Lehetőleg ne tegye! De ezt csak az orvosnak mondom, nem másnak. Mi, akik nem vagyunk orvosok, nekünk nem tisztünk megítélni azt az orvost, aki esetleg elfogad ilyet. Tehát, ha Ön, aki ezt kérdezi, orvos, akkor azt mondom, ne fogadjon el. Ha viszont Ön nem orvos, akkor azt mondom, ne törődjünk ezzel, ez az ő dolguk.

Igen, lehet így. És ha nagyon szeretnék a kiválasztott két református keresztszülőt, ők is maradhatnak. Lehet akár három keresztszülője is egy gyermeknek. Lényeg, hogy az egyik - aki valójában az igazi keresztszülője - az katolikus legyen. Csak kérem, készítse föl a húgát arra, hogy ez felelősséggel is jár. Rendszeresen imádkozni kell majd a keresztgyermekéért, gondoskodnia kell a keresztény neveléséről - ha ezt netán a szülők elhanyagolnák. Ezért nem lehet más vallású személy a keresztszülő, mert akkor nem tudja segíteni a katolikus nevelését.

Bármilyen módon lehet fizetni egyházi hozzájárulást. A tized befizetése azonban egyáltalán nem előírás, nem elvárás. Nagyon szép dolog, s vannak is, akik így élnek. Ez azt jelenti, hogy minden bevételük egy tizedét fölajánlják az Egyháznak, pontosabban az Istennek. Aki így él, az sem szűkölködik, mert az Úr bőségesen megáldja azt a maradék 9/10-edet, amelyből él. Magyarországon a katolikus egyház azt fogalmazta meg, hogy hozzájárulásként lehetőleg mindenki jövedelmének 1 %-át adja oda az egyház részére. Itt sincs pontosan meghatározva, hogy ez a bruttó vagy a nettó jövedelem 1 %-a, hogy ebbe főállású jövedelem vagy a mellékesen érkező bevételek is számítsanak-e bele, stb. Ez az egyén lelkiismeretére van bízva. Én azt tanácsolom, hogy az ember minden egyes jövedelmét, jöjjön az a kiskertből vagy akár a lottón nyerte, úgy számolja, mint Istentől kapott ajándék, amelyből neki visszaad legalább 1 %-ot. Ez igazán nagyon kevés. Faluhelyen utána számoltunk, némelyeknél az éves kukadíj többre jön ki. Ami pedig a módját illeti, nagyon sokféle úton lehetséges. Azonban valóban jó, ha a pap vagy ha nem is ő, de az egyházközség hivatalos alkalmazottja (gondnok, pénztáros, sekrestyés, aki ezekkel foglalkozik) tud róla, hogy dokumentálni tudja. Tehát csak a perselybe bedobni nem szerencsés. Viszont ma már sok helyen lehet átutalással is.

A három hagyományos rózsafüzér (örvendetes, fájdalmas, dicsőséges) mellé Szent II. János Pál pápától a világosság rózsafüzérét kaptuk. Ez a négy számít ma hivatalosnak, de utánanéztem a többinek is, egyik sem eretnek, csak különféle engesztelő mozgalmakhoz tartoznak. Alapvetően ezekkel sincs probléma, mégis ha valaki bizonytalankodik, akkor jobb, ha a négy hivatalos rózsafüzér imádkozásánál marad, hisz azok is nagyon mély titkok hordozói, és különféle magánkinyilatkoztatásokkal vagy külön lelkiséggel nincsenek terhelve.

Kedves fiatalok! Először is ki kell mondanom, hogy sokkal nehezebb az a házas kapcsolat, amikor a házasfelek nem azonos hitet vallanak. Ez néha még görög- és római katolikusok között is okozhat feszültséget, de ott nyilván ritkábban. Protestáns és katolikus felek között már nem kis nehézséget jelent ez a valláskülönbség. Például a gyermekek nevelésében nagy kérdés, hogy melyik templomba járjanak el, melyik közösségbe tartozzanak. Vajon jó az, hogy a család egyik fele az egyikbe, másik a másikba? De ennél még nagyobb nehézség lehet a hit mélyebb titkainak a megoszthatatlansága. Egy katolikus fél számára nagyon fontos, hogy az Istenszülő Máriával, a szentekkel is bensőséges kapcsolata legyen, s éppen ezt nem tudja megosztani a párjával, vagy a liturgia szeretetét, ami főleg nálunk, görögkatolikusoknál erős elem szokott lenni. Ugyanakkor hozzá kell tennem, hogy vannak szép példák is, ahol nagyon tartalmasan tudják megélni ezeket a nehézségeket. Az Önök helyzete azért is tűnik különlegesnek, mert, mint írja, a párja lelkész szeretne lenni. Ez azonban szinte magával vonja azt, hogy Önnek is a protestáns egyház tagjává kell válnia. Ez íratlan szabály, kimondatlan közösségi elvárás. De talán természetes is, hiszen egy gyülekezetben nehezen tud szerves részévé válni az egyházi közösségnek az, aki maga is nem tagja annak. Márpedig a lelkész házastársa mindenképp a helyi közösségnek is szerves része kell, hogy legyen. Ennek ellenére ismerek olyan példát, igaz, Svájcból, ahol az igen közkedvelt protestáns lelkipásztornak buzgó hitéletet élő katolikus felesége van. De ez ritka, mint a fehér holló. Lehet, hogy ezekkel a sorokkal még jobban elbizonytalanítom Önt, dehát ezekkel a tényekkel számolni kell. Azonban a szülei hozzáállását is bölcsnek tartom, mert nem tiltják Önt, talán lebeszélni sem akarják, csak hasonló módon jelzik az ilyen kapcsolat nehézségét. Én is azt mondom, ismerjék meg egymást minél mélyebben. Az ilyen előrejelzések ne elbizonytalanítsák Önöket, hanem serkentsék arra, hogy a nehézségekkel szembenézzenek. De ne adják föl a saját identitásukat sem! Az nem vezet jóra. Önt arra bíztatom, hogy mélyüljön el minél jobban a katolikus hitben, hogy ne annak felszínessége, kiüresedése miatt álljon át a kedvese vallási meggyőződésére. Ugyanakkor a párját is bíztatom, hogy vegye komolyan ezt a belső indíttatást. Minden bizonnyal Istentől származik, még ha nem is azzal a végeredménnyel, hogy neki mindenképp lelkésszé kell válnia, de ezzel a hivatással komolyan szembesülve akármivel is fog foglalkozni az életben, értékesebb személyiséggé válik. Az idő aztán megmutatja, hogy az Önök szerelme végleges házatársi kapcsolatban teljesül-e be, vagy pedig életük egy szép és értékes szakasza volt, amelyet már most is fontos szépen megélniük.

Kedves Tamara! Szabad és néha kell is nemet mondani a házastársi kapcsolatban is. De nem csak akkor, amikor a házastárs bűnre kér, hanem más alkalmakkor is. A házasság kölcsönös szeretet. Nagyon nagy dolog, hogy Ön igyekszik alázatosan és engedelmesen elfogadni és teljesíteni a férje kívánságait. De nyugodtan húzzon meg határokat. Erre a férjének is szüksége van. Ahhoz, hogy az ő személyisége is utat találjon a fejlődésre, ahhoz kellenek határok, amelyekkel találkozik. Öntől nagyon sok mindent megkapott már. Még ha ezt ő nem is veszi észre, nem is értékeli. De egyszerűen nem tesz neki jót, ha minden kívánsága teljesül, és úgy teljesül, ahogy azt ő elképzeli. A gyermeknevelésben is rosszul jár el az a szülő, aki a gyermekének minden kívánságát teljesíti. Ezzel csak elkényezteti, puhánnyá, döntésképtelenné, határozatlanná teszi. Még ha erőszakossá is válik, ez az erőszakosság a belső határozatlanságot takarja el. Így lehet ez a férjénél is. Ha viszont határozottsággal találkozik, akkor egészen másként viselkedik. Persze, tudod, sejtem, hogy ez Önnek sem könnyű, hisz a kettejük között kialakult kapcsolat miatt egy-egy elutasítás még nagyobb agressziót vált ki belőle. Erre ügyeljen, hogy lehetőleg ne így legyen. Ne ellenkezzen vele, ne menjen vele szembe, mégis, ha szerető módon is, de legyen határozott: ezt nem. Megjelenik itt egyfajta gyöngeség az Ön részéről is, hiszen könnyebb engedni, még ha nem is ért vele egyet. De higgye el, a férjének nem erre a mindent elfogadásra van szüksége. Kell, hogy találkozzon "nem" válaszokkal is. Ha igazán szereti, ha nem csak a kényelmesebbnek tűnő békességbe menekül, akkor megteszi ezt, hogy bizonyos pontokon, bizonyos helyzetekben nemet mond. Nagyon fontos, hogy ebben legyen következetes. Mindig ugyanazoknál a pontoknál találkozzon a férje ezzel a "nem"-mel. Akkor néhány próbálkozás után ő is elfogadja, belátja, hogy ezen a falon nem tud áttörni. Legyen ebben erős, higgye el, hosszabb távon Önnek is, neki is és a kapcsolatuknak is ez válik javára.

Pál apostol is szerette, értékelte a nőket. Priszcilla és Akvilász üdvözlésekor mindig a feleség, Priszcilla az elsőként megemlített (Róm 16,3). Egyébként a Rómában levő Santa Prisca templom feltehetően az őáltaluk adományozott ház helyén áll, annak a háznak a helyén, ahol az őskeresztény római közösség összejött. Mindkettőjüket munkatársainak nevezi Pál. Efezusban őnáluk lakott. Ők ? feltehetően elsősorban Priszka ? oktatták Apollót a hit igazságaira (Csel 18,26). A Római levél végén még több női név is szerepel: Főbe diakonissza a legelső a sorban! (Róm 16,1) Ő vitte ? minden valószínűség szerint a levelet Rómába. A diakonissza megnevezés arra utalhat, hogy a szegényeket és az özvegyeket segítette Kenkreában az ottani - Pál által alapított - keresztény közösség hivatalos megbízásából. Az apostol külön megköszöni Főbének a sok szolgálatát, amit őneki tett (Róm 16,2). Azután hallunk még Máriáról, aki ?sokat fáradt értetek? (Róm 16,6), Andronikuszról és Júniáról, ?akiket az apostolok körében sokra becsülnek? (Róm 16,7), Trifénáról és Trifászról, ?akik az Úrért fáradnak? (Róm 16,12), Rufusz anyjáról, ?aki nekem is anyám? (Róm 16,13), Júliáról és Olimpiáról és a náluk levő összes szentekről (Róm 16,15). Pál az, aki kimondja, hogy Krisztusban nincs többé férfi vagy nő (Gal 3,28). Nagy szeretettel és tisztelettel emlékezik meg Timóteus édesanyjának és nagyanyjának hitéről, név szerint is említve őket (2Tim 1,5). Pál követi a kor szokásait, amikor arra inti a nőket, hogy fedett fővel legyenek jelen a közösségi imádságokon, hogy ne prédikáljanak, hogy engedelmeskedjenek a férjüknek. Ezek a szokások részben ma is megállják a helyüket, és a férfi és a nő közötti szerepbeli (nem értékbeli) különbségből fakadnak. Ugyanakkor Pál felülmúlja ezeket a korabeli nézeteket, amikor azt mondja a házasfeleknek: ?Engedelmeskedjetek egymásnak Krisztus iránti szeretetből!? (Ef 5,21) A kereszténység az Ókorban többek között azzal is kitűnt, hogy visszaadta a nő méltóságát, és ebben Pál apostol is döntő szerepet Játszott, követve Krisztus példáját

Tanácsot nem merek adni. Szempontokat talán, amelyek esetleg segíthetnek. Bizony, nagyon nehéz helyzetben van, és nagyon megértem ezt a tipródását. Ezért is nagyon nehéz tanácsot adni. Nem tudom, mennyire élő a hite, mennyire tud imádkozni, mennyire tudja megbeszélni a dolgait, gondjait, örömeit az Istennel. Ugyanis, ha élő hittel rendelkezik, ha akar és tud figyelni az Istenre, akkor igenis megtalálhatja a megoldást. Nélküle valóban bajos volna, sőt, talán lehetetlen. Tehát elsődleges szempont, bár ezt akár tanácsként is mondhatom, hogy nagyon erősen, hitet kérve imádkozzék azért, hogy jó döntést hozzon. Isten lát olyan utakat, amelyek most elképzelhetetlennek tűnnek. Érdemes bízni benne. Vajon szentségi házasságot kötött-e a férjével? Mert ha igen, akkor ne feledje, hogy az is nagyon erős kötelék. A gyermek nyilvánvalóan azt szeretné, ha visszatérne a régi családi élet. Ő keveset érzékelt a feszültségekből, inkább a két szülőjének a szeretetét látta. Erre vágyik vissza. Ez tehát nem pusztán a férje mesterkedésének az eredménye, hanem egyszerűen természetes jelenség. A gyermek szereti a szüleit, mind a kettőt. Neki az a boldogság, ha együtt látja őket. Emiatt félő, hogy az "új apukát" nem fogja tudni megszeretni. Itt persze a saját édesapjának is nagy szerepe van, mert ha ellene neveli, akkor valószínű, remény sincs arra, hogy érzelmileg elfogadja. Legalábbis nagyon hosszú ideig. Gyakorlatilag ebben a kettősségben éli majd a gyermekkorát. Elgondolkodtató az új párjával való kapcsolata is. Ha ezt a nagyon fontos, és érzelmeiben Önt mélyen érintő dolgot nem tudta megosztani vele - ami persze, érthető -, akkor félő, hogy jelenlegi kapcsolatuk, még ha harmonikusnak tűnik is, de egyelőre nem elég mély. Ez elsősorban Ön miatt van így, de ha esetleg ezt a párja nem is veszi észre, akkor az ő részéről is van még itt felszínesség. Azt is el kell mondanom, mint fontos szempontot, hogy Isten rendje nem ismeri a válást. Krisztus maga mondta: Amit Isten összekötött, ember ne válassza szét (Mk 10,9). A mai világ ennek igazságát - mint sok más, teljesen nyilvánvaló igazságot is - próbálja tagadni, de bizony, a természetet nem lehet kijátszani. A válásoknak csak kárvallottjai vannak, nyertesei sohasem. A végére egy másik tanács. Ne akarja egyedül hordozni ezt a nagyon súlyos kérdést. Járjon el rendszeresen gyónni, és egy gyóntató atyával folyamatosan beszélje meg, hogy mit tegyen. Ez is hozzásegítheti, hogy megtalálja Isten akaratát, és erőt is kap annak követéséhez.

Igen. Az Isten kegyelme, szeretete mindenkire kiárad, s mindenki annyit fog föl belőle, amennyit tud. Csakhogy ez a befogadás nem pusztán értelmi munka. A hitünk nem csak a gondolatainkra vonatkozik, hanem az egész életünkre. Nem csak az agyunkkal hiszünk, hanem egész lényünkkel, testesül-lelkestül. Az értelmi fogyatékosok az élethöz is másként viszonyulnak. Teljes értékű életet élnek, csak sok mindent másként. A hitük, Istenhez való viszonyuk is más. Persze, mindenkié más! Ezért érdemes az Eucharisztiában is részesíteni őket. Amennyire lehetséges, meg kell értetniük, hogy ez valami egészen más. Ezért erőfeszítéseket is kell tennünk. Mint a gyermekeink esetében, csak ott másként. Viszont ezek a személyek sok szempontból sokkal fogékonyabbak, mint az értelmileg ép emberek. Ebben is megmutatkozik a csodálatos természet bölcsessége. Pl. az érzékszerveiben fogyatékos emberek más érzékeszerveiket sokkal kifinomultabban tudják használni. Az értelmi fogyatékosok más módon érzékenyek a hitre, az Isten szeretetére. Természetesen ők is részesülnek Isten megbocsátó szeretetében.

Azt mindenképpen áldásnak tekintse, és adjon hálát érte, hogy eljutottak erre a szintre, hogy a házasságuk, a szerelmük egészséges fejlődése érdekében sikerült meghozni ezt a fontos döntést. Hogyan tekintsen most vissza arra az időszakra, az akkor átélt élményekre? Most azt mondom, sehogy. Előre nézzen, ne a múltba! Ez a szakasz majd megtalálja a helyét az élettörténetükben. Ha tévedés volt, ha érdekes volt, ha bűn volt, ha szép volt, ez mind belerendeződik kettejük múltjába. Azt tanácsolom, hogy most ne ezen töprengjen. Nincs jelentősége. A házasság után majd egészen másként fognak erre nézni - ezt most még csak el sem tudja képzelni - tehát nem érdemes gondolat szintjén sem továbbvinni. Nyilván nem múlik el, nem törlődik ki, s nem is kell erre sem törekedni. Meg is szépül majd, de méginkább át fog alakulni a hozzá való viszonyuk. Tekintse most úgy, mint életének egy szakaszát, amelyen túllépett, és az előttük álló dolgokra fordítsa inkább a figyelmét!

Nemrégiben hosszabban is volt erről szó. Azt ne hagyja, hogy az Istennel való kapcsolatát megrontsa, vagy akár csak befolyásolja. Ne attól függjön a szentáldozása, hogy történt ilyen eset vagy sem. Ez legyen független tőle. Törekedjék minden területen Jézus szavát követni! Ugyanakkor be kell látni, hogy ez nem megy tökéletesen. "Nincs ember, ki él és ne vétkeznék" - mondja a Prédikátor könyve (7,20). Tehát mindig vannak bűneink. Ezek akkor nem teszik tönkre az életünket, ha nem elrejtjük, hanem fölfedve Isten színe elé visszük. Ezért is kaptuk a szentgyónás lehetőségét. Van, akit az tart meg a visszaeséstől, hogy valamely elkövetett bűne után, amitől nagyon akar szabadulni (pl. alkoholfogyasztás), azonnal megy meggyónni, nem akarja magával hurcolni. Ennek tehát lehet megtartó ereje. Ugyanakkor nem szabad beteges lelkületűvé válni. Az Isten így is szeret, így is ad kegyelmi adományokat. Talán ez a jobb indítóok, hogy Isten hűséges szeretetét tartom a szemem előtt, s azért igyekszem a bűnt elkerülni, hogy vele szemben ne kövessek el hűtlenséget. Érdemes tehát nagy erővel küzdeni ez ellen a bűn ellen, még nagyobb erővel kérni hozzá a Mindenható segítségét, és még nagyobb erővel hinni és bízni benne, hogy ő meg fog gyógyítani ebből a függőségből.

Érdemes föltenni ezt a kérdést: Miért tenném föl a tetoválást? Mi a célja ennek? Kinek akarok vele tetszeni? Mit szeretnék vele elérni? Mindennek kell, hogy legyen értelme és célja. Tetoválás és testékszer esetében azért is érdemes ezt tudatosan megvizsgálni, mert olyan változást hozhat az életemben, ami azután az egész személyiségemre kihat. A tetoválás olyan divat, amely tíz-húsz évvel ezelőtt még inkább szégyellni való volt. Csak a legelvetemültebb emberek (börtönviseltek, alvilági alakok) vésettek a bőrükbe ilyen rajzokat. Ma a divatdiktároroknak sikerült elérniük, hogy szinte társadalmi befogadást nyert ez a bőrfirka. Más területeken is érdemes alaposan megvizsgálni, hogy érdemes-e követni a divatot, de ennél a kérdésnél különösen is. Alapvetően nem a keresztény hitünk tiltakozik ellene, hanem a józan megfontolás. Amit ma valaki a bőrére ír vagy rajzol, az a mostani gondolkodását tükrözi, meglehetősen hivalkodó módon. Ám az ember változik, főként ilyen szinten, a felszínen megjeleníthető szinten. Nagyon valószínű, hogy 5-10 év múlva már mást rajzolna az ember magára, mint kamaszkorban vagy fiatalon. Tehát talán nem is bűn a tetoválás, mégsem tanácsos. A keresztény hitünk arra hív, hogy minél mélyebben gondolkodó emberek legyünk. Vizsgáljuk meg a tetteink indokát és célját. Az én véleményem az, hogy a divatot egyáltalán nem kell, nem érdemes követni. Ez a tömegjelenség nem segíti a személy fejlődését, lelki érlelődését. Nyilván egészen más az, amikor egyiptomban azért tetoválnak keresztet magukra az emberek, mert a muszlim világban ezzel fejezik ki keresztény tanúságtételüket (vagy azért, hogy a keresztény lánykákat el ne rabolják!). Én magam csak ilyen végletes helyzetben tudom helyesnek látni a bőrünk ilyen jellegű elcsúfítását.

Igen, ez komoly kérdés. Alapvetően minden emberi személyt megillet a temetés. Amikor életképtelen a világrajött gyermek, vagy akár már halottként kell az édesanya méhéből eltávolítani, akkor is illő eltemetni. Van külön szertartásunk a gyermekek temetésére. Az a nehezebb helyzet, amikor spontán vetélés esetén távozik a magzat teste. Az is előfordul, hogy magát a pillanatot sem veszi észre a szülő, ilyenkor nyilvánvalóan nincs is teendő. Az édesanya egyáltalán nem tehet róla, hogy mi történik a kis testtel. Amikor azonban kórházi körülmények között távolítják el a halott magzatot, bármilyen aprócska is, megilleti a temetés. Nagyon szép dolog, ha erre orvosok, ápolók, az érintett személyek odafigyelnek, és találnak is rá módot. Igen fájdalmas az a tény, ha ezek a magzati tetemek a szemétbe kerülnek. Sajnos van erre is példa. Az egyház rendszeresen imádkozik ezekért a személyekért. Amikor személyesen tudunk ilyen esetről, jó, ha mi is imáinkba foglaljuk. Nem kétséges, hogy ezeket az ártatlan gyermekeket az Úr mennyei országába fogadja. A halottakért való imádságunk célja nem pusztán az, hogy elkerüljék a kárhozatot. Sokkal többről van szó. Egy családba tartozunk velük, és az imádság által, Isten mindenható szeretetének köszönhetően szorosabb szeretetkapcsolatba kerülünk velük. A szeretet épít, a szeretet gyógyít. Mi magunk is épülünk, erősödünk, amikor a halottakért imádkozunk. Most azonban azért az édesanyáért és gyermekéért imádkozzunk, akit a levelében említett. Én is csatlakozom ehhöz az imához.

IGEN

Igen, a szemináriumi fölvételinek része egy alapos pszichológiai vizsgálat is. Szakember ad véleményt a személyiségjegyekről, a személyiség érettségéről, és ezek alapján megfogalmazza véleményét az alkalmasságra vonatkozóan is. Ezt mindig figyelembe veszi a fölvételi bizottság. Utána azonban nem tudok arról, hogy volna bizonyos évenként ilyen irányú ellenőrzés. Minden papnak van lelkivezetője, akivel folyamatosan dolgozik a saját lelkiéletén. Ezen kívül rendszeresen, többnyire évenként, de legalább három évenként részt vesznek lelkigyakorlaton, amely szintén segít a lelki karbantartásban. Ez az alapállás. Sajnos van, aki nem él ezekkel a lehetőségekkel. Az súlyos felelőtlenség, mert nem csak önmagát veszélyezteti vele, hanem a rábízottaknak is ártalmára lehet, ha nem ügyel a saját lelki fejlődésére.