Jogos a kérdés, hiszen a görögkatolikusoknál előbb a bérmálás szentségét kapja meg a megkeresztelt személy, és utána az Eucharisztiát. Mostanában egyre gyakoribb, hogy e három szentségben egyszerre, egy szertartáson belül részesül a megkeresztelt. Itt nyilvánvaló a sorrend, hogy a keresztséget a bérmálás követi, s amikor már megkapta a Szentlelket, akkor részesülhet az Eucharisztiában. Teológiai szempontból ez a helyes és értelemszerű sorrend. Ezért Önnek sem mondhatok mást, mint azt, hogy ezt a sorrendet érdemes megtartani. Hozzáteszem azonban, hogy ez nem gyakorlat nálunk, az ilyen eset egészen ritka, hogy római katolikusnak keresztelt gyermek legyen nálunk elsőáldozó, és ilyenkor előtte részesüljön a bérmálásban. Noha ez volna logikus és teológiailag helytálló. Javaslom, hogy beszéljék meg ezt az atyával, aki ebben eligazítást tud majd adni Önöknek.

Ne álljon szóba ezzel a gondolattal. Ez ugyanis egyértelműen kísértő gondolat. Az sugallja, hogy nincs rendben az Istennel való kapcsolatod, hiába erőlködsz, sosem lesz tökéletes, stb. Ezeknek semmi értelme nincsen. Kivált az imádsághoz kötődően. Értsük meg, nincs arra műszerünk, amely - legalábbis közvetlenül - ki tudná mutatni, hogy milyen vagy milyen volt az imádságunk! Azok az érzések, azok a gondolatok, melyek az imádságot kísérik a mi emberi természetünk szüleményei. Az imádság azonban az Isten ajándéka. Olyan isteni ajándék, amely az emberi hiányosságokat sokszorosan pótolja. Nekem elég csak elkezdeni az imádságot, s persze, benne maradni, nem abbahagyni, a többit a végtelen hatalmú Úr adja hozzá. Ne akarja mérlegelni azt, hogy jól imádkozik-e vagy sem. Ha ezt tenné, akkor imádság helyett mérlegelne. Hagyja a mérlegkészítést másra! Nyugodtan leszögezheti, hogy az imádsága nem tökéletes, sok minden zavaró tényező, kívülről is, belülről is belevegyül. Semmi vész. Ez van, Ön most itt tart. De fog még tovább is fejlődni. Ha nem hagyja abba az imádságot. Inkább köszönje meg, legyen hálás, hogy az Úr meghallgatja Önt. S amikor ilyen gondolata támad, hogy ez egy gyenge ima volt, annál nagyobb hála töltse el a szívét, hogy a jóságos Úr ezt is nagy örömmel vette Öntől. Az imádság öröm és hála a Lélekben. Erre törekedjék, ezt ismerje föl! Ezt köszönje meg Istennek!

Ezekről a gyönyörű szép dolgokról nem elméleteket kell mondani, hanem élni kell. Csak az értékeli igazán, aki éli. Nyilván, aki tagadja, vagy félrevezetettségében nem hiszi, nem ismeri, az azt sem tudja, hogy mit veszít vele. De hiába mondunk szépeket erről, hiába érvelünk a levegőbe, azzal még nem teszünk semmit. Erről csakis konkrétan, személyesen érdemes beszélni. Hiszen mi ketten, Ön és én hiába értünk teljesen egyet, hogy a házasság előtti nemi kapcsolat kerülendő, ettől még semmi nem fog megváltozni. Amikor Ön vagy én egy ilyen párral beszélgetünk, s ők rá is kérdeznek, hogy ez micsoda, miért van így, mi az értelme, akkor mondhatunk valami értelmeset, akár Öntől, akár tőlem kérdezték meg. De addig falra hányt borsó. Hiába beszélünk erről azoknak, akik ezt teljesen másként gondolják. Félő, hogy csak ítélkezés születik belőle. Az meg megint nem vezet sehova. Ha egy pár nem tartották meg házasság előtt a testi tisztaságot, akkor a házasságkötés előtt ezt meg kell gyónniuk. Föltéve, ha katolikus vagy ortodox párról van szó.

Az introvertált személyiség nagyon alkalmas arra, hogy mélyen gondolkodóvá váljék. Még nem azonos azzal, de jó lehetősége van rá. Az extravertáltnak ez nehezebb, ő könnyebben válik felszínessé. Tehát örüljön, hogy Ön ilyen személyiség. Ezen ne akarjon változtatni, hanem keresse a lehetőségeket, hogy mi hozható ki belőle leginkább. Az igaz, hogy a kapcsolatok építését ez nehezíti. Bár talán mégsem, mert ez csak a felszínes kapcsolatokra érvényes. Azt javaslom, hogy törekedjék mély, igazi, értékes kapcsolatokat kiépíteni. Nem baj, ha Önnek kevesebb barátja van, mint másnak. Csak ezeket a barátságokat nagyra értékelje! Nem azzal, hogy sokat vár tőle, hanem, hogy sokat ad bele. A közösségben Ön nyugodtan legyen csöndes, visszahúzódó. Ilyen is kell. Az ilyen embereket más csöndesebb emberek szívesebben szólítanak meg. Azt javaslom, hogy Ön is nézzen szét, ki az, akinek szüksége van társra, társaságra, megértő személyre. Az ilyen személyeket megszólítva tegyen azért, hogy a közösség értékes tagjává váljék. Figyelje, hogy mikor kinek mire van szüksége. Ne a csevegésbe akarjon bekapcsolódni, hanem a cselekvésbe! Legyen előzékeny és segítőkész! Ezek is a mélyebb kapcsolatokhoz tartoznak. Szóval, legyen hálás a Teremtőnek, hogy Ön ilyen személyiséget kapott, és ezzel az Ön adottságaival keresse, hogy hol, miben tud hasznára lenni másoknak!

Továbbítottam ezt a jelzést az illetékeseknek. Remélem, tudnak ezen segíteni.

Ó, nem! Erre ne is gondoljon. Ez kísértő gondolat. Azt sugallja, hogy Önt csak azzal a feltétellel szereti az Isten, ha megteszi, amit kér Öntől. De ez nem így van. Ön bármit tesz, akkor is végtelenül szereti Önt az Úr. Nem büntet. Inkább arra figyeljen, hogy milyen ajándékokat ad Önnek. Vegye észre a legkisebbet is! Keresse, találja meg ezeket az ajándékokat - naponta többet is kap! - és köszönje meg! Így lehet kigyógyulni abból a téves gondolatból, hogy az Isten korábbi tetteiért bünteti. Persze, a tetteknek megvannak a maguk következményei, de az sohasem büntetés. Jó, nagyon is jó, ha él Önben a vágy a Eucharisztiára. Úgyhogy nincs is semmi baj. Fogadja el a mostani nehéz helyzetet mint próbatételt, mint megerősítő helyzetet, amelyben lehetőséget kap, hogy még jobban kifejezze Isten iránti szeretetét!

Kedves Rita! Ebben az egy mondatban annyi teológiai tanítás van összesűrítve, hogy képtelenség azt ezen a felületen kifejteni. Megpróbálom néhány egyszerű szóval, ahogy én látom, de egy igazi teológus ennél sokkal többet tudna mondani. Jézus azt mondja: "Ha szeretnétek..." Nem szeretik az apostolok? Persze, a maguk módján igen. Nagyon is. De ez semmi, elenyésző ahhoz a szeretethöz képest, amit adhattak volna. Nem is értették akkor még, hogy mi is ez a szeretet. "Én és az Atya egy vagyunk" - mondta másutt Jézus. Tehát az ő igazi léte az Atyával való együttléte. Itt, földi életében isteni kiüresítettségében él. Ha majd visszamegy az Atyához, akkor minden beteljesül, földi munkáját elvégezte. Mindez bele van sűrítve abba a vágyba, hogy visszatérhessen az Atyához. "Az Atya nagyobb nálam" - mondja szerényen és alázatosan a Fiú, aki valójában egy az Atyával. Nincs közöttük különbség, csak egyetlen dologban: a Fiú az Atyától származik. Fordítva ez nem mondható. Tehát mindennek az eredete az Atya. Erre is vonatkozik a különbségtétel, amelyről Jézus beszél. Mi kell ahhoz, hogy meglássuk ezt a különbséget? Minél mélyebb és minél tisztább teológiai tudás. De olyan teológiai tudás, amely nem a könyvekből gyűjthető össze - bár az olvasmányok segíthetnek ebben -, hanem a személyes Isten-tapasztalás vezeti el az embert, hogy az Isten titkait minél mélyebben, minél teljesebben megérthesse, megélhesse, átélhesse. Mi kell hozzá? Hit. Hit és idő. Hitben eltöltött idő. Az ember idővel a hitében egyre inkább előre haladhat, ezáltal egyre közelebb kerülhet az Istenhöz. Mi kell hozzá? Kérés, alázatos kérés. Ez a tudás nem szerezhető meg pusztán emberi akaratból. Ezt csak Isten ajándékozhatja annak, akinek ő akarja. Jézus egyszer így beszélt: "Hálát adok, Atyám, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől és a kicsinyeknek nyilatkoztattad ki. Igen, Atyám, így tetszett neked." (Lk 10,21). Ha vállalom a kicsinységet, akkor jobb esélyem van, hogy valaha eljutok e titkok befogadására, mint ha bölcsnek és okosnak tartom magam.

Legyen kitartó és türelmes ebben a munkában! Petőfi egyik szép képe szerint a szőlőszemnek is egy egész nyár kell, hogy zamatossá érlelődjék, hát még a világnak, ennek az irdatalan nagy szőlőszemnek. No, ilyen az ember személyisége is. Egy nyár nem elég rá. Sokszor egy élet is kevés, de azért szép eredményeket lehet elérni. A legfontosabb, hogy fölismerje az ember, mi az, amiben tehetetlen, amin képtelen változtatni. Ezt érdemes kimondani, világosan leszűrni ezt az tapaszatalatot. Ettől még nem lesz az lehetetlen, csak annyit mér föl az ember, hogy a saját ereje kevés hozzá. Itt jön a következő fölismerés: az Istennek ez lehetséges, és csak neki lehetséges. Akkor kezdjek el ővele közösen dolgozni az ügyön. Mit is mondott, az irígység és a harag? Két pöffeszkedő bűn, igazán nem könnyű tőlük szabadulni. Először is rendszeresen, minden nap imádkozzék ezért. Javaslom, hogy a kettő közül először csak az egyiket válassza ki. Azzal kezdtem, hogy legyen türelmes. Önmagával is. Vegye kézbe az egyiket és erőteljesen kezdjen el imádkozni az e bűnből való szabadulásért. Ha imádkozik ezért, akkor közben érdekes és szép megvilágosodásokat fog kapni, hogy mit kell tennie érte. Én most hiába mondanék ötleteket, az egyáltalán nem biztos, hogy az Ön életében is alkalmazható. Ehhöz is Isten Szentlelkétől kérjen tanácsot! Az irigységben nagyfokú szeretetlenség van, önző szeretetlenség. Ahelyett, hogy örülnék a másik sikerének, engem keserűséggel tölt el. Ahelyett, hogy ezen a ponton is növekedhetnék az öröm, a magam gyarlósága miatt épp ellenkezője történik, csak csökkenni fog. Legalábbis az én lelkemben. Ha imádkozik ezért, akkor például lassan képes lesz a másik embert, annak eredményét Isten szemével látni. Ő őszintén örül minden emberi előrehaladásnak (az igaziaknak!). Minél szorosabb kapcsolatba kerülök vele az imádság által, annál inkább fogok tudni én is úgy gondolkodni, úgy látni, mint ő. A lobbanékony természetétől se féljen. Nagyon helyes, ha tud ezekért bocsánatot kérni. Lehet, hogy megmarad lobbanékonynak, de a környezetét megtanítja helyes módon kezelni a hibáinkat. Tehát nagy haszna is lehet ennek az emberi gyarlóságnak. Ha ezzel kezdené a lelki munkát, akkor csak annyit tanácsolok, hogy igyekezzék minél rövidebbre fogni a reakció-időt. Vagyis a haragból kimondott szavai és az azokért kimondott bocsánatkérés közötti időt. Minél hamarabb fejezze ki, hogy bánja ezt a kirobbanást. Ha kitartóan ezen az időrövidítésen van, akkor egy idő után összeér a kettő, s mihelyt föllobbanna haragja, már ott is a reakció, hogy bűnbánatot tartson. Márpedig egy őszintén bűnbánatot tartó ember nem kiabál a másikkal, hanem épp ellenkezőleg, keresi a vele való békét. És mindig imádkozzék azokért is, akiket hirtelen haragjában megbántott. Ez megint remek stratégia. Mert a kísértő össze akar minket ugrasztani, de a dolog a visszaájára fordul, és ami átoknak indult, abból áldás lesz. Nem tudom, sikerült-e meggyőznöm, hogy az imádságon fordul minden.

Kedves Ági! Az én véleményem a következő. Érdemes követni a zsoltáros szavát: "Keresd a békét és járj a nyomában!" (Zsolt 34,15) Persze, ha még nem érzi rá alkalmasnak, hogy békeszerző legyen, akkor még várjon. A békeszerző nem azt keresi, hogy kinek van igaza, hanem, hogy milyen úton lehet békét teremteni. Van, amikor ez a béketeremtés meglehetősen küzdelmes, nem elegendő egy bocsánatkérés. Néha ki kell tisztázni, amit lehet. Ehhöz mindkét félnek megfelelően nyitottnak kell lenni. Például meg kell várni, hogy a másik fél is nyitott legyen rá. Különben hiába rontok rá a békességteremtő szándékommal, az eredménytelen marad. S látszólag nem én vagyok emiatt a hibás, hanem a másik, aki, ugye, nem fogadta az én békülő közeledésemet. Holott én is hibás vagyok, mert még nem találtam meg rá a kellő időt és alkalmat, hogy kibéküljünk. Bár úgy látom, az Ön által említett esetben még Ön sem jutott el arra a pontra, hogy minden más érvet és érdeket félretéve kezdeményezze a békét. Nem baj. Dolgozzék rajta! Imádkozzék azért, hogy egyszer beköszönjön a béke! Persze, állhatatosan és hittel tegye ezt. A hitetlen imádság igazán nem sokat ér! No, ha eleget imádkozott érte, ezért a békéért meg az illetőért, majd akkor jön el az a pillanat, hogy képesek legyenek békülékeny szándékkal megbeszélni az esetet. Addig sajnos nem. Tehát az Ön ismerősének igaza van abban, hogy ezt meg kell beszélni, de Önnek is igaza lehet, hogy ennek még nem jött el az ideje. De javaslom, dolgozzék rajta, imádkozzék ezért. Hisz Önnek is rossz, az Ön lelkének is árt, ha itt mérgez ez a viszály, ez a békétlenség. Érdemes mihamarabb elűzni. De mondom, megfelelő időben és megfelelő módon.

Jézus Krisztus szentségi rangra emelte a házasságot, mert az szent jel: kegyelmet közvetít, és Krisztusnak az Egyházzal élt misztikus házasságának képe. Két keresztény ember között ? de csak közöttük ? minden érvényes házasság szentség. A katolikus és ortodox keresztények érvényes, szentségi házasságot csak az egyházban köthetnek. Amennyiben mindketten megkereszteltek a házasságuk szentségi házasság lesz, ha azonban csak az egyik fél megkeresztelt, úgy a templomi kötés érvényes, de nem szentégi házasság mindaddig, amíg a másik fél meg nem keresztelkedik. Keresztségének pillanatától az ilyen érvényes de nem szentségi házasság is szentségi lesz. A Katolikus Egyház szerint két protestáns krisztushívő tisztán polgári házassága ? minthogy azt a saját felekezetük házasságnak fogad el ? nem csupán érvényesnek, hanem szentségnek is minősül, és mint ilyen felbonthatatlan. Érdekes és nehezen megoldható visszásság, hogy a katolikus egyház a szentségi kötelék miatt ezt a házasságot is felbonthatatlannak tartja, míg a protestáns egyházak szinte mindegyike a saját házasságát felbonthatónak tartja.

Nem, nem azt jelenti. A nyelvek adománya egyfajta révült állapot, amelyben az ember úgy imádkozik, hogy talán maga sem érti a szavakat, de egyfajta metakomunikáció révén még a környezete is érzékeli, hogy Istenhez közeli lélekállapotban van. A nagyon racionálisan gondolkodó Szent Pál viszont azt mondja, a nyelvek adományával csak akkor éljenek, ha van, aki meg is magyarázza (1Kor 14,5.27-28).

Az Ön által észrevételezett szemléletbeli különbség nem csak vagy nem is annyira Kelet és Nyugat között áll fenn, mint inkább különböző korszakok között. Az első négy században az eucharisztikus ünneplés tekintetében még koránt sem feszült olyan szemléletbeli különbség az egyházak között, mint ma. De azt sem mondhatnánk, hogy az egyes egyházakon belül teljes lenne az összhang. Mindig vannak hangsúlyeltolódások. Elsősorban azt kell tudatosítanunk, hogy az Eucharisztia nem magánügy. Nem jámborsági gyakorlat, nem valami olyan, amit az egyes keresztény a maga hatáskörében intézhet el, mint mondjuk azt, hogy "én rózsafüzért imádkozom, te meg Jézus-imát". A keleti egyházak egy kissé talán többet őriztek meg ebből az ősi eucharisztikus tudatból, hogy ti. az eucharisztia nem magánügy. Az áldozat teológiájának nagyon is sok köze van a változásokhoz, ahogy Ön említi. Az Eucharisztiát Nyugaton ma hangsúlyosan áldozatnak tekintik. Ugyanakkor világosan kell látnunk, hogy az áldozat-jellegben az Eucharisztia nem merül ki. Sokkal nagyobb az a misztérium, semmint hogy megragadhatnánk egyetlen momentumban. Keleten nem is alkalmazzák az eucharisztikus ünneplésre az áldozat szót. Egész más szempontból megközelítve a misztériumot, ott azért "liturgia" a neve, mert jobban megőrizte azt a közösségi jellegét. A "liturgia" azt jelenti: "közmunka". Talán ebből is látszik, hogy a közösségi ünneplés jellege a hangsúlyosabb. Nyugaton talán a római kánon, az eucharisztikus ima hatására az áldozat gondolat erősödött meg jobban. Ugyanis a római egyház kánonja többször nevezi az eucharisztiát áldozatnak. De ha alaposan olvassuk annak szövegét, akkor megérthetjük, hogy az áldozat nem abban áll, hogy mi valami új áldozatot mutatunk be, hiszen Krisztus egyszer s mindenkor elégséges áldozatot mutatott be az Atyának (Zsid 10,10). Az áldozat, amiről a római egyház eucharisztikus imája szól, az ünneplő közösség imája, a léleknek az alázatos, hódoló állapota, amely egybegyűjtötte a közösséget. Persze, a keleti egyházaktól sem idegen az áldozat gondolata, amikor Liturgiát ünnepel. De ott jobban hangsúlyt kap, hogy az áldozat mindig Krisztusé, nem a papé. Az ünneplő egyház csak részesévé válik Krisztus megváltói művének, áldozatának, amely elszigetelt maradna térben és időben, ha nem lenne Eucharisztia. A keleti egyházak teológiája számára a magánmise nem "érvénytelen", hanem inkább értelmezhetetlen. Minden eucharisztikus imában azt kéri a pap a hívek nevében, hogy Krisztus testét és vérét magukhoz véve minél inkább egybeforrjanak az ő testében, az Egyházban. De ha nincs kinek egyesülni, mert csak egyedül van a pap, akkor nem végez liturgiát, mert az alapvetően a közösség ünnepe. Összefoglalóan tehát azt mondhatjuk, a szemléletbeli különbség az áldozat-jelleg hangsúlyozásából fakad. Ezt Nyugaton erősítette a kialakult papi lelkiség. A szerzetesek közül Keleten csak annyit szenteltek pappá, amennyire szükség volt, hogy legyen, aki vezesse a szertartásokat. Nyugaton idővel szinte minden szerzetest pappá szenteltek. Gyakran misszióba küldték őket, ezért is volt szükség arra, hogy papok legyenek. De ha nem így alakult, akkor nagy számú pap élt együtt. Ők a papságukat már csak úgy tudták megélni, hogy miséztek. Történelmi fejlődés eredménye ez, de talán látszik, hogy nem ideális helyzet, hiszen a pap nem önmagáért van, hanem a közösségért. Ennek folyományaként Nyugaton a szentmise jobban a papi lelkiség részévé vált, míg Keleten a liturgia jobban megőrizte közösségi jellegét.

Hogy május hónapot az Istenszülő magának választotta volna, erről nem ismerek semmilyen magánkinyilatkoztatást. Szerintem egyszer a sok nyíló virággal pompázó május hónap ihlette meg ennek a jámbor népéneknek a szerzőjét, hogy lelkesedésében így fogalmazzon. Ennél súlyosabb érvet nem tudok, hogy miért lenne május az Istenszülő hónapja. Októbert sem tudom, hogy miért akkor tiszteljük jobban Máriát. Mindenesetre teológiai magyarázata nincsen. A Mária-ünnepek viszont teológia szempontból is szépen beleilleszkednek a liturgikus ünneplésünkbe. Ezek nyilván naptárhoz kötődnek, de itt sincs semmi kiemelése sem az október sem a május hónapoknak. Sajnos a másik kérdésben is tudatlan vagyok. Lehet, hogy valamilyen magánkinyilatkoztatásból származó ígéretekhöz kötődik Mária közbenjárása? Nem tudom. Krisztus Urunk ígéreteihez az Istenszülőnek már nincsen közvetlen kapcsolódási pontja. Megígérte a Szentlelket, el is küldte. Megígérte, hogy majd újra eljön, erre várunk. Ugyanakkor minden Isten elé vitt kérésünkben kérhetjük Mária közbenjárását is. Ezt nem mechanikusan, hierarchikusan kell elképzelni, vagyis hogy a királyné párnán viszi a király színe elé az általunk rápakolt kéréseket. Máriával való közös imádságunk az Egyházzal, a szentekkel való közös imádságunk része. Ha vele együtt kérjük, akkor nem jobban meghallgat minket a Király, hanem az ő közbenjárására mi válunk befogadóbbá, a szentekhöz közelibbé. Kicsit talán sántít a hasonlat, de olyan ez, mint amikor egy szurkolótábor tagjaiként nagyobb lelkesedéssel, s talán nagyobb hatékonysággal is tudunk szurkolni, mint egymagunkban. Azért sántít a hasonlat, mert a mérkőzés eredménye esetleg függhet a szurkolás hatékonyságától, de Isten felénk hajló szeretete nem függvénye annak, hogy hányan kérjük. Ő mindig, minden pillanatban, minden helyzetben a legtöbbet, a végtelent adja nekünk, csak miránk hat a szurkolótábor hangulata, lelkülete, hogy annak hatására egyre befogadóbbá váljunk a ránk áradt isteni kegyelmekre.

A latin rítusban a tömjénszemek parázsra helyezése mozdulatának nagyobb jelentősége van. Ott elő van írva, hogy a főcelebránsnak kell ezt tennie. A keleti egyházban ez nem így van. Ott a tömjénezés alapvetően a diakónus feladata, általában ő már úgy kapja a tömjénezőt, hogy a parázson rajta van a tömjén. Ezt bárki megteheti. Általában nők nem lehetnek a szentélyben, de ez a szabály nálunk gyakran nem érvényesül. Ha történetesen nem férfi látja el az oltár körüli segédkező szolgálatot, természetesen az illető nő is tehet tömjént a parázsra.

Kedves Teodóra néni! Elmeséle egy esetet. Az egyik faluban az 50. zsoltár adott versét így mondták a hívek: "...mert ha kedvelnél, bizonyára áldozatot adtam volna, de az égő áldozatokban nem gyönyörködöl." Az ottani atya mesélte, hogy mennyit küzdött azért, hogy a híveknek megtanítsa a helyes szöveget: "...mert ha kedvelnéd, bizonyára áldozatot adtam volna...", de egyszerűen nem fogadták el a hívek, hogy ezen változtassanak. Sajnos vannak rögzült szokásaink, amelyeken nagyon nehezen változtatunk. S ahogy tetszik is írni, idősödő korban ez egyre nehezebb. Az egyház fejlődése során természetesen erre is figyelemmel kell lenni. Ezért nagyon megfontoltan és lassan, fokozatosan kell az elkerülhetetlen módosításokat bevezetni. Én úgy érzékelem, hogy ez a fokozatosság, lassú tempó a mi egyházunkban is megvan. Tény, hogy ezt sem egyformának érzékeljük. Van, akinek ez is gyors, van, akinek ez is lassú. Talán ez a kétféle megítélés igazolja, hogy nagyjából nem rossz ennek az üteme. Az egyház élő szervezet, olyan mint az ember élő teste. Vannak részek, amelyek szinte egyáltalán nem változnak vagy csak egészen lassan, pl. a csontozat, s vannak részek, amelyek szinte naponta változásokon esnek át, például a haj (no, nem a hajfestésre gondolok). Kicsit hasonlóan él az egyház is. Vannak elemei, amelyek változatlanok vagy csak egészen lassan változnak, s vannak elemek, amelyek - nyilván nem naponta - de mégis koronként változnak. Ezzel a változással, az élő egyházzal, az egyház életével együtt kell élnünk. Fontos, hogy törekedjünk arra a rugalmasságra, amely hozzásegít, hogy együtt éljünk az egyházzal.