Helyzete válogatja. Nincs erről általános recept. Általában nem kell nagyon részletezni az ilyen bűnöket. Elég volt azt elkövetni, nem kell tovább csámcsogni rajta. Ugyanakkor - ahogyan arra Ön is utal - nem baj, ha a pap látja, hogy mennyire súlyos dologról van szó. Amikor valaki azt gyónja meg, hogy "paráználkodtam", "vétettem a hatodik parancs ellen", akkor a pap többnyire rákérdez, hogy ez mi volt. Ugyanis valóban nem mindegy, hogy önkielégítés volt vagy mondjuk házasságtörés. Meg azért is jó, ha tudja a pap, hogy miről van szó, mennyire uralkodik az emberen ez a bűn, hogy tanácsot is tudjon adni, hogyan kezelje a dolgot az illető. Az elégtétel azonban nem biztos, hogy a bűn fajtájától, nagyságától függ. Sokkal inkább a gyónó lelkiállapotától. Az elégtétel (nem túl szerencsés ez a kifejezés) mindig gyógyító jellegű. De tény, hogy annak megfogalmazásához is jó, ha a pap minél tisztábban látja a gyónó lelkiállapotát, hogyan gondolkodik a bűnről, mennyire ismeri az Isten irgalmas szeretetét.

Hogy szívünkből a béke nem tud kiáradni a Földre, annak legvalószínűbb akadálya az, hogy nem elég erős, nem elég mély, nem elég valóságos ez a béke a szívünkben. Ugyanis Isten békéje ellenállhatatlanul terjed tova. Szent Szerafim atyának volt erről szép tapasztalata, melyet így fogalmazott meg: "Szerezd meg a békét és ezrek fognak üdvözülni körülötted." A szívben uralkodó isteni béke a legelvetemültebb közegben is tud hatni. Lehet, hogy nem úgy, nem olyan mértékben mint én azonnal szeretném, de másként, más úton mindenképpen hatni fog. Nem érdemes tehát a külső gátakon töprengeni, amelyeket valószínű, úgysincs módunk megváltoztatni. Hanem ezen a belső isteni békén kell továbbra is munkálkodni, hittel kérni Istent, hogy ő munkálkodjék a szívünkben és más szívekben is. Jobb ötletem nincs.

Minden életút, minden élethelyzet más és más. Nem lemásolni kell egymásét, hanem tanulni belőle. Az Ön esetében azt javaslom, hogy bátran keresse föl a legközelebbi görögkatolikus atyát, és beszélgessen el vele, hogy ő mit tanácsol. Meg persze, imádkozzék is Istenhöz, hogy mutassa meg Önnek, hogy hol van a helye, hol és hogyan tudja őt minél jobban megismerni, megszeretni.

A következő a javaslatom. Első lépésként nagyon összeszedetten azért imádkozzék, hogy az illető úriember megerősödjék papi hivatásában, és tudjon dönteni a visszalépésben. Ez legyen az első cél! Amíg ezt a lépést nem tudja megtenni, addig csak zavarodottság uralkodik továbbra is. Bocsánat, a hasonlatért, de úgy jár, mint a csacsi, amelyik éhenhal két kazal széna között, mert nem tudja, hogy melyikből egyen. Induljon el az egyik felé, a nehezebb felé, azt fogja megáldani az Úr. Ettől még egyáltalán nem biztos, hogy az illetőnek valóban papnak kell lennie, s ebben még az is benne lehet, hogy Önök majd valamikor egymáséi lehetnek. De ha nem ezt az utat választja, akkor a lelkiismeretfurdalás sohasem fogja elhagyni egész életében. Tehát induljon el a nehezebb úton! Ezzel egyidőben tegyen lépéseket a szerzetesség felé is. Ne féljen, hogy "csőbe húzzák", hogy ha oda belép, akkor bent ragad, akár akarja, akár nem. De erre is azt mondom, ha nem próbálja ki magát ebben, akkor állandóan ott fog maradni a lelkében, hogy talán eljátszotta az Isten ajándékát. Nyugodtan elindulhat erre, mert ha aztán kiderül, hogy Önnek nem szerzetesi hivatása van, akkor semmi más nem történik, mint hogy sok lelki tapasztalattal gazdagodva pályát vált, és az addigra kitisztult úton mehet majd tovább. Jó, hogy érzékeli, hogy bevallja magának ezt a zavarodottságot. Őrizze meg ezt az őszinteségét saját maga felé! Soha ne csapja be magát. Ha türelmesen kéri az Urat, és ha megvan Önben az elszántság, hogy bármi legyen az ő akarata, követni akarja, akkor szépen kirajzolódik majd minden. Ha azonban félve tipeg-topog, akkor mindenről lemarad. Ne féljen a nehezebbtől! Meglátja, mennyire gazdagon megáldja majd az Úr ezt a készségét, elszántságát.

Igen, augusztus 17-20 között lesz Sajópálfalai második zsolozsmás táborunk.

Igen, érdemes ezeket is letenni a bűnbánat szentségében. Egyedül Isten tudja, hogy mennyi volt az én felelősségem ezekben. Minden bizonnyal másoknak is volt. De ne a mentségeket keressem, azokat majd megtalálja nélkülem is a jóságos Isten, nem kell rá emlékeztetnem. Jogos lehet a gondolat, hogy efféle függőség talán már nem is bűn. De vajon bűn-e az alkoholizmus? Egyértelműen betegség, akaratbénulás, de minden bizonnyal volt benne felelőssége az adott személynek is, hogy ide jutott. Ám tény, hogy nem egyedül ő a felelős érte. Ezért nem kell megítélnünk. De érdemes minden korábbi, gyónatlanul hagyott bűnt is beletenni - kivált - az életgyónásban.

A legtöbb bűnünket akaratlanul követjük el. Nyilván nem akarok szándékosan rosszat senkinek, főként nem szeretteimnek, s mégis teszek. Indulatból, türelmetlenségből, figyelmetlenségből, stb. Ezek természetesen szintén bűnök, melyeknek a gyökere sokkal mélyebben van. De meg kell őket gyónnom. Ugyanakkor ennél jóval többet is kell tennem. Meg kell keresnem ezek gyökerét, és ott orvosolni. A gyógyítást, persze, Isten adja, de nekem is mindent meg kell tennem érte. Ezek az akaratlan bűnök, amelyekért bocsánatot is kell kérnem, meg dolgoznom is kell, hogy ezek se mérgezzék a szeretetkapcsolataimat.

Római katolikus szülőknek azt mondom, kereszteljék római rítusban, görögkatolikus szülőknek azt mondom, kereszteljék görögkatolikus rítusban a gyermekeiket. És neveljék is abban őket. Az egyszerűség és az elterjedtebb módozat áll szemben a hagyományok őrzésével és továbbadásával. Sajnos, a világ is ebbe az irányba hat ránk: "felejtsük el a múltat, az őseink hagyomány- és hitvilágát, éljünk "modern" életet, vagyis egyszerűen úgy, mint a legtöbb ember!" Érdekes módon ez a fajta gondolkodás még ránk, katolikusokra is hat. Értem a családja ellenérzését, akik - fölteszem - szintén görögkatolikusok. Nálunk ugyanis a hagyományok őrzése, ápolása, annak szeretete valahogyan erőteljesebb, mint a római katolikusoknál, s kivált mint a protestánsoknál. Ez sajátosságaink része. Én sem javaslom, hogy az egyszerűbb és elterjedtebb utat válassza. Félő, hogy akkor gyermeke is majd ezt fogja követni, s amit még Ön most fontosnak tart, azt majd ő úgy fogja elengedni, mint most Ön készül elengedni a szülei, nagyszülei értékeit. Inkább azt javaslom, tanulmányozza mélyebben, hogy miért vagyunk mi, görögkatolikusok ilyenek, mik is ezek az értékek. Ha ezt teszi, többet ad át a gyermekeinek, mintha csupán az egyszerűséget és az elterjedtebb utat kínálja föl nekik.

Kedves Rita! Érdekes jelenség, amit leír. Ezek szerint a gyónási lehetőség engedékenyebbé tesz a bűn elkövetésére? Ezt semmiképpen sem szabad hagyni. Egyébként mi, katolikusok - talán ortodoxok is - szoktunk kapni ilyen vádakat, hogy a bűneinket könnyen elintézzük azzal, hogy megyünk meggyónni, és kész. Ha valakinél valóban tettenérhető ez a jelenség, akkor nagy erővel kell menekülnie belőle. Akkor az Isten fölkínált ajándékával nem élünk, hanem visszaélünk. Ez rosszabb, mint maga a bűn elkövetése. Ha tehát a gyónás visszatérésével azt tapasztalja valaki, hogy a bűnök is visszatértek, akkor sürgősen kezdjen gyógyulási terápiába. Különben az Istentől ajándékba kapott kegyelmi erő a visszájára fordul, és nem segítségére, hanem ítéletére lesz.

Kedves Édesapa! Nagyon sajnálom, hogy korábbi kérdéseire nem kapott választ. Igyekszem mindegyikre válaszolni, s amikor nem tudok, azt is meg szoktam írni. Kérem, ha még továbbra is megmaradtak a korábbi kérdések, küldje el újra, hátha valóban valahol elkeveredtek. Erre a kérdésére viszont valóban nem nagyon tudok válaszolni. Egyrészt azért, mert teljesen egyetértek Önnel az ilyen borzalmak elítélésében, de azért is, mert meggyőződésem, hogy a teljes püspöki kar minden egyes tiszteletre méltó tagja is ugyanígy gondolja. Nem tudom, én mit tennék a helyükben. Azt írják le, hogy mélységesen elítélik az ilyen cselekedetet? Dehát ismétlem, ezt mindenki tudja. Ferenc pápánknál aligha kell erőteljesebben tiltakozó vezető, aki az ilyen kérdésekben a leghatározottabban foglal állást. Igaz, hogy sohasem volt még ennyire nyíltan felszínen az ilyen bűnök ismerete, de sohasem volt ennyire határozott és szervezetten föllépő a katolikus egyház a pedofília ellen, mint napjainkban. Egészen bizonyos, hogy a teljes magyar püspöki karnak is ez az egyöntetű véleménye. Én nem ismerem részleteiben azt az esetet, amire Ön utal, de nem is érdekelnek az ilyen ügy részletei. Sokszor szeretnek az emberek borzadozni, és szinte kéjjel emlegetik más emberek bűneit. Tudom, ismerem ezt az érzést, mert magamban is fölfedezem. Én a magam részéről inkább küzdök ellene, mint hogy hangot adjak neki. Látom azt is, hogy a sátán igyekszik minél magasabb beosztásban élő embereket megrontani. Ezeknek nyilván megvan a maguk felelőssége, s ha tetteik miatt bíróság elé kerülnek, nyilván nem fölmentő ok, hogy a sátán erősebben kísértette meg, mint másokat. De amikor nincs bírói feladatom, akkor én mégiscsak inkább a kísértés lélektanán töprengek, mint a bűnös büntetését követelem.

Kedves Tibor! Egyetértek Önnel, hogy mind a mai napig elég gazos ez az egyébként gyönyörű kertünk. Érdemes tovább tisztogatni. Azzal is egyetértek, hogy érdemes egybefogni ezt a munkát. Én a megjelenő könyvek kapcsán éppen azt látom, hogy van erre szándék és törekvés. Hiszen az elmúlt évek során számtalan új és szép imádságos könyv jelent már meg, amelyek láthatóan már egységre törekszenek. S vélhetően ez a sor tovább is fog folytatódni. Viszont úgy látszik, elég nagy a kert, sok munka van még vele.

Kétségtelen, nem könnyű helyzetbe hozott minket, görögkatolikusokat Robert Sarah bíboros említett könyve. Az ezt megelőzők (Isten vagy a semmi, A csend ereje, Esteledik, a nap már lemenőben) mind rendkívül bátor és mélyre ható üzenetek voltak. Talán ez is késztethette a fordító Balázs atyát, hogy ezt a könyvet is minél hamarabb a magyar olvasók kezébe adhassa. Köszönet érte. Tény azonban, hogy a könyvben, mely két rendkívül tiszteletre méltó és hiteles lelki ember írásait közli, sok megállapítás csak a latin rítusú egyházban állja meg a helyét. Nem akarom ezeket részletesen fölsorolni, az Ön által említett cikkben mindez szép alapossággal össze van gyűjtve. Nagy általánosságban azt mondhatom, Sarah bíboros - és természetesen Benedek pápa - gondolatai most is nagyon mélyre hatóak, elgondolkodtatók. Ami kétségtelen hiányosság a könyvben, s amire Ivancsó atya írása is utal, hogy szemlátomást nincs igazi ismerete a bíborosnak a keleti egyház gyakorlatáról és hittapasztalatáról. S itt nyugodtan gondolhatunk ortodox testvéreinkre is, akik ebben a kérdésben ugyanazon az oldalon állnak, mint mi, keleti katolikusok. Egyik görögkatolikus egyháztörténész érdekes megállapítást tett. Az a feltevés, hogy a trulloszi zsinaton hozott döntések egyrészt nyelvi tévedésen alapultak, másrészt a keleti papság fegyelmezhetetlensége miatt fogalmazódtak meg, csupán a tridenti zsinat táján jelent meg először. Előtte egyetlen írás sem hivatkozott ilyesmire! Az elméletben fölhozott történelmi igazolások hitelessége tehát erősen vitatható. Van azonban egy másik fontos és megszívlelendő szempont is. Egy érdekes logikai levezetés eredményeként jelenik meg mindkét főpásztor érvelésében a papság és házasság összeegyeztetlhetetlen volta. Mivel ősi gyakorlat szerint a szentáldozás előtt nem volt megengedett a házasélet, és mivel a szentmise bemutatásának napi gyakorlata igen hamar megjelent, e kettő következményeként lehetetlen volt, hogy valaki hűséggel lássa el a papi szolgálatát, ugyanakkor családapa is legyen. Egyrészt a napi szentmise ünneplésének gyakorlata főként a nyugati egyházrészben terjedt el, keleten pedig mind a mai napig egyáltalán nem nevezhető általánosnak. Másrészt ez az aszketikus gyakorlat egyáltalán nem csak a papokra vonatkozott, hanem minden megkeresztelt hívőre is. A házasélettől nem azért kell tartózkodni, mert az tisztátalanná teszi az embert. Mint ahogyan az étkezéstől sem azért tartózkodunk szent áldozás előtt, mert az bűn volna. Ezek a lemondások Krisztus Urunk iránti szeretetből fakadnak. Keleten mind a mai napig él, hogy éjféltől, sok helyen már vecsernyétől nem fogyasztanak ételt azok, akik szentáldozásra készülnek, papok és hívek egyaránt. Ezen a téren tehát nincs különbség. Miért is volna? Nem többek a papok, mint más emberek. Nem szeretik jobban Krisztus Urunkat, mint mások. Nem vár el tőlük többet az Egyház, mint más hívektől. A bíboros által írt könyv, illetve ezt az írást késztető szellemiségnek nem az a bántó pontja, hogy a latin papokat magasabb rendűnek állítja be, mint a keleti papokat, hanem egyáltalán a papokat magasabb rendűnek tekinti, mint a híveket. Ebből az erősen klerikális szemléletből is származik sok csúsztatás a cölibátusról szóló elméletekben. Mindezekkel együtt én is úgy érzem, igaza van a bíborosnak, amikor azt vetíti előre, hogy a cölibátus teljes vagy részleges eltörlése pasztorális katasztrófát idézne elő. Még pontosabban, szerintem a latin egyház sok részén már most tombol a pasztorális katasztrófa, amelyet csak ront az említett klerikális szemlélet. Ebből csak az odaadó aszketikus élet, a böjt és az imádság lehet kivezető út, nem pedig az, hogy újabb és újabb területeken engednek a világ követeléseinek.

Ne bizonytalanodjék el, továbbra se higgyen a babonákban! Egyrészt sok esetben a népi gyógymódok valóban segítenek, mert tapasztalatok alapján fejlesztették ki őket. Másrészt azonban, amikor túlvilági, alvilági hatalmakkal társítják ezeket, az mindig veszedelmes dolog. Nem is azért, mert hatástalan praktikákkal próbálkoznak, hanem azért, mert a gonosz lelkek valóban léteznek, s alig várják, hogy valaki beadja nekik a derekát, vagyis, hogy higgyen bennünk, kérje a segítségüket. Nem szabad az ilyen dolgokkal játszani. Ha a gyermek egy bizonyos személy mellett nyugtalan lesz, akkor nem kell az illető közelébe vinni. Nem kizárt, hogy az illetőnek a személyiségében sok zavar van, negatív hatás, amelyet a még érzékeny gyermekek megéreznek. De az ilyen jelenséget nem szenes vízzel, de nem is szentelt vízzel kell megoldani, hanem józan lépésekkel. Ha elkerülhetetlen személyről van szó (nagyszülő, közeli rokon), akkor beszélgetni kell vele, rákeresni, hogy mi az a bántó dolog az életében, amely - nyilván! - neki is rossz. Segíteni kell őt, nem csupán távol tartani tőle a gyermeket. Ki kell beszélni a dolgokat, rá kell kérdezni, őszintén föl kell tárni, amennyire csak lehet. Persze, itt is kell a józan cselekvés, mert az sem segítség, ha ráijesztünk az illető - netán idős személyre - hogy "Miért fél tőled a gyerek?!" Mégis valamiképp érdemes rákeresni az okokra. Szóval, ha értehetetlenül rossz hatásokat érzékelünk, azoknak egészen biztosan megvan az oka. Érdemes megkeresni, onnan indítani a megoldást, nem pedig sötét praktikákkal mesterkedni. Ha szentelt vizet használnak, az akkor jó, ha az imádságot kíséri. Imádkozzanak, és vessenek keresztet szentelt vízzel. Az üdvös dolog. De annak sem varázsereje van, hanem segítheti a hitünket, az Istenhöz ragaszkodásunkat. Ha ez a cél, ha a bajban, nehéz helyzetben ide menekülünk, akkor jó úton járunk.

Igen, létezik ilyen szertartás. Az "Istenszülő temetése" jeruzsálemi eredetű rítus, meglehetősen kései, a mai formájában csak a XIX. században állt össze, a jeruzsálemi utrenye mintájára. Alapja a XVII. kathizma a különleges versekkel; ezek részben már a XIV. sz. -ban is léteztek. Jeruzsálemben az Istenszülő sírjánál ezt a szertartást az Istenszülő elszenderülése előünnepén végezték. Az orosz egyházban a XVI. században már széles körben elterjedt; ekkoriban az ünnepnap virrasztásába, a kánon VI. ódája után írták elő a könyvek a "temetést". Egy XVII. sz.-i liturgikus reform során kiveszett az orosz gyakorlatból, s csak a XIX. sz.-ban került be ismét, immár az új formában, ahogyan Jeruzsálemben tartották. Ma a parókiákon vagy az előünnepen, vagy az ünnepi virrasztásba illesztve tartják, esetleg az ünnepet követő harmadik napon (amelyen a hagyomány szerint az Istenszülő a mennybe vétetett). Szövege magyarul olvasható Lakatos László Ünnepi könyv c. művében. Az Istenszülő plascsenyicájával hazánkban is tartottak körmenetet pl. Rakacán, ahol a templom az Istenszülő elszenderedésére van szentelve.

A kelyhet mindig csak fölszentelt személy (püspök, pap, diakónus) érintheti. Ennek tisztántartása is ezen személyek feladata. Ez így van a koronavírus járvány ideje alatt is. Most azonban a pap vagy diakónus (néha a püspök) minden egyes Szent Liturgia után mossa el és fertőtleníti is a szent edényeket.