Az ószövetségben a pogány kultuszokkal való "incselkedést", más istenek felé "kacsingatást" nevezték a próféták paráznaságnak, házasságtörésnek. Ezzel egyrészt utaltak arra, hogy az élő Istennel kötött szövetség örök életre szól, ezért ennek jó képe a házasság, másrészt arra is, hogy mekkora bűn az a hűtlenség, amikor valaki elfordul Istentől és pogány, halott, mihaszna istenségekkel próbál vallási kapcsolatot létesíteni.

Javaslom, hogy ne hagyja el a szentgyónást. Az akarati döntés kérdése, hogy elmegyek-e gyónni vagy sem. Abban nincs semmi rendkívüli, hogy nem érzi a felszabadító érzést. Az nem mindig jön vele. Eleinte gyakran kísérik a gyónást ilyen érzelmi töltések. Ezzel segít az Úr, hogy könnyebb legyen a gyónás. De semmiképp sem azonosítható vele. A bűnök eltörlését, eltörlődését nem lehet érezni, hiszen az természetfölötti esemény. Csak annak lélektani hatását éljük meg úgy, mint tapasztalható emberi élményt. De ezt keresni, erre vágyni nem helyénvaló. A bűnöket hordozni igazán nem érdemes. Javaslom, hogy rögzítse az életében, hogy minden hónapban meggyónik. Akkor ebből néha lesz majd jó érzése, néha nem. De ezzel egyáltalán ne törődjék, csak legyen hűséges és kitartó a szentségi életben!

Egészen bizonyos, hogy az Úr nem ad nőknek papi hivatást. Hiszen ő is tudja, hogy nők nem lehetnek papok, akkor miért hívna erre a hivatásra olyan személyt, akinek ez nem lehetséges. Ha tehát ilyet érez, akkor arra mindenképp oda kell figyelni, fontos megérteni, tisztázni, mert valószínű, hogy valamilyen egyházhoz közeli hivatása van. A "mise bemutatása", ennek vágya kisgyermekeknél még érthető, de felnőtt embernél nem tekinthető a papi hivatás hiteles jelének. Akkor csak a szerep tetszik, nem pedig annak mélyebb tartalma. Keresse tehát kitartóan a saját igazi hivatását, ezért minden nap imádkozzék, és erősítse Istennel való kapcsolatát. A másik dolog ennél veszedelmesebb. Pontosan nem is tudom, mi lehet az oka. Nem kizárt, hogy szoros kapcsolatban van az első kérdéssel. Önnek a papi szerep tetszik, s ennek az elfojtott, hangsúlyozom, félreértett vágya késztetheti, hogy női érzelmei ilyen irányban bontakozzanak ki. Azért veszedelmes ez, mert a kísértőnek széles lehetőség tárul föl, ha nem kezeli nagy hittel, akaraterővel, lemondással. Azt nagyon jól tette, hogy nem árulta el az atyáknak. Ez általános tanács, minden ilyen helyzetbe került hölgyet nyomatékosan kérek, hogy ne tárja föl az atyának az iránta táplált női érzelmeit. Az sehova se vezet, csak összezavarja az atyát is, a kettejük kapcsolatát is, s ha netán még lépéseket is tesznek az ilyen irányú érzelmek megerősítésére, akkor másoknak is, sokaknak súlyos kára származhat belőle. Ezt jól tudja a kísértő, ezért próbálkozik is ezen a téren nem kis erőbedobással. Tudatosítsa tehát magában, hogy ez kísértés, megzavarja a lelkét, az Isten-kapcsolatát, az imaéletét. Egy pillanatra se engedjen ezeknek. Éjszakai álmaiban is - amennyire irányítható, hisz a félálomban történt képzelgések azért kézben tarthatók! - kerülje ezeket. Alakítson ki megfelelő stratégiát a kísértések elhárítására. A mi egyházunkban erre egyik legjobb eszköz a Jézus-ima. A fohász gyakori ismételgetése: "Uram, Jézus Krisztus, könyörülj rajtam!"

A papi hivatással a saját püspökénél jelentkezhet az ember. Ő dönti el, hogy fölveszi-e a papnövendékek közé vagy sem, s ő dönti el azt is, hogy melyik szemináriumban kezdi el a képzést. Ekkor, ha megfelelő indok van rá, lehet jelezni, hogy melyik szemináriumban szeretne tanulni és miért. De feltételül egyáltalán nem lehet ilyen kikötést tenni, hogy csak ebben vagy abban a szemináriumban tudja elképzelni az életét. Kivételes esetben elképzelhető az is, hogy az ember nem a saját lakhelye szerinti püspöknél jelentkezik, de erre is alapos indok kell. Például, hogy a lakhelye hamarosan megváltozik, és már az új lakhely szerinti püspöknek adja be a fölvételi kérelmet. De a szemináriumot, mondom, a püspök határozza meg.

Kedves Adél! Meglepődnie, kivált megijednie igazán nem kell a helyzet kapcsán. Nyilván nem egyforma az Istenkapcsolatuk. a hitük, az imaéletük. Azért mindenképpen helyes imádkoznia, hogy kedvese hite erősödjék. Ezt tegye buzgón, minden nap belefoglalva az imádságába. Emelletti tanácsom, hogy feléje viszont ne erőltesse túlságosan a dolgot. Szükség van időre (meg kitartó imára), hogy szépen alakuljanak a dolgok. Ha azt érezné a barátja, hogy ebben Önnek erős elvárásai vannak, akkor ez esetleg visszájára fordulhat. Vagy csak úgy, hogy szívesen eleget tesz az Ön vágyainak és nem önszántából, hanem a szeretetett személy elvárásai miatt "játssza el" a hívőt, vagy úgy, hogy belefárad az ilyen jellegű elvárásba és a szerelmi kapcsolatuk mehet rá. Nem is tudom, melyik a rosszabb. Szóval beszélgessenek sokat a hitről, Istenről, egyházról, de ha lehet, ne arról, hogy - Ön szerint - neki mit kellene tennie az ilyen jellegű fejlődéséért. Ezt tartsa meg magában, és belülről imádkozzék érte.

Istennek legyen hála. Köszönjük szépen a visszajelzést. Másoknak is megerősítésül szolgálhat.

Igen. Írja is a Jelenések könyve, hogy a gonosz sokszor a világosság angyalának tünteti föl magát. Krisztusra, persze, nem tud hasonlítani, de a hiszékeny embert azért be tudja csapni olyan képpel, mint amit az illető itt-ott láthatott Krisztusról. De egyáltalán nem kell félni az éjszakai álmoktól. Ha valaki imádsággal alszik el az ágyban, akkor sokkal nyugodtabbak lesznek az álmai. Illetve ha meg is jelennek rémisztő képek, erőtlenné válnak.

Nem szabad azt gondolni, hogy csak egyetlen út lehetséges. Erre mindig megvolt az embernek, a keresztényeknek a kísértése. Isten végtelen. Nagyon sokféle úton lehet őt megközelíteni. Ha az ember enged annak a kísértésnek, hogy csak egyetlen igaz út van, akkor nyilván hajlamos azt gondolni, hogy az nem más, mint az ő egyházának az útja. Ezzel pedig kizárja más keresztény utak lehetséges igazságát. A teológiai igazságokban is vannak különbségek, mert sokféle megközelítési mód lehetséges. Természetesen nem állhatnak egymással szemben a különböző nézetek, legalábbis az alapvetőek, hanem azok kiegészítik egymást, máshová teszik a hangsúlyt.

Megnéztem, azért szerintem bennfoglaltan mégis válaszol a Katolikus Lexikon is. Igaz, a hat bűn fölsorolását én sem tudom értelmezni, a keleti lelkiség nem annyira pártolja ezt a precíz kategorizálást. Ráadásul valóban nem visz közelebb a megértéshöz. Viszont a szöveg világossá teszi, hogy a megátalkodottság, a bűnbánat hiánya az, ami miatt az Isten sem tud megbocsátani. Hiszen az Isten csak annak tud megbocsátani, aki kéri ezt a bocsánatot. Aki nem kéri, nem is törődik vele, arra nem kényszeríti rá a saját irgalmas szeretetét. Ezért az emberen múlik, hogy befogadja-e Isten bocsánatát vagy sem. Aki nem fogadja be, az a Szentléleknek áll ellen, akin keresztül az Atya el akarja juttatni isteni kegyelmét minden embernek.

Kedves Réka! Kereken egy hónappal ezelőtt tette föl ezt a kérdést. Bocsánat a kései válaszért! Vajon most is úgy érzi, hogy nem meri elfogadni ezt a szeretetet? Azért kérdem, mert az idő is szokott ebben segíteni. Ha imádkozik, ha őszintén fordul az Úrhoz, ha minden nap beszélget vele, akkor lassan megérti, vagy inkább a szíve megérzi, hogy nincs mitől tartania. Nincs olyan bűn, amit az Isten ne bocsátana meg annak, aki ezt kéri tőle. Ha az eszével nem tudja fölfogni, akkor közelítse meg a szívével ezt a titkot. A szíve majd súgni fog Önnek, hogy érdemes ezen az úton tovább haladnia. Remélem azóta már rendszeresen áldozik. Tegye is meg minden szentmisén. Persze, gyónjon is rendszeresen, mondjuk, havonta, s akkor minden szentmisén meg is áldozhat. Éljen ezzel a csodálatos lehetőséggel!

Ezeket a bálványisteneket az ember maga alkotja meg. Régen különböző szobrok formájában jelent meg ez a bálványimádás. A próféták sokszor gúnyolták a bálványimádás ostobaságát: azt imádják, attól kérnek segítséget, aki még magán sem tud segíteni, hiszen egy üres szobor csupán. Ma azonban sokkal rafináltabb bálványok vannak. Ezeket szintén az ember készíti éppen azért, hogy ugyanúgy imádja őket, mint néhány ezer évvel ezelőtti kortársaik. Nem mondhatjuk, hogy ezek nincsenek, hanem azt kell kimondani, hogy ezek nem istenek, nem járna ki nekik istent megillető hódolat. Például nagyon sokan hódolnak a divatnak. Pénzüket, egészségüket, testüket-lelküket odaadják, csak, hogy hódolhassanak neki. Ilyen a pénz is vagy a hatalom. Az ember bálványozza ezeket a teremtményeket, földi dolgokat. Azért nem szabad belecsúszni, azért kell kerülni, mert az ember lelkéből kiszorítják az igaz Isten iránti hódolatot.

Nem, nem azt jelenti. Istentől egyáltalán nem kell félni. Ő nem félelmetes, legalábbis nem így, hogy félni kellene tőle. Az istenfélelem olyan, mint amikor az ember kimegy a természetbe, és megrendül a gyönyörű látványtól. József Attila így fogalmazza meg ezt: "Láttam, Uram, a hegyeidet, és olyan kicsike vagyok én..." Az Isten végtelen nagysága, mindenhatósága joggal ébreszti az emberben a saját kicsinysége érzetét. Ezt jelenti az istenfélelem, hogy tiszteletben tartom Istent. Minél közelebb kerülök hozzá, annál inkább fölismerem az ő nagyságát s a magam parányiságát. Ezért a hitben fejlődő ember egyre inkább istenfélővé is válik. Nem tőle fél, hanem őt féli.

Meg kell beszélni más paptestvérrel. Legjobb, ha a püspök atya valamelyik tanácsadójával beszéli meg a dolgot. Hiszen a püspöknek elérhetőnek kell lennie, különösen a papjai felé. De levelet is írhat a püspökének. Fontos, hogy tisztelettel írja, és jó pedagógiával, hogy a levél stílusa miatt ne legyen még elutasítóbb a megszólított. Ugyanakkor nem biztos, hogy minden áron meg kell változtatnom a püspököm álláspontját. Ha fontosnak tartom a dolgot, jó, ha az előbb említett módokon ezt tudomására hozom. Ha ennek ellenére megmarad a saját véleményében, lehet, hogy ő látja jobban a dolgot, s akkor azt nekem kell elfogadnom.

Bizony, nem könnyű ez a kérdés. Az biztos, hogy nem tehetünk úgy, mintha nem volnának itt, körülöttünk, a közelünkben ezek a rászoruló emberek. Rögzítenünk kell magunkban, hogy ahol csak lehet, meg kell próbálnunk segíteni. Ez mégsem jelentheti azonban azt, hogy minden utcán fekvő hajléktalant nekem kell befogadnom a házamba. Ez nem kivitelezhető, ilyet csak az tegyen, aki erre kifejezett meghívást, fölszólítást és isteni erőt is kap az Úrtól. Vannak ilyen kiválasztottak. De nem tehetem meg azt sem, hogy ha én nem érzek erre meghívást, akkor figyelmen kívül hagyom őket. Sokszor azonban nem tudjuk, hogyan segítsünk, mit adjunk nekik. Az az igazság, hogy az a legritkább, hogy azt kell adnunk, amit kérnek! Nem halat kell adni, hanem hálót. Márpedig többnyire nem hálót kérnek, hanem halat. Ám ez nem föltétlen azt jelenti, hogy valami életpálya lehetőséget kell nyújtanunk. A legtöbbször másfajta munícióra van itt szükség. Amiből ezeknek az embereknek a legkevesebb jut, az a megértő szeretet. Ha nem is adok neki pár száz forintot, ha nem is tudok neki venni ennivalót - pénzem vagy az időm hiánya miatt - akkor is úgy kell beszélnem vele, mint egy szeretetre éhes, szeretetre méltó emberrel. Ez az, amit nem szabad megtagadni tőlük. Ha nem viszonozzák, ha durván szólnak vissza, akkor is. Ilyenkor még súlyosabb a baj, vagyis méginkább szeretetre, megértésre rászoruló emberről van szó. De mit tegyek, ha ott fekszik az utcán? Bár úgy tudom, ezt a mai jogszabályok szerint nem is teheti. De nem az én feladatom, hogy betartassam vele a szabályokat, hogy arréb tuszkoljam, mivel ott nem szabad feküdnie. Éppen e szabály miatt valószínű, hogy a rendőrök előbb vagy utóbb rátalálnak, jó esetben ellátják (rosszabb esetben csak a baját). Akkor kell odalépnem hozzá, megszólítanom, amikor valóban életveszélyesnek látszik a helyzete. Akkor nem mehetek el mellette szó nélkül. De sokan vannak, akik kint alusznak, vagy éppen delíriumban vannak. Sajnos, ilyenkor nincs mit tenni velük. Ilyenkor, ha se enneivalót, se jó szót nem tudtam adni, akkor imádkozom érte, hogy ha én nem is tudtam segíteni, segítse meg az Úr valamiképpen.

Inkább arra gondolok, hogy most olyan időszakot élnek meg, amikor valamiért újra felszínre kerültek a régi sebek. Nem kell emiatt aggódnia. Most talán nehezebb időszakot él meg az édesanyjával való kapcsolatában, de ez is fog majd még tovább alakulni. Ez a helyzet rámutat arra, hogy mi milyen nehezen tudunk megbocsánati. Bármennyire szeretnénk, képtelenek vagyunk úgy, mint a végtelen jóságú Isten, hogy megbocsátásával a korábbi vétek el is tűnik, semmivé foszlik. Mi nem tudunk úgy szeretni, ahogyan Isten szeret minket. De érdemes erre törekedni. Ne adja föl! Ha most nehezebb is, ha most ilyen időszakot kell is átélnie, ez is tanítja új tapasztalatokra. Nézze ezt! Most ez mire tanít, ebből mit tudok megérteni? Ne az érzelmi sérüléseken keseregjen, hanem erre az új fejlődési lehetőségre figyeljen. Most másként kell majd szeretnie az édesanyját mint eddig. Ha sikerül ezt a leckét is megoldania - miért ne sikerülne, hiszen az eddigiekben is segített Önnek az Úr? - akkor tovább fog lépni a szeretet iskolájában, személyiségének formálásában.