógyul egy vak, egy béna, egy sánta vagy egyéb más súlyos beteg.Ez a tanítvány azt mondta, hogy nem elég vallásos nevelést kapni és gyakorolni a vallást, hanem komolyan és őszintén meg kell térni és a Szentlélek tűzével kell megkeresztelkedni! (Ez olyan mintha nem lenne érvényes az a keresztség amit pár hónapos koromban kaptam?!)A Lelkiatya mit gondol ezekről? Lehet, hogy én tényleg soha nem fogok úgy megtérni, mert nem érzem ennek szükségét? (Valami nekem nagyon mesterséges ebben, de nem tudom megmagyarázni. Ugyanakkor pár hónapja kerülöm a görög katolikus templomot is, mert olyan lelki trauma ért, mely egyfajta lelki szárazságot okozott. Az ortodoxokhoz továbbra is eljárok, mert -úgy érzem-hogy kell nekem a bizánci szertartás. Ugyanakkor az is eszembejutott, hogy mi lenne, ha benéznék a HGY-be? Valami taszít, de időnként gondolok rá. Többszőr hallottam azt a mondást, hogy: "a Szentlélek (Szent Szellem) ott fúj ahol akar", vagyis nem lehet neki határt szabni. (Ezt sok katolikus is hangoztatja, nemcsak a HGY-sek!)
Sokat töprengek mostanában. Nagyon szeretnék én is közelebb kerülni Istenhez. Nehéz elhatáoznom magam, hogy elmenjek gyónni. (Többen ezt tanácsolták.)
Válaszát előre is köszönöm!
Egy töprengő testvér
Kedves Töprengő Testvérem!
Nagyon fontos kérdéseket feszeget. És jól teszi, hogy feszegeti ezeket.
A megtérésről. Valóban, szükséges a megtérés mindenkinek. (A megtérés a görög nyelvben: metanoia = megfordulás - ebből van a metánia, nagy leborulás szó). Azoknak is, akik gyermekkoruktól járnak templomba, s azoknak is, akik csak felnőttként találkoznak az evangéliummal. A "nagy megtérés" az életfordulás azt jelenti, hogy a gyermekkorától imádkozó ember egyszercsak föleszmél: mit is jelent nekem, kicsoda nekem Jézus! Más szóval úgy is mondjuk, ilyenkor válik éretté a hit, ilyenkor válik felnőtté a keresztény. Sajnos vannak, akiknél ez nem következik be, mert egész életüket felszínes vallásossággal élik. Bármilyen furcsa, azt lehet mondani, hogy bár rengeteget jártak templomba, de igazán sohasem imádkoztak, még egyszer sem szólították meg az Istent, ahogyan Szent Tamás: "Én Uram, én Istenem!"
Ugyanakkor ez nem csupán egyszeri élmény. Itt tévednek a szektások (HGY és társai). Mivel nagy lelki élményt él át az ember, azt hiszi, hogy ez most már mindig így lesz.
Jól érzi, kedves Töprengő Testvérem, mennyire hazugság azt állítani, hogy a "megtért" ember már többé nem vétkezik. Hasonló önbecsapás ez - rosszabb esetben félrevezetés - mint azt állítani, hogy ezeknél a közösségeknél rendszeres a gyógyulás, mondhatni, mindennapos esemény. Természetesen ma is vannak csodák (nemrégiben Máriapócson valaki könnyes szemmel behozta a botját, hogy nincs rá többet szüksége!), de ezek nem hétköznapi események. A betegséget nem azért engedi az Úr, hogy a HGY vagy egyéb szekták, vagy akár Máriapócs ezeknek a megszüntetésével dicsekedhessék. A betegségek szerepéről most nem akarok beszélni, mert hosszadalmas volna, mindenesetre nagyobb hitet jelent annak elfogadása, mint attól való látványos szabadulás.
Azt is teljesen jogosan érzékeli, hogy egyfajta mesterkéltség van abban a lelkes magatartásban, amelyet mintegy megkövetel a HGY és más hasonló szekta. Ugyanakkor megvannak a módszereik, a szenvedélyes zene, a ringató meditáció, a látványos és zengzetes közösségi élmény, amelyek valósággal elbódítják az embereket. Az biztos, hogy nem ilyen helyen kell keresni az Istent, nem ilyen módszerekkel kell várni a "Lélek fúvását". Jézus mondta ezt Nikodémusnak, hogy "a szél (pneuma) ott fúj, ahol akar..." (Jn 3,8), amit előszeretettel alkamaznak egyes csoportok vagy személyek, akik isteni eredettel akarják igazolni magukat. Valóban, a Lélek munkáját nem lehet megkötni. Éppen ezért mondom, hogy nem érdemes máshová szaladni utána. A Szentlélek mindenütt jelen van - miként imádkozzuk is - de a legtermészetesebb helye az Egyházban van, hiszen Ő Krisztus Titokzatos Testének a Lelke. Kár másutt keresni.
Levelének legvégén mondta ki a lényeget. Nagyon vágyik közel kerülni Istenhez. Talán már csak egy lépés választja el a megtéréstől. Nem szabad haboznia, egy alapos fölkészülés után menjen el gyónni, az ott kapott föloldozás minden elvágódásnál, minden látványos meggyógyulásnál nagyobb csodával és nagyobb örömmel ajándékozza meg Önt.
Tisztelt Atya!
Katolikus keresztényként részt szabad-e venni evangélikus istentiszteleten?
Válaszát előre is köszönöm. Tisztelettel : Péter
Igen, szabad. Hasznos is lehet, ha olykor más felekezetű istentiszteletre is elmegyünk, hogy őket megismerjük, velük együtt imádkozzunk. Ehhez azonban nagyon biztosnak kell lennünk a saját hitünkben.
Nem helyes viszont, ha rendszeresen eljárunk más felekezetű imákra, mert ez esetleg mégis gyöngítheti a saját egyházunk iránti szeretetet és engedelmességet.
Semmiképp sem helyettesíti azonban a vasár- és ünnepnapi kötelezettségünket. Nem mehetek el vasár-és ünnepnapon más istentiszteletre a katolikus Liturgia helyett.
Kedves Lelkiatya!
Problémáim vannak a megbocsájtással.Nehezen tudom feldolgozni a mély sérelmeket.Bennem van a szándék,hogy megbocsássak,de sokszor ettől visszahúz valami.Ez visszatér nálam.Olykor elég egy helytelen szó vagy egy apró meggondolatlan tett és felelevenednek a régi emlékek.A kérdésem az lenne,hogy mindig nekünk kell-e megtenni a kezdő lépést a másik ember felé?
Köszönöm előre is a válaszát.Isten áldása kisérje minden tettét és munkéját.
Lyna
Kedves Lyna!
Valóban nem könnyű a megbocsátás. Ezt látva annál inkább kell értékelnünk Istenünk megbocsátását, amely viszont kimeríthetetlen és mindig teljes. Emberségünkből fakad, hogy a jóra való törekvésünk is mindig töredékes, és a rosszra hajló természetünk is mindvégig megmarad. Ezzel küzdeni kell, ezen lelkileg folyamatosan munkálkodni fontos feladatunk.
VAlószínű, Ön az átlagnál kicsit érzékenyebb ember. Ez alighanem örökölt tulajdonság (vajon a szülei, nagyszülei között volt-e hasonló jellem?), illetve lehetnek más, gyermekkorban rejlő gyökerei. Nem árt ezt tudni, ezzel szembesülni, de valójában ennek nincs jelentősége.
Igen, mindig nekünk kell megtennünk az első lépést a másik felé. Sohasem szabad arra várni, hogy a másik kérjen bocsánatot, s majd akkor megbocsátok. Amíg effélét forgatok duzzogva a lelkemben, addig hiába mondana bocsánatkérő szót, a szívemben még nincs megbocsátás, nem tudnék vele mit kezdeni.
A megbocsátást az embernek a saját szívében kell kezdeni. Ha nagyon nem megy, akkor legalább imádkozni kell azért, akire haragszom. Ez már egy jelentős elmozdulás. Ha pedig kitartóan imádkozom érte, akkor ez az ima egy idő után magától meggyógyítja ezt a fájdalmas sebet. Ugyanakkor persze kérni is kell ezt a kegyelmet, a megbocsátás kegyelmét.
Még egy pontosítás. Tisztán kell látni az érzelmeinket is. Ha a sérelmek mögött beteljesületlen vagy kettétört szerelem van, akkor más a tanácsom. Ilyen esetben egyedüli gyógyító a feledés. Ez lehet, még hosszabb időt vesz igénybe, de nincs más út. Ilyenkor nem javaslom még az illetőért mondott imát sem, mert az csak elevenen tartja a sebet.
Mindenképp Istentől kell kérni a gyógyulást, és bízni abban, hogy idővel meg is adja.
+ Kedves Lelkiatya!
Köszönöm előbbi válaszát. Kérem bocsásson meg nekem, ha akadékoskodásnak tűnne a viszontválaszom, nem annak számon. Távol álljon tőlem ilyesmi, hiszen különben is nagy tisztelettel olvasom bölcs, szeretettel teljes válaszait. ?Technikailag? talán nem is ide, hanem a fórumba tartozna egy oda-vissza levélváltás, mégis kérem, engedje itt megjelenni soraimat, hogy az előző bejegyzésemben idézett kijelentésével kapcsolatos felvetés egyértelműsítése mindazok előtt történhessen, akik azt korábban olvasták, mert egy ilyen létfontosságú kérdésben egyáltalán nem mindegy ?merre az arra?! Tehát az előbbi bejegyzéseben írtottak:
?Ezt ? főleg az idézett utolsó mondatra vonatkozik kérdésem ? csak elírta, vagy tényleg komolyan gondolja-e:
?Az, hogy vissza kell térnünk az ősi hagyományokhoz, hogy vallási életünket meg kell tisztítanunk a nem hozzáillő, átvett elemektől, ez világos útmutatása Rómának. Erre szóló fölszólítást fogalmaztak meg a Liturgikus Instrukcióban. Talán ez a folyamat inkább segít abban, hogy kevesebben térjenek át az ortodoxok közé azok közül a görögkatolikusok közül, akik jobban vonzódnak ehhez a lelkiséghez.?
Vajon az ortodox nosztalgia helyett nem az egyházszakadás előtti gyökerekből kellene-e megújulni?!?
?Lelkiatya? pedig a következőket válaszolta: ?Pontosan így van, erre kell törekednünk.?
Szeretettel kérem, hogy ennek gyakorlati mutatóit tömören vázolná fel, szentségtani, eklezilógiai és mariológiai síkon, ugyanis ez a kérdés egyáltalán nem zsugorítható ?lelkiségi? különbözőségre. Itt lényeges dogmatikai tételekről is szó van, amelyek figyelemn kívül hagyásával oda lyukadnánk, amitől XI. Pius pápa a ?Mortalium animos? (http://szit.katolikus.hu/feltoltes/Mortalium%20animos.pdf) kezdetű enciklikájában Lactantiust idézve óv: ?Senki ne áltassa magát makacs vitatkozással: az életről és üdvösségről van szó, s ha róla óvatosan és buzgón nem gondoskodunk, elvész az és kialszik.?
Imádságos köszönettel,
Bazsó-Dombi Attila
Kérem, előbb engedjen meg két kiigazítást.
Röviden válaszoltam, hogy valóban nem ortodox nosztalgia kell, hanem az egyházszakadás előtti gyökerekből kell megújulni. Viszont világosabban látunk, ha tisztázzuk, hogy ma a magyar görögkatolikusságban egyáltalán nem lelhető fel ortodox nosztalgia. Néhány kivételtől eltekintve még a dédszüleink sem voltak ortodoxok. Semmiképp sem beszélhetünk egyéni vagy közösségi nosztalgiáról. A visszatérés nem holmi régi emlék fölelevenítése, hanem egészen másból fakadó mély, lelkiségre törekvő vágy.
A másik kiigazításom arra vonatkozik, hogy a lelkiség, az nem a széles teológia jámborságra zsugorítása. A lelkiségben benne van a teljes teológia.
Tételesen nincsen igazán különbség a katolikus és ortodox hittanításban. Csak hangsúlyeltolódásokról van szó, ki mit lát hangsúlyosabbnak. Természetesen lehet találni egymástól eltérő nézeteket egészen az egymással szemben állásig, de ez éppúgy megtalálható az egyházon belül is, akár katolkus, akár ortodox oldalon. Ha ezeket a különbösőségeket keressük, ütköztetjük, akkor sohasem jutunk előre nem csak egymás megismerésében és elfogadásában, de még a magunk hitében sem.
A gyakorlati tanácsom az, hogy imádkozzunk minél többet, olvassuk a Szentírást és az egyházatyákat mindél gyakrabban, éljünk a szentségekkel minél mélyebben. Ez elvezet minket a teljes igazságra vagyis az üdvösségre.
