Kedves Kinga! Két szempontot szeretnék a figyelmébe ajánlani. Láthatóan az Ön személyisége jobban hajlik arra, hogy észrevegye a jót, hogy abból épülni tudjon, akarjon. Ez egy nagyon jó és értékes tulajdonság. Nem mindenkinek van meg, illetve nem mindenkinek egyformán. Amikor az említett személy fölhívja Önt, akkor ebből a derűs látásból, erős akaratból szeretne önkéntelenül is részesülni. És részesül is. Hogy ez mennyit alakít rajta, milyen hatást ér el nála, azt nem tudjuk, arra nincs mérőeszköz. De nem is a mi dolgunk ennek méricskélése. Adni kell, amink van, hisz másokért élünk. A másik szempont, hogy kell tudni nemet is mondani. A keresztény ember alapvetően igen-t mondó ember, amire csak tud, igyekszik igen-t mondani. De nem lehet mindenre, s ennek eldöntése is a keresztény bölcsességhöz tartozik. Nem hiszem, hogy bűnnek kellene mondani, amikor nem veszi föl a telefont. Föltételezem, hogy van, amikor fölveszi, hiszen ezért is keresi Önt ez az ismerőse, mert jó tapasztalatai vannak. De Önnek nem mindig kötelessége fölvenni és beszélgetni vele. Ha így volna, akkor ez az illető irányítaná az Ön életét, tevékenységét: amikor kedve támad, telefonál, s Önnek - nincs mese - beszélgetni kell vele. Nem, ez nem így van. Önnek kell beosztania az életét, a tevékenységét. Önnek kell élnie a saját életét, s amikor lehet, bizonyos időnként, bizonyos alkalmanként jól teszi, ha fölveszi és beszél vele. Tehát jól teszi, ha nem mindig veszi föl a telefont, de néha azért vegye föl, s előtte, utána, vagy közben imádkozzék is az illetőért.

Beszélnék neki arról a szeretetről, amely a feleségéhöz - a kislány édesanyjához - fűzte. Biztosan nagyon nehéznek érzi az életét, mert úgy érzi, nem kap szeretetet. Tehát valahogyan arra vezetném rá, hogy a szeretet, illetve annak hiánya miatt követhette el ez a hatalmas tévedést. A másik, amit igyekeznék minél mélyebben a leány lelkébe ültetni, hogy ugyanakkor ez a tette hatalmas balgaság volt. Egész egyszerűen ilyet tenni soha de soha nem szabad. Mennyire rossz volna az itt maradottaknak, a gyermekeinek és mindazoknak, akik szeretik ezt az édesapát, ha valóban meg is fosztja őket önmagától, ha sikerül az öngyilkossága. Persze, így is nagy fájdalmat okozott nekik. Ezen a fájdalmon keresztül lehet talán megerősíteni ezt a leányt abban, hogy soha eszébe ne jusson ilyet tenni. Aztán beszélnék még arról, hogy mennyire fontos a közösen megélt szeretet. Észrevenni azokat szeretetét, akik körülveszik, és fölismerni annak szépségét, örömét, hogy együtt vagyunk, együtt lehetünk. Még ha van is szomorúság, betegség, de együtt lenni akkor is nagy öröm. Ezt az Isten ültette belénk, mert ez is őrá irányul, ővele, a Szentháromságos közösségben élő egy Istennel együtt lenni mennyire jó és boldogító. Ezekre eddig nem jött rá az édesapja, azért lehetett rajta úrrá ez a leküzdhetetlen szomorúság, ami ide sodorta. Ezért kell nagy-nagy szeretettel válaszolni az édesapjának erre a rettentő nagy tévedésére. Mert ez hiányzik neki, a szeretet. Ugyanakkor ügyelni kell, hogy a leány nehogy magára vegye az okot, nehogy önmagát okolja az esemény miatt. És még egy: nagy hálát is adjanak az Úrnak, hogy még továbbra is van édesapjuk.

Természetesen Ön is Istennek szentelheti az életét. Az életállapotunk, a feladataink nem akadályozhatnak ebben, hanem éppen hogy teret adnak, eszközt adnak hozzá. Önnek nyilván az a feladata, hogy édesanyaként ellássa a családját. Ezen keresztül szentelődik meg. Ez azért nehezebb így, mert a szerzetességnek erre már egy közel 2000 éves, de legalábbis másfél ezer éves gyakorlata van, és egész egyszerűn csak azt kell követni. Míg a világban élőknek mindenkinek magának kell kialakítani a saját életrendjét, imarendjét, Isten-kapcsolatát, hogy ezt az Istennek szenteltséget megélhesse. Ez az, ami nehezebb benne. Néhány alappillért hadd mondjak. Szinte biztos, hogy Önnek is szüksége van lelkivezetőre. Lehet ez egy állandó gyóntató atya akár, nem kell hogy szerzetes legyen, csak a lelki törekvésében legyen egy biztos igazodási pont. Rendszeresen gyónjon, lehet havonta vagy akár gyakrabban is. Naponta olvassa a Szentírást, azon mindig gondolkodjon is tovább! A napi imádságát úgy alakítsa ki, hogy az ne akadályozza a napi munkájában, hanem segítse egyik a másikat. Ebben is jó, ha van egy tapasztalt atya, aki tud tanácsot adni. Ezek tehát csak alappillérek, amelyeket érdemes jól rögzíteni az életében, lelkiéletében. A legfontosabb viszont, amely nem ilyen alappillér, hanem inkább állandó légtér: higgyen abban, hogy az Úr szívesen fogadja Öntől ezt a törekvését és meg is áldja. Igen, szentelje egészen neki önmagát a saját életén keresztül!

Kedves Ági! Nagyon érdekesek ezek a lélektani játszmák. Az emberek legtöbbször egyáltalán nem tudatosan cselekszenek, csupán egyfajta automatizmus szerint viszik végbe tetteiket. Ez főként a gyermekek körében mutatkozik meg, amikor még szinte egyáltalán nem játszik szerepet az önnevelés. Megfigyelhető, hogy egy áldozat tipusú ember szinte magára vonja a durvább lelkű társak bántásait. A védekező reakciói, vagy éppen a védtelenségének az állapota szinte késztet egyes személyiségeket a támadásra, a bántásra. Ezzel persze nem mentegethetjük az ilyen magatartást, de hogy ki mit okoz és miért, ezt nagyon nehéz eldönteni. Illetve a legtöbbször nem is lehet. Nekünk, embereknek képtelenség fölmérni, hogy kinek mennyi a felelőssége a saját tetteiben. Hála Istennek, ez nem is a mi dolgunk. Azt írja, sokat szenvedett mások ostoba magatartása miatt. Leginkább arra érdemes törekedni, hogy az Ön magatartása ne másokénak a függvénye legyen. Minél inkább, ha lehet teljesen függetlenítse magát mások véleményétől. Ha Ön nem tartja viccesnek, s egyáltalán elfogadhatónak az említett dolgokat - hozzáteszem, amiket említett azokat én sem - akkor ezt mondja ki, jelezze világosan. Ha ennek ellenére sem változtatnak, akkor kövesse Jézus magatartását: ő is némán tűrte a bántalmazását. Ne is akarjon választ kapni, hogy mi miért történik. Legalábbis az Önt bántó személyekkel erről beszélgetni balgaság. Meg arról is fölösleges töprengenie, hogy mi lakozhat a szívükben. Ebben is kövesse Jézust: imádkozzék értük, mint ő is tette amikor a kereszten a bántalmazóiért imádkozott. Ha erre törekszik, hamarabb száll béke a szívébe, mint ahogy a külső körülmények megoldódnának. Később pedig, ha ez sikerül, maga is csodálkozni fog, hogy ezzel tud leginkább hatni másokra.

A szív tisztasága mindenképpen. A környezetünk tisztasága már sokkal viszonylagosabb. Egészen más a tisztaság egy döngölt földű szobában, egy polgári lakásban vagy egy kórházi osztályon. Ezt a fajta tisztaságot nem szabad rávetíteni a Jóistenre. Emlékszem, nagymamám arra figyelmeztetett, hogy a Szűzanya nem szereti, ha fütyülök. Sokáig nem értettem, hogy miért. Később megértettem, hogy valószínűleg a nagymamám nem szerette, s könnyebb volt ráfogni a Szűzanyára. Néha hasonló módon fogjuk rá a Jóistenre a dolgokat. Persze, a tisztasággal azért nem egészen ugyanez a helyzet. Azért jó a tisztaság, mert igényesebbé teszi a lelkünket. Ha rend van a környezetünkben, ez jó hatással van a lelkünk állapotára is, ott is könnyebb rendet tartani. Mégsem automatikus a kettő egymásra hatása. Lehet valaki kínosan precíz és makulátlanul tiszta a környezetében, közben meg mások felé mogorva, szeretetlen, érzéketlen. Szóval, mindenképpen jó dolog a tisztaság, de nem helyettesíti a jóságot, a szentséget, csak bizonyos mértékben segíti, serkenti. De takarítatlan házban is lehet szentté válni, az is lehet igen kedves az Úrnak, míg egy ragyogó tisztaságú lakosztálytól lehet,hogy irtózik, ha ott a pormentes környezetben a bűn telepszik meg. Javaslom, hogy tartson tisztaságot a szobájában, a környezetében, de ennél sokkal jobban ügyeljen a szívének a tisztaságára.

Talán annyi vígasztalót mondhatok, hogy idővel azért könnyebb lesz. Az első esztendő a nehéz. Orvoshoz, szakemberhöz akkor kell fordulni, amikor a halálesettől eltelt egy esztendő után sem hagyja magára a leküzdhetetlen szomorúság. Bár a soraiból azt olvasom ki, hogy belül kegyetlenül nehéznek érzi ezt a helyzetet, de azért mégis van ereje uralkodni önmagán. Hisz - ha jól értem - mások felé nem mutatja ki fájdalmát, a munkáját továbbra is elvégzi. Ez egy ilyen csapás után, amikor az ember közeli időpontban mindkét szülőjét elveszíti, inkább arra utal, hogy mégis van ott lelkierő, van akaraterő. Bízni lehet abban, hogy Ön meg fog bírkózni ezzel az embert próbáló életfeladattal. Talán közhelynek tűnik, mert sokszor idézik, de most különösen is fontos igazság az Ön számára: "Ami nem öl meg, az megerősít". Önt ez a csapás, ez a veszteség meg fogja erősíteni. Egy tanácsom mégis van. A templom csöndje gyógyító tud lenni. Próbálja ki! Ne csak otthon a szobájában sírja ki panaszát, hanem egyszer menjen el egy csöndes templomba, s ott hosszan időzzön el, ott mondja el a bánatát. Ott könnyebb megszólítania drága szüleit is, szóljon az Édesanyjához. Mondja el neki, mennyire fáj a hiánya. Meglátja, ez a vissza nem fojtott, elmondott panasz szintén gyógyítani fogja. Segítse Ön az Úr ebben a nehéz helyzetében!

Érdemes mindazt meggyónni, amit bán, hogy elkövetett. Hogy egy-egy tettében mennyi volt a tudatosság, mennyi volt mások követése, mennyi volt annak meggondolatlanságból, felelőtlenségből, feledékenységből elkövetett része, azt nem érdemes különösebben vizsgálni. Mondja el, amire emlékszik, és bánjon meg mindent. Ennyire egyszerű. Nem kell különösebben vizsgálgatni, mérlegelni, hogy mit kell gyónni és mit nem. Az borzasztó bonyolulttá tenné az egészet. Mondom, amit csak tud, gyónjon meg, bánjon meg és kész. És bízzon az Isten megbocsátó szeretetében. Hogy nehezen viseli a misék hiányát azt azért nem kell meggyónni, mert abban épp az fejeződik ki, hogy Ön mennyire szereti az Urat és az Egyházat. Ne keverjük össze a bűneinket a szomorúságainkkal! Nagyon helyes és természetes, hogy Önnek is szomorúságot okoz ez a hiány. Amint lehet, részesüljön a szentgyónásban, szentáldozásban, vegyen részt szentmisén. Az utolsó kérdésére is azt mondom, soha ne hagyja ezeket a tetteit gyónatlanul. Ha két gyónás közben - ne adja Isten! - többször is előfordul, akkor esetleg annyit mondjon, hogy ez többször is megtörtént. Részletezni nem szükséges. Ha viszont a lelkiatyjával beszélget, vele érdemes részletesebben is megbeszélni a körülményekről, hogy mit lehet tenni, hogy ne jöjjön vissza ez a bűn.

A keresztelendőnek egy, legalább egy keresztszülőjének kell lennie. Ez a legfontosabb. Ezt a személyt úgy kell kiválasztani, hogy ő felelős lesz majd a megkeresztelt (gyermek vagy felnőtt, mindegy) további keresztény fejlődéséért. Tehát olyan személyt válasszunk, aki mély hitű, imádkozó ember. Annál is inkább, mert akkor hűségesen és hittel fog imádkozni a gyermekünkért! Akinek példaértékű a hite, az élete. Hogy aztán rajta kívül még kiket kérnek meg egy vagy több keresztszülőnek, az már majdnem mindegy. Az egyébként szép dolog, ha egy házaspár a keresztszülő. Persze, csak akkor tud igazán szép lenni, ha mindketten komolyan veszik ezt a feladatot. Ha két buzgó hitű keresztszülő van, az jobb, mint ha csak egy van. Ezen túl nem tudok tanácsot adni.

Érdekes, épp az imént írtam le, hogy nincs olyan bűn, amelyre ne volna föloldozás. Legalábbis, amelyet Isten ne bocsánata meg, s ne tudná azt teljesen eltörölni, megsemmisíteni. Ha Ön a diakónátusra készül, akkor ezt tudnia kell, illetve a készület során erről nagyon sokat fog megtudni. Azt javaslom, a gyönyörű diakónus szolgálat felé vezető úton ez legyen az első, vagy ha nem is az első, hiszen, talán tett már lépéseket, de legalábbis az egyik fontos lépés, hogy erről a mindent megbocsátó szeretetről meggyőzi a szüleit. A válás semmire sem megoldás. A válás az Isten pecsétjének a széttörése (gondolom, szentségi házasságban élnek a kedves szülei), a múlt megcsúfolása (gondolom, nagyon szerették egymást a szülei), a jövő szétrombolása. Ha hiba történt, azt helyre kell hozni, nem pedig egy másik, még nagyob hibával takargatni. Szóval, a föltett kérdésére leginkább ez a válaszom. De abban is megerősíthetem, hogy mindenki maga felel a tetteiért, az életéért. Elvált szülők gyermeke is lehet diakónus, pap vagy szerzetes, lehet szent is. Csak sokkal nehezebb, ha a szülők ilyen háttérrel züllesztik a szeretetkapcsolatokat, ahelyett, hogy építenék. Az biztos, hogy az elvált szülők gyermekének sokkal-sokkal nehezebb. De nem a jogszabályok, hanem az érzelmi érlelődés, a személyi kibontakozás miatt.

Ha házas, akkor már nem, vagy legalábbis az nagyon ritka. Ha házasságon kívül tette, akkor azt meg kell gyónni. A gyónásban Isten minden bűnt megbocsát, minden megbánt bűnre van föloldozás. Nincs olyan súlyos bűn, amely akadályozhatná, hogy valaki végérvényesen az Istennek szentelje magát.

Kedves Ferenc! Könyvtárnyi írás van arról, hogy hogyan kell a Jézus-imát imádkozni. Ezen a szűk helyen nincs mód ennek kifejtésére. Ennek a Jézus-imának a füzére a csotki vagy görög nevén komboszkinion. (Mind a két szó, a szláv is meg a görög is azt jelenti: olvasó). Ebben a lelkiatya rovatban is megtalálható egy lista, amely az erről a fajta imádságól szóló magyar nyelvű könyveknek a címét tartalmazza. Érdemes visszakeresni. Most egyszerűen csak annyit tudok elmondani, hogy hasonló imádság ez, mint a római katolikusoknál a rózsafüzér. Néhány különbség azért van. A csotki nem mindig azonos hosszúságú, lehet 33, 50, 100, 200 szemes vagy ennél is több. Az egyes csomókra mindig ugyanazt mondjuk, nincs semmi változás. Hogy ki mit mond, az is többféle lehet. A legismertebb fohász így szól: Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam, bűnösön! Ezt a fohászt, vagy ennek rövidebb változatát (Uram, Jézus Krisztus, könyörülj rajtam! vagy: Jézus, könyörülj!) ismételgetjük minden egyes szemre. Amikor körbeértünk, lehet újra kezdeni. Még az Athosz hegyén sem egységes ennek gyakorlata. Legtöbbször egyedül mondja az imádkozó, csöndesen, magában. De lehet hangosan is. Sőt, lehet énekelni is, van egy egyszerű dallama a szavaknak. Van, ahol a fiatal szerzetesek együtt mondják vagy éneklik. Mi a lényege? Hogy a fohász mondása során az ember értelme elforduljon más gondolatoktól, és ezek a fohászok elvezessék a szívébe, hogy ott találkozzék, ott legyen jelen együtt az ott lakó Úr Jézussal.

Drága Édesanya! (Gondolom, édesanyáról van szó.) Az Isten nem kér semmiféle elégtételt. Az Isten ingyenesen szeret minket. A világ szokta követelni az elégtételeket meg az igazságszolgáltatást. Önnek semmi de semmi tartozása nincsen sem a gyermeke sem az Isten felé. Hiszen Önnek is szenvedés volt az az életszakasz, amíg nem ismerte föl, hogy hogyan kezelje helyesen ezt a helyzetet. Ez nem elég büntetés? Ne akarjon ennél többet, már rég megfizette ezt. Annak örüljön, hogy fölismerte, mit kell tennie. Adjon hálát Istennek, hogy ide elvezette. Gondolom, most sem könnyű az életük, de egészen mássá vált azáltal, hogy az Istennel élnek. Ezt az utat folytassa tovább! Fedezze föl minél mélyebben, hogy mit jelent Isten végtelen szeretete! És ha a nehézségeket nem is veszi el Öntől, az élete mégis egyre boldogabb lesz. Ha valami elvár Öntől az Isten, akkor ez, hogy ebben a növekvő boldogságban éljen. S ő mindent meg is ad hozzá, meglátja.

Ennek a tanításnak, mint Jézus minden szavának többféle értelme van, nagyon sokféle magyarázat lehetséges, mert ezek a szavak végtelen tartalmúak. A keleti atyáknak van egy szép magyarázata erről. Nekem ez tetszik legjobban. Jézus előbb megkérte az akadékoskodókat, hogy mutassanak egy pénzt. Azon rajta volt a császár képe. Ezek után mondta, hogy adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené. Az Isten arca az emberen van. A pénzt a világi hatalomnak adjuk oda, önmagunkat pedig az Istennek.

Igen, mindenki kérheti Isten segítségét, nem csak a megkereszteltek. Bárki megszólíthatja a Szentlelket, nem csak azok, amik meg vannak bérmálva. Ezek a szentségek azonban még hatékonyabbá teszik a lelki törekvéseimet, engem még fogékonyabbá tesznek Isten ajándékaira. Amit leír, az némileg meglepő, hisz kissé távol van egymástól ez a két tudományterület. Persze, vannak közeli, sőt találkozási pontok is a két tárgy között. Mindenesetre arra figyelmeztetem, hogy megfontoltan hozzon döntést. Kérjen tanácsot is akár tanáraitól, barátaitól, lelkiatyától. De a döntést saját maga hozza meg, azt ne hárítsa át másra. Meg buzdítom arra is, hogy bérmálkozzék meg minél hamarabb. Ezzel se húzza az időt. Ha Ön szeretne egyházi felsőoktasási intézménybe járni, akkor bizonyára már nem kevés ismerete van ezekről, biztosan járt hittanra. Szóval, ne halogassa a bérmálkozást. De azért már addig is imádkozhat nyugodtan a Szentlélekhöz. Tőle kérjen bölcsességet! Ám azt is tudnia kell, hogy az egyházi intézményben sem szentek vannak. Ott is fog találkozni emberi gyarlóságokkal. Ezt csak azért mondom, nehogy fölösleges csalódás érje. Nem menekülhetünk el a világ bántásától. Krisztus sem menekült el. Meg kell találnunk az erőt, hogy semmi ne bizonytalaníthasson el minket, semmi ne tántorítson el a hittől, ne távolítson el Jézustól!

Amit sikerült olvasnom és meghallgatnom tőle, az mind figyelemre méltó. Sajnos nem katolikus, tehát a böjtről való tanítását is a katolikus egyháztól függetlenül állítja föl. Kár. Ugyanis a katolikus egyháznak kétezer éves tapasztalata van erről, s érdemes volna azzal párhuzamba állítani, ahhoz kötni a maga tapasztalatait a böjtről. De egyrészt az ő hozzáállása ettől függetlenül - nekem - teljesen hitelesnek tűnik, másrészt mi, katolikusok is hibásak vagyunk abban, hogy egyházunknak ez a fontos tudása elsikkadni látszik, mert nem vesszük komolyan, nem éljük meg. Úgyhogy érdemes odafigyelni erre a lelkipásztorra, és a tapasztalatait, lelkesedését átvéve a saját egyházunkon belül megélni azt, amire buzdít.