Kedves Lelki Atya!
A mi egyházközségünkben az ... évek óta nem köszön.
Haragszik, de azért vasárnaponként beáll a sorba részesülni a szentségekben. Gyűlöl, pedig semmi olyat nem tettem, ami ezt indokolná. Próbáltam vele szót érteni, de eredménytelen. Az ... atyának is lett szólva, de nem történt semmi, pedig a figyelmébe ajánlhatná Máté 5:23-24 részét.
Én azért kitartóan köszönök, addig míg meg nem unom. Más ötletem nincs. Önnek talán lenne. Ennyi idő után azt már lassan elfogadom, hogy nem köszön, de az zavar, hogyan lehet valaki ilyen viselkedéssel világi elnök?
Köszönettel:Z
Kedves Z!
Mint talán látja, néhány szót kihagytam a leveléből, hogy senki se vegye személyesen magára a panaszt. Így én is könnyebben tudok választ adni a lelki kérdésére.
Meglepőnek tűnhet mai világunkban Jézusnak az a szava, amellyel ellenségeink szeretetére buzdít bennünket. Ma nincsenek is ellenségek - vélhetnénk. Lám, vannak. Akiket nehezen tudunk szeretni, akiktől bántást, sebeket kaptunk, azokat nyugodtan tekinthetjük ellenségeinknek, legalábbis olyan ellenségeinknek, akikről Jézus beszél, és akiket szeretnünk kell.
Jól teszi, hogy nem hagyja magát és nem hagyja abba a köszönést. Ne unja meg mindvégig! De ennél többet is kell tennie. Imádkozzék érte, és imáiban kérje azt is Istentől, hogy tudja ezt az illetőt szeretni. Nem kis dolog ez, főként nem könnyű. De azzal teszi a legnagyobbat az egyházközségében, ha lelkében le tudja győzni ezt az ellenérzést.
Ha elindul feléje a szeretet útján - amely nem vár viszonzást! - akkor könnyebb lesz őt elfogadni, akár világi elnökként is. A többit pedig bízza a Gondviselőre. Mindig kegyelmi megoldást kell keresnünk és találnunk, annak lesz meg a kegyelmi gyümölcse.
D. J. Kr.!
Kedves lelkiatya!
Köszönöm az angyalokkal kapcsolatos alábbi pontosítását. Ebből idézek röviden: ?Csupán a játék kedvéért megszámoltam, Ő maga hányszor említi az angyalokat. A négy evangéliumban ennyit találtam: Mt - 11, Mk - 4, Lk - 7, Jn - 1. Ezen a 23 helyen kifejezetten Jézus beszél róluk, de a négy evangéliumban ennél többször, összesen 52-szer szerepel az angyal szó. (?) Az angyalok léte kétségtelen, a szerepük az életünkben fontos, a helyük az imádságainkban nem nélkülözhető. Mégis inkább figyeljünk Jézusra, az Ő szavaira, az Ő tanítására, és akkor minden a maga megfelelő helyére kerül az életünkben, az imádságainkban.?
Nem érthető számomra a válaszában tükröződő konfliktus oka, főleg a mennyiségi megközelítés indoka. A Szűzanyáról is csak alig szól a Szentírás, az Úr Jézus még kevésbé, mégis mint Istenszülő és minden kegyelmek kiosztója első a teremtmények között. Az angyalokra vonatkozóan is érvényesnek kell lennie, hogy nem a Szentírásban előforduló említésük mennyisége, hanem az előfordulásuk ?minősége? alapján kell a fontosságukat besorolni. Gondoljunk pl. csak arra, hogy az üdvtörténeti események többségét is angyalok által hirdeti meg Isten, az angyal (angelosz ? küldött) pedig Isten küldötteként a küldő megjelenítője, amint az apostol is.
Köszönettel,
Attila
Kedves Attila!
Köszönöm a kiigazítását. Valóban nem lehet darabra, centire mérni a lelkiélet, az imaszándék mennyiségét, mértékét. Így van, az Istenszülőről alig esik szó a Szentírásban, mégis az Egyház hite annál gazdagabb tanítást bont ki belőle.
Mivel ma nagy divatja van az angyalok tiszteletének, ezért vagyok kénytelen inkább visszafogottságra inteni e téren. Sokan hiszik az angyalok létét, segítségét, de nem vagy alig törődnek a szentekkel, vagy még inkább azzal, Akinek a szentségét minden értelmes teremtmény köszönheti.
Ezért továbbra is az a tanácsom, hogy legyünk buzgók az Istennel való együttlét keresésében, és ez a buzgóság majd elvezet a helyes ismeretre az Isten egyéb titkaiban is.
Tisztelt Lelkiatya!
Különböző kérdéskörökben szeretnék felvilágosítást kérni.
Az egyik szentmisén helyettesített nálunk... egy atya. A szentbeszédben a világvégéről is szó volt.
Olyan képviselte a mondanivaló lényegét, hogy minden ember számára akkor
jön el a világvége, ha meghal és találkozik Jézussal. Úgy vettem ki a szavaiból, mintha nem hinne egy egyetemes, minden elhunytra vonatkozó
ítéletnapban /a harag napja egyes megfogalmazások szerint - dies irae/?
Szerintem egy keresztény hívőnek hinnie KELL benne, hiszen ez egy hitigazság, a Biblia is sok helyen utal, tanít rá, a leglényegesebben ugye Máté evangéliumában, amit Jézus tanít. De már leghamarabb a Bibliában Dániel 12. fejezete is /Abban az időben felkel Mihály.../ azt
tanítja, hogy lesz egy nap, amikor megítéltetnek a halottak tetteik szerint.
A második kérdéskör, az Lukács evangéliumával kapcsolatos, ez Jézusnak a jobb latornak tett ígérete. Egyes szentírás-magyarázók szerint ebben a versszakaszban hibás helyen szerepel a vessző és helyesen így hangzik
Jézus felelete: "Bizony mondom néked még ma, velem leszel a paradicsomban". Az ígéret nem vonatkozhatott arra a nagypénteki napra, hiszen Jézust is sírba tették /azon a napon/, és harmadnapra támadt fel, a lator meg gondolom az ítéletnapon, amikor beteljesedik az ígéret
és akkor ő is részesülhet a Szentháromság örök életében. Nem tudom biztosan mennyire helyes ez a feltevés...
Ezt egyes kisegyházak vallják, pl. hetednapi adventista egyház, így pl.
Ellen. G. White, akitől van is egy könyvünk: Jézus élete. Ez az egyik
legvastagabb kötet a Jézus életéről szóló könyveink közül. Úgy látom, hogy egy katolikus szerző, lelkész vagy pap is írhatta volna, lelki épülésre Ön szerint is alkalmas olvasnivaló?
E három kérdéskörben várom T. Lelkiatya válaszát - Péter.
Kedves Péter!
Az okozza a kérdés látszólagos megoldhatatlanságát, hogy míg itt a földön időben élünk, odaát már nem lesz idő. Az idő ugyanis teremtett dolog, vagy pontosabban a megteremtett anyag köre, rendje, szabálya. Nehéz összehasonlítani a két világot. Ezért egyáltalán nem téves azt mondani, hogy mindenkinek a halála pillanatában érkezik el az utolsó ítélet. Az ítélet napját, a "Harag napját", Krisztus második eljövetelét valóban várnunk kell, tudnunk kell a létéről. De aki meghal, aki átlép az időtlenségbe, annak számára már nincs várakozás. Számára az egyetemes ítélet és a személyes ítélet egy és ugyanaz. Persze, sok titok is van ebben, amit nem érthetünk, földies értelmünk nem foghat föl.
A második kérdésre viszont könnyebb felelni. Az evangéliumok nem tudósítások, hanem tanítást tartalmaznak. Igen erőltetett magyarázat, hogy Jézus a latornak adott biztatásában azt hangsúlyozta volna, hogy mikor mondja ezt a kijelentést. Mi értelme lett volna azt kiemelni, hogy még ma mondja, holott nyilvánvaló, hogy előtte nap nem mondott ilyet, utána pedig szintén nem, hisz nem sokkal később meghalnak. A kijelentés teológiai tanítása éppen az, hogy elegendő a bűnösnek őszinte bánattal Krisztushoz fordulni, s azon nyomban üdvözülhet. Mint az előbbi okfejtésben, itt is segít megérteni az efféle okoskodás
helytelenségét, ha meggondoljuk, hogy odaát nincs idő. Még ha Krisztus Urunk pénteken halt is meg, és vasárnap támadt fel, ez a Mennyben nyilvánvalóan nem három napi különbséget jelent.
Ellen G. White valóban rendkívüli személyiség lehetett, az írásaiban sok megfontolandó dolog van. Elméletei azonban nem mindenben egyeznek meg a Katolikus Egyház tanításával. A világvégét meghatározott naphoz kötötte, igaz, később módosított ezen a tanításán.
Leginkább olyan lelki könyveket érdemes olvasnunk, amelyeket szentek írtak, akkor nem csalódunk, és biztosak lehetünk abban, hogy nem vezetnek félre.
Kedves atya!
A bibliai Mária és Márta szerepköre alapján tenném fel Önnek a következő kérdést: Melyik a fontosabb, elvégezni szeretettel a kötelességeinket, vagy pedig sokat imádkozni, miközben szalad a ház? Gondolom a gyümölcsei a fontosak, nemde?
Rk. nő vagyok, élek a szentségekkel, és néha elmondok egy rózsafüzért. Igyekszem megtenni mindent otthon, a munkahelyemen, plusz feladatokat is vállalok. Az emberekkel való kapcsolatom harmonikus. Sok apró dolog van, amiből Isten szeretetét megérzem, és ekkor gondolok rá, de ezt nem nevezném imádságnak. Csak akkor beszélgetek Ővele, ha már ellenállhatatlanul vonz magához, de ekkor se beszélünk, csak ugy ott vagyok. A minap kezembe nyomtak egy halom imádságot, amit állitolag terjeszteni kellene, de belőlem rossz érzést váltott ki. Baj, ha nem hiszek minden Mária-jelenésben, és a látnokok által közölt kijelentésekben?
És lenne még egy kérdésem, hogy természetes dolog-e hogy egyedülállóként nem is vonz a testi kapcsolat, magyarán szólva elkerülnek a kisértések? Ez Isten kegyelme lenne, vagy pedig betegség?
Köszönöm válaszát! Csak igy névtelenül...
Kedves Márta!
Szavai alapján arra következtetek, hogy Ön a helyén van az életében. Helyes, hogy sok akar tenni. Alighanem ez alkatából is következik. Fontos, hogy eközben mindig a szolgálatkészség vezérelje, a mások iránti szeretet, és ne hamis indítékok (pl. cselekvési kényszer, bizonyítani vagy megfelelni akarás, hiúság, mások lenézése, akik nem tudnak annyit tenni, stb.). Akkor lesz hosszú távon ereje és kitartása, rendíthetetlen szeretete, ha az imádságban legalább annyit fejlődik, mint a tevékenységei közben. Gondoljon arra, mennyi mindent tanult, megtanult sok területen az elmúlt években! Lehet hagyni, hogy az Istennel való kapcsolatában ne fejlődjék?
A zsákszámra továbbított imádságok nem föltétlen a hitet erősítik. Én sem hiszek sok Mária-jelenésben, ezek nem tartoznak a kinyilatkoztatás körébe. Még csak továbbadnia sem kell, ha Önnek (sem) jelent semmit.
Második kérdésére kicsit nehezebb válaszolni. Az egészséges emberi élethez hozzátartozik a nemiség. Tény azonban, hogy nem vagyunk egyformák, s különböző életkorokban és helyzetekben mi magunk is másként viszonyulunk ehhez az emberi adottsághoz. Amiről ír, az lehet személyiségzavar, de lehet természetéből fakadó adottság is, s lehet isteni kegyelem, hogy hosszabb időre elkerülik ezek a kísértések. Érdemes erről a lelkiatyjával elbeszélgetni. Ám ami igazán fontos, az nem az ok, hanem a cél. Ha Ön ezt tapasztalja az életében, akkor arra figyeljen, hogyan tudja ezt mások szolgálatába állítani. Valószínű, összefügg ez a természete a tenni akarással. Ez helyes, de ne feledje, hogy saját erejéből ez csak ideig-óráig tart. Rendszeressé kell tennie az imaéletét, hogy a cselekvései is hosszú távon hatékonnyá válhassanak.
Kedves Lelki atya!
Szeretném megkérdezni,hogy én miért nem áldozhatom?...nem értem...igaz van egy dolog ami szerint az emberek nem engednek gyónni és áldozni.Szeretném most hivatalosan is meg tudni mi az igazság és mi a helyes egyházi törvény ha lehetne...dolog a következő :Az életemben sajnos két hazásság jutott...Az első hazásságomnak sajnos a vége lett sajnos a feleségem itt hagyott és törvényesen elvált tőlem.Ezt a hazásság egyházi vonalon görög katolikusi szertartás kötöttük meg a templomban.Pár éve megint megnősültem.Törvényesen el vettem egy református hajadon lányt.Akivel nem csak világilag kötetem össze az életem hanem újból egyházilag is.Itt viszont református szertartás szerint történt...Szeretném ha segítene megértetni velem miért nem gyónhatom és áldozhatom?!...nagyon szeretnék ezekkel élni...van e módra ,hogy ezt egyházilag rendezni tudjam? Kérem válaszoljon az atya.
A házasság szentségében egy férfi és egy nő életre szólóan elkötelezik egymást, ezt a szentségi kötelék véglegessé teszi. Jézus szava világos: amit Isten összekötött, ember ne válassza szét (Mt 19,6). Ezért kell nagyon alaposan meggondolni, hogy kivel kötjük össze az életünket egy egész örökéletre. Ha tönkremegy a házasság, akkor sem szabad elválni, hanem küzdeni kell a szeretetben a szeretetért, a szeretettért. Mai világunk sajnos arra készteti a házasokat, hogy amikor a kapcsolat nehézsége jelentkezik - ami elkerülhetetlen, hisz minden házassági kapcsolatban vannak krízisek! - akkor váljanak el. Holott éppen ezek a nehézségek erősíthetnék meg a kapcsolatokat.
Nos, az Ön életében másként történt. Az Egyház "úgy tudja", hogy Önnek érvényes házassági kapcsolata van az első feleségével. Tehát nem lehet más szerelmi kapcsolata mással, hiszen az házasságtörés. A református egyház a házasságot nem tekinti szentségnek, így a katolikus egyház sem tekintheti annak a református esküvőt. Ez az oka, hogy Ön nem részesülhet szentségekben, hiszen bármennyire is szereti mostani feleségét, nem szentségi kötelékben, nem házasságban él vele.
Mit tehet? Nagyon nehéz a válasz. Épp a mai világ e hazugsága miatt sokan szenvednek ettől. Egyrészt azért, mert meggondolatlanul kötnek házasságot, másrészt azért, mert ha jelentkezik a nehézség, akkor elválnak.
Sok esetben lehet javasolni, hogy vizsgálják meg a házasság megkötésének körülményeit. Éppen, mivel felelőtlenül kötnek ma sokan házasságot, sok esetben annak nincsenek meg a szükséges feltételei. Ilyenkor az Egyház alaposan megvizsgálva, visszamenően kijelenti, hogy nem volt érvényes az első kötelék megkötése. Talán érdemes ezt a vizsgálatot kezdeményezni - egyszerűen a görkat. parókusán keresztül. Ha kiderül, hogy a házasságkötés nem volt érvényes, akkor Ön szabad állapotú, és van lehetősége arra, hogy szentségi házasságot kössön mostani társával.
Javaslom és kérem, tegyen meg mindent ennek érdekében, hiszen Krisztusnak és az Ő Egyházának is az a célja, hogy nyújthassa Önnek is a szentségi kegyelmet.
Kedves Lelkiatya!
Távoláll tőlem mindenfajta provokatív szándék, mégis kíváncsi lennék az Ön véleményére.
Anyaszentegyházunkban, főleg az elmúlt évben még a ?csapból is? a Család témája folyt. Szinte nem lehetett találni olyan katolikus műsort, amelyben valamilyen módon ne került volna elő ez a téma, akár nyíltan beszéltek a család fontosságáról, akár nagycsaládos, sokgyermekes vallásos embereket mutattak be példaképként.
Ezek mind nagyon értékes és fontos dolgok, viszont ha a saját környezetemben szétnézek, úgy látom, mintha Isten rendelései, végzései ellenkeznének ezzel a magasztos eszmével.
Ismerek házaspárokat, akik pontosan betartották Isten parancsait, házasságig nem éltek nemi életet, sokáig jegyben jártak, sokat imádkoztak gyermekáldásért stb., és sokszor ezeknek a házaspároknak vagy nem lehet gyermeke, vagy nagyon nehezen ?jön össze? nekik. Sok olyat ismerek, akik (szerintem) Istennek tetsző életet élnek, és nagy nehezen születik egyetlen egy gyermekük, több nem, vagy ismerek egy mélyen vallásos házaspárt, akiknek kb 10 év után sikerült egyetlen egy gyermeket ?összehozni?, de az az egy szellemileg sérült kisfiú lett.
Ezzel szemben vannak akik élettársi kapcsolatokban élnek, összevissza ettől is van gyerek meg attól is, sokszor csak ?besikerül? a gyerek úgy hogy nem is akarják. Terhesség alatt sokan cigiznek, isznak, nem tekintik Isten ajándékának a gyermeket. És az ilyen embereknek mégis ad a Jóisten 4-5-6 gyönyörűszép, életrevaló, egészséges gyermeket.
Szerintem a földi élet egyik legnagyobb dolga a gyermekvállalás, és nem értem, Isten miért ad azoknak sok szép, egészséges gyermeket, akik nem érdemlik meg, és miért nem ad azoknak, akik megérdemelnék? Vagy az Egyház miért hangoztatja ennyire a család és a gyermekvállalás fontosságát, amikor Isten végzései teljesen mást mutatnak?
Természetesen van rengeteg kivétel, amikor istenhívő családban születik sok gyermek, de ez szerintem elég ritka.
Köszönöm a válaszát!
Isten áldja munkájáért!
Gyakran esünk abba a hibába, hogy azt véljük, mi jobban tudnánk irányítani az emberek életét, mint a Jóisten. Mi igazságosabbak tudnánk lenni, mint Ő. Ilyenkor nem az Úristen döntéseivel van baj, hanem a mi igazságérzetünkkel.
A lelki látással élő ember előbb-utóbb fölismeri, hogy mégis az Úrnak volt igaza. Mi másként szerettük volna, de utóbb belátjuk, jobb, hogy úgy alakult.
Amit leírt, abban már emberi értelemmel nézve is van csúsztatás, tehát nem hordoz abszolút igazságot. Igaza van abban, hogy vannak keresztény családok, ahol a gyermekáldás elmarad, vagy egészen másként alakul, mint fiatal házasokként tervezték. De mondhatja azonban senki, hogy mindig azok a családok, vagy házaspárok viselik ezt a keresztet, akik felelősen gondolkodnak. Éppen azért tudunk a Család-Éve kapcsán szép nagy családokat bemutatni, mert van belőlük. Hála Istennek. S bizony, van gyermektelen magány azoknál az embereknél is, akik felelőtlenül élnek. Ezt az ellentétes párhuzamot nem lehet fölállítani, erről aligha készíthető efféle statisztika.
Van, hogy keresztet ad az Úr, s nem ritkán azoknak, akik erősek hozzá, akik hisznek benne. Mi, hívők, sokszor nem is gondolunk arra, hogy mennyire kegyetlenül nehéz lehet Isten nélkül élni!
A Család-Éve ahhoz segített bennünket, hogy a család értékét, lényegét újra átgondoljuk. Azok is, akiknek esetleg ez eddig eszükbe sem jutott. Ugyanakkor ne feledjük, hogy sokkal nagyobb erővel harsogja a világ ennek ellenkezőjét, csak már annyira hozzászoktunk - ha ehhez lehet! - hogy észre sem vesszük. Noha ennek ellenére hat ránk is, nem csak azokra, akik Isten parancsait semmibe veszik.
Mindig félrevezet, ha embereket, sorsokat összehasonlítunk, és annak alapján értékelünk. Mindenki számára az élete Istentől kapott ajándék. Köszönjük meg neki annak minden részletét, s annak bölcsességét, hogy mindnyájunknak pontosan azt adja, amire szükségünk van. Hinnünk kell ebben, s akkor meglátjuk a keresztek mögött az isteni áldást is.
Azt szeretném kérdezni a Lelkiatyától,hogy mi a különbség a gyónás és a lelkivezetés között? Konkrétabban mit foglal magába az egyik és a másik,és hogy van-e valamilyen kölcsönösség közöttük?
Előre is köszönöm.Isten áldása kisérje munkáját.
A szentgyónást csak fölszentelt pap előtt végezhetjük, lelkivezető viszont nem pap is lehet. A gyónásban az Isten megbocsátja a bűneinket, a lelkivezetés során ez a szentségi cselekmény nem történik meg. Ezek a fő különbségek.
Mégis nagyon szoros kapcsolat is van a kettő között. A mai gyakorlat azt mutatja, hogy mégis legtöbb esetben egy-egy pap a lelkivezető, még ha ez nem is szükségszerű, és a lelkivezetés is sok esetben szentgyónás keretében történik, tehát így a bűnök alóli feloldozás is megtörténik.
Jó, ha a szentgyónás egyben bizonyos fokú lelkivezetés is, de legalábbis lelki tanácsadás. Ilyenkor nem csak elégtételt szab ki és a feloldozást mondja el a pap, hanem lelki tanácsokat is ad. Ha valaki rendszeresen ugyanahhoz a paphoz jár gyónni, aki pedig emiatt egyre jobban ismeri a gyónót, és rendszeresen ellátja lelki tanácsokkal, akkor önkéntelenül is kialakulhat a lelki vezetés, még ha kifejezetten nem is úgy indult a lelki kapcsolat.
A lelkivezetésben az ember átbeszélheti a gondjait, gondolatait a lelkiatyával. Azért jó, ha ezt gyónás keretében teszi, mert akkor nagyobb az esélye annak, hogy bűnbánattal keresi a gyógyulást, kész az önvizsgálatra, kész arra, hogy ha szükséges, akkor bocsánatot is kérjen.
Tehát lehet a kettő egy, de külön-külön is megállja a helyét az életünkben. Fontos, hogy rendszeresen gyónjunk, s az is fontos, hogy legyen lelkivezetőnk.
Kedves Lelki Atya!
Első kérdésem az "égbekiáltó bűn" fogalmára vonatkozik. Tulajdonképpen mit jelent ez a gyakorlatban? Gyónás esetén adhat-e rá feloldozást a pap? Mi a teendő, ha mást találunk égbe kiáltó bűnben? Nagyon gyakori jelenség a munkások bérének visszatartása, és egyetlen egy olyan esetet nem tudok (szó szerint keresve sem találtam) amikor egyházunk hivatalosan vagy félhivatalosan szót emelt volna ellene. Hívő emberként mi lenne a teendő, ha ilyen eset tudomásunkra jut?
Másik kérdésem a "Szentlélek-keresztség" fogalmára vonatkozik. A kifejezés szerepel az Újszövetségben, de úgy értelmezem, hogy ott ez egyértelműen a bérmálással azonos. A neoprotestáns karizmatikus felekezetek, mivel náluk nincs bérmálás de a kifejezés szerepel a Szentírásban, kénytelenek voltak bevezetni ezt a fogalmat. Ugyanakkor ahány közösség, annyi értelmezés, nem igazán tudnak mit kezdeni vele - de ez legyen az ő dolguk. Viszont megrökönyödve tapasztaltam, hogy katolikus karizmatikusok is ugyanúgy átvették és használják ezt a kifejezést. És nem a bérmálást értik alatta, más értelmezéssel pedig nem szerepel a Katekizmusban. A katolikus teológiában létezik-e ez a fogalom, és ha igen, mit jelent?
A nyugati erkölcsteológia a XVI. századtól kezdve használja ezt a megkülönböztető jelzőt. Négy ilyen bűnt ismerünk. Ezek a Bibliában úgy szerepelnek, hogy valóságosan ott áll mellettük: ez az bűn az "égbe kiált". A következőkről van szó: gyilkosság (Ter 4,10), homoszexualitás (Ter 19,13) özvegyek és árvák sanyargatása (Kiv 22,22), a munkás bérének megtagadása (MTörv 24,14; Jak 5,4).
Ha ilyen eset a tudomásomra jut, első gondolatom, hogy próbáljam megvigasztalni az ilyen bűnnel megsértettet, csillapítsam jogos haragját, ne engedjem, hogy bosszút forraljon. Az a rendőrség vagy bíróság dolga, hogy ilyen esetekben jogvédő módon föllépjen. Még Jézus is visszautasította, amikor valami döntőbírónak akarta őt fökérni (Lk 12,14).
A Szentlélek keresztsége valóban a bérmálás. A bizánci hagyományban a keresztelés szentségének része is a Lélek keresztsége, a bérmálás.
Kétségtelen, az utóbbi évtizedekben elterjedt a karizmatikus mozgalmak szóhasználatában - katolikus és protestáns csoportokban egyaránt - s ez valóban félrevezető. Alighanem a megtérés élményét nevezik annak. Nem szabad összekeverni. Az a megvilágosodás, amikor az ember egész lényével megérti, megéli, mennyire szereti az Isten, mennyire közel van hozzá, ez csodálatos átalakulást eredményezhet a gondolkodásában, cselekedeteiben egyaránt. DE ez még csak a kezdeti lelkesedés. Vannak, akik kitartanak ebben a változásban, vannak, akik nem. A Lélek ajándékát, működését, jelenlétét nem szabad ezekhez a külső megnyilvánulásokhoz kötni. A Lélek akkor is működik, akkor is erővel bír, amikor "kerüli a látványosságot". Sőt, ilyenkor vezet mélyebbre.
Kedves Atya!
Mit gondol a Nagy Figyelmeztetésről? Én nem tartom jónak, valami azt súgja, hogy ne foglalkozzak ilyenekkel, ugyanakkor a környezetemben látom, hódít, a végén még hitetlennek tartanak... Ugyanakkor az Egyház miért nem tesz már valamit... (Tudom, jelent meg a Magyar Kuriron erről, molvastam Kovács Gábor atya meg Székely János püspök úr nyilatkozatát - én velük egyetértek... de zavar a sok látnok- és szenzációéhes megnyilvánulás. És szerintem teológiai szempontból sem OK benne minden... de nincs időm s türelmem bizonyítgatni...
A Nagy Figyelmeztetés alatt - gondolom - a végidő hamari bekövetkeztét kell érteni. Ha erre kérdez, akkor a válaszom világos és egyértelmű. Krisztus Urunk megmondta a második eljöveteléről: "Nem tudjátok sem a napot, sem az órát..."(Mt 25,13; Mk 13,32). A balga erre azt mondja: No, de a hónapot meg az évet azért lehet tudni... Krisztusnak ezek a szavai egyértelműen arra figyelmeztetnek, hogy ne ezt az időpontot fürkésszük. Úgy éljünk, hogy bármely pillanatban megérkezhet. "Legyetek éberek...(Mk 13,32). Micsoda méltatlan és hálátlan keresztény magatartás, amely megváltoztatja a tetteit, ha úgy tudja, hogy közel van a vég? Akkor mit és miért tesz másként? Nem úgy kell élnünk, hogy egész életünk állandó készenlét legyen?
Ne is vesződjék azzal, hogy bizonygatni próbálja ennek helytelenségét. A józan hitérzéke jól jelzi, hogy ezeket nem szabad komolyan venni.
Tisztelt Lelkiatya!
Mikor beszél az Egyház nyíltan arról, hogy mi történt az első világháborúban a Ruszin néppel Kárpátalján??
...
E szavakkal kezdődő kérdésére a Szerkesztő válaszol.
Dicsőség Jézus Krisztusnak!
Tulajdonképpen mikor is kezdődik a böjt nálunk? Csak mert én teljesen abban a tudatban voltam hogy kilenc nappal hamvazószerda előtt, tehát most hétfőn. De meglepődve látom, hogy ez még "csak" a húshagyó hét lesz. Akkor tulajdonképpen hány napos a böjt nálunk? Csak mert teljesen mást olvastam az Ivancsó István féle Görög katolikus szertartástan könyvben, mást itt az oldalon a tavalyi évre vonatkozólag. És hivatalosan a konkrét "előírást" hol találom meg ezzel kapcsolatban? Mikor kell elkezdeni, mit lehet enni stb? (Tudom hogy ez elsősorban nem a táplálkozásról szól, de engem most gyakorlati szempontból ez az oldala érdekelne). Köszönettel: Évi
A Nagyböjt a görögkatolikusoknál Vajhagyó vasárnap utáni hétfőn kezdődik. Az idén február 20-án. A római katolikusoknál két nappal később, ugyanazon hét szerdája a Hamvazószerda. A két rítus nem egyformán számolja a negyven napot. Nálunk az említett hétfőtől, február 20-ól Lázár szombat előtti péntekig, március 30-ig tart. Ez kereken 40 nap. Ha van lehetősége beszerezni Görögkatolikus Falinaptárt, javaslom, az ugyanis igen szemléletesen mutatja ezt. Az említett Szertartáskönyv többféle számolási módot is megemlít, de közöttük ezt is.
Nem létezik mindenki számára érvényes egységes "előírás". Törekedni kell minél odaadóbb böjtre, de fontos a helyes mérték megtalálása is. Legjobb, ha a lelkivezetővel megbeszéljük, s utána hűségesen megtartjuk azt.
Kedves Lelkiatya!
A tanácsát szeretnénk kérni, ha egy pár örökbe fogad egy gyermeket, mikor érdemes, mikor kell erről beszélgetni vele? Mi az egyház tanácsa ezen élethelyzetre?
Válaszát köszönjük: Mária és János
Akkor érdemes beszélni neki erről, amikor már kezdi fölfogni, érzékelni az emberi kapcsolatokat. Amikor fölismeri, hogy vannak más családok is, más szülők. Ez elég hamar megtörténik a gyermek lélektani fejlődése során. Nem kell félni attól, hogy tudja, ő örökbefogadott gyermek. Ha bármit elhallgatnánk előtte, az egyrészt nem is volna tisztességes, de nem is szolgálna a javára. Az a legborzasztóbb, amikor a gyermek nem a szüleitől tudja meg ezt a tényt. Ezt semmiképp sem szabad engedni kialakulni.
A gyermek számára az a természetes, ami őt közvetlenül körülveszi. Ha úgy nő föl, hogy tudja, vannak nevelőszülei és vannak édesszülei, akkor is azokhoz vonzódik, akik igazán szeretik őt. Majd kamasz korban óhatatlanul jelentkezik az a fajta második öntudatra ébredés, amikor elkezdi mélyebben is keresni a gyökereit. Ez szinte elkerülhetetlenül fájdalmas a nevelt, örökbefogadott gyermekek esetében, de ne feledjük, ugyanezt az elfordulást élik meg az édesszülők is.
Az a legfontosabb, hogy nagy-nagy szeretet vegye körül a gyermeket, ebben a szeretetközegben nőjön föl. Ennek a szeretetnek a része az igényesség (következetesség, szigorúság) és az igazság is.
Tisztelt Lelkiatya!
Nehézségeimben imaszándékot kértem tisztelendő nővérektől.Egy fiatal nővér segitséget ajánlott,igy éltem a lehetőséggel.Beszélgettünk-leveleztünk lelki dolgokról,elhivott hozzájuk a zárdába egy lelkigyakorlatra is,ott még többet beszélgettünk,mély dolgokat mondtam el neki,imádkoztunk is együtt.Utána is jó ideig tartottuk a kapcsolatot,folytattuk a beszélgetést,ami mély megnyugvást jelentett számomra de egy idő óta kerül engem,tiszteletlenül viselkedik velem,ugy érzem egy alap tiszteletet se ad meg.Volt hogy megkért számoljak be neki egy dologról,hogyan végződött.Amikor elmondtam milyen sikertelenségeim voltak abban a dologban,cinizmussal és megvetéssel viselkedett irántam.Nagyon hivatalos volt velem minden formában,nem engedte hogy a nevén szólitsam.Ez jellemző rá sokszor,volt hogy a keresztnevén szólithattam,volt amikor éreztette,hogy hivatalosan kell megszolitanom.Sokszor ugy érzem elmenekül.Olyan mintha teljesen kifordult volna magából,már nem viselkedik olyan szeretetteljesen.Vannak olyan pillanatok amikor igen.Azelőtt készséges volt és megértő.Nem kommunikáltunk olyan sürün,nem hinném hogy a terhére lettem volna.Számomra nagyon fájdalamas,kiábránditó és felháboritó,hogy egy egyházi személy ilyen szélsőségesen viselkedik.Annyi korrektség lehetett volna benne,mivel annyi mindent tudott a helyzetemről,hogy megmondja ha nem tud,vagy jelenleg nem áll módjában vagy egyszerüen nem akar segiteni.Ezt a bizalmammal való visszaélésnek érzem.Tudtommal ha valaki zárdába vagy szerzetesi rendbe kér felvételt alapkövetelmény,hogy pszichofizikailag egészséges legyen.Engedheti-e az egyház hogy olyan ember aki szélsőségesen viselkedik másokkal szemben lelki segitséget nyujtson?Ilyen nem példás viselkedéssel,könnyen le lehet lökni másokat a hit utjáról,el lehet bizonytalanitani és összelehet zavarni a keresőket.Ezt az egészet mély csalódásként élem meg,még mindig nem tudom hova tenni ezeket a dolgokat,élő seb bennem.Köszönöm,hogy meghallgatott a válaszát is előre köszönöm.
Kedves Testvérem!
Nem tudom, mi rejlik az említett nővér visszahúzódása, magatartásának megváltozása mögött. Sok mindent nem tudunk, nem értünk, nem látunk. Az a javaslatom, hogy ne engedje szívébe hatolni a vádaskodást, a gyanút. Valami történhetett szegény nővérrel. Hiszen, mint írja, eleinte sokat segített, nagy megnyugvást jelentett az Ön számára. Aztán valami történt. Ki tudja, micsoda? Imádkozzék a nővérért, és ne keresse őt többet. Életének egy bizonyos szakaszában tudott segíteni, köszönje meg az Istennek.
A szerzetesektől sokat várunk, de ne feledjük, ők is emberek. Nem árt, ha tudjuk, hogy a megélt nagy béke mögött nagy lelki küzdelem is áll. Bízzunk abban, hogy az illető nővér idővel újra önmagára és békére talál, és majd újra tud segíteni másokon.
Az életben sok csalódás ér bennünket. De csak akkor, ha magunkra gondolunk, ha úgy érezzük, ez vagy az jár nekünk. Ha mindent úgy tudnánk fogadni, mint Isten ajándékát - még, ha "fekete papirosba van is csomagolva" - akkor alapvetően hálás emberekké válnánk, akik aztán még inkább meg tudjuk látni a jót az életünkben. Erre törekedjék Ön is, és szívében újra békére lel.
Tisztelt Atya!
Egy nagy döntés előtt állva szeretnék tanácsot kérni. A döntés családunk - három gyerekünk van - elköltözését jelenti eddigi lakóhelyünkről. Oka az egyik szülő munkája. Nagy változás ez a család számára. A döntést az nehezíti, hogy más munkakörben maradhatnánk is a helyünkön, de az új lehetőséget kapott szülő nagyon vonzódik a másik munkához.
tud iránymutatást adni, miképpen álljunk hozzá a döntéshez?
Köszönettel és üdvözlettel: Éva
tkovacseva@citromail.hu
Kedves Éva!
Mindenképpen imádkozzák meg közösen a döntést. Lehetőleg valóban közösen, a férjével és a gyermekekkel együtt. Együtt vizsgálják, hogy az Úr Istent és az embereket hol tudják jobban szolgálni. Fontos, hogy a férjének fölajánlott állás ne csak magasabb fizetést kínáljon, hanem igazi lelki előrelépést.
Amennyiben a férje már teljesen elszánt, s valójában nem kettejük kérdését írta meg mos nekem, hanem a sajátját, akkor azt tanácsolom, kövesse a párját. Ha elmondta ellenvetéseit, és mégis férje nem tágít az elképzelésétől, akkor kövesse őt. Ez az engedelmesség még nagy áldást hoz a családjuknak. S ha - ne adja Isten - nem sikerül az állás és az egész átköltözésük, akkor se tegyen szemernyi szemrehányást sem neki. Akkor folytatják úgy, ahogyan tudják. Az Isten ezt az engedelmességet meg fogja áldani a családjuk életében. Ne féljen hát!
Dicsőség! Tisztelt Lelkiatya!
A Szabadkőművesek között nagyon sok pap van ma is! Az egyik kérdező azt vetette fel, hogy az egyház kiátkozza azokat, akik belépnek egy ilyen szervezetbe? (Azt is hozzátenném, hogy ellentétben a 18-19. századdal, a mai Szabadkőművesség főleg-ezt külföldön láttam-gazdasági bűnözéssel foglalkozik. Ők azt mondták magukról, hogy nem foglalkoznak a katolikus egyházzal, nem tartanak tőle, nem terjesztenek egyházellenes iratokat stb. stb. Így van ez manapság!) Azért is hiszem el, mert a korábbi lelkiatyám "megszegte a titoktartást" és elárulta nekem, hogy még kispap volt, mikor kérte a felvételét egy híres Szabadkőműves páholyba. Ennek a páholynak ma is tagja és az is igaz, hogy nem egy fiatal papról van szó. Ami engem illet, megértem azt a hozzászólót is, aki azt mondta, hogy: "féli Istent, de az álszentek miatt nem jár templomba". Én is egyre jobban ezt érzem, és ez nem ítélkezés akar lenni mások felett (ne keverje a zabot a babbal!!!), hanem egy mély lelki fájdalom. Én megpróbálok Krisztus útján járni és nagyon fáj ha mások ezt nem veszik komolyan! Nekem is nehéz higgye el, az ember tele van kisértésekkel, gőggel stb. ezekkel le kell számolni. Pl. igyekszem megtartani az ígéretemet és ha azt mondom valakinek, hogy elvégzem a munkát 3 nap alatt, akkor inkább még az utolsó éjszaka is fennmaradok, csak minden legyen meg, ha esetleg lemaradnék. Tudnám még sorolni. Én is úgy érzem, hogy túlzottan elintézményesedett a katolikus egyház (ezt a kritikát egy római katolikus püspök fogalmazta meg nemrégen!) és éppen emiatt sok fiatal a szektáknál kezdi magát jól érezni. Ott éreztetik az emberrel, hogy "Krisztus érted halt meg", "Érted", tehát "Krisztus szeret Téged", "fontos vagy neki", bocsánat, de ezt én a katolikus egyházban (se a görögben, se a rómaiban!) nem érzem. Nem tudom évek óta, hogy velem van-e baj, vagy az intézménnyel? Nem tudom. Elsősorban magamban keresem a problémát immár 20 éve és nem jutottam semmire! Úgy érzem, hogy az Egyház személytelen, ha elmegyek gyónni, az pont olyan, mintha a közeli kórházban elmennék egy ismeretlen pszihiáterhez. Elnézést kérek, de semmi személyes kapcsolat nincs sehol, pedig 5 templomba is járok Pesten, a papok és a hívek között. Azt "lenyelem és megértem" hogy nők az egyházban nem tölthetnek be fontos szerepet, nőket nem szentelhetnek pappá", de kérem ez a mai korban nem mehet így sokáig! Lehúzhatják pár év múlva a rolót!!!A világban nyitott szemmel és nyitott szívvel kell járni! Több helyen voltam már külföldön, legalább 40 év tapasztalatom van, nagyon sok emberrel barátkoztam az életem folyamán, nehéz sorsú embereken segítettem, hol volt akkor az egyház??? Sehol!!!
Itt is azt veszem észre, hogy nem reagálnak minden levélre, legalább 5 levelet küldtem, és egy sem jelent meg eddig! Pedig az egyházi énekekhez szóltam hozzá, engem el lehet hallgattatni, de mások, több százan, ezren, be fogják majd azt írni helyettem, amit itt eltitkolnak. Kitiltottak a fórumról (pedig nagy kár volt, mert a mostani embereknek pl. a könyvtár ötletével is, sokat tudnék segíteni! Nagy könyvgyűjteményem van pont görög katolikus témában!!!) Kedves Lelkiatya most velem van a baj? Kérem válaszoljon és segítsen, mert 5 nap múlva végzek magammal és azt is ki fogom kötni, hogy "nem kérek semmilyen egyházi temetést"! Üdvözlettel: M
Kedves M!
Mindenek előtt bocsánatát kérem és még valamit: türelmet. Nagyon bízom abban, imádkozom is Önért, hogy bár több, mint öt nappal ezelőtt írt, azért elolvassa ezt a választ. Higgye el, iparkodom, de gyakran nem sikerül időben válaszolnom. Azóta - látom - a zenei kérdésére is írtak a munkatársak.
Jogos lehet a panasz, hogy az Egyházunk intézményesült, s ezért nem tud igazán személyessé válni. Higgye el, vannak, akik az intézményesült egyházban is megtalálják a személyes kapcsolatot az Úrral, és személyes kapcsolatot a közösséggel.
Ne feledjük, hogy amíg kisebb létszámú a közösség, az induláshoz közel, esetleg az alapító is él, ez szociológiailag nagyon erős összetartó kapocs. Könnyebb egy kis létszámú közösségnek emberileg összetartani, mint egy sok ezres nemzetközi közösségnek. Persze, ez nem menti az Egyház tagjait, ha ők maguk szeretetlenek. Az ő nevükben és a magam nevében is bocsánatot kérek Öntől. De ha bűnös emberek vagyunk is a templomban, az egyáltalán nem indok arra, hogy valaki ne járjon oda. Krisztus Urunk értünk, bűnösökért jött. Miért csodálkoznánk, ha bűnösöket találunk a követői között? Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek (Mk 2,17).
Arról írt, hogy tudott segíteni nehéz sorsú embereken még külföldön is. Keresi, hogy hol volt akkor az Egyház. Kedves M! Jelen volt akkor és ott az Egyház az Ön személyében. Adjon hálát az Istennek, hogy keresztényként tudott segíteni. Hisz minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről van (Jak 1,17). Istennek köszönhetjük, bármi jót tudtunk tenni. Ő a Fő, mi pedig tagjai vagyunk. Köszönöm, hogy Krisztus nevében, Krisztus Titokzatos Teste, az Egyház tagjaként tudott segíteni. Kérem, és javaslom, ezt tegye máskor is. Önmagáról megfeledkezve iparkodjék segíteni a legelesettebeken
