Talán XXIII. Jánoshoz fűződik a következő imádság: "Uram, adj türelmet, hogy el tudjam fogadni azt, amin nem tudok változtatni. Adj bátorságot, hogy meg tudjam változtatni azt, amit meg kell változtatnom. S végül adj bölcsességet, hogy a kettőt mindig meg tudjam különböztetni." Ilyen helyzetben föl kell mérnem, hogy mi az ami rajtam múlik, s mi az, ami nem. Hogy nem nyilvánosak a misék, ezen valószínű, csak a püspökök tudnak változtatni, illetve azok a papok, akik erre a püspöküktől fölhatalmazást kaptak. Úgy sejtem, hogy Ön egyik csoportba sem tartozik, tehát ezen változtatni nem tud. Mi az, amin tud változtatni? A saját imaélete. Azon viszont érdemes és kell is. Új helyzet állt elő, egyikünk sem akarta. Igyekszünk a helyzethöz alkalmazkodni, a lehető legjobb megoldásokat találni. Nem mindig vannak jó megoldások, és ha vannak is, nem mindig találjuk meg őket. De elfogadni a rajtunk kívül álló dolgokat nagyon fontos életbölcsesség. Babits így fogalmaz: "Bölcs belátás bízni abban, kit nem értünk." Miért is haragudnék a püspökömre? Mert úgy gondolom, nem jó döntést hozott? Biztos, hogy a helyébe én jobbat tudnék? Néha mulatságos, néha szánalmas, amikor a vezető embereknek, legyenek egyháziak vagy polgáriak tanácsokat akarnak adni, hogy hogyan kellene egy országot vagy az egyházat vezetni. Az Úr engem nem oda helyezett, akkor ne akarjak okosabb lenni az oda helyezett embernél. Tehát, hogy segíteni tudjam Önt, hogy ne sírjon és ne legyen mérges, azt tanácsolom, hogy imádkozzék az eddiginél buzgóbban. Ne a külső eszközöktől, körülményektől várja a jámbor ihletet. Más is van, aki képtelen a tévé vagy a számítógép előtt imádkozni. Akkor ne is erőltesse! Keressen más megoldást! De imádkozni kell. Nagyon kell. Nagyon sokat kell. A vasárnapi mise elhagyása - erre világos eligazítást kaptunk a Püspöki Kartól -, nem jelent bűnt. Viszont továbbra is meg kell szentelnünk az Úr napját. De nem föltétlenül a világhálón keresztül. Az nem kötelező. Lehet más módon, Szentírás olvasásával, szent énekek éneklésével, zsoltározással, más imák mondásával, stb. Ez tehát feladat, ez az, amin változtatni kell.

Kedves Anna! Az Eucharisztia mindig az egyház közös cselekménye. Amíg az én egyházközségem tagjai nem tudnak összegyűlni, én sem ünneplek Szent Liturgiát. Az egyház kiválasztja azokat a szolgákat, püspököket, papokat, diakónusokat, akik a közösségi ünneplést vezetik. Már amikor egybe gyűlik az egyház, Krisztus akkor jelen van, hiszen az Egyház Krisztus teste. Az pedig, hogy a kenyérben és a borban testileg is megjelenik, egy másfajta, különleges jelenlét. De a kettő alapvetően feltételezi egymást, nincs meg egyik a másik nélkül. Egyedül semmit sem tehetünk. Ilyenkor nyilván fölértékelődik az egyéni imádságunk. Lélektanilag sokat jelenthet, ha ugyanabban az időpontban imádkozunk, mint az egyházközségünk többi tagja. De teológialag ennek sincs jelentősége. Amikor az ember egyedül imádkozik, akkor is az Egyház élő tagjaként, a közösség részeként imádkozik. Tehát minden egyéni imának is van közösségi kapcsolódása. És a közösségi ima is kihat az egyénekre, akikkel egy közösségben vagyunk, még akkor is, ha éppen nem tudnak róla. Amit még megtehet ebben a rendkívüli helyzetben, hogy parókusánál/plébánosánál érdeklődhet, hogy mikor és milyen módon tud valahogyan megáldozni. Az Eucharisztiában való részesülés sem csupán Jézussal való egyesülés, hanem az egész egyházzal, kiemelten pedig a saját közösségünkkel való egységet is kifejezi és megvalósítja.

Kedves Teréz! Köszönöm szavait, gondolatait. Most válaszul csupán azt szeretném mondani, hogy egyre több helyről érkezik jelzés, hogy akár a világhálós közvetítéseken, akár az egyéb imádságra buzdító tanításoknak köszönhetően elkezdtek vagy újra elkezdtek családok közösen imádkozni. Ez nagyon érdekes, nagyon tanulságos. Újabb jele annak, hogy a Mindenható a legrosszabb dolgokból is ki tuda hozni a jót. Érdemes hát őrá figyelni. Jó gondolat ez az imádság-iskola is. Azt hiszem, Barsi Balázs atya már el is kezdett valami hasonlót. Kérjük a Szentlelket, hogy indítson erre alkalmas személyeket, akik ezt meg tudják tenni, és sokakat, akik ezt szívesen követik is!

Az őszinteséget. Beszélje meg a barátjával, barátaival ezt a kérdéskört. Kérdezzen rá, hogy nem érzik-e néha terhesnek az Ön ragaszkodását. Fejezze ki azt is, hogy Önt ebben a nagyfokú szeretet vezeti. A válaszukból megtudhatja, hogy a magatartásában van-e túlzás. Ugyanakkor jó, ha gondol arra, hogy tudjon visszafogott is lenni. A megfojtó szeretet valójában önzés, nem igazi szeretet. A szeretet figyelmes, szolgálatkész, érzékeny a másik igazi szükségletére. Törekedjék arra, hogy a szeretete önzetlen és számításmentes legyen. Például, ha azt érzi, hogy megbántódik mások hálátlanságán, fáj, amikor nem kap viszonzást, akkor ebből megtudhatja, hogy bizony önkéntelenül is számítóvá vált a szeretete. Ez fontos visszajelzés. Ezt azzal tudja orvosolni, hogy tudatosítja magában ezt ez elbillenést. Önmagát figyelmezteti, hogy itt valami eltolódott, ami mindenkinek rossz, a szeretteinek is, de Önnek is, mert már nem igazi szeretet vezeti, hanem önzés, amely mindig megkeseríti az ember lelkét. Még egy fontos tanácsom, hogy a szeretet-igényét legelsősorban az Úr Isten felé fejezze ki, tőle kérje és tőle várja a szeretetet. Persze, itt is fontos a figyelem, az érzékenység, hogy Istennel szemben se legyen önző, követelőző. De ha el tudja érni, hogy az Ön számára Isten szeretete legyen a legfontosabb, akkor ez sokat fog segíteni az emberekkel való kapcsolatában is.

Úgy, mint előtte.

A szektáknál nincsenek fölszentelt papok. Így amikor ők végeznek úgynevezett úrvacsorát, akkor az számunkra egy emlékező szertartás. De akár templomban, akár gyülekezeti teremben, akár bármilyen körülmények között elvégzehetik, akár több "pásztor" is lehet jelen, az mindig csak megemlékező szertartás, az sohasem Szent Eucharisztia, nem nyújtja Jézus Krisztus valóságos Testé és Vérét. Bizonyos lelki hatása minden bizonnyal ennek is van, hiszen közösen imádkoznak, Jézusra gondolnak, talán ki is fejezik a vágyukat, hogy szeretnének Jézussal egyesülni. Ez mind lelki megerősítésül szolgálhat nekik. Ilyet bárki bárhol végezhet. Még az sem szükséges, hogy a központi gyülekezettel egyidőben, világhálón keresztül hozzájuk csatlakozva imádkozzék. Ezeket az imádságos, jámbor gyakorlatokat elvégezheti bármilyen körülmények között. Katolikus vagy ortodox embernek mégsem javaslom, hogy "eljátssza" ezeket az eseményeket. Amikor gyermekek játszanak misét vagy liturgiát, az természetesen egészen más. Nekik szabad, nekik az játék. De ha mi, felnőttek játszanánk így, ezzel komolytalanná tennénk a legszentebb cselekményt. Azok számára, akiknek megadatik, hogy apostoli egyház tagjai legyenek, vagyis Krisztus Titokzatos testének élő részei, azok jobb, ha rendkívüli tisztelettel bánnak ezekkel a legszentebb dolgokkal. Nem attól kerülök közelebb Jézushoz, hogy ugyanazokat a szavakat mondom, ugyanazokat a gesztusokat végzem el, mint a pap. Hiszen ezek nem valami varázsigék, amelyeket csak ismerni kell, és meghozzák a maguk varázslatos eredményét. Amíg nincs lehetőségünk az Eucharisztiához járulni, addig nagy vágyakozással éljük meg ennek hiányát, s milyest lehetőségünk nyílik, máris éljünk vele. De nem kell félnünk, az Úr nem hagy minket kegyelme, isteni ereje nélkül addig sem. Ha él bennünk a buzgóság és a vágy őiránta, akkor ő megtalálja a módját, hogy megerősítsen és tovább segítsen minket a lelkiélet útján.

Nem is szükséges, nem is érdemes. Elég a napnak a maga baja - tanította Jézus. Arra figyeljünk, hogy a mai napot Istennek tetszően éljük meg. Különben a nagy előre tervezésben megfeledkezünk a jelenről, a jelen feladatairól. Majd meglátjuk, hogy mi lesz az év további részében. Bízzuk az Úrra! Őbenne még sohasem csalódtunk.

Két dolgot javaslok: a gyakori szentgyónás és áldozás, illetve a rendszeres Szentírás-olvasás. Meg persze, alapvetően kérni kell ezeket az erényeket. De nem azért, hogy ezen az úton jobbá váljak. Hanem azért, hogy jobban megértsem Istent, az ő szeretetét. Ugyanakkor világosan meg kell különböztetni a kísértést az én gondolataimtól. A kísértés idején minden érkező rossz gondolat arra irányul, hogy a bűnt elkövessem. Ezek valójában nem az én gondolataim, amelyek belülről győzködnek engem, minden lehetséges érvet fölhasználva, hogy eljussak a bűnig. Fontos, hogy ezekkel az érkező gondolatokkal ne beszélgessek, ne álljak velük szóba, hanem azon nyomban elutasítsam őket. Fölismerem, hogy ez kísértés, és ezért nem is foglalkozom vele. Ugyanúgy a félelemtől való félelem is kísértés. Azt akarja elhitetni, hogy nem is szeretem igazán az Istent, hogy mindez úgyis hiábavaló. Jó, ha tudatosítom magamban, hogy ezek mind kísértő gondolatok, melyeket nem szabad, nem érdemes komolyan vennem. Az Ön által írt néhány sorból a legőszintébb, ami a legsajátabb, hogy "nagyon szeretném Istent jól szeretni". Maradjon meg tehát ebben a törekvésében! Ez igazán az Ön lényének belső hangja, erre figyeljen, ezt erősítse, ezt táplálja a szentségekkel, a Szentírás-olvasással!

Érdekes módon, ha az alázatban sikerül előre haladnunk, azt az Úr bölcsen elrejti előlünk. Azt nem vesszük észre, arról nem veszünk tudomást. Rendjén is van ez így. Az a veszedelmes, amikor nem veszem észre a magam farizeusságát. Amikor azt hiszem, hogy szépen haladok a lelki úton, de közben meg csak annak látszatában veszek el. Úgyhogy nem olyan nagy baj az, ha valaki farizeusnak érzi magát. Nyilván ez a fölismerés fájdalmas, mert jogos. De még mindig jobb, mint ha nem tudnám, hogy sokszor farizeusi módon viselkedem. Innen legalább előrébb lehet lépni. Az észre nem vett farizeusságból nincs előre lépés. No, és mit tegyen? Amire az Úr Jézus tanít. Aki nagyobb akar lenni köztetek, az legyen szolga. Szolgáljon embertestvérei között. Most a vírushelyzetben ez nehezebb, ugyanakkor nagyobb szükség is van rá. Ha ezt az életkora megengedi, akkor vállaljon szolgálatokat az arra rászorulók körében. Végezzen olyan feladatokat, amelyek igazán nem hoznak megbecsülést. Egészen biztosan ezek közepette is jelentkezni fog az érzés, hogy "ez is farizeusság, mert csak a látványért teszed". Ez azonban már kísértés. Annak is egyik legagyafúrtabb fajtája. Mert látszólag a szentségre, a tisztaságra törekedve beszél le a krisztusi tettekről. Nem szabad szóba állni ezekkel a gondolatokkal. A válasz: "igen, farizeus vagyok, de Krisztusért mégis próbálok jót tenni". Szent Ignác ezt a választ javasolja adni a kísérőnek: "Nem miattad kezdtem el tenni a jót. Miattad nem is fogom abbahagyni."

Kedves Erika! Ha együtt élnek a férjével, nevelik a gyermekeiket, akkor ez a válás egyáltalán nem valóságos. Nem tudom, mi indokolhatta, hogy a polgári köteléket föl kellett oldani, de a szentségi kötelékre ez nincs semmilyen hatással, helyesen teszi, ha rendszeresen gyónik és áldozik. Ha rendszeresen elmegy a templomba, akkor az lesz megszokott, amit ott énekelnek. Javaslom, hogy minél többször menjen el a templomba, vigye el a gyermekeit, énekeljék otthon is a templomi énekeket. Sohase azt keressük, amit régen átéltünk, hanem mindig arra legyünk nyitottak, amit Isten ma adni akar nekünk. Ez a lelki fejlődésünknek is az útja.

Kedves Sári! Ha komolyan magába néz az ember, akkor észreveheti, hogy a lelkében van egyfajta kettősség. Szent Pál egyenesen így fogalmaz: "Nem azt teszem, amit szeretnék, a jót, hanem amit nem akarok, a rosszat." Ezt bőségesen kifejti és magyarázza a Rómaiakhoz írt levél 7. fejezetében (15-25. vers). Egy másik helyen pedig ó embernek, vagy régi embernek nevezi azt, amit magamban le kell vetnem. "Vessétek le korábbi életmódjával együtt a csalárd vágy által megrontott régi embert! (Ef 4,22; ill. vö. Kol 3,9). Tehát az is én vagyok, a régi ember, a testi ember, akitől meg akarok szabadulni. Mert él bennem, a keresztségben újjászületik bennem az új ember is, a krisztusi ember. Amikor tehát megtagadom önmagamat, akkor ezt a bűnös mivoltomat tagadom meg. Nyilván attól én még ugyanaz vagyok, nem semmisülök meg. Éppen azért, mert én nem csupán ez a romlott, a bűn által megrontott lényem vagyok, hanem mélyebben vagyok a romolhatatlan, Istenben szüntelenül megújulni kész ember is. Ez vagyok igazán az az önmagam, amelyet Isten teremtett. Ez kell, hogy győzedelmeskedjék bennem. A keresztem hordozása sem más, mint az, hogy vállalom ennek az új életnek a terheit, nem dobom le magamról. A testi ember, a kényelmes ember, akiben nincsenek lelki törekvések, az sokkal inkább szabadulni akar mindenféle kereszttől. Ki akarja iktatni bármi áron a fájdalmat, a szenvedést. Pedig a szenvedést, a keresztet sokszor ajándékba kapjuk, mert Isten azon keresztül nevel, formál, nemesít. Nem kell különösebben keresnem, hogy mi az én keresztem. Éljem az életem, ahogy annak feladatai érkeznek. Tegyek meg mindent, hogy a tőlem telhető legnagyobb odaadással végzem a feladataimat. Persze, azt is mérlegelve, hogy mi az én igazi feladatom, s nem csak robot módjára csinálom folyamatosan, amit elvárnak tőlem. Ezenközben egészen biztosan érkeznek majd kisebb és nagyobb keresztek. Azok megtalálnak, különösebben nem kell keresnem, főként nem kell magamnak ácsolni valami keresztet. Igaz, az aszkézis, a böjt az kicsit mégis ez. Többet vállalok a szenvedésből, mint amennyit az élet rám tesz. De ezek majdnem csak jelképes dolgok. Hiszen mi az, félretenni a húst vagy az édességet egy nap? Amikor más meg a betegsége miatt még enni sem tud, mozogni sem tud. Tehát érdemes vállalni a böjtöt, a kisebb nagyobb lemondásokat, mert azok által hozzáedződhetem a nehezebb keresztek viseléséhöz is.

Ötvözni nem lehet meg nincs is értelme, mert akkor valójában semmilyen rítus szerint nincs esküvő, hanem valami kitalált szertartást végeznek el. Bármelyik lehet, vegyes rítusú pár esetében meg lehet választani, hogy melyikük rítusában legyen az esküvő. Arra persze van lehetőség, hogy ha mindkét atyát szeretnék kérni az imádságra, hogy a másik rítusú is jelen legyen, prédikáljon, imádságot mondjon.

Hát, kedves Judit, nem is igen hiszem, született volna tudományos értekezés ezekről a csengettyűkről. Én egész egyszerűen úgy gondolom, hogy még egy apróság, amivel még szebbé, még különlegesebbé lehet tenni a szertartást. Persze, nem csupán esztétikai jelentősége van. Az ószövetségi pap ruháján is voltak hasonló csengettyűk (Kiv 28,34; 39,25). A keleti templom tudatosan igyekszik követni az ószövetségi templom szerkezetét, és a főpap ruházatban is több elemében idézi a zsidó főpap öltözetét. Nagy kegyelem érte Önt! Minél nagyobb bizalommal hagyatkozzék az Úrra. Döbbenetes, hogy az Isten, aki nyilván mindenható, ugyanakkor végtelenül szeret engem, és mindenben a javamat akarja. Az egész életemet megoldhatja ez a fölismerés.

Mindenki tegyen a maga lelkiismerete szerint, és ne a másikat bíráljuk! Aki otthon marad, engedelmesen az otthonmaradásra bíztatásnak, az helyesen cselekszik. De ez még kevés. Hiszen a bíztatás arra is vonatkozik, hogy otthon még komolyabban vegyük az imaéletünket, még többet imádkozzunk, kapcsolódjunk bele lélekben a szertartásokba. Talán azok mennek el mégis a templomba, akik ezt nem tudják megtenni. A hitükben gyengébbek, akik úgy érzik, csak akkor tudják megtartani a buzgó Isten-kapcsolatukat, ha ott vannak a templomi szertartáson. De ne ítéljük meg őket ezért! Hiszen azért nem is tilos elmenni a templomba. Csak a járvány visszaszorítása érdekében okosabb minél kevésbé kimozdulni az otthonunkból.

Akkor, ha arra külön, úgynevezett birítusú engedélye van.