Kedves Lelkiatya!
Fiatal nő vagyok, egyedül, de szerencsére a szüleim élnek. Mostanában változás történtek az életemben (munkahely) és a következő "kísértés" támad: félek a haláltól. Néha úgy érzem Isten figyelmeztetni akar, hogy mennem kell hirtelen. Elémkerülnek kis röpiratok az örökkévalóságról, az elmúlásról prédikál a pap, még a szórakozásban (színház) is a halálról viccelnek.
Nagyon megijedtem, nincs testvérem, szinte mindenkit eltemettünk már...a szüleim belerokkannának. De ami igazán félelmet kelt (és emiatt esténként nyugtatóval alszom) az az örökélet kérdése.
A múlt, hogy az egyedüllét miatt nem szerettem eléggé, nem voltam elég kereső (pl.társ), vagy elég jó, és ezért nem szerettek. Hazugságban éltem, illúzióban (majd szerzetes leszek egyszer), hittem a Gonosznak (hogy ne a jelenben áldjam az Urat) hanem mindig csak borúlátóan terheltem a környezetem, vigaszt kicsikarva.
Az imádság nem nyugtat, inkább felzaklat (bár nem hagyom abba). Gyónni is járok, misére is.
Agyamra ment az önsajnálat, vagy az egyedüllét?
Nehéz ebből kitörni, különösen a család évében...barátok, ismerősök mind ebben élnek már.
Köszönöm válaszát:
görög katolikus nő
Kedves Húgom!
Valóban jelzésnek tekintheti, hogy az elmúlás, a halál és az örökélet gondolatok jelentek meg az életében. Főként annak jelzése, hogy eddig valamit elrontott. A halál nem rém, az örökélet nem nyugtalanító. Aki a helyén van, azt teszi, ami a dolga, az nem csak az életének találta meg az értelmét, hanem a halálét is. Igen helytelen, hogy nyugtatóval próbálja az örökélet kérdését távoltartani. A halállal és az örökélettel megbarátkozni kell, nem letagadni, menekülni előle. Csak így lehet elkerülni, hogy ellenségnek, ellenségesnek tűnjék.
De hála Istennek, helyesen érzett rá a hibára. Az önsajnálat bezárta az Ön életét. Túl sokat gondolt eddig önmagára, és alig kereste, hogy kinek milyen jót tegyen, hogy hol szolgálhat másokat. Érezhetően megvan Önben a jószándék, a jóra törekvés, az Isten keresése, de a túlzott, vagy inkább hamis önszeretettel voltaképpen elzárkózott, bezárkózott.
Erre jelzés a halál gondolatának megjelenése, hogy lépjen ki ebből. Üzenet, hogy valami mást kell csinálnia. Nem munkahelyváltásra gondolok, dehogy. A szívét cserélje ki! Vagy inkább hagyja, hogy az Úr Isten cserélje ki a szívét (Ez 36,26). A gondolat megjelenése jelzés, üzenet, hogy itt az ideje az élete megváltoztatásának.
Nagyon jól teszi, hogy rendszeresen járul szentségekhez és imádkozik. Ezt továbbra is folytatnia kell. Éppen ennek köszönheti, hogy elérte Önt az Isten jóságos kegyelme. Ébresztő!
Lépjen ki az önszeretetből! Keresse, hogy hol tehet jót, hol szolgálhat. Már az is gondviselészszerű, hogy éppen nagyböjt elején beszélgetünk erről. Használja föl a böjt szent idejét erre a szolgálatra. Keressen föl rászoruló vagy fogyatékos embereket. Ha semmi egyebet nem tesz, csak beszélget velük, már az is gyógyítóan hat. A szeretet gyógyít: azt is, aki szeret, azt is, akit szeretnek.
Tegye le bátran a nyugtató szereket, és nézzen szembe az életének a végességével. S használja ki az időt. Lehet, hogy kevés van hátra, de lehet, hogy még nagyon sok. Ennek semmi jelentősége nincsen. Az adott pillanatot használja föl a segítésre, az igaz szeretet gyakorlására, és egyszeriben értékessé válik az egész élete. Imádkozom Önért, hogy ez sikerüljön.
Kedves Lelkiatya!
A CCEO 1439. kánonjában ezt olvastam:
"Azokat a szülőket vagy szülőket helyettesítőket, akik gyermekeiket nemkatolikus vallásban való keresztelésre vagy nevelésre átadják, megfelelő büntetéssel kell büntetni."
Kérem magyarázza meg nekem, ha én a gyermekemet reformátusnak keresztelem, de én görög katolikus vagyok, akkor büntetésben részesülök, és ha igen, akkor milyenben?
Köszönöm válaszát!
A megkérdezett jogász így válaszolt: A tényállásban jelzett eset a gyermekkel kapcsolatban a katolikus világnézet önkéntes feladását jelenti más vallási közösség javára. Ez kérdéseket vet fel a szülő, vagy azon személy(ek)nek a katolikus hitével kapcsolatban, akiknek a gyermek nevelése törvényesen a gondjaira van bízva. A rendelkezés célja a katolikus hit védelme. Ennek az irányába kell mutatnia az esetlegesen kiszabott büntetésnek is.
Ilyen esetben a "megfelelő büntetés" elsősorban: a vallásosság, vagy a jámborság, vagy a szeretet valamely nagymérvű (jelentős) cselekedetének elvégzésére kötelezhet.
Vegyes házasság (két megkeresztelt fél, akik közül csak az egyik katolikus), valamint kereszteletlennel kötött házasság esetén a katolikus fél őszinte ígéretet tesz, hogy ereje szerint hitét megőrzi, valamint gyermekeit katolikus keresztelésben és nevelésben részesíti. Amennyiben mindent megtett ennek érdekében a katolikus fél, s például nem mulasztás vagy hanyagság következtében valósult meg a kánonban szereplő tényállás, akkor ez büntetendő cselekményként sem róható fel számára.
Ilyen esetben a "megfelelő büntetés" elsősorban: a vallásosság, vagy a jámborság, vagy a szeretet valamely nagymérvű (jelentős) cselekedetének elvégzésére kötelezhet.
Kedves Lelkiatya!
Én az imaórákra, lennék kíváncsi. Sajnos semmit sem tudok erről. Nem tudom mit jelent,mikor végzik, hány imaóra van, és miert pont annyi? Mihez köthető, mi az értelme?
Válaszát előre is köszönöm!
Anita!
Az imaóra kissé félreérthető elnevezés. Nem egy-egy órányi imádságot jelöl, hanem meghatározott időpontokhoz, órákhoz kötött egy-egy zsolozsmarészt. Eredetét tekintve a zsidó napi imarendet követi. Ezek szerint a napi négy imaóra a következő időpontokhoz köthető: 1. imaóra reggel 6-kor, a 3. imaóra 9-kor, a 6. imaóra déli 12-kor, a 9. imaóra délután 3-kor végzendő, végezhető. Ennek és az egész napi zsolozsmának a rendje egyébként részletesen megtalálható a honlapunkon a liturgia/szertartásaink/a napi zsolozsma részei címszó alatt. Fölötte pedig az Imaórák-ra kattintva elolvasható és elimádkozható mind a négy imaóra teljes szövege.
Dicsőség Jézus Krisztusnak!
Főtisztelendő Lelkiatya!
Szeretném megtudni, hogy hol található az Előszenteltek Liturgiája hanganyaggal, CD, vagy DVD, esetleg kotta. A nagybőjt időszakában nagyon hasznos lenne, ha elérhető.
Köszönöm válaszát Annuska
Dicsőség Jézus Krisztusnak
Kedves Annuska!
Ki kell igazítanom a múltkori válaszomat. Örömmel közölhetem, hogy hozzáférhető az Előszenteltek Liturgiája, annak szövege és hangfölvétele, mégpedig a Parochia.hu oldalon. Elnézést kérek Öntől, és ennek a szintén görögkatolikus honlapnak a szerkesztőitől, hogy első válaszomban megírásakor még erről nem tudtam.
Kedves lelkiatya! Miért van az, h. a temetések túlnyomó többségében elmaradnak Damaszkuszi Szt. János temetési énekei, hol ott a mai világban amikor az emberek nagy többsége meglehetősen földhöz ragadt, fontos lenne ezeket énekelni. Én magam is- latin rítusom ellenére-megtanultam őket, de találkoztam olyangk. atyával, aki azt mondta, hogy ő csak az elsőt, és az utolsót tudja.
Egy rk. papnövendék
Sajnos legtöbbször azért, mert kevés idő jut a szertartásra. Ez, persze, leginkább nagyobb városokban van így. A szertartás rövidítése végett szokták kihagyni ezeket az igen nehéz dallammal rendelkező énekeket. Kántor legyen a talpán, aki el tudja énekelni!
A megjegyzés ugyanakkor teljesen jogos. Ezek nem csak nehéz és szép dallamú énekek, de tartalmukban is a legfontosabbakat tárják elénk. Mostanában mégis szokták énekelni őket, csak nem a koporsó melletti szertartásban, hanem hantolás közben a sírnál.
Van azonban még egy fájó visszássága ennek a helyzetnek. Ha nem koprosó mellől temetünk, hanem hamvasztással egy urna mellett, akkor sok, egyébként gyönyörű és hihetetlen mély tartalmú imádságunk értelmezhetetlenné válik.
Kedves Lelkiatya!
Mit tehetnek azok a szülők, akik látják ugyan gyermekük boldogságát és tudják, hogy jól és tisztességesen él, de valahol érzik, hogy talán szíve mélyén más hívatásra vágyik, de nem meri, vagy nem tudja ezt vállalni! Mit tehetnek ilyenkor a szülők?
Köszönjük válaszát!
Mindenekelőtt alaposan át kell gondolni, hogy valóban másra vágyik-e a gyermeke, s nem esetleg a szülő szeretne számára más hivatást. Ha egy ember boldogságban, megelégedettségben él, főként az elkerülhetetlen kudarcai ellenére, ez inkább arra utal, hogy a helyén van, azt teszi, ami a dolga, amit elvár tőle az Úr.
Természetesen érdemes őszintén elbeszélgetni a gyermekükkel, hogy vajon valóban megtalálta-e a hivatását. No persze, ha ez már többször is megtörtént, akkor alighanem visszautasítja a gyermekük ezt a beszélgetést, s ezen nem is lehet csodálkozni. Igaz az, hogy egy ponton túl nem szereti az ember, ha beleszólnak az életébe. A felnőtt gyermekeink életébe nem is érdemes, inkább csak akkor, ha kérdéssel fordulnak felénk.
Nos, ha mindezek ellenére a szülő valamiféle bizonyossággal mégis úgy érzi, hogy mást kell tennie a gyermekének, akkor erősen imádkozzék érte, hogy megtalálja az Isten akaratát. Ha ezt bízó hittel teszi, akkor erőst remélheti a meghallgatást, de az is lehet, hogy e kitartó ima közben ő maga látja meg, hogy talán mégis jó helyen van a gyermeke.
Kedves Lelkiatya!
Nagyon köszönöm válaszát! A lelkiatyámról írtam. Ő február elején írásban "lerázott magáról", hogy hagyjam békén. Azt írta - elég nyersen -, hogy jelentkezzek nála márciusban vagy keressek másik atyát "aki bírja az iramot". Most tényleg nem tudom, hogy mit csináljak (tegnap már édesapámért mondtam a rózsafűzért, mert tüdőgyulladással fekszik otthon pár napja), de megfogadom az Ön tanácsát, hogy érte is fogom mondani az imát. Tényleg ne találkozzak vele többet? Nagyon szomorú vagyok és nem könnyű 20 év után új lelkiatyát találni, bevallom már többszőr próbáltam, de a többi pap - a rómaiakról nem is beszélve - még túlterheltebbek és kapásból elutasítanak. Az ortodoxok szerint mindenképpen ki kell tartani egy lelkivezető mellett, nem lehet azt csinálni, hogy mindig máshoz megyek gyónni. Most hagyjam őt ott örökre vagy csak pár hónap szűnetet tartsak? Mária ismét
Lehet, hogy némely ortodox atya ezt írta, de bizonyosan nem mindegyik. Én is azt mondom, van, amikor tudni kell váltani. Azt tanácsolom, hogy most egy jó időre hagyja a lelkiatyját nyugodtan. Közben, persze, imádkozzék érte. De nem jelent hűtlenséget, sem hitetlenséget, ha ilyen helyzetben keres egy másik atyát, akinál állandóan gyónhat és megbeszélheti a lelki gondjait. Bárki legyen is az, kímélje meg, és ne követeljen sok időt. Van egy régi szabály, hogy szerzetes egy nővel csak legföljebb fél órán át beszélhet. Ha meggondolja, hogy egy papot sok esetben naponta 10-20 ember is fölkeresi, akkor már nem is tűnik olyan kevésnek ez a fél óra.
Tehát nem látok semmi rosszat, ha más atyához megy hosszabb időre gyónni. 2-3 év múltán esetleg újra fölkeresheti ezt az atyát, de most az imádságon túl ne keresse többet, ezt javaslom.
Ha nehéznek tűnik is, világosan kell látnia, hogy Önt a Jóisten vezeti, látja el tanácsokkal. Más embert is föl tud használni erre a szép feladatra.
Dicsőség Jézus Krisztusnak!
Az lenne a kérdésem kedves lelki atya, hogy hogyan tudjuk a minden napi akár munkából akár másból fakadó megaláztatásunkat elviselni, azon túllépni? Főleg akkor, ha egyes - magukat az évtizedek folyamán kialakult papi arisztokráciához tartozó - papnék vágják a fejünkhöz, hogy mit képzelnek magukról "Fülöp atya proletárjai, akik még a munkájukhoz sem értenek"? Tudom, hogy ez nem éppen a legkonszolidáltabb megfogalmazás, de igyekeztem hű maradni a valósághoz. Mielőbbi válaszát előre is köszönöm!
Dicsőség Jézus Krisztusnak!
Bárhonnan is jön a megaláztatás, azt mindig Krisztus kezéből kell fogadni. Nem akarja, hogy bántsanak minket, de ha azt tapasztaljuk, hogy megengedte, akkor tudhatjuk, hogy célja is van vele.
Nagy odaadással kell törekedni arra, hogy minden megaláztatást hálás szívvel fogadjunk. Ha még nem megy, nem olyan nagy baj, majd menni fog, ha nem lankadunk ebbéli törekvésünkben. S addig fogja engedni az Úr ezeket, amíg végleg meg nem tanultuk sérülés nélkül elviselni. Tehát, mintegy edzésként kell tekinteni rájuk.
Jézus Urunk világosan megmondta, hogy épp azoktól fogjuk kapni ezeket, akiktől legkevésbé várnánk (Jn 16,2). Nem kell ezeken csodálkozni.
Még egy dolgot tudok javasolni. Ha azt érzékeli az ember, hogy valamit nehéz elviselni (fájdalmat vagy megaláztatást vagy bármi mást), akkor érdemes imádságban fölajánlani azt. Vagy valaki más emberért, akár épp azért, akitől a bántást kaptam, vagy egyszerűen csak az Úrnak adni, nem azért, hogy vegye el, hanem, hogy kegyelmi forrássá alakítsa. Minden szenvedés érték, ha elfogadjuk és fölajánljuk.
Kedves Lelkiatya!
Korábban volt szó arról, hogy egyes helyeken a parókus hozzáállása miatt nehéz ruszin énekeket énekelni. Korábban pedig azt hallottam, hogy csak olyan ruszin közösségeknek engednének meg egyszer-egyszer óegyházi szláv liturgiát ruszin énekekkel, ahol a többség magyarnyelvü liturgiára is jár.
Én úgy vélem, hogy a következetesség egyrészt érthetö, másrészt azonban aki nem él kisebbségi szinte szórványlétben, annak nagyon nehéz ezeknek az embereknek az érzéseibe belehelyezkedni. Nem azt gondolom, hogy mindent meg kell adni nekik, hanem kicsit elbeszélgetve ki kellene deríteni, hogy milyen sérelmeik voltak, és picit nagyobb érzékenységet mutatni. Tudom, az egyéltalán nem könnyü, mert az egész gör. kat. egyház sokat szenvedett a kisebbségi létben. Ezzel együtt úgy gondolom, nem lenne szabad elveszíteni túl hamar türelmet és visszahúzódni esetleg valóban nem túl megfontolt, érzelmektöl sem mentes reakciók hallatán, hanem párbeszédben maradni, még akkor is, ha csak néhány száz, esetleg ezer hívöröl van szó. Úgy látom, hogy a gör.kat. egyház kiváló lehetöség elött áll abból a szempontból, hogy még elkötelezettebben haladjon tovább azon az úton, amely a kelet-magyarországi, kelet-szlovákiai és kárpátaljai egykor szorosabban összetartozó görögkatolikusokat közelítse egymáshoz. Már sok-minden történt Nyíregyházán és Máriapócson, de úgy gondolom, talán már nincs messze az az idö, hogy elöször a mindkét nyelven (magyar-szlovák,-ukrán (ruszin) valamennyire kommunikáló híveken és papokon keresztül ne csupán etnikai alapu legyen a kapcsolattartás, hanem, hogy kölcsönösen át lehessen menni 2-3 évre káplánkodni a határ másik oldalára. Ezáltal maga az identitás és a tradició kérdése is új dimenzióbe kerülne és nem kötödne ennyire az anyanyelvhez (ami persze igen fontos, de nem kizárólagos).
Nem rég olvastam, hogy Borsod megyéböl sok diák átjár Kassára a Márai Sándor Magyartannyelvü iskolába és szlovákul is tanul.
Az utóbbi idöben fontos elörelépésekröl az ortodox testvérekkel való közeledésröl, a bel-görögkatolikus "ökumenéröl", esetleges tárgyalásokról, vegyesebizottságokról nem lehet hallani, pedig biztosan van már egy, s más.
Tudna Lelkiatya egy kicsit több tájékoztatást adni erröl a folyamatról? Vannak tudatosan kitüzött célok, vagy inkább személyi síkon mozog, akinek van kedve, csinálja? Vagy a hívek nem igénylik, így aztán inkább hagyni kell az egészet, elég, ha Pócson összefutnak a népek? Azt hallottam, hogy Nyíregyházán tanulnak "odaátról" - gondolom ök magyarok. Kassán/Eperjesen ill. Ungváron nem hallottam, hogy tanulna valaki Magyarországról. Vagy tévednék? Nagyon köszönöm.
Amit a kisebbségi létről és annak nehézségeiről ír, azok nagy részével magam is egyetértek. Valóban nehéz maga a kisebbségi lét, de a többség részéről sem könnyű annak kezelése. Alapvető emberi gyarlóságokról van szó, a bölcsesség, az együttérzés hiánya okozza legtöbbször a nézeteltéréseket, feszültségeket.
Valóban van törekvés a határon átívelő együttműködésre, hála Istennek, ma egyre többször nyílik erre lehetőség. Úgy tudom, arra ma is van példa, hogy határon túliak nálunk végeznek lelkipásztori és liturgikus szolgálatokat, illetve volt idő, amikor itteniek jártak át nem is keveset, hogy az ottaniaknak segítsenek. Erre megvan a készség, és ha a szükség úgy hozza, ez meg is valósul. Arra is volt már példa, hogy magyarországi kispapok külföldön, Szlovákiában, Ukrajnában tanultak. Nálunk is voltak határon túlról diákok, nem is kevesen, kétségtelen, mostanában erre kevesebb igény mutatkozik.
Tudatos törekvést érzékelek ma az egyházmegyében arra, hogy mi, görögkatolikusok az egységet különös módon is segítsük és szolgáljuk. Persze, lehetne még jobban is, még többet is tenni ennek érdekében. Remélem, így lesz a jövőben.
Kedves Lelkiatya!
Az örökbefogadás nem bűn-e? Hiszen Isten nyilvánvalóan okkal nem ad gyermekáldást (még). Az örökbefogadás nem Isten akaratának megkerülése, kijátszása-e? Válaszát köszönöm!
Az örökbefogadás nem bűn, hanem nagyon szép áldozatvállalás, következésképp Isten áldása kíséri. Persze, az indítóok minősíti. Nem szabad gyermeknevelést vállalni önző érdekből. Akár anyagi okból, akár önös szándékkal, mert valaki úgy érzi, neki van szüksége gyermekre. Aki egy gyermeket magához fogad, akár örökbefogadással, akár nevelőszülőként, az életet menthet ezáltal. Vannak házaspárok, akiknél valami oknál fogva nem születhet saját gyermek, azoknál is nagyon szép és áldásos tett, ha örökbe fogadnak gyermeket. Ez semmiképp sem a Teremtő akaratának a megkerülése. Nem azt kell fürkészni, hogy mi okból nem ad gyermekáldást az Isten, hanem, hogy mi a célja vele. Egyrészt nagyon sokszor egymáshoz sokkal közelebb hozza ez a helyzet a gyermektelen házaspárokat. Ugyanakkor, ha gyermeket vállalnak, egyet vagy többet, így megsokszorozódik az áldás. Igaz, sok esetben nem tudjuk, hogy miért ad keresztet nekünk az Úr, de elfogadva értékesebbé teszi az életünket. A gyermek vállalása nem elutasítása az ilyen keresztnek, hanem gyümölcsözővé tétele. Szép és értékes dolog.
Szép példák vannak arra is, hogy hosszú gyermektelen évek után örökbefogadtak gyermeket, utána pedig saját gyermek is fogant és szép nagy család kerekedett.
Az első lépés mindig a kereszt elfogadása, utána pedig imádságban kell keresni, kérdezni, hogy mit kér, mit vár az Úristen ebben a helyzetben.
Tisztelt Lelkiatya!
A Püspök Atyánál szeretnék gyónni! Van- e erre mód és lehetőség?
Tisztelettel: Tildus
Úgy tudom, bármilyen kérdéseben személyesen is meg lehet keresni Püspök atyát. A titkárán keresztül elérhető: titkar@gorogkatolikus.hu
Kedves Lelkiatya!
Én görögkatolikus vagyok, feleségem reformátusnak volt keresztelve és gyermekünk is görögkatolikus. Több évig jártunk együtt görögkatolikus liturgiára. Az utóbbi pár évben külföldön élünk, ahol nincs görögkatolikus liturgia, ezért latin rítusú szentmisére járunk.
Hála az Úrnak, feleségem felismerte magában a Szentlélek hazahívó hangját, lelke megnyílt az apostoli hit teljességének felvételére. Mivel ebben szerepe volt/van az itteni latin rítusú közösségnek és atyáknak, ezért most ő elsősorban a latin rítusban történő felvétel felé hajlik, bár praktikusan jól ismeri a mi görögkatolikus szertartásunkat és énekeinket is.
Kérdésem, hogy van-e bármiféle kánoni útmutatás ilyen helyzet esetén? Megértem, hogy ez az ő lelki útja, de természetesen Isten családjába a saját családján keresztül (is) csatlakozik be. Csupán önzés-e arra vágyni, hogy a hit teljességének egységességén túl a rítusbeli egység is meglegyen? Ha több gyermekkel megáld az Úr, akkor milyen útmutatásai vannak az Egyháznak inter-rituális házasság esetén? Lehet-e mindkét rítust tartani, ha hazajövünk és lehetőség volna bármelyiket gyakorolni?
Köszönöm az Atya válaszát előre is!
Kedves Testvérem!
Mindenek előtt nagy hálával forduljon az Úr felé, hogy megadta ezt a csodálatos ajándékot. Ha a felesége református vallású, akkor a jog is arra készteti, hogy latin rítusban bérmálkozzék. Át kell gondolni, hogy későbbi életükben hol és milyen egyházi közösségbe fognak tartozni. Természetesen ma sok olyan házaspár van, akik nem azonos rítusúak. A jog lehetőséget ad arra ilyen esetekben, hogy a szülők szabadon döntsenek arról, hogy a gyermekeiket melyik rítusban keresztelik, aki nyilván, abba a rítusba fog később is tartozni.
Nem önzés arra vágyni, hogy a család egységes lehessen ebben, nagyon is egészséges fölfogás. Ugyanakkor mindenképp tekintettel kell lennie a felesége vágyának, személyi adottságainak. Azt jól teszi, ha mindent megtesz annak érdekében, hogy a felelsége megismerhesse a görögkatolikus egyház kincseit is.
Tisztelt Lelkiatya!
Egy református hitben nevelkedett fiatalember vagyok, aki néhány hónapja elvált. A házasság napján templomi szertartás is volt.
A kérdésem az lenne, hogy amennyiben a jövőben egy olyan nő lesz a párom aki görög katolikus vallású, és aki kötelességtudó a vallást és az azt gyakorló többi "gyülekezeti taggal" kapcsolatosan, elitélhetik e miattam.
Elitéli e bárki joggal, ha olyan férfiba szeret, megy férjhez, akinek már volt egyházi esküvője?
Válaszát előre is köszönöm.
Ezekben a kérdésekben szó sincs ítélkezésről. Természetesen senki ne ítéljen el senkit. Ez egyedül a Jóisten dolga, nem a mienk.
A házasságkötés dolgában a Katolikus Egyház nem tehet mást, minthogy igazodik Krisztus Urunk tanításához: "Amit Isten összekötött, ember el ne válassza!" (Mk 10,9). Tehát, ha egy házasságot Isten rendelése szerint megkötöttek, az megkötött marad még az örökkévalóságban is. Érdemes ehhez igazodni, és nem kibúvókat keresni. Akkor lesz teljes és boldog az ember élete, ha mindenben igazodik az Isten szavához.
Kedves Atya ! Álmomban sátánal álmodtam a férjem szerint sátáni hangon beszéltem nagyon meg vagyok ilyedve .Keresztet raktam a szobába és magamra akarom tetováltatni .Öntöl kérek tanácsot hogy mit tegyek Köszönöm
Nem kell megrémülnie, egy ilyen álom csak a belső világában lévő tisztázatlan - és esetleg tisztátalan - dolgok képződménye. Külső dolgokkal semmiképp sem lehet távoltartani. Jó, ha keresztet tesz az ágya fölé, vagy valahová a szobájába, hogy jól lássa, de ez csak akkor ér valamit, ha hittel és imádsággal tekint rá. Nem a kereszt fog segíteni Önön, hanem az Istenre tekintő bizalom. A bőrébe égetett kereszt végképp rossz megoldás, semmiképp se tegye.
Tanácsom, hogy menjen el gyónni, áldozzon meg, és adjon hálát az Istennek, hogy Ő mindig megsegíti. Ha esetleg valami ok miatt nem részesülhet a szentségekben - ez nagyon megnehezítheti a hitét - akkor is menjen el a templomba, ott imádkozzék. S ha keresztet vagy ikont tesz a szobájába, ezzel azt segíti, hogy a szobája is kicsit olyan legyen, mint a templom, és így könnyebb legyen ott imádkozni.
A sátántól nincs mit félni. Semmi hatalma nincs fölöttünk. Olykor ijesztget, rémisztget, próbálja elhitetni velünk, hogy milyen erős, de csak árnyékhatalma van. Olyan, mint amikor a gyermekek csúnya arcot vágva ijesztgetik egymást.
Tehát nincsen semmi baj. Nyilván, a lelkében vannak tisztázandó területek. Vigye az Úristen elé!
Kedves Lelkiatya!
Arra szeretnék választ kapni, hogy két ember kapcsolatába meddig lehe beleszólni?
Köszönettel:
Enikő
Kedves Enikő!
Mivel a kérdés igen széles körű, meglehetős nehéz rá egyszerű szavakkal válaszolni. Inkább csak néhány általános elvet tudok mondani ezzel kapcsolatban.
Az indítóok nagyon fontos: miért akar beleszólni a két ember kapcsolatába a harmadik. Többnyire, persze, azért, mert jót akar nekik. Lényeges, hogy ez a "jót akarás" valóban önzetlen szeretetből fakadjon, s ne pusztán erkölcsi elvek betartatása vezesse, vagy rejtett egyéni érdek.
Fontos a közlés, a "beleszólás" módja is. Ez minden emberi kapcsolatnál alapvető. Olyan módot, helyet és időt kell találni a másik ember megszólítására, amely a legalkalmasabbá teszi a befogadást. Van, amikor ezt ki kell várni. Van, amikor nagyon alaposan föl kell készülni rá, hogy mit és hogyan is mondjon az ember. Sokszor a jószándék nem elegendő a helyes mód megtalálásához, és ha nem történik befogadás, akkor nem biztos, hogy a befogadó félnél volt a hiba. Előtte jól "meg kell imádkozni" a dolgot, imádságban fölkészülni rá. (Én magam is minden válaszadás előtt imádkozom.)
Az is sokat számít, hogy ha egy kapcsolatba akarunk beleszólni, akkor az mindkét embert elérje, ne csak az egyik felet. No, persze, ha éppen arról van szó, hogy teljesen le akarok valakit beszélni a kapcsolatról, akkor más a helyzet, de akkor nem is a kapcsolatba szólok bele, hanem az ellen emelem föl a szavam. Ez eleve más.
Kétségtelen, hogy meg kell engedni a szabadságot is a döntésben. Ez még szülők esetében is igaz, sőt, ott mutatkozik igazán ennek fontossága. A szülő már nem alakíthatja úgy a felnőtt gyermeke életét, mint szeretné, mint régen tette. Akkor tud hatékonyan segíteni a szülő, amikor kérdezik. Ritkán ér célba az olyan intelem, amit nem előzött meg a tanácskérés. Persze, vannak nagy dolgok, amikor nem hallgathatunk. De az irányítást akkor sem kívánhatjuk magunkhoz ragadni.
Leglényegesebb, hogy előtte imádságban gondolja át az ember és Istentől kérjen tanácsot, hogy mit tegyen, mit és hogyan mondjon.
