Nem, nincs semmi különbség. Főként azért, mert a szentség ünneplése sohasem a pap magánügye. Ott ő eszköz, közvetítő, amelyen keresztül maga Isten cselekszik, Isten adja önmagát. A szóhasználat is félrevezető, mert amikor úgy fogalmazunk, hogy a pap kiszolgáltatja a szentséget, akkor ebből azt vélhetjük, hogy ő ad valamit. Holott a szentség ünneplésekor - minden szentség ünnep! - neki valamilyen szerepe van, másnak meg más szerepe. Ezekre Isten hívja meg a híveket, és kinek-kinek a saját imádságos feladatát kell ellátnia. Így tehát a szentség ünnepélésekor teljesen lényegtelen, hogy a pap számára rokonszenves valakivel együtt imádkozik, vagy éppen nem. Nyilván lelkipásztori szempontból mégsem közömbös a dolog. Hajlamosak vagyunk ugyanis a nekünk kedvesebb emberekkel kedvesebben bánni, míg a bármi okból ellenszenves emberekkel pedig, ha nem is ellenségesen, de kevesebb szeretettel. Ekkor a papnak nagy feladata, hogy tudatosan irányítsa a saját magatartását, hogy ebből semmit ne érzékeljenek más emberek, sem a rokonszenvesek, sem az ellenszenvesek. Krisztus mindenkire áradó szeretetét kell a papnak válogatás nélkül mindenki felé közvetíteni.

Ilyen helyzetre (is) értelmezhető Jézus szava: "Elég a napnak a maga baja." Hát miért kellene előre félnünk, hogy mi lesz, amikor egyáltalán nem tudjuk, hogy mi lesz? Nem félni kell előre, hanem bízni. Nyilván lesznek még nehéz helyzetek, akár a vírus további terjedése akár más okok miatt. De sokkal hasznosabb előre bízni, mint előre félni. Ezzel egyrészt a jelent, amiben vagyunk megmentjük - nem tesszük tönkre az aggódásainkkal -, másrészt a jövőt, amelyet nem ismerünk, Isten kezébe tesszük. Ezt javaslom, hogy Ön is ezt tegye.

Ma már bárki részt vehet görögkatolikus Liturgián. A római katolikusokra ez kiemelten igaz, hiszen ők a szentségekhöz is járulhatnak a görögkatolikus szertartásokon. Lehet, azért is jelent meg Önben ez a vágy a keleti Liturgia után, mert megszólalt a szívében a fölismerés, hogy Isten dicsőíteni nagyszerű dolog. A keleti liturgia ugyanis televan dicsőítéssel. A hitgyülekezétben is van dicsőítés, de az sokkal felszínesebb, többnyire csupán érzelmi hatáskeltés, még amikor őszinte, akkor is. Nem beszélve a téves hitbeli tanításokról, amelyek ezekbe belevegyülnek. Úgyhogy azt semmiképp sem javaslom, hogy - a szíve mélyén megjelent vágyat követve - ott kapcsolódjék be a dicsőítésbe. Többen is kértek egyfajta magatartásrendet, hogy hogyan kell "viselkedni" a görögkatolikus liturgián. Nem tudok ilyen leírásról, s nem is tartanám jónak, hogy készüljön. Szép lassan meg lehet érteni, rá lehet jönni, hogy nálunk nincs ilyen magatartáskódex. Érdemes megtanulni a keresztvetést, a meghajlásokat, leborulásokat. De ezeket úgyis minta után követi az ember és nem könyvből tanulja meg. A legfontosabb, amit meg kell tanulni, hogy minden összeszedettségével az Istenre figyeljen, és teljesen szabadon dicsőítse őt.

Szerintem nem sértő. Helyénvaló gyakorlatnak tartom. Amikor a gyermekeket engedik előre, az vajon sértő? Vagy éppen az időseket, vagy egy tolószékes személyt? Mindegyikben - bár más-más indokkal - a közösség szeretete mutatkozik meg.

Nyilvánvalóan nem az evangélium lényegi tanításához tartozik. Sokkal inkább korhoz kötött kulturális szokásról van szó, mint evangéliumi igazságról. Ennek a tanításnak a szellemiségét kell megérteni és követni. Sok olyan mondat van a Szentírásban, amit nem szó szerint kell érteni. Ez is azok közé tartozik.

Az természetes, hogy az embernek rosszul esik, amikor ilyet kap. Ez akár veszélyes is lehet, hiszen nem biztos, hogy tudjuk, komoly fenyegetésről van szó vagy csak egy viccről. Mindenesetre nem szerencsés ilyennel viccelni. Hogy szabad-e viccesen fölfogni, az már más kérdés. Ha az ember nem fél, nem aggódik, még a saját élete miatt sem, akkor lehet viccesen fölfogni. Ezzel mintegy kioltjuk a fenyegetés félelemkeltő erejét. Ezt a stratégiát egyébként Avilai Szent Teréz is javasolta a félelemkeltő gonosz lélekkel szemben. Azt mondja: mutassunk neki fityiszt, nevessünk a szemébe! Merész hozzáállás, de hatékony. Persze, ha emberektől kapunk ilyen bántást, azt másként kell kezelni. Akkor is jó, ha nem vesszük magunkat túlságosan komolyan.

Bár nem kifejezetten lelki természetű kérdésről van szó, de erre azért tudom a választ: 17 (számmal írandó!)

Hogy milyen legyen? Föltételezem, hogy a gyermekek még kicsik. Minden este imádkozzanak közösen, minden vasárnap vigye el őket a templomba. Ezt tartsa meg egészen 18 éves korig. Az esti imát 14-16 éves kor után csak akkor, ha szívesen teszik a gyermekek is. A templomba azonban mindenképpen 18 éves korukig vigye el őket, minden nyafogás, ellenkezés ellenére. Az én véleményem szerint ezt 18 éves korig megteheti a szülő. Utána már ne tegye! Hasznos tanács, hogy amikor már nagyon éles a vita, hogy a gyermek nem akar elmenni a templomba, akkor azzal vigasztalja, hogy ennek 18 éves koráig így kell lennie, utána már dönthet másként. Ezt nagyjából elfogadják, mert látszik a vége, s úgy gondolják, addig kibírják. (Csöndesen mondom: hátha addigra maga is belátja, hogy érdemes az Úr közelében maradni.) Talán csodálkozik, hogy csupán a templomra, az imádságra vonatkozó tanácsokat mondok, nem pedig a megfelelő magaviseletre. Ez azért van, mert jól meg kell értenie: a kereszténység elsősorban élet, Isten-kapcsolat, és csak másodsorban, mintegy ennek következményeként a helyes magaviselet. Tehát elsősorban a minél mélyebb Isten-kapcsolatra vezesse el a gyermekeit.

A hívő ember a hitből él, a vallásos a vallásból. A hit személyesebb, a vallás inkább közösségi. A hit lelkibb, a vallás gyakorlatibb. A hit mélyebb, a vallás felszínesebb. A hívőt a tapasztalataiból szőtt meggyőződése vezeti, a vallásost a közösségben szerzett tudása. Ugyanakkor a hit nincs meg vagy csak ideig-óráig tud létezni a vallásgyakorlat nélkül. A vallásgyakorlat nélkül a hit légiessé válik, gyökértelenné, ingataggá. A vallás pedig a hit nélkül üres életformává, cselekvési renddé csökevényesül. A kettőnek, vagyis a hitnek és vallásgyakorlatnak egymásra nagy szüksége van. A hívő az elsőt, a vallásos a másodikat részesíti előnyben nagyobb hangsúlyt adva neki. A helyes egyensúlyt kell megtalálni. Nem célravezető szembeállítani a kettőt mint két külön kategóriát. A hitet erősíti a vallásgyakorlat, a vallásgyakorlat a hitből építkezik. Tény azonban, hogy a hit fontosabb, mint a vallásgyakorlat. Ez utóbbi nélkül még esetleg meg lehet lenni, de hit nélkül nem.

Amikor (szinte) mindenki ezt csinálja, akkor ez tűnik természetesnek. Holott nem az. Nagyon sok ilyen eleme van a divatáramlatoknak, amelyek szinte gondolkodás nélkülivé teszik az embereket. Lehet, hogy erős megfogalmazás, de szerintem a divat gondolkodás nélküli követésében az az állati ösztönünk mutatkozik meg, hogy "ne váljak ki a sorból". Egy csordánál fontos, hogy megmaradjon a jószág a csordán belül, különben könnyebben válik prédává. A divatok fortélya, hogy azt hirdeti, "legyél egyéni!" - amely emberi törekvés nagyon nemes és értékes - de azt is megmondják, hogyan legyél az. Tehát gyakorlatilg az orruknál fogva vezetik a legtöbb embert, akik miközben azt hiszik, hogy egyéniek, csak még jobban majmolják a divatot. Véleményem szerint ide vezethető vissza a közösségi oldalakon józanságot félredobó magamutogatás. Már nem vesszük észre, hol a határ. Nincs is ember, aki megmondhatná, hol a határ, hiszen annyira behálóz minket. A szemérmesség nagy kincsünk, amely ezen a téren is bizonyos igazodást nyújt. Érdemes odafigyelni a lelkiismeret szavára, amely jól együttműködik a szemérmességgel, a visszafogottsággal, a józansággal.

Szent Lukács evangéliumának 9. fejezetében található ez a rész, és a fejezet utolsó mondata világítja meg jobban, hogy Jézus miért mondja ezt. Itt egy csokorba gyűjtve jelenik meg három élethelyzet, amelyek mindegyikének ugyanaz a fő üzenete. Pontosan az, ami a fejezet végén le van írva. "Aki az eke szarvára teszi a kezét, és hátratekint, nem alkalmas az Isten országára"(Lk 9,62). Mindegy, hogy népétől akar elbúcsúzni, vagy elhúnyt apjától vagy éppen arra vágyik, hogy legyen végre saját otthona. Jézus követése teljes odaadást kíván. Itt most erről beszél. Nyilván nem arról, hogy valaki ne temesse el a szüleit. Ez inkább képletes értelmű tanítás, hiszen Jézus így kezdi: "Hadd temessék el a halottak a halottaikat!" Ezt nyilván nem lehet szó szerint érteni. Úgy szokták magyarázni, hogy itt Jézus az Istentől elfordult zsidó népre utal, aki a halál szolgálatába ragadtak. A betű öl - írja levelében a korábban megveszekedett farizeus, a későbbi Szent Pál. Az ószövetség az új szövetség nélkül halottá vált. Innen tovább kell lépni. Erre is utalhatott Jézus - nyilván ekkor még nem ezzel a szóhasználattal -, hogy ővele valami egészen új kezdődik el. És ezt az újat teljes odaadással kell követni, nem hátra-, hátratekintgetve. Mint a kivonuló zsidó nép, amely egy idő után visszavágyakozott az egyiptomi húsos fazekak közé. Az igazi Krisztus-követés tehát ebben mutatkozik meg.

Ez is egy eszköz a sok közül, amit lehet jóra és lehet rosszra fordítani. Az utóbbi évtizedekben, sőt, utóbbi években hihetetlenül megváltozott világunk tele van újabb és újabb efféle eszközzel. Maguk az eszközök nem az ördögtől valók, de az biztos, hogy ez a pörgés, ez a hihetetlenül fölgyorsult változás a bűn melegágya. Felszínessé teszi az embereket, idegessé, a perc örömeit hajszolókká. Ezzel együtt is a fészbukra is azt mondom, nem rossz, szabad és érdemes is használni. Fontos ebben (is) a mértéktartás. Arra kell ránevelni a gyermekeinket, hogy ne hagyják, hogy uralkodjanak rajtuk ezek az eszközök. Az egyenértékű a bálványimádással. Ettől mindenképp meg kell mentenünk őket. De tény, hogy nem könnyű, mert nagy a világ sodrása ebben az irányban. Lehet nyugodtan Önnek is ilyen oldala, de ne érezze kényszernek azt, hogy ezzel Önnek is foglalkoznia kell. Szépen meg lehet lenni nélküle is.

Elisabeth Kübler Ross könyveit ajánlom, aki a legkiválóbb ebben a témában.

Ez egy nehéz biblikus kérdés, ezért egy biblikus professzortól kértem segítséget. Az itt szereplő görög szó (biazetai) fordítása több lehetőséget enged meg (cselekvő /mediális/ vagy szenvedő értelem, illetve jó vagy rossz értelmű erőszak). Az ige értelme legtöbbször rossz értelmű erőszak: üldözés, kegyetlenség. Qumránban többször is hallunk a ?szövetség ellen erőszakot elkövetők?-ről, a szövetség erőszakosairól, akik a törvény gyűlölik, akik elpusztítják a hűségeseket. A jézusi mondat eredetileg valószínűleg az üldözésekre, az Isten országának útját végigkísérő szenvedésekre vonatkozott, (?Isten országa Keresztelő Jánostól mindmáig erőszakot szenved, az erőszakosok elragadni ? azaz tönkretenni - akarják azt?). Keresztelő Jánost bebörtönözték, kivégezték, és ez lesz a sorsa a Messiásnak is. Talán ez a magyarázat a legvalószínűbb. Ez lehetett a mondat eredeti értelme. Később azonban kapott más jelentéseket is. Sokan pozitív értelemben értették a görög szót (pl. Lk 16,16 is): az Isten országába való bejutás nagy igyekezetére, a szűk kapun való bejutás nehézségeire, pozitív értelmű küzdelmére értették. Mások szerint az ?erőszakosok? egy gúnynév volt, amit a farizeusok húztak rá Jézus tanítványaira, akik nem tartják be rendesen a törvényt, hanem erőltetik a maguk magyarázatait, megerőszakolják a törvényt. Jézus, eszerint az elképzelés szerint, elfogadja ezt a gúnyszót ? hasonlóan az eunukh mondáshoz ? és pozitív értelmet ad neki: törekszünk Isten országába.)

Mindenképpen szép dolog. Remete hivatások ma is vannak. Minthogy egy püspök szándékozik ilyen lépést tenni, ezért ez látványosabban zajlik, de ez sem ritka az egyház történetében. Én hitelesnek érzem ezt a kérést is. Hogy ne tartozzék egyetlen közösséghez sem, ezt viszont nehezen látom kivitelezhetőnek. Kinek fog engedelmeskedni, ha teljesen egyedül él? Az egyház hagyománya az, hogy még a remete is valamelyik közösség tagja, csak a mindennapi életében nem vagy csak egészen keveset van velük kapcsolatban. De nem kizárt, hogy itt most egy rendkívüli hivatásra pillanthattunk rá, és őt valóban így hívja az Úr. Hogy Magyarországon ez megtörténhet-e? Természetesen. A Lélek ott fú, ahol akar.