Igen, létezik főállású hitoktató vagy hittanár, az általános és középiskolákban. Van olyan főállású hitoktató, aki több iskolában is ellátja a hittanórákat, ezért a diákok csak annyit látnak belőle, hogy megtartja az órát és megy a következő iskolába. De ahol egy iskolán belül van elegendő óraszám egyetlen (vagy akár több) hitoktatónak, ott az illető ugyanúgy tagja a tantestületnek, főállásban hitoktató, hittanár. Lehet két szakon is végezni a hittanárit. Érdemes is. Úgy tudom csaknem bármilyen szakkal párosítható. Ilyenkor a hittanszakot a hittudományi főiskolán, a másik szakot pedig a vele együttműködő főiskolán hallgatja le. Lehet a másik szak kántor-hitoktató. Akkor mindkét szakot a Szent Atanáz Hittudományi főiskolán hallgathatja le.

Hátha lesz még újra leosztása a műsorok sugárzásának. Máriapócsról folyamatosan van közvetítés, de valóban, csak a világhálón keresztül. Aki tudja, érdemes azon követni. https://www.facebook.com/gorogmedia/ De reméljük, majd a tévé közvetítésekbe is bejuthatunk. Meg kell erősítenünk azonban magunkban a hitet, hogy tévé és világháló nélkül is Krisztus egyházához tartozunk. A régi világban egyáltalán nem voltak ilyen lehetőségek, sokan voltak, akik nem juthattak el hónapokon át szent misére, Szent Liturgiára, mégis élt a közösség, tudták, hogy az Egyházhoz tartoznak, hogy az Egyház élteti őket. Pontosabban az Egyházon keresztül Krisztus. Most nehéz időket élünk, s ha nem adatik meg az egyik lehetőség, keressünk más lehetőséget arra, hogy Krisztus közösségéhöz tartozásunkat erősítsük magunkban és egymásban. Nem a világháló kapcsol minket össze, hanem Krisztus. Legelső sorban hozzá kell kapcsolódnunk.

Kedves Bea! Magam sem tudom, hogy mi volna helyes. Jó megoldás nincs, azt el kell fogadni. Félő, hogy ha sokan összejönnek egy helyre, akkor hiába viselnek szájmaszkot, a kezükön keresztül is továbbadható. Ezért intenek minket óva attól, hogy zárt helyen többen hosszabb időn át együtt legyenek. Azt hiszem, el kell fogadnunk, hogy ez most ilyen rendkívüli húsvétunk lesz. Eddig Magyarországon viszonylag jól alakultak a dolgok. Ha fegyelmezettek vagyunk, akkor van remény, hogy minél kevesebb veszteség érjen minket. Addig pedig a lelki töltekezésnek más módjait kell megtalálnunk. Persze, az Eucharisztiát nem pótolja semmi. De azért továbbra is az Eucharisztia élteti az egyházunkat, még ha személyesen nem is részesülhetünk belőle. De az Egyház élő tagjaként mégsem kell attól tartanom, hogy elveszek, mert nem áldozhatom. Túlságosan egyénies lett a hitünk, s gyakran csak arra gondolunk, hogy az én lelkemnek mire van szüksége. Talán ez a helyzet erre is megtanít, hogy már az is nagy dolog, hogy az imádság nem szakad meg, a közösségünk együtt éli meg a Krisztushoz tartozását, s van, aki közelebb van a forráshoz, van, aki távolabb. De mindnyájunkhoz eljut a kegyelem, az isteni erő. Ezt a közösségi hitet kell most magunkban és egymásban erősítenünk.

Mindenképpen azt tanácsolom, hogy személyesen keressen meg egy lelkiatyát. Nem tudom, szokott-e rendszeresen gyónni. Félek, hogy nem. Mindenesetre menjen el egy atyához - amennyiben katolikus - és kérje meg, hogy egy kicsit hosszabban gyónhasson. Ebben mondja el a bánatát. De lehetőleg gyónás keretében, vagyis azt tárja föl, hogy Ön mit rontott el, miért szeretne bocsánatot kérni Istentől. Mindig ez az első. A saját bűneink föltárása és Isten irgalmának kérése nélkül hiábvaló erőlködés az életünk helyreigazítása. Ez az atya - remélem - elmondja majd Önnek, hogy a külső miatt egyáltalán nem kell szégyenkeznie. A belső világát kell rendbetennie, akkor lesz majd külsőleg is vonzó. Még a súlyfelesleg megmaradása mellett is. Ne csapja be magát azzal, hogy van saját magáról egy teljesen eltorzult képe. Ez nem így van. Ön éppen olyan szerethető, mint bárki más ember. Csak ezt el kell hinnie magáról, s ennek megfelelően cselekednie. Az atya rá fog kérdezni a házasságára is. Ez nagyon nehéz. Nagyon nem szabad beleszaladni felelőtlenül. S azért kérem, hogy személyesen keressen föl egy atyát, mert így, csupán néhány tényező ismeretében nagyon nehéz, illetve lehetetlenis tanácsot adni. Lehet, hogy bele kell tanulnia ebbe az életformába, s nagy hittel munkálkodni azon, hogy a férje megtérjen, de az is lehet, hogy ki kell lépni ebből a kényszerkapcsolatból, még ha gyermekei is vannak. A gyermekei számára valószínű, az a jobb, ha együtt maradnak. De ezt sem lehet innen távolról megmondani. De mondanivalóm lényege, hogy a lelkén dolgozzon, mert külsőnk a belső világ kitükrőződése. Amíg nem tudja megszeretni önmagát, addig nem lesz vonzó kívülről sem. De tény, hogy most már, ebben a házassági kötelékben nem ez az egyetlen feladat. De ez az egyik legkönnyebben teljesíthető. Ne mulassza el!

Én arról nem hallottam, hogy a pápa azonnal feloldozza azt, aki megkapja a vírust. Arra utalt a pápa, hogy az őszinte bánatot tartó ember nem esik el azon kegyelmektől, amelyeket saját hibáján kívül most a szentgyónás elmaradása miatt szenvedne. Imádkozni kell, őszintén beszélni az Istennel, és megtapasztaljuk Isten megbocsátó szeretetét. Ez persze, nem helyettesíti az első adandó alkalommal való szentgyónás elmulasztását, de hozzásegít, hogy a lelkiéletben ne akadjak el, tudjak tovább haladni. Ezzel az egyéni imával megkapom az Isten ajándékát, még ha nem is gyónhatok, nem is áldozhatok. Most tehát, ebben az időszakban az egyéni ima, a családban, otthon végzett imádságok esetleg szertartások egészen fölértékelődnek.

Várni! Kétségbeesni pedig egyáltalán nem kell. Ettől nem fog az illető kevesebb kegyelmet kapni. Ha jó lélekkel, bízó szívvel imádkozik Istenhez, akkor megkapja mindazt a kegyelmet, amelyet Szent Liturgián való részvétellel megkaphat, ettől az Isten nem fosztja meg őt. Hatalmas az Isten és végtelen az ő szeretete. Megtalálja a módját, hogy kegyelmet adjon azoknak, akik kérik. Tehát nem kell megijedni, nem kell félni, hogy az illető elesik bármilyen kegyelemtől is. Ha fizikai támaszok nincsenek is, helyette annál több és nagyobb lelki támaszt tud adni az Isten. Csak legyen szemünk, fülünk azt észrevenni. A kétségeesett lélek nem veszi észre, a bizakodó, hívő lélek viszont igen.

Egyik remek olvasmány ezekre a napokra a Szent Atanáz kiadó által gondozott kis kötet: A nagyböjt és a húsvéti titok (Alexander Schmemann és Olivier Clément írása).

Alig hiszem. Jobb, ha fölkészülünk, hogy olyan húsvétunk lesz, mint még sosem. A templomban egész biztosan nem ünnepelhetjük meg. Talán szabad téren, de ott sem biztos. Az a legjobb, ha a családok már most készülnek arra, hogy teljes mértékben családi körben fogják megülni a húsvétot. A családapák különösen is készüljenek, hiszen hogy ők lesznek az ünnep papjai, nekik kell levezetni az ünnepet, az imádságokat, az áldást. Olyan lesz ez most, mint a zsidók széder-vacsorája, ahol az apának kell elmagyaráznia, hogy mi is ez az ünnep. Ez, persze, lehet jó is. Főként, ha készülünk rá. Most megerősödhetnek a családi kötelékek. A templomokból való élő közvetítés is segíthet, de ne arra tegyük a fő hangsúlyt, ne attól várjuk, hogy az majd meghozza az ünnepet. Akkor elkerülhetetlenül csalódás áldozataivá tesszük magunkat. Hisz a képernyőn annyi jön át az ünnepből, mint a méz íze a lezárt üvegen keresztül. Eszünkbe juttathatja, hogy milyen édes a benne lévő, de fizikailag most nem érzékelhetjük. Ezért, mondom, ne erre építsünk, hanem a saját imádságunkra. Amelyet, természetesen nagyon fog tudni segíteni, ha látjuk is, halljuk is a templomban folyó imádságokat.

Nem tudom. Ezek nagyon nehezen érthető szavak, amelyek Jézus ajkáról itt elhangzottak. Jézus földi életének legsötétebb pillanatai ezek, s fölfoghatatlan, hogyan következhetett be. Már-már az emberi kilátástalanság lesz úrrá rajta. Őrajta, aki az élet forrása! Az biztos, hogy ezekben a szavakban Jézus legmélyebb emberi érzései szólalnak meg. Olyan mélyek, akkora fájdalom, melyet senki más emberfia soha nem élt át, és nem érthet meg. Olykor hallunk olyan gyermeteg véleményt, hogy nem is Jézus szenvedett a legtöbbet a földön, hiszen, mondjuk, aki éveken át súlyos fájdalmakkal teli betegségben él, az többet szenved. Nem értjük meg, hogy Jézus pontosan ezekben a szavakban az egész emberiség szomorúságát, nyomorúságát vette magára és élte át. Nem "csak" azért volt szomorú, mert tudta, hogy fizikailag szenvedni fog. Nyilván ez is benne volt, s ez mondathatta vele, hogy "ha csak lehetséges, múljék el ez a kehely". Valójában az Isten szenvedését élte át, amelyet minden valaha élt ember bűne okozott. A bűn legsötétebb éjjele ez, amelyben az ellenség már-már azt hiszi, hogy le fogja győzni őt. Ekkor még nem tudja a sátán, hogy az ő órái vannak megszámlálva, nem az Isten Fiáé. De az a megdöbbentő, hogy bár Jézus isteni tudásával tudta ezt, de emberségében mégis át kellett élnie ezt a végtelen szomorúságot. Ennek egyik megszégyenítő megjelenése, hogy az apostolok, még a kiválasztottak is, akik ott voltak vele a Tábor hegyén, s talán épp azért, hogy ezekre az órákra előre föl legyenek készítve, most álmosságukban magára hagyták. Már ekkor magára hagyták, nem csak, amikor jöttek érte a pribékek. Még Jézusból is kibuggyan a szemrehányás: "Egy órát sem tudsz/tudtok virrasztani velem?" Jézus valóban teljesen egyedül van. Az apostolok magára hagyták, nem sokkal az utolsó vacsora megrendítően szép pillanatai után! És Jézus szavaiban a látszólag költői időhatározó is véres valósággá válik, valóban mindhalálig tart ez a szomorúság. Most már nem hagyja el, egészen haláláig. Ő miattunk szomorú. Értünk szomorú. Mint a bitófa alatt álló rablógyilkos édesanyja, aki gyötrelmesen éli át, hogy drága gyermeke mivé lett. Csakhogy itt ráadásul még a bitófát is a szerető atya szenvedi el. Megdöbbentő s teljességgel érthetetlen pillanatok ezek, mert ezekbe sűrűsödik bele az egész emberiség drámája. Miért bántunk így az Istennel? Miért bántunk így az ő felénk árasztott szeretetével? Jézus mindezt a drámát, ezt a megválaszolhatatlan kérdést éli át teljes tudatossággal. Hogyne lenne végletekig szomorú?

Az atya nagyon helyesen járt el. Hogy hívő testvéreink mit gondolnak, azt nem tudjuk befolyásolni. Minket se befolyásoljon tehát, hogy mit gondolnak. Semmi jelentősége nincs. Krisztus továbbra is hívja és várja Önt. Ne hagyja, hogy az alaptalan félelem távol tartsa tőle!

Szólítson meg egy atyát telefonon. Majd pedig az óvintézkedések betartásával (védőmaszk, kellő távolság) meggyónhatja nála a bűneit és feloldozást is kap.

Szombaton, miként vasárnap is, egyáltalán nincsen böjti rend. Ott az érvényesül, mint böjti időn kívül. Tehát szombaton I. imórában a szombati nap tropárját és kontákját vesszük. (tropár: Apostolok, próféták, vértanúk... konták: Mint a teremtmények zsengéit...)

Kedves Testvérem! Sajnálom, hogy ilyen rossz gondolatokat ébresztettem Önben a szavaimmal. Azért igyekszem válaszolni rá, még ha magyarázkodásnak tűnik is, hogy hátha ki lehet húzni legalább néhány tüskét, aminek egyáltalán nem kellene a szívébe fúródnia. Könnyen lehet, hogy szűkszavú válaszomban nem voltam eléggé világos. Nem állítottam, hisz nem is gondolom, hogy aki református, az önmagában egy nagy hiba volna. Abbéli csodálkozásomat fejeztem ki, hogy két katolikus szülőnek - akiknek nagy felelősségük van, hogy továbbadják az általuk megélt hitet - református gyermekük van. Mint ahogy azon is csodálkoznék, ha két református szülőnek katolikus gyermeke volna. Tehát ezzel a mondatommal egyáltalán nem akartam megbántani a református testvéreimet, kivált nem valamiféle lenézést kifejezni vele. Azzal nem tudom, hol találkozott a válaszokban, hogy nem tartanám hibának, ha az egyházi emberek "elpénziesednek". Ezt én is legalább annyira rossz dolognak tartom, sajnos példát is tudnék rá mondani. Nyilván nem minden egyházi ember ilyen, de bizony, sokan belecsúszhatunk ebbe a bűnbe. De ezt én nagyon nagy bajnak tartom, hiszen a hitelünket veszítjük el, ha engedünk ennek a kísértésnek. A római katolikus templomokban valóban vannak szobrok. A görögkatolikus templomokban nincsenek. Ott ikonok vannak. De sem a szobrot, sem a képet nem imádjuk. Egészen biztos vagyok abban, hogy a válaszaimban sehol nem talál erre utaló mondatot. Hiszen ez eretnekség volna. Ami a kisbetűs írást illeti, annak kapcsán egyáltalán nem pontosan idézett a válaszomból. Visszakerestem, s ezt találtam. "Egy jóval jelentéktelenebb hibát is észrevettem." S ha tovább olvassa az érvelést, akkor kibontakozik - de ezek szerint nem kell hatékonysággal - hogy az egyik legnagyobb hiba, ha nem figyelünk, s főként, ha Istenre nem figyelünk. Tehát a kisbetűs írás megemlítése csupán egy apró bevezetés volt a sokkal fontosabb igazság kimondásához. Nagyon bízom abban, hogy az eredeti kérdező nem értette félre, és nem bántottam meg a válaszommal. Mint ahogy Önt sem állt szándékomban megbántani.

Egyrészt nem értem, hogy hogyan lehet a gyermekük református, miközben a szülők mindketten katolikusok. Itt már van egy kis hiba. Nem mondom, hogy ez okozza a tapasztalt bajokat, de mégis, mintha a nem teljes elkötelezettségről árulkodna. Persze, minden bizonnyal meg lehet ennek az oka, de mégis furcsa helyzet. Egy jóval jelentéktelenebb hibát is észrevettem. A szövegben két helyen is kis kezdőbetűvel írta Isten nevét. Ez lehet egyszerű helyesírási hiba vagy figyelmetlenség, én mégis gyanítok itt is valami mélyebb hiányosságot. Isten nevét egyszerűen nem lehet kis kezdőbetűvel leírni. Ha ő valóban fontos nekem, akkor ez a legeslegelső nyelvtani szabály az életemben. Ez nem azt jelenti, hogy Isten nevét kis betűvel írja, ezért a hatalmas Isten csúnyán megbünteti az életében. Ez nevetséges és szörnyű volna. Arról van inkább szó, hogy az ember akkor veszi észre az Isten ajándékait, ha figyel, ha figyel rá. Nem tudom, nem ez hiányzik-e az Ön életéből, az igazi Istenre figyelés. Most úgy érzi, rosszul alakulnak a dolgai, pedig egészen biztosan az Úr Isten Önről is gondoskodik, Önre is figyel, nem feledkezik meg Önről és a családjáról egyetlen pillanatra sem. Azt javaslom, amikor érkezik a következő baj, akkor vizsgálja meg egy kicsit jobban, alaposabban: biztos, hogy ebből most csak rossz sülhet ki? Keresse meg ennek a bajnak a többi oldalát, keresse meg, mi jót lehet belőle kihozni. Az Úr Istennek mindig vannak ötletei, hogyan lehet jót kihozni a legrosszabból is. Ezért (is) érdemes egy húron pendülni vele, mert könnyebb megtalálni az ő ötleteit, az ő szándékát. Ugyhogy ez lehet a baj, hogy bár amennyire csak lehet, törekszik Istennek tetsző módon élni, de az Istenre figyelésre jobban rá kell erősíteni.

Egyáltalán nem mindegy, hogy a fogamzásgátlás céljából milyen eszközt, milyen gyógyszert alkalmaznak. Sajnos ezeknek legnagyobb része abortív, ami azt jelenti, hogy már a megfogant magzat életterét lehetítleníti el, gyakorlatilag megöli. Ezért ezektől óva int az Egyház. De nem mind ilyen. S vannak más megoldások is, érdemes ezeket tanulmányozni. 46 évesen már biológiailag is kicsi az esélye a gyermek megfoganásának. De még éppen nem lehetetlen. Azért érdemes a természetes módszereket alkalmazni, mert igaz, hogy nem olyan biztos, mint a halál - amely egyes eszközökről, szerekről elmondható -, de éppen ezzel kicsi kaput hagy a Teremtőnek is. Ismerek olyan édesanyát, aki ilyen korban szülte meg meglepetésszerűen érkezett gyermekét, és elmondhatatlanul boldog, hogy már szinte nagymama korában lehetett piciny gyermeke. Ha esetleg nem eléggé tájékozott ezen a téren, akkor keressenek föl katolikus családterapeutát, és ő elmondja Önöknek a lehetőségeket és azoknak velejáróit. Ami a legfontosabb, hogy bízza életét az Istenre. Ne akarja kivenni az ő kezéből a sorsát, és teljes egészében a sajátjába venni. Abból sohasem származik jó eredmény.