Érdekes módon nem így szoktuk mondani, hogy valaki "részesülhessen az egyházi rend szentségében". Mintha ez egy ajándék vagy jutalom volna. Persze, ajándék minden kegyelem, mégis az egyházi rend esetében a lényeg az isteni kiválasztáson és az emberek szolgálatán van.
Tegyük hozzá, az isteni kiválasztás és a szolgálat ugyanakkor nem azonos az egyházi rend szentségével. Szolgálni az embereket és az Egyházat nem csak a papoknak, diakónusoknak lehet és kell, hanem mindenkinek, akik Krisztus-hívők vagyunk.
Van lehetőség arra görögkatolikus egyházunkban is, hogy állandó diakónusként szolgáljon valaki. Ehhez az szükséges, hogy meglegyen benne a kellő elszántság, áldozatkészség. Ha családos, akkor nagyon fontos, hogy ugyanez a készség és áldozatvállalás a feleségben is meglegyen. Szükséges hozzá elvégezni a teológiát. Végül az egyházi hatóság megvizsgálja, hogy az illető az egyéni elszántságán túl valóban alkalmas-e arra, hogy alázattal szolgálja az embereket és az Istent.
Természetesen mindez család és munkahely mellett nagyon nehéz. Ezért lehet az, hogy bár többen is jelentkeznek ma erre a diakónusi szolgálatra, de csak viszonylag kevesen érik el azt.

A "csúnya beszéd" gyökerében kettős okot látok. Egyik az erkölcsi, másik az esztétikai csúfság. Az előbbi nyilvánvalóan bűn. Nem hordoz, nem fejez ki szeretetet, hiányzik belőle a tisztelet a személyekkel, érzésekkel, emberi értékekkel szemben. Ezeket mindenképp kerülni kell.
Ma nem tűnik olyan nagyon csúnyának az - idézem: - "fene egye meg" kifejezés, mert nem szoktuk használni a "fene" szót, nem is igen ismerjük a jelentését. Ma inkább a fenevadakról szólva használjuk, de régen a kóros betegségekre is értették. Mintha valaki ma azt mondaná: "Egyen meg a rák!" Elég borzasztó ilyet mondani. Jobb, ha kerüljük még a gondolatát is az effélének.
A másik az esztétikai csúfság, amely szintén alantasítja az embert. Akik nem törekszenek szép beszédre, azoknak a lelke is hozzáhitványul a beszédükhöz. A szavaink jellemeznek minket.
Ha indulat levezetőnek használjuk, akkor inkább keressünk - akár tréfás - szavakat, kifejezéseket, melyek éppen úgy alkalmasok erre a feladatra. Csak szokás és figyelem kérdése.

Kedves Marika!
Kicsit fura megfogalmazás azt mondani, hogy két lelkiatyát tartsunk. Inkább ők tartanak minket imáikkal. (Kevesen gondolnak arra, hogy a szertartásaink végén mondott liturgikus fohász erre is vonatkozik: Szent atyáink imái által Úr Jézus Krisztus Istenünk, könyörülj rajtunk. Az értünk imádkozó atyák sokat segíthetnek nekünk. Egy lelkiatya nem csak tanácsokat ad, hanem imádkozik is értünk.) Jobbnak tartom, ha egy lelkiatya van, legalábbis egyszerre. Ez, persze, nem jelenti azt, hogy mástól nem kérhetnék tanácsot, főként, hogy más papnál nem gyónhatnék. De az kifejezetten káros gyakorlat - hallottam ilyenről -, ha valaki azért "tart" két lelkiatyát, mert akivel jóban van, annak nem mondja el a hitványabb bűnöket, hogy meg ne haragudjon rá, vagy ne gondoljon rosszakat róla. Ez nagy butaság! A lelkiatyával tartott kapcsolatban az egyik legfontosabb éppen az őszinteség. No, igaz, Marika, nem erről beszélt, csak tanulságul tettem hozzá.
Tehát, nem baj, ha másnál is gyónik, mást is fölkeres kérdéseivel, de lelkiatya mégis jobb, ha csak egy van. Azonban mindig Magára a Szentlélekre kell figyelni, akinek tanácsait a lelkiatya, vagy atyák, barátok segíthetnek meghallani.

Semmiképp sem vállalkozhatom a legmegbízhatóbb válaszadásra, de amit sikerült megtudnom e kérdésben, azt leírom.
Általában azt írják a könyvek, hogy a reverenda és a rászon (a reverenda fölött hordott bő ruha) a Közel-Keleten általános viselet volt. A jámborabbak tudni vélik, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus is hasonlóban járt, ami nem kizárt, hisz egy egyszerű köpenyről van szó.
Orosz földön a XVII. századig a papság ruházata nem sokban különbözött a többiekétől, de azért föl lehetett ismerni a klérust a ruha alapján. A papságnál elsősorban a ruha színe volt sajátos (zöld vagy viola). Tehát ruházatuk annyiban különbözött, hogy föl lehetett ismerni őket, mint ahogy a társadalom többi rétegét is.
A rászon eredetileg a szerzetesek ruházatának része volt, mint a mandiász. Később viszonylag egységessé vált a klerikusi viselet, és kialakult a következő szabály, mely ma is érvényben van:
A reverenda színe szerzeteseknél fekete, a világi papságnál bármilyen színű lehet. A rászon általában fekete. Számos változatban hordják ma a reverendát (görög, orosz, bolgár, szerb típusú).
A görögöknél már az énekesek is kapnak rászont, az oroszoknál csak fölszentelt személyek. A rászont a szertartásokon mindig hordják.
Mai gyakorlatunkról szólva nem vagyok a szélsőségek embere. Jó az, ha látják az emberen, hogy pap. Ez sok egyszerű helyzetben is segít, és jobban megnyitja az embereket, hogy mélyebb dolgokról is beszéljenek. Hallottam életmentő helyzetről is, amikor egy öngyilkosjelölt szólította meg a reverendában utazó papot a metrón. Szerintem szép, és olykor bátorságot is igényel a reverenda használata. Nyugaton betegsége az egyháznak, hogy nem látható: a templomok zárva vannak, az utcán pedig nem látni sem papot, sem szerzetest...
Azt viszont visszásnak tartom, hogy ha valamelyikünk kifejezetten papi feladatot megy ellátni, mégis csupán a nyakáig látszik, hogy fölszentelt ember. Nem szabad szégyellni a reverendát, de hivalkodni vele is balgaság.

Kedves Marika!
Jól tette, hogy elment áldozni. Azt kihagyni balgaság lett volna, s csak tetézte volna azokat a butaságokat, melyek miatt - nagyon helyesen - már bocsánatot is kért a lelkiatyától. Tapasztalt lelkivezetőre vall, ha nehéz lelkiállapotban lévő embernek zsoltárokat ad penitencia gyanánt. Ez a leghatékonyabb gyógyír. Különben bármilyen emberi cselekvés félrevezető érzelmeket kapcsolhat be. Jogos is volt az ilyen irányú előrelátása, mert ez be is következett. Ha egyszerűen elfogadja a zsoltárok elimádkozását, és jó lélekkel el is végzi - gondolom, azóta már megtette - akkor azok hamar lecsillatpították volna heves érzelmeit.
Abban igaza lehet, hogy szeretne gyakran gyónni. Nem haragszik meg? Kicsit meg tudom érteni a lelkiatya vonakodását az Ön gyakori gyóntatásától, ha, ne adj' Isten, máskor is hasonló módon reagál a gyónásban kapott dolgokra. De ezt tanulságul írtam, nem szemrehányásképpen. Nyugodtan menjen gyakrabban gyónni, akár havonta is, szüksége van rá.
Az pedig nyilvánvalóan az ördögtől való kísértő gondolat, hogy a kereszténység nem "magának való." Az efféle esztelenségnek nem szabad bedőlni. Nincs más út, nincs más megoldás, nincs más cél, mint az Úr Jézus Krisztus által hozott üdvösség. Előre megmondta, hogy ez keskeny és nehéz út, emiatt nem kell elbátortalanodni. Vezesse az Úr továbbra is, Ön pedig figyeljen az Ő vezetésére!

Ha az ember karácsonyra kap egy ajándékot, azt nem kicsomagolni bűn? Inkább butaság. Ha az ember nem a fölismerten neki szánt életutat választja, akkor kóvályogni fog egész életében és szinte sohasem lesz boldog. Nem szabad hagyni, hogy a félelem, a tudatlanság megfosszon bennünket a nekünk szánt ajándékoktól. Bátran el kell indulni. Ráadásul egyáltalán nem biztos, hogy azzal fog végződni, aminek én most látom.
Az Isten a legjobbat akarja nekünk. Kétségtelen, néha nehéznek tűnik. Ezért kell bátornak lenni, és bátran bízni az Istenben. Csak a hitünkkel kerekedhetünk fölül a sekélyes emberi gondolkodásunkon. Hitében hozza meg a döntést, ne csupán az értelmére hagyatkozva! Az értelem félrevezethet, ha nem a hit irányítja.

Kedves Barátom!
Mit is mondjak, mit is tehetnék? Vajon miért érzi magát üldözöttnek, megvetettnek az Egyházunk részéről? Mit tehetné(n)k, hogy ez a téves érzet eloszoljék? Egyáltalán nem veti sem meg, sem ki az Egyház azokat, akik akár más hibájából, akár saját hibájuk miatt elzárják magukat a szentségektől. Nagy megértéssel próbál segíteni nekik, rajtuk. Ezt próbálom most én is.
Adja Isten, hogy mihamarabb összeházasodhassanak és Isten áldása megpecsételje a szerelmüket. Attól kezdve együttlétük, forró szerelmük kegyelmi forrásá válik. Isten áldása nélkül azonban együttélésük egész egyszerűen bűn. A rómaiaknál, görögkatolikusoknál, ortodoxoknál, a protestánsoknál egyaránt. Ebben nincs különbség.
A gyónóra ilyenkor a következő vonatkozik. Ha élettársi viszonyban vannak, akkor a gyóntató pap szívesen föloldozná minden bűne alól, de ehhez a gyónónak ígéretet kell tennie, hogy a bűnt és a bűnre vezető alkalmat kerüli. Ha egy fedél alatt él a kedvesével, menyasszonyával, akkor nyilván képtelen kerülni a bűnre vezető alkalmat, hiába gyónta meg a bűnét, ha még a körülmények is megmaradnak, hogy a bűne folytatódjék. Emiatt nem oldozható föl, emiatt nem áldozhat. Az Egyház ezzel egyáltalán nem akar kizárni senkit. Arra szeretné rávezetni a híveit, hogy ne éljenek bűnben. Az zavarja meg sok ember gondolkodását, hogy a mai világ gigászi erők fölvonultatásával tanít mást, mint az Egyház, mint az Isten. Nincs ok, nincs jog, ami megváltoztatná az Isten teremtéstől kezdve nekünk előtárt szándékát - melyet, természetesen, a mi érdekünkben tett - hogy a férfi és a nő elhagyva apját és anyját feleségéhez ragaszkodjék és ekkor válnak egy testté.
Bármilyen nehéz, amit kérek, egyedül az Önök érdekében mondom, hogy alakítsák át az életüket. Ne legyen fontosabb az a praktikus érv, hogy olcsóbb egy fedél alatt élni. Legyen most fontosabb az Ön számára Jézussal való egyesülés a szentáldozásban, mint a kedvesével való egyesülés. A jövőbeli házasságukat aranyozhatja be, ha most sikerül megtartaniok a testi tisztaságot, s akkor házasságkötésük után is sikerül megtartani a hűséget. Mert enélkül ez nagyon nehéz ám! Ezt kevesen tudják! Ebben szeretné segíteni Önöket az Egyház is, annak tagjaként én magam is.

Kedves Macika!
Az Édesapját nagyon jóravaló és bölcs embernek tartom. Mennyivel jobb lett volna, ha azt a nagyon udvarias, bocsánatkérő, már-már megalázkodó levelet küldte volna el. A támadást sohasem lehet támadással visszaverni. Viszálykodásban lévő emberek sokszor azt gondolják, hogy - a számukra! - nyilvánvaló érvekkel meg tudják győzni az "ellenfelüket". Ezt teljesen téves hozzáállás. Mindig a krisztusi megoldást kell keresnünk, Ő mit tenne ilyen helyzetben. Aligha fortyanna föl, hogy "legyen szíves megválogatni a szavait!"
Ha a lelkiatyja mást javasol, mint én, akkor alighanem neki van igaza. Hiszen én innen távolról csak vajmi keveset látok az egész helyzetből.
Kérdezem, hogy szoktak-e imádkozni ezért a durvának tűnő édesapáért. Tegyék ezt rendszeresen! Ön is, az öccse is, az Édesapjukkal közösen is. Ez mindenképpen gyógyítóan hat az öccse menyasszonyának egész családjára, de Önökre is. Gyakorlati tanácsot ezek szerint többet nem tudok, adni, hallgassanak a közelebb lévő lelkiatyára.
Ami a gyónás gyakoriságát illeti, ebben mégis Önnek adok igazat. Véleményem szerint nagyon jó és erőt adó, ha az ember havonta gyónik. Akkor jobban is látja a bűneit, de a szentség ereje is jobban beépül az életébe. Általában azok ismerik föl ennek szükségét, akik törekvő lelkiéletet akarnak élni. Úgy érzem, Ön is ezek közé tartozik.
Még akkor is, ha úgy érzi, nincsen hite, kiszáradt az Istennel való kapcsolata. Pontosabban szólva éppen ezért mondom. Mert ezt észreveszi, mindez bántja, és szeretne kilábalni belőle. Hány olyan ember van, aki észre sem veszi, hogy elveszítette a hitét, az Istennel való kapcsolatát! Így aztán nem is tesz ellene semmit. Ez a legrosszabb.
Én is azt tanácsoltam volna, hogy csak abba nem hagyja az imát, a templombajárást, a szentséggel való életet. Ne legyen türelmetlen! Ha továbbra is kitart hűségesen, akkor meg fogja látni ennek kegyelmi gyümölcseit.
A buddhizmushoz semmiképp se forduljon, nagyon kérem! Az teljesen hamis megoldás olyan ember számára, aki már meg van keresztelve, megismerte a szentségi életet. Ugyanolyan hittagadás, mint a keresztény ókorban a bálványimádás. Ideig-óráig nyújt valami újfajta, lélekbizsergető balzsamot, de megoldást egyáltalán nem. Mit nyújt a buddhizmus? Nincs üdvösség! Nincs örökkévaló boldogság, az Istennel személyes találkozás!
Ne hagyja, hogy mostani elkeseredettsége ebbe a veszedelmesen téves irányba sodorja!
Imádkoztam Önért, hogy kapjon karácsonykor némi lelki vígaszt. De ne a kedvező hangulatot keressük, hanem hitünnkel ismerjük föl, hogy a mindenható Isten a legkilátástalanabb dolgokból is ki tud hozni valami jót, ami az üdvösség felé vezet minket. Hiszen ez a legfontosabb. Erről sohasem szabad megfeledkezni!

Kedves Mónika! Ne féljen a könnyeitől! Szabad sírni a templomban, a szentgyónás közben, imádságos magányában. Főként akkor, ha ez abból a fölismerésből fakad, hogy az Isten irgalma és szerető hatalma nagyobb minden nehézségénél. Ez pontosan így van. Általában azok nem értik meg és furcsálják e könnyeket, akik még nem éltek át hasonlóan mély fájdalmakat - bár mindenki a magáét érzi a legnagyobbnak! - vagy nem jutottak el erre a fölismerésre, hogy az Isten szeretete mindennél hatalmasabb. Nyilván legjobb az volna, ha találna egy lelkiatyát, akinek mindent elmondhat. Azt gyanítom, hogy valami miatt erre már jó ideje nem merte rászánni magát. Ez tehát az első tanácsom, hogy ne féljen kisírni a bánatát. Persze, sokáig megmaradni ebben a szomorúságban sem szabad. Ez valóságos kísértés lenne. Tovább kell lépni a cselekvés felé. Azt javaslom másodikként, hogy miután jól kisírta magát, keressen valakit, akinek valami szolgálatot tehetne. Bármilyen kicsit is. Imádságában kérjen tanácsot, hogy ki az, akin segíthetne. Meglepő módon tapasztalni fogja, hogy amikor ezt megtette, megint lesz egy kicsivel több ereje tovább lépni. Vezesse ebben az Úr!

Kérem, bocsásson meg a késedelemért. Időközben született válasz, az itt olvasható előtt 5-tel ezelőtt megtalálhatja.
Tudom, hogy mennyire fontos odafigyelnünk azokra, akiknek megromlott a házassága. Az Egyház semmiképp sem akarja magára hagyni az ilyen embert. Épp ellenkezőleg. Hisz nyilvánvaló, hogy ilyen helyzetben még több lelki támaszra van szüksége.
Előző kérdésében még nem említette, hogy esetleg újabb házasságra is gondol. Most is megerősíthetem azonban, hogy a mostani állapotában nyugodtan járulhat szentségekhez, semmi ok nincsen, hogy megszakadjon a kapcsolata az Egyházzal.
Viszont továbbra is azt kérem, azt javaslom, még ha meg is történt a polgári válás, ne adja föl! Imádkozzék, hogy megtalálja az Úristen útját, hogy Ő mit kér Öntől, mit kínál ebben a helyzetben. Semmiképp sem szabad más megoldással beérni.

Kedves Éva!
A Szeminárium honlapján az Elöljárók címszó alatt megtalálhatja Péter atya elérhetőségét. http://www.gorogkatolikus.hu/szeminarium/?q=node/4

Kedves Viktória!
A Szent Atanáz kegytárgyboltunkban több ilyen lemez is kapható. Lehet náluk rendelni a világhálón keresztül is: www.szentatanazbolt.hu

Egyházunkban a következő címekkel szoktuk illetni a papokat: segédlelkész, helyettes lelkész, parókus, esperes, főesperes. Igaz, ezek inkább hivatalok, és ahhoz tartoznak a megnevezések. Mostani gyakorlatunkban nem nagyon alkamzunk egyéb címeket. Latin terminológia szerint létezik még a pápai káplán, a prelátus és az apostoli protonotárius. A főpap megszólítás valóban csak a püspöknek jár. (Hajdúdorogon nevezték még a közelmúltban is főpapnak a parókust, de ma már ott is kiveszőben van ennek használata.)
A határon túli magyarok ordináriusa Cserháti Ferenc püspök. Ez éppen azt jelzi, hogy szó sincs arról,hogy hazáját megtagadó emigránsoknak tekintené egyházunk a határon túl élő magyar testvéreinket.

Kicsit pontosítanom kell. A keleti egyházban sem olyan egyszerű ez a kérdés. Abban az időben kivált nem volt szó arról, hogy MINDEN MÁS nyelven végezzék a liturgiát. A körülöttünk élő görögkatolikusok javarészt szláv nyelvűek voltak. Ők ugyanazt az ószláv nyelvet használták, mint az ortodoxok már évszázadok óta. Ez azonban nem a "népnyelv" volt. Ugyanez érvényes a görög, a kopt, a szír egyházakra. E régies egyházi nyelvek már száz évvel ezelőtt is szinte érthetetlen vagy csak nagyon nehezen érthetőek voltak a hívek számára. Külön tanulni kellett. Kicsit téves fölfogás tehát az, hogy a keletieknél a nép nyelvén végzik a liturgiát.
A román ortodox közösségekben volt törekvés lefordítani a liturgikus szövegeket. Egyes történészek szerint érdekes módon éppen protestáns hatásra történt mindez. Az unió tehát már román nyelvű ortodoxokat kötött Rómához. A szláv eredetűeknél maradt a szláv. Magyar nyelvű ortodox közösségek viszont nem léteztek az unió előtt. Tehát magával az unióval indult meg a törekvés a magyar nyelv használatára. Eleinte, mint múltkor is írtam, Róma nem jó szemmel nézte ezt az irányt, hiszen a római rítusban ekkor még csak a latin használata élt. Sem a szláv, sem a görög, de a román anyanyelvűek számára sem merült föl a fordítás és a fordított szövegek jóváhagyásának a kérdése.
A mai gyakorlatunk viszont valóban előrelépésre szorul. Engedélyezett ugyan a magyar nyelv használata, de én sem tudok hivatalos írásbeli jóváhagyásról egyik liturgikus könyvünk esetében sem.

Ördögűző imádságok a papi Szerkönyvben találhatók a keresztelés és a házszentelés szertartásánál. Hogy ezek közül melyik származik Szent Baziltól, azt sajnos nem tudom.
Az un. Nagy Euchologionban van ennél több is, de ez csak kéziratban található meg Rohály Ferenc kanonok fordításában a Hittudományi Főiskola Könyvtárában.