Kedves Adél! Meglepődnie, kivált megijednie igazán nem kell a helyzet kapcsán. Nyilván nem egyforma az Istenkapcsolatuk. a hitük, az imaéletük. Azért mindenképpen helyes imádkoznia, hogy kedvese hite erősödjék. Ezt tegye buzgón, minden nap belefoglalva az imádságába. Emelletti tanácsom, hogy feléje viszont ne erőltesse túlságosan a dolgot. Szükség van időre (meg kitartó imára), hogy szépen alakuljanak a dolgok. Ha azt érezné a barátja, hogy ebben Önnek erős elvárásai vannak, akkor ez esetleg visszájára fordulhat. Vagy csak úgy, hogy szívesen eleget tesz az Ön vágyainak és nem önszántából, hanem a szeretetett személy elvárásai miatt "játssza el" a hívőt, vagy úgy, hogy belefárad az ilyen jellegű elvárásba és a szerelmi kapcsolatuk mehet rá. Nem is tudom, melyik a rosszabb. Szóval beszélgessenek sokat a hitről, Istenről, egyházról, de ha lehet, ne arról, hogy - Ön szerint - neki mit kellene tennie az ilyen jellegű fejlődéséért. Ezt tartsa meg magában, és belülről imádkozzék érte.

Istennek legyen hála. Köszönjük szépen a visszajelzést. Másoknak is megerősítésül szolgálhat.

Igen. Írja is a Jelenések könyve, hogy a gonosz sokszor a világosság angyalának tünteti föl magát. Krisztusra, persze, nem tud hasonlítani, de a hiszékeny embert azért be tudja csapni olyan képpel, mint amit az illető itt-ott láthatott Krisztusról. De egyáltalán nem kell félni az éjszakai álmoktól. Ha valaki imádsággal alszik el az ágyban, akkor sokkal nyugodtabbak lesznek az álmai. Illetve ha meg is jelennek rémisztő képek, erőtlenné válnak.

Nem szabad azt gondolni, hogy csak egyetlen út lehetséges. Erre mindig megvolt az embernek, a keresztényeknek a kísértése. Isten végtelen. Nagyon sokféle úton lehet őt megközelíteni. Ha az ember enged annak a kísértésnek, hogy csak egyetlen igaz út van, akkor nyilván hajlamos azt gondolni, hogy az nem más, mint az ő egyházának az útja. Ezzel pedig kizárja más keresztény utak lehetséges igazságát. A teológiai igazságokban is vannak különbségek, mert sokféle megközelítési mód lehetséges. Természetesen nem állhatnak egymással szemben a különböző nézetek, legalábbis az alapvetőek, hanem azok kiegészítik egymást, máshová teszik a hangsúlyt.

Megnéztem, azért szerintem bennfoglaltan mégis válaszol a Katolikus Lexikon is. Igaz, a hat bűn fölsorolását én sem tudom értelmezni, a keleti lelkiség nem annyira pártolja ezt a precíz kategorizálást. Ráadásul valóban nem visz közelebb a megértéshöz. Viszont a szöveg világossá teszi, hogy a megátalkodottság, a bűnbánat hiánya az, ami miatt az Isten sem tud megbocsátani. Hiszen az Isten csak annak tud megbocsátani, aki kéri ezt a bocsánatot. Aki nem kéri, nem is törődik vele, arra nem kényszeríti rá a saját irgalmas szeretetét. Ezért az emberen múlik, hogy befogadja-e Isten bocsánatát vagy sem. Aki nem fogadja be, az a Szentléleknek áll ellen, akin keresztül az Atya el akarja juttatni isteni kegyelmét minden embernek.

Kedves Réka! Kereken egy hónappal ezelőtt tette föl ezt a kérdést. Bocsánat a kései válaszért! Vajon most is úgy érzi, hogy nem meri elfogadni ezt a szeretetet? Azért kérdem, mert az idő is szokott ebben segíteni. Ha imádkozik, ha őszintén fordul az Úrhoz, ha minden nap beszélget vele, akkor lassan megérti, vagy inkább a szíve megérzi, hogy nincs mitől tartania. Nincs olyan bűn, amit az Isten ne bocsátana meg annak, aki ezt kéri tőle. Ha az eszével nem tudja fölfogni, akkor közelítse meg a szívével ezt a titkot. A szíve majd súgni fog Önnek, hogy érdemes ezen az úton tovább haladnia. Remélem azóta már rendszeresen áldozik. Tegye is meg minden szentmisén. Persze, gyónjon is rendszeresen, mondjuk, havonta, s akkor minden szentmisén meg is áldozhat. Éljen ezzel a csodálatos lehetőséggel!

Ezeket a bálványisteneket az ember maga alkotja meg. Régen különböző szobrok formájában jelent meg ez a bálványimádás. A próféták sokszor gúnyolták a bálványimádás ostobaságát: azt imádják, attól kérnek segítséget, aki még magán sem tud segíteni, hiszen egy üres szobor csupán. Ma azonban sokkal rafináltabb bálványok vannak. Ezeket szintén az ember készíti éppen azért, hogy ugyanúgy imádja őket, mint néhány ezer évvel ezelőtti kortársaik. Nem mondhatjuk, hogy ezek nincsenek, hanem azt kell kimondani, hogy ezek nem istenek, nem járna ki nekik istent megillető hódolat. Például nagyon sokan hódolnak a divatnak. Pénzüket, egészségüket, testüket-lelküket odaadják, csak, hogy hódolhassanak neki. Ilyen a pénz is vagy a hatalom. Az ember bálványozza ezeket a teremtményeket, földi dolgokat. Azért nem szabad belecsúszni, azért kell kerülni, mert az ember lelkéből kiszorítják az igaz Isten iránti hódolatot.

Nem, nem azt jelenti. Istentől egyáltalán nem kell félni. Ő nem félelmetes, legalábbis nem így, hogy félni kellene tőle. Az istenfélelem olyan, mint amikor az ember kimegy a természetbe, és megrendül a gyönyörű látványtól. József Attila így fogalmazza meg ezt: "Láttam, Uram, a hegyeidet, és olyan kicsike vagyok én..." Az Isten végtelen nagysága, mindenhatósága joggal ébreszti az emberben a saját kicsinysége érzetét. Ezt jelenti az istenfélelem, hogy tiszteletben tartom Istent. Minél közelebb kerülök hozzá, annál inkább fölismerem az ő nagyságát s a magam parányiságát. Ezért a hitben fejlődő ember egyre inkább istenfélővé is válik. Nem tőle fél, hanem őt féli.

Meg kell beszélni más paptestvérrel. Legjobb, ha a püspök atya valamelyik tanácsadójával beszéli meg a dolgot. Hiszen a püspöknek elérhetőnek kell lennie, különösen a papjai felé. De levelet is írhat a püspökének. Fontos, hogy tisztelettel írja, és jó pedagógiával, hogy a levél stílusa miatt ne legyen még elutasítóbb a megszólított. Ugyanakkor nem biztos, hogy minden áron meg kell változtatnom a püspököm álláspontját. Ha fontosnak tartom a dolgot, jó, ha az előbb említett módokon ezt tudomására hozom. Ha ennek ellenére megmarad a saját véleményében, lehet, hogy ő látja jobban a dolgot, s akkor azt nekem kell elfogadnom.

Bizony, nem könnyű ez a kérdés. Az biztos, hogy nem tehetünk úgy, mintha nem volnának itt, körülöttünk, a közelünkben ezek a rászoruló emberek. Rögzítenünk kell magunkban, hogy ahol csak lehet, meg kell próbálnunk segíteni. Ez mégsem jelentheti azonban azt, hogy minden utcán fekvő hajléktalant nekem kell befogadnom a házamba. Ez nem kivitelezhető, ilyet csak az tegyen, aki erre kifejezett meghívást, fölszólítást és isteni erőt is kap az Úrtól. Vannak ilyen kiválasztottak. De nem tehetem meg azt sem, hogy ha én nem érzek erre meghívást, akkor figyelmen kívül hagyom őket. Sokszor azonban nem tudjuk, hogyan segítsünk, mit adjunk nekik. Az az igazság, hogy az a legritkább, hogy azt kell adnunk, amit kérnek! Nem halat kell adni, hanem hálót. Márpedig többnyire nem hálót kérnek, hanem halat. Ám ez nem föltétlen azt jelenti, hogy valami életpálya lehetőséget kell nyújtanunk. A legtöbbször másfajta munícióra van itt szükség. Amiből ezeknek az embereknek a legkevesebb jut, az a megértő szeretet. Ha nem is adok neki pár száz forintot, ha nem is tudok neki venni ennivalót - pénzem vagy az időm hiánya miatt - akkor is úgy kell beszélnem vele, mint egy szeretetre éhes, szeretetre méltó emberrel. Ez az, amit nem szabad megtagadni tőlük. Ha nem viszonozzák, ha durván szólnak vissza, akkor is. Ilyenkor még súlyosabb a baj, vagyis méginkább szeretetre, megértésre rászoruló emberről van szó. De mit tegyek, ha ott fekszik az utcán? Bár úgy tudom, ezt a mai jogszabályok szerint nem is teheti. De nem az én feladatom, hogy betartassam vele a szabályokat, hogy arréb tuszkoljam, mivel ott nem szabad feküdnie. Éppen e szabály miatt valószínű, hogy a rendőrök előbb vagy utóbb rátalálnak, jó esetben ellátják (rosszabb esetben csak a baját). Akkor kell odalépnem hozzá, megszólítanom, amikor valóban életveszélyesnek látszik a helyzete. Akkor nem mehetek el mellette szó nélkül. De sokan vannak, akik kint alusznak, vagy éppen delíriumban vannak. Sajnos, ilyenkor nincs mit tenni velük. Ilyenkor, ha se enneivalót, se jó szót nem tudtam adni, akkor imádkozom érte, hogy ha én nem is tudtam segíteni, segítse meg az Úr valamiképpen.

Inkább arra gondolok, hogy most olyan időszakot élnek meg, amikor valamiért újra felszínre kerültek a régi sebek. Nem kell emiatt aggódnia. Most talán nehezebb időszakot él meg az édesanyjával való kapcsolatában, de ez is fog majd még tovább alakulni. Ez a helyzet rámutat arra, hogy mi milyen nehezen tudunk megbocsánati. Bármennyire szeretnénk, képtelenek vagyunk úgy, mint a végtelen jóságú Isten, hogy megbocsátásával a korábbi vétek el is tűnik, semmivé foszlik. Mi nem tudunk úgy szeretni, ahogyan Isten szeret minket. De érdemes erre törekedni. Ne adja föl! Ha most nehezebb is, ha most ilyen időszakot kell is átélnie, ez is tanítja új tapasztalatokra. Nézze ezt! Most ez mire tanít, ebből mit tudok megérteni? Ne az érzelmi sérüléseken keseregjen, hanem erre az új fejlődési lehetőségre figyeljen. Most másként kell majd szeretnie az édesanyját mint eddig. Ha sikerül ezt a leckét is megoldania - miért ne sikerülne, hiszen az eddigiekben is segített Önnek az Úr? - akkor tovább fog lépni a szeretet iskolájában, személyiségének formálásában.

Mindenekelőtt gyónja meg. Istentől kérjen bocsánatot. Ő természetesen megbocsát. Ezzel lekerül a lelkéről ennek a bűnnek a terhe, emiatt egyáltalán nem kell aggódnia. Utána még megmarad az az emberi feladat, hogy ezt a szüleivel hogyan rendezze. De Isten majd ebben is segít, csak kérje az ő segítségét. Ő tudja jól, jobban, mint bárki, hogy minden bizonnyal a jobbító szándék vezette, és akkor még nem mérte föl, hogy ez milyen bonyodalmat okoz majd. Gyakorlati tanácsom - ha ezt a gyóntató atya is jóváhagyja - hogy egyelőre próbálja meg jegelni az ügyet. Most még nem kell azonnal felszínre hozni, mert túlságosan friss, félő, hogy valóban nem tudnák higgadtan kezelni, sem Ön, sem a szülei. De ha egy kis idő elmúlik, az sem kizárt, hogy néhány év kell hozzá, akkor majd érdemes lesz mégis felszínre hozni, tisztázni és szépen helyére tenni mindent. Erre majd mindenképpen szükség lesz, hogy nyugvó pontra kerüljön a dolog. De ha elkerülhetetlen, hogy a közeljövőben már kiderüljön, akkor se féljen tőle. Néhány nehéz napot fog majd okozni, de kibírható. Minden helyrehozható.

Kérdésére egyértelmű választ adhatok: arról szó sincs, hogy Ön "rossz ember" lenne, súlyos bűnös ezek miatt a gondolatok miatt. Természetesen bűnös ember, mint akármelyikünk, ezért van szüksége bűnbánatra, Isten irgalmához forduló imádságra. Kérje tehát hittel Istentől a szabadulás ajándékát! A gyakorlati tanácsom pedig a következő. Ha imádságban följönnek ezek a gondolatok, egyáltalán ne törődjék vele. Ugyanígy kell kezelni minden egyes kísértő vagy bármi más jellegű gondolatot, amelyek imádság közben megzavarják az elmét, a figyelmet. Az atyák tapasztalata, hogy ilyenkor az imádságot nem szabad abbahagyni, hisz a kísértőnek pont ez a célja vele. Ott kell hagyni a gondolatokat, hadd legyenek, én imádkozom, ahogy tudok. Ne féljen, az ilyen jellegű gondolatok nem szennyezik be az imáját, nem teszik erőtlenné, hatástalanná. Az érkező kényszergondolatokat hagyja ott, ahol vannak, a jelenlétük ne zavarja, ne befolyásolja. Hadd legyenek. Csak az imádságot folytassa úgy, ahogy tudja. Könnyen lehet, hogy eleinte még tovább erősödnek ezek az érkező gondolatok. Ez se rémissze! Azért is szólok jó előre, hogy ez eleinte így működik. De ha kitart az imádságban, ha kitart abban a fölényes magatartásában, hogy ezek a meglévő, el nem hessegethető gondolatok ott vannak a fejében, de nem törődik velük, mégis tovább imádkozik, akkor egy idő után, hogy úgy mondjam, elfáradnak ezek a támadások. Ez az én tanácsom. Nem tudom, a mindennapi életben milyen stratégiát alakított ki ezek kezelésére, de a lelkiéletben az eddigi tapasztalataim alapján ezt tudom tanácsolni.

Igen, ennek az évnek az elején született az a döntés, hogy minden egyházmegye honlapján elérhetővé kell tenni ilyen felületet, minden egyházmegye fölállított erre egy bizottságot, amely rövid úton kezeli ezeket az eseteket. A mi egyházmegyénkben Hajdúdorogi Főegyházmegyei Ifjúsági- és Gyermekvédelmi Bizottság szakértője foglalkozik ezzel. Ennek címe az intézmények sorában található. (https://ifjgyermekvedelemhd.hu/)

Ez valóban isteni ajándék, amelyet nem lehet semmiféle módszerrel megszerezni. Mindazonáltal teljesen helyénvaló az erre irányuló vágy és törekvés, amely magába foglalja annak ismeretét is, hogy ezért az embernek is tennie kell. Mégpedig nem is keveset, hiszen nem jelentéktelen célkitűzésről van szó. A földi szenvedélyek Istenre való irányítása nem csak ajándék, hanem következmény is. Tehát nem lehetséges célirányosan átalakítani azokat, az ilyen törekvés nem a szenvedélyekre kell, hogy irányuljon, hanem azok forrására. Mi indítja a szenvedélyt? A vágy. Hogyan lehet a vágy célját átalakítani. Az ember nem gép, amelyben egy kapcsolás után a belső folyamatok más irányba terelhetők lennének. Tudatosítani kell, hogy mire vágyom, mi az, ami fontos, mi az, amire törekszem. Ezeket a meglévő vágyakat, törekvéseket kell úgy megválogatni, hogy csak azoknak adjak teret, csak azokat tápláljam, amelyek összeegyeztethetők a nagy céllal, hogy Istenre irányuljon a vágyakozásam. Minél több testi, földies vágyat hagyok az életemben, amelyekkel élek, amelyekkel táplálok, a kielégítésével erősítem, annál kevésbé tud átformálódni a vágyakozásaim rendje a lelkiekre, végső soron az Istenre. A falánkság, a lustaság, az érzékiség kielégítése akárcsak a legkisebb mértékben is, mind ellensége az Istenre irányuló vágy kialakulásának. Ezért segít a böjt, az aszkézis minden fajtája ebben a folyamatban. Ezek eredményeképpen tisztulnak a belső vágyak, átformálódnak. Ennek egyik érzékelhető eredménye például, hogy az ember egyre szívesebben imádkozik, már nem nyűg neki, hanem vágyik rá, hogy egyre több időt szentelhessen az imádságra. Nos, ezen az úton alakíthatja magát az ember annak érdekében, hogy - ha méltóvá nem is, de - alkalmassá váljon arra, hogy egyszercsak az Úr meglátogassa ezzel az ajándékkal, hogy többé nem a testi dolgokra vágyik, hanem egyedül a lelkiekre, s így a szenvedélyei már nem a földhöz kötik, hanem az Istenhöz. Mintegy ötven évi kitartó imádság és aszkézis nyomán lassan talán elérkezhet ez az állapot. Amely, persze nem garancia az isteni ajándékra, de ez az, amit az ember megtehet érte.