Ez nem így van. A papság nem birtokolja a szentségeket és osztogatja annak, akinek akarja. Az első és alapszentség maga Krisztus, és Egyháza, amely az ő titokzatos teste. Tény, hogy Egyház nincsen papok nélkül, de hívek nélkül sincsen. Ugyanis test nincsen tagok nélkül. Hogy melyik a fontosabb tag és melyik kevésbé, erről Szent Pálnak van egy kedves képe, amelyben arról elmélkedik, hogy a hitványabbnak látszó tagokat jobban meg kell becsülni (1Kor 12,12-27). Amikor valaki bármilyen okból nem részesülhet szentségekben, azért a Mindenható megtalálja a módját, hogy ő se maradjon isteni segítség nélkül. Sem a karantén, sem a paphiány miatt nem csökken az emberek lehetősége az üdvösségre. Egyedül a bűn miatt csökkenhet, amelyet egyénileg vagy közösségileg elkövetünk. Senki és semmi más nem szakíthat el minket Krisztus szeretetétől (Róm 8,35).

Azt hiszem, ez inkább csak szokásból fakadó megkülönböztetés: a hitoktató az általános iskolában, a hittanár középiskolában vagy felsőoktatásban tanít.

Ha Ön római katolikus szertartásokra jár, érthető, hogy az egyedül nevelt gyermekét is oda viszi. Még az sem baj, ha ott lesz elsőáldozó, ahová leggyakrabban jár templomba. Mégis azt tanácsolom, azért a nevelésekor vegye figyelembe gyermeknek ezt az érdekes sajátosságát. Legyen elsőáldozó a római katolikus templomban, de azért nevelje görögkatolikusnak a gyermekét. Arra majd külön figyeljen oda, hogy a gyermeke minden bizonnyal már meg volt bérmálva, azt nem szabad még egyszer föladni neki.

Hogy a házaséletben hogyan élik meg a szexuális örömöket, ebben szabadságuk van a házasoknak. Nem lehet megszabni, hogy ez még megengedett, ez meg már bűn. Azt az aktust, amikor csak az egyik fél nyer kielégülést, mindenképpen kerülni kell. Persze, a szeretetjátéknak lehet része ez is, de önzőség volna csupán erre törekedni. Mindig az a cél, hogy a másiknak mi okoz örömet. A szexuális kapcsolatban sohasem szabad önzőnek lenni. Persze, máskor sem, de ez kiemelten érzékeny terület. Éppen azért, mert a legnagyobb egymásnak odaadást igényel. Ha ez nem kölcsönös, akkor nagyon mélyen sérülhetnek az érzelmek. Egyébként fontos ezeket jól megbeszélni egymás között, mások felé azonban talán sohasem. Ez legyen a házasfelek kölcsönös bensőséges titka. Néha esetleg segítség is jól jöhet, de nagyon megértő és diszkrét barátnak, rokonnak (édesanya, testvér) kell lennie, akitől az ember tanácsot kér. Külső szakember segítségét nemigen javaslom. Ugyanis nem a technikát kell megtanulni, hanem a szeretetet. Erre mindenki képes, de tény, hogy tanulható.

Ez teljesen a papra van bízva. Az ortodox gyakorlat ismeri a kategóriák szerinti penitenciát. Láttam például olyan gyóntató szobát, ahol a falra volt fölírva, hogy dohányzásért hány nap böjtölés jár, házasságtörésért, egyéb bűnökért mennyi. Így a papnak egyszerű dolga van, csak leolvassa a falról, hogy mekkora penitenciát szabjon ki. Ma már azonban jóval hangsúlyosabb a gyógyító célzat. A penitencia nem büntetés, nem is jóvátétel, hanem terápia. Nyilván súlyosabb esetekben súlyosabb cselekedetet érdemes kérni, hogy meglegyen a lélektani, pedagógiai hatása. Például lehet kérni súlyos bűnök esetében,hogy menjen el egy zarándok helyre. Máskor meg jobb hatású, ha egy rövid imát kér a pap, de annak nagyon összeszedett, figyelmes, lassú mondását.

Azt hiszem, ez nem csak ránk, görögkatolikusokra vonatkozik, sőt, talán nem is csupán katolikus betegség. Sok pap bajlódik egyébként ezzel. Volt olyan, aki a fűtést csak az első padokban kapcsolta be, hogy ezzel terelje a jó híveket, a hátsók hidegek voltak, mégis odatelepedtek. Minden bizonnyal megvannak ennek a jelenségnek a lélektani okai. Különösebben nem akarok ezt kifürkészni. Egyfajta félénkség, rosszul értelmezett alázat, de lehet benne számítás is, hogy én lássam a többieket, de engem inkább ne lássanak. Nem tudom. Mindenesetre jól ismert jelenség. Ma már azt mondom, hadd üljenek oda, ahol jól érzik magukat. Ennél sokkal fontosabb, hogy minél odaadóbban imádkozzanak.

Sokféle értelmezés lehetséges. A lángnak égnie kell, amikor Krisztus megérkezik, ez a lényeg. Ez lehet a szeretet, a hit, az Istenhöz való ragaszkodás. A lángot élteti az olaj. Mi élteti a szeretetet, a hitet, az Istenhöz való ragaszkodást? Ennek sokféle lehetősége van. A példabeszéd főként arról beszél, hogy ezt nem várhatjuk másoktól. Nekünk magunknak kell gondoskodnunk arról, hogy ki ne hunyjon a hit, el ne fogyjon a szeretet. Sokan értelmezik az olajat a kegyelemre, isteni erőre, amelyet ajándékba kaptunk, s amelyet gyarapíthatunk is - van történet, amely az olaj csodálatos szaporodásáról beszél -, s amely szükséges ahhoz, hogy szeretni, hinni tudjunk.

Az egyik nagyheti bizánci himnusz szerint Krisztus lejött a földre, hogy megkeresse Ádámot, mert a Paradicsomban elbújt előle, s azóta is csak bújkál Isten elől. Lejött a földre, de nem találta, s utána ment a poklokra, hogy onnan fölhozza. A föltámadási ikonunk egyik változata éppen ezt ábrázolja, amint Krisztus kézenfogva kiemeli Ádámot és Évát az alvilágból. Ez a meseszerű kép mély teológiát is hordoz. Megérteti, hogy az ember saját magának köszönheti, ha istentelen életet él. Ez nem csak a földi életére vonatkozik, hanem azon túl is, halála után mintegy véglegesül az Istentől eltávolodottsága. Valójában ez a kárhozat. A Teremtő-Megváltó ebből akarja kiemelni. A megtestesülésben Krisztus teljesen magára vette a mi emberségünket, annak minden elemével együtt. Ezért nem óvta meg Fiát az Atya a haláltól sem. A halál az istentelen emberi élet legszörnyűbb része, mert akkor válik végérvényessé ez az eltaszítottság. Krisztus Urunk a halált és még az utána következő gyötrelmeket is átélte velünk, hogy mindezekből kiszabadítson. Egy másik keleti tanítás szerint nem válthatta meg azt, amit nem vett magára. Vagyis az emberi élet legszörnyűbb gyötrelmeit - még az Istentől eltávolodott állapotot is (Éli, Éli lamma szabaktani Zsolt, 21,2; Mt 27,46)! - magára vette. Ezért "kellett lemennie", alászállania a poklokra.

Kedves Andi! Ha a lelkiatya@gorogkatolikus.hu címre ír, azt csak én olvasom, s onnan személyesen tudok választ adni Önnek.

Elmondhatja az ember a szentgyónásban, hogy megkönnyebbüljön a lelke, de ez valójában nem bűn. Leginkább biológiai jelenség, amelyet álomkép kísér. (Legalábbis a férfiaknál.) Persze, az álomképeket befolyásolják a hétköznapi életünk eseményei, képei, gondolatai. Az ilyen természetű bűnös dolgokat mindenképp kerülni kell, és akkor az álomképek is tisztulnak. A nemi vágyat nem kell kiölni. Az nem is jó törekvés, mert visszaüt. Az az emberi életünk része. De jól kell fölhasználni, megélni. A nemi vágy nem bűnös dolog, sok cselekedtünknek hajtó motorja. Csak nem arra való, hogy az ember testi örömöket gerjesszen vele magának, hanem, hogy lendületes emberi kapcsolatokat éljen. Adjon hálát érte Istennek, hogy Ön egészséges, és kérjen bölcsességet és erőt, hogy jól tudja fölhasználni mindazt, amit kapott!

Nem kárhozhatunk el véletlenül, figyelmetlenségből. Csak az jut a kárhozatra, aki oda is akar jutni, aki megtagadja Istent, aki semmibeveszi az ő szeretetét. A gyónásainkat mindig úgy kell lezárnunk, hogy minden más bűnt is megbánok, amelyeket elfelejtettem meggyónni, vagy amelyeket észre sem vettem. Isten ilyenkor minden bűnünket eltörli, semmi sem marad a batyuban! Tehát nem terhelnek sem az életünkben, sem az ítéletkor az elfelejtett bűnök, Isten is elfelejti azokat, ha őszinte bűnbánattal élek. Aki rendszeresen gyónik, az rendszeresen áldozhat is. Tegye is meg. Lehet akár minden nap is áldozni, nagyon dicséretes törekvés. Vagy legalábbis minden vasárnap, minden alkalommal, amikor Szent Liturgián vesz részt az ember. Nincs is annak értelme, hogy ott van az ember az Eucharisztikus liturgián (szentmisén) és nem áldozik. Nagy gonddal ügyeljen, hogy ezek a bűnök ne terheljék a lelkét, az Istennel és emberekkel való kapcsolatát. De botladozunk, és nem tudunk bűn nélkül élni. Ezért adta nekünk Krisztus Urunk a bűnbánat lehetőségét, a bűnbánat szentségét. Az Eucharisztiából pedig valóban rendkívüli erőt meríthetünk, fontos, hogy éljünk vele.

Egy kérdéssel válaszolok. Milyen gyakran takarítson az ember a szobájában? És mennyire alaposan? Ehhöz hasonlítható az a kérdés is, hogy milyen gyakran végezzük a szentgyónásunkat. Nem vagyunk egyformák. Aki igényesebb a tisztaságra, az gyakrabban takarít, alaposabban, akinek erre nincs olyan nagy igénye, az ritkábban. Ha valaki igényes a lelkiéletben, az nem hagyja el a gyónását hosszú időre, hanem rendszeresen elvégzi ezt a lelki nagytakarítást. A napi portörlés az inkább az esti lelkiismeretvizsgálathoz hasonlítható. Érdemes tehát minél gyakrabban végezni a szentgyónást. Túl gyakran azért nem, mert nem kell, hogy tisztaságmániássá váljunk. A józan lelkiélethöz elegendőnek tartom a havi rendszerességet. De ha valaki ennél gyakrabban szeretne, lehet akár kéthetenként vagy hetenként. Egyes keleti szerzeteseknél naponta van gyónás a lelkiatyánál, de ezt azért semmiképp sem javaslom. Nem is kivitelezhető. De lehet ritkábban is gyónni, 2-3 havonta. Sőt, aki egy évben csak a nagy ünnepkre gyónik meg, évente 3-4 alkalommal, az is jó lehet. Csak az legyen rendszeres és mindig alapos. A takarítás hasonlat arra is rámutat, hogy aki gyakrabban tisztogatja a környezetét, az jobban észre is veszi, ha valami rendetlen, ha foltos, szemetes. A lelkiéletben ugyanígy. Aki rendszeresen gyónik, az jobban észreveszi a saját bűneit, mint aki csak hébe-hóba teszi meg azt.

Ennek sok oka lehet. Lehet, hogy van a lelkében egy vagy több feldolgozatlan feszültség, amely fojtogatja, de csak ennyit érzékel belőle, ezt a szorongást. Netán kapott valamilyen fenyegetést, kimondva vagy kimondatlanul, ami miatt úgy érzi, hogy félnie kell. Vagy egyszerűen csak kevés szeretetet, megértést, elfogadást kapott gyermekkorában, vagy mostanában hosszú időn át, s ezért érzi bizonytalannak a létét. Ezek lehetséges okok, de lehet más is. Amire egészen biztosan lehet gondolni, hogy vagy az említett vagy hasonló okok miatt van ez a a rossz érzése, de még nem talált rá Krisztussal való mély, bensőséges, megerősítő kapcsolatra, amely mindezekből és még sokkal súlyosabb mélységekből is ki tudná emelni. Két tanácsom van. Keresse meg a szorongásának okát. Beszéljen erről mással, akiben megbízik, s aki Önt ismeri, vagy akár egy szakemberrel, akinek föltárja élete dolgait, és ezek alapján segít megérteni, hogy a lelkében mi miért történik. Ez tehát az egyik. A másik ennél jóval fontosabb. Keresse, építse ki Krisztussal való személyes, imádságos kapcsolatát. Elsősorban kérje ezt tőle, és tegyen is meg mindent ennek érdekében. Kezdjen el rendszeresebben templomba járni, élni a szentgyónás és szentáldozás erejével, imádkozzék naponta többet mint eddig. Hangolja rá jobban a lelkét, a gondolkodását Isten Lelkére, Isten gondolataira!

Kedves Rita! Annak semmi akadálya, hogy ezek a gondolatok megjelenjenek, hiszen sokunkat foglalkoztatnak. Higgye el, én legalábbis egészen bizonyos vagyok abban, hogy ezek óriási vívódásokat okoztak a döntéshozóknak, a polgári oldalon éppenúgy, mint az egyházi személyek körében, legfelső vezetőknél ugyanúgy, mint az alsóbb vezetőknél. Erre a helyzetre is vonatkoztathatjuk a mondást: senki sem birtokolja a bölcsek kövét. Senkisem állíthatja, hogy ő tudja, tudta volna a megoldást, és akkor, mint a kariakcsapás, minden ment volna rendjén. Alighanem minden döntéshozó tisztában volt azzal, hogy jó megoldás nincs, csak kevésbé rossz. Ki így, ki úgy látta jónak megoldani. Mint látható, a polgári vezetésben, az egyes országok között sem egységes a hozzáállás, és így van ez a püspök atyák és a helyi áldozópapok körében is. A megoldási javaslatot nagyon sok tényező befolyásolta. Nem lehetett megtenni ugyanazt Budapesten, mint vidéken, nagy városban, mint kicsiny falvakban. De a döntéshozó egyéni hozzáállása is befolyásolta a végeredményt. Mint az egyes emberek körében is, ki jobban, ki kevésbé tartja fontosnak az előírások pontos betartását. S ezeket a személyeket, helyzeteket nem lehet megversenyeztetni, hogy melyik a jobb. Nyilván mindenkinek az tűnik jobbnak, amit ő választ, ő követ. Hiszen ezért is követi. Ám sok szempont van, amit figyelembe kell venni. Valóban, kijelenthető, hogy a Szentség mindenekfölött. Én azért nem tudok olyanról, hogy valaki eltiltotta volna a szentségtől a buzgó hívőt. Eltiltásról szó sincs, hanem óvintézkedésekről, amelyek erősebb vagy gyengébb korlátozásokat jelentettek. Legyen mindnyájunkban törekvés, akár áldozatok árán is, hogy minél gyakrabban részesüljünk a Szentségekben! Az szép gondolatnak tűnik, hogy együttérzésből a papoknak tartózkodniok kellett volna a Szentségtől, de én magam legalábbis nem értek ezzel egyet. Ha afrikai éhezőkkel való együttérzésből mondok le ételről, az nemes cselekedet, de Krisztus Testétől és Vérétől együttérzés okán tartózkodni semmiképp sem célravezető. Mintha valaki azért nem imádkozna, mert másoknak sincs rá ideje. Ez itt pont fordítva működik. Ha szenved is az egyik tag, azzal tudom őt segíteni, hogy én magam még szorosabban kapcsolódom Krisztushoz.

A múltat egyedül Isten tudja gyógyítani. Azt mi megváltoztatni nem tudjuk. De attól a pillanattól kezdve, hogy valaki Krisztushoz tér, bocsánatot kér tőle, és hite által bízni kezd az ő bocsánatában, megváltozik a múltja is. Átértékelődik, az addig göröngyös és értelmetlenül kacskaringó út egyszeriben részévé válik az Isten-keresésének, beilleszkedik az Isten tervébe. Nem kell már többet bánkódnia miatta. Isten megbocsátása nem csak arra vonatkozik, hogy ő nem haragszik többé - addig sem haragudott! -, hanem, hogy a bűn átalakul Isten eszközévé. Ahogy a kivégző szégyenfa győzelmi jellé lett Krisztus által, úgy a mi bűnünk, bűnös életünk is Isten kegyelméből átalakul. Nem kell azon keseregnie, hogy mi volt előtte, mert Isten a múltját is meggyógyította. Ha előjönnek ezek a keserű gondolatok, akkor azok kísértések, amelyekre nem szabad hallgatnia. Ami kárt tett esetleg mások életében, azt is Istenre kell bíznia, mert Ön nem tudja azokat helyretenni, de a Mindenható igen. Ha emlékszik ilyen helyzetekre, személyekre, amikor netán Ön vitt bele valakit ilyen tévelygésekbe - tegyük hozzá, minden bizonnyal jó szándékkal -, akkor imádkozzék értük, végeztessen Szent Liturgiát (szent misét) értük, hogy Isten őket is gyógyítsa meg, formálja át a javukra azt, ami történt. S ebben is hinnie kell, hogy Isten erre is képes, ezt is meg tudja tenni. Tehát most is van Önnek felelőssége értük, de már csak az imádsággal. Illetve, ha találkoznak, akkor fontos tanúságot tennie, ne szégyenkezzék elmondani, hogy Ön hogyan talált rá az Istenre, s ez mit jelent az életében.