Kedves Éva és István!
Házasságkötésre készülnek, és ez valóban gyönyörű dolog. Gondolom, életre szólóan szeretnék összekötni az életüket, másként nincs is értelme, és erre kérik az Isten áldását. Az életet mélységében látva azonban nem feledkezhetnek meg arról, különösen István, hogy amikor első feleségével készült hasonlóra, akkor is nagy örömmel és várakozással volt tele, és - vélhetően - akkor is úgy gondolta, hogy életre szóló köteléket köt az első párjával. (Kérem, bocsásson meg, Éva, hogy ezt most említem, de föltétlenül szükséges erről nyíltan beszélni ahhoz, hogy e valóban rendkívüli nagy dolognak megérthessük a lényegét.) Istvánnak el kell gondolkodnia, hogy melyiket gondolta komolyabban. Ha esetleg az elsőt még fiatalsága vagy egyéb ok miatt nem is gondolta át felelősen, bele sem gondolt abba, hogy mit jelent a házasság, milyen felelősséggel jár, akkor valóban van esély arra, hogy az egyházi vizsgálat megállapítsa, hogy ez a házasságkötés érvénytelen volt. De talán egyetértenek abban, hogy ilyen súlyos ítéletet nem mondhat ki senki alapos vizsgálat nélkül. Ezeknél a házasságjogi pereknél az Egyház mindig vélelmezi a házasságkötés érvényességét egészen az utolsó pillanatig, amíg be nem igazolódik valami ok miatt az érvénytelenség. Csakis ebben az esetben lehet szó házasságkötésről másvalakivel. Amíg ez nincsen meg, addig az Egyház úgy tekint a felekre, mint érvényes kötelékben élő emberekre. Amit Isten egybekötött, azt az Egyház sem tudja szétválasztani. A katolikus egyházban nincsen válás. Az egyházi bíróság kimondhatja a házasság érvénytelenségét, de csak hosszas vizsgálódás, tanúk kihallgatása, alapos megfontolás után. Ez hercehurcának tűnhet, de meg kell értenie, hogy az Egyháznak éppen minden egyes házasság védelme miatt ragaszkodnia kell a kötelék érvényességének vélelméhez.
Nem lehet más tanácsom, mint az, hogy ne vonakodjanak ennek magukat alávetni. Ha szeretik egymást, akkor elviselik a nehézségeket is. Ezt éppen a férjének ifjabb kori felelőtlen tette miatt szükséges, nem pedig az Egyház akadékoskodása miatt vár Önökre.
Az nem helyes gondolat, hogy a házasság "békés" rendezése miatt felekezet váltanának. Meg kell értenie, hogy az Egyházhoz tartozás még fontosabb kötelék, mint a házastársi. Istennél nem lehet semmi és senki fontosabb. Minden tettünket Őhozzá kell igazítanunk, minden kapcsolatunkat csakis az Ő áldásával szabad és érdemes fölépítenünk.
A görög rítusú katolikus egyházban egyébként teljesen ugyanazok a házasságkötési törvények, mint a római katolikus egyházban.
Adja Isten, hogy, ha nehézségek árán is, de megtalálják életük boldogságát - melyet csakis Ővele együtt lehet elérni.

Igen, Krisztus óta.
"Amikor elérkezett az idők teljessége, Isten elküldte egyszülött Fiát, aki asszonytól született" (Gal 4,4). Krisztus után már nincsen új kor, Ővele beteljesedett minden. Azóta a végső időket éljük. Ezt Szent Pál más leveleiben is megerősítette.
1Kor 10,11: Mindez előkép a számunkra, a mi okulásunkra írták meg, akik a végső időkben élünk.
Zsid 1,2: Ezekben a végső napokban Fia által szólt hozzánk.
Ez a végső idő majd Krisztus Urunk második eljövetelével fog véget érni, amelynek azonban senki nem tudja az idejét. Világosan megmondta az Úr "nem tudjátok sem a napot, sem az órát" (Mt 25,13). Ezért nem is érdemes fürkészni, hogy vajon melyik évben, melyik napon. Mindig készen kell lenni a Vele való találkozásra, vagy legalábbis folyamatosan készülni kell rá.
A történelem során többször előfordult már, hogy a végidőről beszéltek. Eddig legalábbis "nem jött be" egyik megjósolt dátum sem. Különben nem tudnék most Önnek válaszolni.
Krisztus békéje töltse be a szívét, és legyen nyugodt! Egyedül Krisztus szeretete sürget minket (2Kor 5,14), de az minden nap.

Súlyos bűn, fájdalmas emberi gyarlóság. Személyes véleményem, hogy a hívek is, de az így élő papok is sokat szenvednek ettől. Olyan förtelmes zavart kelt, hogy az ember nem is látja tisztán, mi a jobb, ha vállalja, vagy, ha tagadja. Minden bűn kicsiny botlással, megalkuvással kezdődik. Ekkor kell megragadni, mint a kis kígyó fejét, ekkor kell eltaposni, nehogy hamar felnőve halálosan belénk marjon. Ez minden bűnre igaz, nem csak a papok gyöngeségére. Az egyház hogyan áll az ilyen esetekhez? Próbálja gyógyítani, amit lehet, ha már nem lehet, kénytelen kivágni a gennyes sebet. Nem irígylem azokat, akiknek az a feladatuk, hogy az ilyen eseteket orvosolják. Ugyanazért történik, amiért minden más bűn. Valójában titok, hogy miért követünk el önmagunk, testvéreink és az Isten elleni tetteket. Ha botláson ért testért látunk, föltétlen imádkozzunk érte. S ne feledkezzünk meg Szent Pál intelméről sem: "Pap ellen ne adj hitelt a vádnak csak két vagy három személy tanúságára" (1Tim 5,19).

A talentumot legegyszerűbben "adottságnak" mondhatnánk. Valami, amit az Isten adott, még pedig azért, hogy gyarapítsuk. Nagyon sok mindent tekinthetünk annak, voltaképpen minden jó tulajdonságunkat.
Ahhoz, hogy kamatoztatni tudjuk, legfontosabb azok ismerete. Elengedhetetlen dolog önmagunk ismerete. Ez nem is olyan magától értetődő, sok időbe és erőfeszítésbe kerül. Nyilván a különböző adottságokat más és más féle módon lehet gyarapítani, erre aligha van általános recept.
2. Biztos jelei nincsenek a szerzetesi meghívásnak. A szerzetesek éppen olyan sokfélék, mint amilyen sokfélék az emberek, van köztük ilyen is, olyan is. Talán az egyetlen, ami mindnyájukban közös, az az Isten hívása erre az életre. Enélkül, ugyanis, senki nem lehet szerzetes. Ugyanakkor ez az isteni hívás is éppen annyiféle, ahány szerzetes van, mindegyiküknél más és más. Nos, ezt a hívást, ezt a belső hangot kell kitisztítani. Egyébként erre való a hosszú jelöltidő is, a készület, hogy az évek során világosan kiderüljön, valóban Isten hívta-e abba a közösségbe, vagy csak "félreértette" a hívást. Ennek elbírálásában az elöljárók is segítenek. Amíg pedig be nem lép valaki a jelöltek közé, addig a lelkiatyja támogatja ebben.
A szerzeteshivatás egyik lényeges eleme az imádság szeretete. Enélkül aligha válhat valaki boldog szerzetessé. Imádság, vagyis az Isten közelsége, jelenlétének keresése - ez olthatatlan vágy minden egészséges lelkű szerzetes életében.
Ha komolyan gondolkodik valaki a szerzetesi hivatáson, akkor érdemes elkezdeni úgy élni, mint aki már oda készül. Még kint él a világban, de azzal a tudattal, hogy egyszer, talán hamarosan, belép a közösségbe. Ez a tudat sok mindent megváltoztat a világhoz, az emberekhez való viszonyában. Ha ebben továbbra is jól érzi magát, akkor lehet gyanakodni, hogy ebben az irányban kell továbblépnie.
Érdemes eljárni szerzetesi közösségekbe, monostorokba, beszélgetni szerzetesekkel, és mind eközben is tisztul az ember látása, hallása a lelki dolgokra.
Szerzetes az a katolikus ember lehet, aki már betöltötte a 18. évét, szabadállapotú, és szabad döntése alapján kéri fölvételét a szerzetesek közé.

Újra hangsúlyozom, nem természetes és nem is dicséretes dolog a rítusváltás. A legtöbb esetben nincs is rá szükség. Semmi akadálya nincsen annak, hogy bármilyen jogi lépés nélkül akár rendszeresen is eljárjunk egymás szertartásaira, ott részesüljünk a szentségekben. Habár értékesebb, ha a saját közösségünkbe járunk - miként azt nemrégiben valakinek már kifejtettem.
Ha komoly indok van a rítus megváltoztatására, akkor azt előbb a saját püspöktől kell kérni. A püspöki engedély birtokában fordulhat a váltani kívánó annak az egyháznak a püspökéhez, amelynek rítusát szeretné fölvenni. Ha mind a kettőtől megvan az engedély, akkor történik meg a rítusváltás, amelynek semmilyen szertartása nincsen, hiszen ez - mint mondottam - nem az egyházunk életének természetes eseménye.

Emlékem szerint Fülöp püspök atyának ez volt az első hivatalos találkozása ortodox püspökkel. Ugyanakkor több alkalommal is vett már részt ökumenikus szertartáson, ahol református és evangélikus püspökökkel, illetve egyéb felekezet vezetőivel is találkozott. Beszélgetni, együtt imádkozni ortodox testvéreinkkel nem kárhozatos dolog. Az elmúlt két évben Erdő Péter bíboros több ortodox főpappal is találkozott, mégsem mondhatjuk rá, hogy eltávolodott volna a nyugati egyháztól.
Én örvendetesnek tartom ezt a közeledést, amely korántsem jelent távolodást a katolikus egyháztól.

Természetesen helyes megfogalmazás, ha a görögkatolikusokat "keletiek"-nek mondjuk. Ők keleti szertartású katolikusok. A rítusuk mindenképpen keletinek nevezhető, de még az eredetük is.
Ha az Egyház történelmi fejlődését tekintjük, akkor az egyetlen törzsből két nagy ág vált el - meg persze, számtalan kisebb is - amelyek mind fájdalmas elszakadást jelentettek, és szétszakítottságukban ma is azt jelentenek. Ilyen értelemben Krisztus egyházának alakulása nem annyira élő fához, mint inkább kacskaringós útelágazásokhoz hasonlítható.
Ha viszont a rítusok fejlődése szempontjából közelítünk, akkor a megjelenő új ágak valóban élő, gazdagító, gyümölcsöző megjelenései ugyanannak a törzsnek. Minthogy ez a két szaporodás mára hihetetlenül összetett valóságot teremtett, teológus legyen a talpán, aki kiigazodik az ágbogai között. Kelet és Nyugat között a rítusok különbözősége már nagyon régen elindult, egymást és az egész Egyházat gazdagítva vele. A fájdalmas szakadást a történészek az 1054. évhez kötik. Nem árt tudni, hogy ez a szakadás hazánkban, a Kárpátmedencében még hosszú ideig észre sem vehető maradt, nálunk egészen a XIII. századig békésen megélt egymás mellett a két rítusú kereszténység.
A Kárpátmedencében és annak környékén élő görögkatolikusok eredete a XVI. századra vezethető vissza. 1596-ban volt az első unió (Breszt-Litovszk), a hazánkat közvetlenebbül érintő pedig 1646-ban (Munkács). Ezekben a századokban egyre több, kisebb-nagyobb ortodox közösség kérte Rómától az egyesülés lehetőségét. Ha így tekintjük, akkor a hazánkban élő görögkatolikusok születésük szerint jóval fiatalabbak, mint az "idősebb testvér" az ortodox egyház. Tehát lehet jól értelmezni Sziluán püspök atya szavait. Már az is örvendetes, hogy testvérnek nevezett bennünket, ahogyan II. János Pál pápa is testvéregyháznak mondta az ortodox egyházat.
Érdekes és hasznos összesítést ad minderről a www.depositum.hu/k-ny.html című honlap, érdemes rákattintani.

Igen, az ortodox egyházban kiszolgáltatott szentségek érvényesek a katolikusok számára is.
Szeretném azonban fölhívni a figyelmét, hogy a liturgiákat nem "bevállalni" kell. A katolikusoknak a helyük a katolikus egyházban van, az ortodoxoké pedig az övékben. Elmehetünk egymás szertartásaira, de ha van lehetőségem katolikus rítusban részesülni a szentségekben (gyónás, eukharisztia), akkor oda kell mennem, ott a helyem. Még a katolikus egyházon belül sem dícséretes az a magatartás, ha az ember - bár a lehetősége megvan rá, de - nem a saját egyházközségének a liturgiáján vesz részt. Ott a közösségem, ott a helyem. Tehát mégsem mindegy, hogy katolikus misén vagyok-e, vagy keleti liturgián.
Ha azonban valami ok miatt nincs lehetőségem elmenni katolikus szertartásra, akkor megtehetem, hogy ortodox templomba megyek el, és ott részesülök a szentségekben.
Fontos ehhez hozzátennem, hogy ez a katolikus egyház álláspontja, amelytől legtöbb helyen eltér az ortodox álláspont. Ők hivatalosan nem szolgáltatják ki a szentséget, csakis ortodox hívőknek. Ennek teológiai, egyháztani okai vannak, hosszas volna most elmagyarázni. Tehát, ha tiszteletben akarom tartani a másik egyház szokásait, akkor, bár az én egyházam megengedné, mégis jobb, ha igazodom az ortodox gyakorlathoz, és megvárom, hogy katolikus templomban gyónhassak, áldozhassak.

Nehéz ügy!
Kétségtelen, ha más egyházak ellen lendülne - akárcsak töredéke - az effajta támadásnak, alighanem épp a minket támadók közül kerülnének ki leghamarabb a jogvédők. Érdekes, hogy az USA-ban is, szinte kizárólag a katolikus papok botrányait, valós vagy csiholt bűneiket taglalják előszeretettel, holott világos statisztikai adatok mutatják, hogy nem közöttük fordulnak ezek elő a legnagyobb számban. Csak épp ezen adatok közlései messze nem oly harsogóak. A szexuális visszaélések és egyéb aberrációk sajnos jelen vannak a társadalomnak szinte minden területén, ám, ha rétegezve vizsgáljuk, kiderül, messze nem olyan arányban, mint ahogyan a tömeg(félre)tájékoztatás mutatja. Például a rendőrök, orvosok, tanárok, katonák vagy más hasonló módon kiemelt csoportok mindegyikénél jóval magasabb arányban vannak jelen ezek a szörnyűségek, de az nem olyan izgalmas hír, mint a katolikus papok lejáratása.
Gyávák, hitványak vagyunk? Van benne valami. Nem szabad, hogy a Krisztustól kapott szeretetparancs nyúlszívűvé tegyen bennünket. De hát, mégis igaz, hogy nem a magunk védelmével vagyunk elfoglalva, hanem azzal, hogy mindenképpen megmentsünk némelyeket (1Kor9,22). Persze, e fáradozásunknak része kell, hogy legyen, hogy nem hagyjuk lejáratni Krisztus Egyházát, bemocskolni az Ő Nevét.
Olykor azért fölemeli a szavát az Egyházunk. Lehet, többet kellene. De az biztos, hogy még többet kellene fölemelni a szívünket az Úrhoz. Imádkozzunk rágalmazóinkért(Lk 6,28). Ám, amikor arra van szükség, merjük megvédeni az Egyházat és az igaz értékeket! Ne legyünk gyávák sem!

Kedves Éva Szavaiból azt gyanítom, hogy életkori sajátosságról van szó. Alighanem jól érzi, hogy változás előtt áll. Alakul a lelke, az élete. Azt tanácsolom, ne tulajdonítson neki különösebb jelentőséget. Nem az a fontos, hogy mostanában türelmetlenebb, érzékenyebb, mint korábban. Ilyenek vagyunk mi, emberek. Kicsit, mint az időjárás, hol derűsek, hol borúsak. Ezen igazán nem érdemes rágódni. Az Úristen nagyon szereti magát, úgy, ahogy van, hibáival együtt. Ha pedig így van, akkor igen hálátlan dolog, ha Ön nem szeretné saját magát. El kell fogadni a gyarlóságainkat is. Csak így tudjuk fölvenni velük a harcot. Különben igazából a hiúság késztet önmagunk megváltoztatására, ami nem sok jóra vezet. Ugyanakkor fontos kérdést tett föl: ?Hogyan forduljak az Úrhoz segítségért?? Imádsággal. Ne féljen attól, hogy nem tud hinni. Ha ilyet gondol, ez már világos jele annak, hogy vágyik arra, hogy jobban higgyen, tehát vágyik az Isten közelségére. A legjobb úton halad. Továbbra is járjon rendszeresen gyónni - vagy, ha eddig nem tette volna, kezdje el most -, mert ez a legegyszerűbb módja annak, hogy a naponta elkövetett bűneink ne nőjenek a fejünkre. Az Úr megbocsát, akárhányszor megyünk is hozzá bűnbocsánatért ugyanazokkal a gyarlóságokkal. Nyilván éppen akkor kell legnagyobb erővel gyakorolni a hitet, amikor a legnehezebb. Ez természetes. Amikor magától adatik, akkor nincs mit küzdeni vele. De az Isten szereti látni, ha mi küzdünk érte. Ne adja hát föl! Sok kegyelmet fog még kapni. A nehézségekben pedig mindig éppen annyit, amennyi szükséges azok elviseléséhez.

Kedves Éva!

Természetesen a görögkatolikus papoknál éppen úgy érvényes a gyónási titok megtartása, mint a római katolikusoknál. Egészen bizonyos, hogy nem szokták megszegni. Erre az Isten különleges kegyelmet ad nekünk, gyarló embereknek.

Kedves Barátom, Testvérem!
Nem javaslom a rítusváltást. Mindenki ajándékba kapta az életét, a hitét, az egyházát, a rítusát. Érdemes azon fáradozni, hogy megismerjük és értékelni tudjuk a sajátunkat, azt, amit kaptunk a Jóistentől. Ugyanakkor, aki szereti szertartásunkat, nyugodtan eljárhat a templomainkba, részesülhet a szentségekben különösebb engedélyezések nélkül, hiszen ugyanannak a katolikus egyháznak vagyunk a tagjai.
Fiatalemberek számára a rítusváltást különösen nehezen adja meg a Szentszék. Ennek, egyebek mellett két fő oka van. Egyrészről él a gyanú, hogy az illető csupán azért szeretne görögkatolikus lenni, hogy nős pap lehessen. Ez eleve megkérdőjelezheti a hivatás hitelességét, de a szertartás és lelkiség mély és igaz ismeretét és szeretetét is. Másik oldalról valós az a féltés, hogy az egyébként is kevés papi hivatással rendelkező római katolikus egyház újabb hivatást veszíthet el, ha egy papságra vágyó fiatalember görögkatolikussá lesz.

Kedves Görögkatolikus Szülők!

Nem régen írtam valakinek arról, hogy elegendő, ha csak az egyik keresztszülő katolikus vallású. (Az nem előírás, hogy ugyanolyan rítusú legyen, mint a keresztelendő.) Természetesen könnyebb és hatékonyabb a keresztény nevelés, ha minél több elkötelezett hitű és vallását gyakorló felnőtt áll a gyermek mellett. De a lényeget tekintve a keresztszülők és a rokonság számának semmi jelentősége nincsen. Van, aki szűk körben szereti megülni ezt a nagyszerű ünnepet. Ennek az is lehet eredménye, hogy nem terelődik el a figyelem a lényegről, hogy ?ember született? az Isten Országába. Ne is várjanak sokat, minél hamarabb kereszteljék meg a két éves kislányukat!

Kedves Macika!

Nagyon jól látja, jól érzi, hogy sokkal nehezebb mély lelki életet élni, ha csak ritkán, a kötelezően előírást követve csupán évenként gyónik az ember. Kétségtelen, ez az alapszükséglet, de valóban lehet ennél többet is adni (önmagunknak és az Istennek). Továbbra is azt mondom, amire utalt is, hogy a rendszeres, akár havonta végzett szentgyónás ad igazán lehetőséget arra, hogy az ember tudatos lelkiéletet éljen, önmagát egyre jobban megismerje, megértse, saját bűneit egyre tisztábban fölismerje. Ennek eredményeképpen pedig egyre jobban fogja látni Isten irgalmát és hatalmát, egyre többet fog föl az Ő titkaiból, egyre jobban megismeri Őt magát. Érdemes tehát gyakran, rendszeresen, ha lehet, havonta meggyónni. Sok szerzetes hetente gyónik!
A lelki szárazságnak sok oka lehet, de a hit és a vallásgyakorlatok elhanyagolása bizonyosan eredményezi.
Azért, mert van pap, aki nem tartja szükségesnek a havi gyónást, még nem kell az Egyház hitelvesztésére gondolni. Nem vagyunk egyformák. Van, aki csak évente gyónik, és így épül a lelkiélete. Ne feledjük, voltak szentek, akik csak évente egyszer áldoztak. Fél évig készültek rá, utána fél évig annak erejéből éltek. Nem szabad általánosítani. Én kifejezetten Önnek tanácsolom, hogy gyónjék havonta vagy kéthavonta, és ne hanyagolja el sohasem, semmilyen okra hivatkozva. Így lesz lelkiélete valóban gyümölcsöző, s az elkerülhetetlen küzdelmek ellenére is egyre nagyobb békét lel. Sok kegyelmet hozzá!

Csak vegyes rítusú házasok esetében lehetséges választani, hogy a gyermek milyen rítusú legyen. Római katolikus gyermek esetében nem lehetséges a görög rítusú keresztelés, és fordítva sem.
Keresztszülő olyan katolikus vallású ember lehet, aki tartja és gyakorolja hitét és vallását, aki maga is hajlandó és képes arra, hogy szükség esetén ? ha az édes szülők ezt nem tennék meg ? a keresztgyermekét katolikus hitre nevelje. Két keresztszülő esetén legalább az egyiknek ilyennek kell lennie.
Hosszas volna elmondani, hogy hogyan történik nálunk a keresztelés. Mint minden más szertartásunk, ez is gyönyörű és nagyon mély tartalmú. Jelentős különbség a római katolikus gyakorlathoz képest, hogy nálunk a keresztelés után nyomban meg is bérmálják a gyermeket.