Épp a minap érkezett ugyanerre vonatkozó kérdés. Kérem, ne keseredjen el, az Úr Isten látja az Ön törekvését, és meg is áldja!

Ehhöz a Szentszéknek kell föloldozást és engedélyt adnia, különben nem részesülhet a szentségekben.

Érdekes megoldás. Természetesen nem rossz. Ki-ki maga alakítja ki a saját imádságát, Isten-kapcsolatát. De kinek-kinek fejlődnie is kell ebben. Ismétlem, nem rossz az, ha Ön leveleket ír, abban fogalmazza meg a gondolatait az Úrnak. De az Úr mikor és hogyan válaszoljon ezekre? Vagy esetleg erre a Szentírást használja? Az sem rossz. Hiszen az meg az Isten szerelmeslevele az emberhöz. Mégis ki kell mondanunk, hogy a hozzám legközelebb álló személlyel mégsem csak levelezek csupán, hanem jó érzés tölt el, amikor egyszerűen csak a közelében vagyok. Érdemes tehát gyakorolni azt az imamódot, amikor semmi mást nem csinálok, csak figyelek: Szólj, Uram, szolgád figyel (1Sám 3,9).

Nem emlékszem olyan érvelése, hogy Jézus Krisztus lenne az egyetlen, aki napra pontosan 9 hónapra született volna. Másrészt, akár még ez is megállná a helyét, ugyanis Keresztelő Szent János születését június 24-én tartjuk, a fogantatását pedig lám, szeptember 23-án. Ezzel együtt is nem sok szerepet játszik a december 9-ei dátumban a pontos vagy nem pontos 9 hónap. Egész egyszerűen ez volt az ünnep eredeti napja, ekkor szentelték föl Szent Anna tiszteletére a templomot. Eredeti értelmében ez volt a december 9-ei ünnep oka és tartalma. Később helyeződött át a hangsúly a megfogant magzatra, Máriára, és lett belőle kiemelt Mária ünnep a nyugati egyházban, ahol december 8-ára tették ezt a Mária-ünnepet. https://hd.gorogkatolikus.hu/December-9-Szent-Anna-foganasanak-unnepe-2016-december-09 https://www.nyirgorkat.hu/?q=hir&id=2571&l

Kedves M.! Nem is olyan könnyű ez a két kérdés. Egyrészről gondolom, hogy Debrecenben az esti Szent Liturgia hamarosan visszaáll, hiszen többen is kérdezték, kérték már ezt. Ugyanakkor igaz, hogy este ez nincs igazán jó helyen, csak mára már szinte teljesen kiveszett az erre való érzékenység. Az Isteni Szent Liturgiának ugyanis meg volna a maga helye a liturgikus napban, annak csúcsaként a 3. vagy 6. imaóra után, tehát legkésőbb délben. Sokkal később azért is nem, mert elvileg erre a szertartásra az Eucharisztia vétele miatt éhgyomorral kellene érkezni. Hiszen az eucharisztikus böjtnek egyik fontos eleme, hogy amikor részesül belőle az ember, akkor ez az első falat legyen, amit aznap magához vesz. Ennek sok szép teológiai, lelki, lélektani oka is van. Az erre való érzékenység is kiveszett mára már. Azonban nem kizárt, hogy ez a liturgikus szempont is szerepet játszott abban, hogy a parókus atya nem sietett visszaállítani a régi rendet. Ráadásul így az igazán estére való szertartás, a vecsernye is egyre többek számára lett ismertté. A másik kérdésére még kevésbé tudok jó választ írni. Szerintem van arra vonatkozó erőfeszítés, hogy egységes és szép legyen az éneklésünk a templomainkban. De az is tény, a szakemberek mindig hangoztatják, hogy a különbözőségek is hordoznak értéket. Például éppen az északi részeken, Borsodban vannak sajátos dallamok, amelyeket nem szabad kiveszni hagyni. De én is egyetértek Önnel abban, hogy erre még több figyelmet, energiát, esetleg pénzt is érdemes áldozni.

A határ mindjárt az első indulat megjelenésének első árnyalatánál van. Lehet azt mondani, hogy ezek normális emberi reakciók, de ez csak a bűn foglyaként élő ember esetében állítható. Márpedig a megváltásban meghaltunk a bűnös életnek. "Most azonban, miután meghaltunk annak, ami fogva tartott minket, kikerültünk a Törvény hatálya alól, úgyhogy a lélek adta új életben szolgálunk" (Róm 7,6). Tehát ne tekintsük ezeket a bűnös szenvedélyeket természetesnek. Mert ezek a lélek szerinti életben nem természetesek, hanem természetellenesek. Kicsit később még merészebben fogalmaz Szent Pál: "Ha test szerint éltek, meg fogtok halni, de ha a Lélek által megölitek a test cselekedeteit, élni fogtok" (Róm 8,13). Az Ön kérdésfölvetése tehát teljesen jogos. Ha egy darabig, egy bizonyos pontig megalkuszom a bűnös szenvedéllyel (sértődés, harag, düh), akkor joggal kérdezhetem, hogy "de meddig?" Míg a megváltottság állapota ennél sokkal tisztább helyzetet teremt: egyáltalán nem alkuszom meg semmiféle bűnös szenvedéllyel. Ez lehetetlen? Erre törekedni nem lehetlen. Hogy aztán mi valósul meg belőle, az nem is annyira rajtam múlik, mert az már kegyelem, az már az Isten ajándéka lesz. De ha törekszem arra, hogy ne legyen bennem, a szívemben, a gondolataimban semmi ártó, bűnös szenvedély, ha ezt kérem is a Mindenhatótól, ha élek a tőle kapott kegyelemmel, akkor gyönyörű eredményeket fogok elérni. Persze, Isten kegyelméből. Az is fontos azonban, hogy ne csapjam be magam. Ez sajnos sokszor megtörténik a keresztényeknél, hogy a bűnös szenvedélyeket csak elfojtjuk, letagadjuk, mások előtt nem mutatjuk, de azért ugyanúgy megvannak bennünk, sőt, a sértett igazságérzetünk miatt jogosnak is tartjuk. (Olykor még a kereszténységre, az egyházra, az Istenre is haragszunk, mert nem mutathatjuk ki. Legalábbis jólnevelt keresztényként ezt gondoljuk.) Helyesen kell kezelni ezeket az indulatokat. Van, amikor teret kell nekik engedni, ki kell beszélni, ki kell sírni magunkból. Erre (is) valók a lelkiatyák, gyóntatók. Őszintén ki kell ezeket mondani. De őszintén törekedni kell arra is, hogy teljesen elengedjem ezeket. Ha bántanak, imádkozzam az engem bántókért. Ha ebben gyönge vagyok, hívjam segítségül a szenteket, az Istenszülőt, hogy ők imádkozzanak velem, helyettem. Aztán tartsak őszinte, mély bűnbánatot, hogy nem tudok igazán szeretni, és ezt is kérjem a jóságos Mindenhatótól, hogy adja meg nekem a végtelen szeretet kegyelmét. Megadja annak, aki kéri! Ezeket tudom Önnek tanácsolni. Meg még azt, hogy ne legyen saját magával szemben sem türelmetlen. Induljon el ezen az úton. Határozza el, hogy egyáltalán nem akar beengedni semmilyen bűnös szenvedélyt. Meglátja, meglepő eredményei lesznek - persze, ha kéri is ezt Istentől.

Kedves Sára! A hiten nagyon sok múlik. Mondhatni, minden azon múlik. De nem mindenkinek egyforma a hite. A szenteknek erősebb volt, nekünk gyengébb. De ma is vannak olyanok, akiknek nagyon erős a hitük. Például ismerek olyan személyt, aki nagyon erősen gluténérzékeny, egyetlen morzsadarabka sem juthat a szervezetébe, mégis rendszeresen áldozik két szín alatt, mert hiszi, hogy az Eucharisztia nem lesz ártalmára. S ez így is van. Ugyanakkor nem mondhatom minden gluténérzékenynek, hogy ugyanezt tegye. Nem kényszeríthetem rá arra, hogy egyszeriben legyen ekkora hite és kész. Ha van olyan személy, aki az imájában bízva szembeszegül a biológiai jelenségekkel, az nagyszerű. Akinek valóban ekkora hite van, az minden bizonnyal van olyan alázatos is, hogy ezzel nem hivalkodik, ezt senki más nem tudja róla. Viszont az egyháznak, a vezetőknek számolnia kell a gyengébb hitű emberekkel is. Nem az a baj, hogy ha valaki az ima erejében bízik és ezért semmilyen óvintézkedést nem követ, hanem az, ha valaki ezzel kérkedik, ha fennen hangoztatja, és másoktól is ezt követeli meg. Ez fanatikus hit, nem pedig a Lélek szerinti. Félni természetesen egyáltalán nem kell. De amikor valaki fertőtlenítő szert vagy maszkot használ, az nem félelemből teszi, hanem elővigyázatosságból a maga és mások érdekében.

Kedves Marika! Általában azt szokták mondani, hogy a 12 csengettyű a 12 apostolt jelképezi. Jelenlétükkel a teljes mennyországot jelenítik meg, az apostolok karát. A tömjénfüst a szentek imádsága a Jelenések könyve szerint (Jel 8,3). Ezt kísérik mindenhová a kiemelt szentek, az apostolok. A 7 szintén szent szám, erre utalhat, amikor hét csengő van a tömjénezőn. De az sem kizárt, hogy csak a használatban lepotyogott öt. Ezzel azt akarom mondani, hogy azért nincs olyan nagy jelentősége annak, hogy hány csengő van a tömjénezőn. Hogy van, ez egyszerűen szebbé, különlegesebbé teszi a liturgiát. Mondhatni, ez az egyetlen hangszer, mely a bizánci rítusban megjelenik. A koptoknál például cintányér van. Nem igazi hangszerek ezek, de csengésükkel mégis különlegessé teszik az Isten-dicséretet. A régebbi tömjénezőkön nem volt egyáltalán csengő, ez az utóbbi 10-20 évben kezdett el nálunk terjedni. Szóval, ahol egy sincs, ott nem valószínű, hogy mind lepotyogott, hanem azon valószínű korábban sem volt.

Ha egy pap viselkedése ennyire megzavarta, akkor azt javaslom, gondoljon egy másikra. Böjte Csaba atyára, Papp Miklós atyára, Székely János püspök atyára, s van még sok más hiteles ember. Egy ember bűne miatt ne hagyja, hogy az Úrral és Egyházával megromoljék a viszonya. Ez nyilvánvalóan kísértés, amelybe belemászik a gonosz, hogy Önt még rosszabb helyzetbe taszítsa. Az Egyházat Jézus alapította, éppen azért, hogy általa köztünk maradjon tapasztalható módon a közösségben, a szentségekben, a mennyei liturgia földi megvalósulásaiban. Ezért küldte el Szentlelkét, hogy járja át az egész egyházat és mindazokat, akik az egyház élő tagjai. Kérje a Szentlelket, hogy tüzesítse át újra a lelkét, a hitét. Igen, ezt tegye: kérje magát az Urat, hogy erősítse meg újra, és mentse meg Önt ebben a kísértésben! Érdemes ezt meg is gyónni, mert jó szándékkal ugyan, de szépen belesétált a gonosz csapdájába.

Ne ezt feszegesse, hogy ez halálos bűn vagy sem. Ha igen, akkor mit tesz? Az visszatartja legközelebb? Ne ez tartsa vissza! Ne a félelem vezérelje a tetteit! Sokkal inkább az Isten iránti szeretete, hűsége, kitartása. Erre törekedjék, ezt kérje az Úrtól! Ha már belecsúszott, akkor menjen, és gyónja meg mihamarabb. Én erre is azt mondom, hogy belecsúszott, csak hamarabb, nem csupán a tett elkövetésekor, hanem amikor beleegyezett a kísértésbe. Attól kezdve már nem volt megállás a lejtőn. Arra figyeljen, hogy hol van a lejtő széle! És azt kerülje el! Ha már csúszik lefelé, akkor nagyon nehéz megállni. Szinte lehetetlen. De ebben ne fölmentést találjon, hanem tanulságot lásson. Eddig nyilván nem érdemes elmenni, mert akkor nem lesz megállás. Amíg kicsi a kísértés, kicsi a kígyó, addig kell nyakon csípni és megsemmisíteni. Később már nagyon bajos.

Én úgy érzékeltem, hogy a püspök atyák éppen azért fogalmazták meg ezt az engedményt, hogy senkinek ne legyen lelkiismeretfurdalása azért, mert a járvány miatt nem tud eljutni a templomba. A lelkiismeret szava továbbra is megmarad, az egyéni felelősség most sem iktatható ki. A vasárnapi templomi kötelezettség alól máskor is van fölmentés főként súlyos betegség miatt, de egyéb okok is lehetnek. Kinek-kinek magának kell eldöntenie, hogy az adott akadályozottság mennyire súlyos. Kicsit fáj a fejem - inkább nem megyek templomba, egy tolószékes ember meg több órás erőfeszítéseket tesz azért, hogy részt vehessen a Szent Liturgián/szentmisén. De tény, hogy nem vagyunk egyformák még ezek megítélésben sem. Van, aki jobban tart a vírustól - pl. mert idősebb, vagy van a családjában idős ember - s van, aki meg egyáltalán nem, s talán könnyelműen is bánik a helyzettel. Hogy hasznosíthatóan válaszoljak a kérdésére azt mondom,hogy ha fél a fertőzés kockázatától, akkor inkább ne menjen el a templomba. Helyette otthon, többet imádkozzék. Ám mihelyt teheti, menjen majd el mégis.

Kedves T.! Sok olyan helyzet van, nem csak ez, amikor nem értünk egyet valakivel, annak gondolkodásával. Nem tisztünk azt megváltoztatni, a másik embert átalakítani (főként nem a magunk képére). Az elfogadás a mi feladatunk, a szeretet ezt követeli. Keressünk egy másik példát! MOndjuk, ha valaki azt vallja, hogy helyes dolog a házasság előtti testi egyesülés, ez nyilvánvalóan téves elképzelés. Ettől függetlenül szerethetem azt az embert, elfogadhatom őt úgy, ahogyan van. Akkor kell föllépnem, ha emiatt a gondolkodása miatt az én felelősségi körömben tesz valamit. Engem vagy a kiskorú gyermekemet akarja rávenni erre a bűnre. Akkor nyilván nem az a helyes magatartás, hogy tiszteletben tartva ebbéli álláspontját, hagyom, hogy azt tegye, amit akar. Ha egy homoszexuális ember éli a maga életét, ezt nekem is hagynom kell. Ha emiatt viszolygás van bennem - ami bizonyos értelemben érthetőnek tartok - akkor azt nem mutatom ki feléje, mert szeretetlenség volna. Ha beszélgetünk erről a kérdésről, elmondhatom neki a véleményemet. De csak akkor érdemes ezt tenni, ha valóban kíváncsi rá. Különben minek feszegetni, úgysem jutunk vele dűlőre. Nem az én felelősségem, hogy mit tesz. Amennyiben az én felelősségi körömbe tartozik, például erre a bűnre mást is rávesz, akkor föl kell lépnem ellene. Ha nincs érte felelősségem, akkor nem az én feladatom őt megváltoztatni.

Nyilván a pszichológus abban tud segíteni, hogy szabaduljon meg ettől az iszonytató emléktől, segít feldolgozni, együtt élni ezzel a múlttal. Az ilyen jellegű gyógyulás is az Isten műve, semmiképp sem szabad elhanyagolni ezt a részét sem. A hitben való feldolgozás azonban ennél sokkal mélyebb. Az ebből fakadó gyógyulás is tökéletesebb. Mit tegyen ennek érdekében? Láthatóan Ön is érzékeli, hogy a "gyengébb pillanatokban", a hite megfogyatkozásakor kísért újra és újra ez a keserű múlt. Ha a hite erős, akkor nem jön elő vagy sokkal kevésbé bántó erővel. Mit tegyen? Erősítse a hitét! Ne a rossz emlékkel foglalkozzék, abban a pszichológus segíti, kövesse is a tanácsait. Viszont a hite nyilván nem lehet ennek a gyermekkori rossz élménynek a függvénye. Ez teljesen független tőle, ne is kapcsolja össze. Nincs köze hozzá. A gondolat, hogy "hol volt ilyenkor az Úr?" szintén kísértő gondolat. Teljesen alaptalan. Sok emberi szenvedés kapcsán föltehetnénk ezt a kérdést. Nem tudjuk rá a választ, s pontosan ezért kísért meg vele a sátán, mert az efféle kísértő gondolattal szemben nem is nagyon tudunk védekezni. Észérvekkel legalábbis bizonyosan nem. Ezért ne is próbálkozzék ezzel. Hagyja el ezt a múltat. Ha feltör, kezelje kísértésként. Imádkozza: "Ne vígy minket a kísértésbe...!" Talán segíthet még, ha imádkozik azért a személyért, aki ezt művelte. Nem tudom, meg tudja-e tenni. Amikor eljut oda, hogy tiszta szívvel tud érte imádkozni, hiszen ő is a sátán becsapásának lett az áldozata (a felelősségét ebben ne firtassuk, nem a mi dolgunk), akkor már közel van a teljes gyógyulás. Innen már csak egy kicsi lépés, hogy magát az esetet, életének ezt a részét is meg tudja majd köszönni. Bármilyen szörnyű volt, az Isten valami módon ezt is az Ön javára tudja fordítani. Elsősorban a Mindenhatónak ezt a jóságát kell megköszönnie. A hála és a ráhagyatkozás is gyógyító erővel bír.

Kitértem a válaszomban arra, hogy nagyon körültekintően kell ezt tenni, mert - mint arra Ön is céloz - ebből akár a rossz példa követése származhat. Ezért is mondtam, hogy indulatból nem szabad megütni a gyermeket. Ám bármennyire furcsán hangzik, a tudatos megfenyítés - jókor adott pofon - igenis segítő lehet. Ismerek egy esetet, amikor az édesapa az esti vacsora idején bejelentette, hogy "ma a fiamat megverem, mert ezt és ezt művelte, amely nem maradhat büntetlenül". Nyilván megfagyott a levegő a családban. Vacsora után pedig az édesapa hasra fektette a hatéves fiát az ágyban és alaposan elfenekelte. Bizony sokat tanult ebből a kislegény, de még a nővérei is. Erről a tudatos pedagógia szemléletről beszélek, amikor azt mondom, hogy alkalomadtán nevelői célzattal helyes megütni a gyermeket. Természetesen ezt csak kis gyermekeknél szabad, később, kivált kamaszkorban már visszaüt a dolog. Netán a kamasz is...

Kedves Gabóca! Nem ismerem a protestáns egyház előírását ezen a téren. Még az is lehet, hogy az nem is egyforma két protestáns felekezet között. Ezért ezt a kérdést elsősorban az adott egyház előírása dönti el. Ha az ottani szabályok megengedik, hogy katolikus személy keresztszülő legyen, akkor ne habozzék ennek elvállalásában. Fogadja el a fölkérést, és nagyon tudatosan törekedjék arra, hogy a gyermek minél közelebb kerüljön Krisztushoz. Meggyőződésem, hogy ezt a katolikus vagy ortodox egyházban érheti el leginkább, de nyilván a protestáns testvéreink nem osztják ezt a nézetemet. De nem azt tanácsolom Önnek, hogy titokban nevelje katolikusnak, mert lehet, hogy ezzel többet ártana a gyermeknek, mint használna. Ha a szülei komolyan veszik a saját hitüket, saját egyházukhoz tartozásukat, akkor kövesse őket a gyermekük is a hitben, s ebben segítse Ön is őt. Ha ezt megfelelő lelkülettel, kellő hatékonysággal teszi, a fent említett meggyőződésem alapján mondom, hogy előbb vagy utóbb maga fogja fölfedezni a katolikus-ortodox egyház mélységét. Ehhöz nem kell Önnek "katolikussá neveleni". Tehát a gyermek, a család egysége, a békesség érdekében azt tanácsolom, hogy tartsa tiszteletben a gyermek és a család felekezeti hovatartozását, de emellett segítse a keresztgyermekét minél mélyebb hitre, minél személyesebb Isten-kapcsolatra.