Kedves Lelkiatya!
Kérdésem lenne a görög katolikus esküvő feltételeiről. Szeretném tudni, hogy ahhoz, hogy házasságot lehessen kötni milyen feltételeknek kell maradéktalanul megfelelnie mindkét félnek, milyen papírok szükségesek a szertartásra jelentkezéshez és a házasságkötéshez.
Válaszát megköszönve maradok tisztelettel:
Viktória
Kedves Viktória!
Régen tette föl kérdését, melyre a következőket válaszolom.
Ahhoz, hogy valaki görögkatolikus szertartású esküvővel kössön házasságot, a következő feltételek szükségesek:
- Legalább az egyik félnek görögkatolikusnak kell lennie.
- Mindkét félnek szabadállapotúnak kell lennie.
- Mindkét félnek tudatában kell lennie, mi a házasság lényege (egység, felbonthatatlanság, életközösség, házas felek java, gyermekek vállalása), melyek a házastársi kötelességek, illetve legyen meg a házasságkötés valódi szándéka.
- Jelentkezzenek a görögkatolikus fél - illetve ha mindkét fél görögkatolikus, akkor a vőlegény - parókusánál jegyesbeszélgetésre. Ő pedig segíteni fog a keresztség tényét és a szabad állapotot igazoló keresztlevél beszerzésében, illetve a házasságra való felkészülésben.
Kedves Lelkiatyák!
Önök szerint érdemes megismerni Thomas J. Loya atya tanítását, kényes témákról alkotott öszinte, határozott véleményét?:
http://taborlife.org/ - http://taborlife.org/column/
http://video.google.com/videoplay?docid=-3552882691501019851#
http://www.catholicradiointernational.com/abodyoftruth.php
- http://www.tobia.info/
Vagy hallgassunk/olvassunk inkább (földrajzilag, kulturálisan) hozzánk közelebb álló római (esetleg görög-katolikus) véleményeket? Számomra Loya atya eléggé különbözik a többiektöl. Lehet, hogy a különbözö háttér és tapasztalatok teszik?
Köszönöm. Tisztelettel:
Meglátásom szerint Thomas J. Loya atya sajátos, merész, de mégis világos álláspontja hűségesen illeszkedik a Katolikus Egyház tanításához. Eredetisége egyrészt személyiségéből, másrészt éppen a keleti egyház Nyugaton és Amerikában szokatlan liturgikus látásmódjából fakad. Merészsége néhol valóban túlzásnak tűnik. Talán az készteti erre, hogy a környezete, az amerikai szemléletmód szinte követeli, hogy ilyen "test-közeli" kérdésekről beszéljen. Azért ne essünk abba a hibába, hogy a mi szemléletmódunk is ebbe az irányba formálódjék! Hála Istennek, Magyarországon még nem ennyire szélsőséges a testiség uralma. Noha valóban abba az irányba próbálnak minket is taszítani. Szabad, lehet és kell más dolgokról is beszélni. Magyar nyelven is hallhatunk egyébként hasonlóan merész és sajátos véleményeket (Barsi Balázs, Böjte Csaba), melyek szintúgy a katolikus egyház tanítását hordozzák. És vannak még sokan mások, egyszerű lelki atyák, akik a Szentlélek üzenetét közvetítik.
Ide írhatja a kérdését...
Kedves Lelkiatya!
A mai napon becsengettek hozzám a Jehovisták. Hosszas beszéd után kaptam tőlük prospektust és azt igérték, hogy visszajönnek. Én meggyőződéses katolikus vagyok, amit meg is mondtam nekik. Nem akarok udvariatlan vagy tiszteletlen lenni, de nem akarom az ő vallásukat. Ön mit mondana helyemben, ha visszatérnek?
Köszönöm válaszát: Katalin
Kedves Katalin!
Mindenekelőtt azt tanácsolom, hogy mielőtt beszélgetésbe kezdene ezekkel a látogatókkal, előtte imádkozzék, kérje az Isten Szentlelkét, hogy adjon bölcsességet, bátorságot a helyes szavak megtalálásához. Első tanácsom tehát ez: hitével, Istenbe vetett bizalmának az erejével "vértezze föl magát".
Az ilyen beszélgetésben határozott álláspontot kell képviselni. Tapasztalatból tudjuk, hogy ezek a térítők (maguk is bevallják, hogy azok) tudnak kedvesek és nyájasak lenni, de ha kell, roppant rámenősek és erőszakosak is lehetnek. Voltaképpen a legjobb megoldás nem szóbaállni velük. Furcsa, hogy ezt mondom? Megtanult, sok kérdésre előregyártott érveléseik vannak. Nincsen bennük nyitottság a beszélgetésre. Föltett és végeredményben nem titkolt szándékuk, hogy meggyőzzenek a maguk igazáról, következésképp eltávolítsanak minket a katolikus egyháztól. Érdemes ebbe belemenni? Nem vallják a Szentháromságot, nem hiszik Krisztus Urunk istenségét, a megváltásról és üdvösségről egy teljesen lebutított, materiális elképzelésük van.
Ne tévesszen meg bennünket a Bibliának látszólag bravúros használata. Betéve tudnak rengeteg igét, amely jól alkalmazható az egyes tételeik igazolására. Ennek érdekében szó szerint értelmezik az Ószövetségnek is minden sorát, amely, persze, ellentmondásokba is keveri őket.
Bátorító tanácsom tehát, hogy tartsa fontosabbnak katolikus hitét, Krisztus Urunkkal való belsőséges kapcsolatát, mint azt, hogy udvariasan bánjon ezekkel az idegenekkel. Küldje el őket, utána pedig imádkozzék értük, hogy a Jóisten világosítsa meg értelmüket és szívüket.
Olvastam az itteni írásokat és hasonló problémákkal küzdök én is. Több évvel ezelőtt teljesen ott akartam hanyni az egyházat (római katolikus vagyok), lelki szárazság, hitetlenség gyötört, egy egyházellenes csoportba is jártam stb. mikor a Tv-ben láttam egy csodálatos filmet egy szentéletű lelkiatyáról...
Isten megmutatta nekem-ezt imában kértem-egy álmon keresztül, hogy Paiszij atyát jelölte ki nekem lelki vezetőnek. Elmentem hozzá, megkértem őt és úgy nézett ki, hogy bevállt. 15 éve ő a lelkiatyám, de az utóbbi 2-3 évben megritkítottam a gyónásokat és tele lettem kételkedéssel...
Olyan gondolataim vannak mostanában, hogy el fogok kárhozni, mert nemrégen egy papnak (internetes lelkivezető, aki ortodox) olyan levelet írtam, hogy már nem hiszek Istenben és a testi halál után jó lenne a teljes lelki halál, a totális megsemmisülés. Szörnyű depressziós állapotban írtam e levelet...
Sok félelem van bennem és a lelkiatyámnak azért nem merem ezt gyónásban előadni, mert ő súlyosan beteg ember, és nem akarom őt a súlyos bűneimmel gyötörni. Ugyanakkor egy belső hang, késztetés azt mondja, hogy keressem fel minél előbb. Vajon mit tegyek?
Jelenleg egy ortodox imacsoportba járok, ők teljesen befogadtak, őket nem zavarja, hogy egyedülálló fiatal nő vagyok, pedig a csoport tele van ifi házasokkal és állandóan esküszik valaki, és egyre több gyerek születik...
Most ott tartok, hogy ortodox és a római katolikus templomba is járok vasárnaponként, de van olyan vasárnap is amikor csak az ortodoxokhoz megyek. Én ezt érvényesnek érzem, a görög katolikus lelkiatyám Paiszij atya azt mondta: "a semminél azért jobb". Mintha elfeledkezett volna arról, hogy milyen a gör. kat. egyház kapcsolata az ortodoxokkal, úgy nézett rám, mintha pl. egy református imaházban, vagy a Hit Gyüli egyik istentiszteletén lettem volna. Én egységesnek érzem a lelkem mélyén az egyházat és hiszek abban, hogy kelet és nyugat egyszer egyesülni fog valamilyen formában. Az ortodox lelkiatya határozottan ellenzi, hogy áttérjek ortodoxnak, Mikor ortodox templomban vagyok igyekszem teljesen résztvenni a liturgián, úgy vetek keresztet, mint ők, együtt imádkozom velük stb. de sajnos gyónni, áldozni nem tudok ott, mert nem vagyok papíron ortodox, de lélekben nagyon közel áll. Azt tapasztaltam, hogy sokkal nyítottabbak voltak velem, mint a görög katolikusok, a gör. kat. lelkiatyámat igyekszem megtartani, de gör. kat. templomba ma már ritkán járok és sajnos az ottani imacsoport annyira zárt, hogy velem mindig is éreztették, hogy római vagyok, azaz kívül álló...
Ezért döntöttem úgy, hogy járok a római kat. és az ortodox templomba is, de közösségem jelenleg csak az ortodoxoknál van. Így alakult. Hogy látja a helyzetet? Problémát jelent a gyónás is, hasonló okokból, mint az egyik levélírónak, mert úgy érzem, hogy igazi tanácsokat nem kapok, csak mondjak el néhány imát elégtételként és utána feloldozást. semmi több.
Válaszát előre is köszönöm! Mariann
Kedves Mariann!
Itt közölt írása a kedves levelének kicsit megkurtított változata. Ugye, nem haragszik meg érte. Rövidíteni kívántam, és néhány személyesnek tűnő részt is kihagytam.
Nagy seb, hogy az ortodox és katolikus egyház nem élhet még teljes egységben. És ez a seb azoknak fáj leginkább, akik valamiképp kapcsolatban vannak mindkettővel. A katolikus egyház teljesen elismeri az ortodox egyház szentségeit. Szükség esetén, amikor nincs lehetőség katolikus paphoz fordulni, akkor megengedi, hogy akár szentségekhez is járuljunk az ortodox egyházban. Az ortodoxok is elismerik a katolikus egyház krisztusi eredetét, sőt, leggyakrabban a szentségeket is, de mégis eltérő szemlélettel. Ők nem engedik meg a szentségi közösséget semmilyen körülmények között, ugyanis számukra a szentségek, legkivált az Eucharisztia magának az igazhitű egyháznak a kifejezése, ezért csak az részesülhet belőle, aki teljes egységben és közösségben van vele.
Nem tartom rossznak, hogy ortodox hittan-közösségbe jár. Azt sem, hogy részt vesz ortodox istentiszteleteken. Ugyanakkor emellett nem szabad elhanyagolnia katolikus hitét sem.
Bevallja, hogy volt idő, amikor évekre elhanyagolta a szentgyónást, s ennek egyenes következménye lett, hogy "tele lett kétkedéssel", sőt a depressziós állapotig is eljutott. Nagyon fontos tehát, hogy ne hanyagoljuk el a hitünket és azokat az ajándékokat, melyeket épp azért kaptunk, hogy erősítsenek bennünket. Mihelyst észreveszem a csábító késztetést az ima, a szentgyónás, a templombajárás elhagyására, nyomban kétszeres erővel kell törekednem arra, hogy mégis megtartsam. Utána aztán az tart meg engem.
Fontos még az, hogy az Istennel megélt kapcsolatunkat ne a kedvünkhöz és az érzéseinkhez igazítsuk. Van, amikor könnyű és szárnyaló a hitünk, s van, amikor gyalog vánszorgunk vele, sok küzdelmet jelent. Ez nem lelki wellness-klub. Kivált nem szabad csapongani egyik közösségből a másikba, egyik atyától a másikhoz, horribile dictum: egyik egyházból a másikba - csupán azért, mert szeretném ott jól érezni magam. Oda tartozom, ahová az Isten helyezett. Ott van feladatom, meg kell keresnem, hogy mi az. Nem biztos, hogy jutalmat, megértést, dicséretet kapok érte. Elég, ha az Isten látja.
Valóban kár, ha a szentgyónásban a gyóntató nem ad többet, mint a föloldozást. De voltaképp a szentgyónásnak mégis ez a célja, és már emiatt mindenképp el kell menni, élni kell vele. Ha pedig lelki beszélgetésre vágyik az ember, akkor személy szerint azt keresse föl, akitől ezt remélheti. Ezért nagy kincs, ha van lelkiatya, lelkivezető. S nem kell érte Rómába vagy Amerikába menni. Bármelyik atya lehet lelkivezető, aki imádságos és szereti az embereket. Úgyis a Szentlélek fogja vezetni ezt az együttműködést. És legfőként a befogadótól, a vezetettől függ, hogy meg akarja-e hallani a Lélek szavát az egyszerű közvetítő szájából.
Kedves Mariann! Legyen kitartó a hitében, hűséges a Katolikus Egyházhoz, figyeljen arra, mit vár Öntől az Isten! Mindeközben bátran keresse az igazságot, a lelki előrehaladást ahol jó lelkiismeretében azt megtalálni remélheti.
Kedves Lelkiatya!
Anna írását olvasva,gondolataim közé fészkelte magát mindaz,amit az elhagyatottságról, és az egyedüllétről érez, tapasztal. Valóban sokunk legnagyobb problémája,sőt tulajdonképpen a világkerekség közös terhe, hogy a ˝szeretetünk nem kell˝ vagy nem eléggé, vagy csupán ideig-óráig használja valaki, azután pedig nem kér belőle többet, ˝jóllakott˝, betöltetlen űrt hagyva bennünk; és mi ilyenkor kifosztva érezhetjük magunkat és csalódottnak-ha csak ebből a világból táplálkozunk... Tudom, ha a szertet művészetéről van szó, akkor semmit sem tehetünk úgy, hogy elvárásokat támasztunk azzal szemben, akire vagy amire irányul az ˝erőfeszítésünk˝,ahogyan Jézus sem tette miközben a kereszten függött... ugyanakkor feltámadt és Vele együtt a szeretet is! Talán ez egy időtálló érv, amiért a valódi kereszténység soha nem ad(hat)ja fel küzdelmét sem a társtalanság ellen, sem a lelki szárazság ellen, és amiért soha nem lesz végérvényesen egyedül, szeretetlenül. (Az, hogy én miért nem szálltam még ki a néha csőd széllén álló ˝nonprofit˝ szeretet-játékból, nem tudom. Az én motivációm nekem is homályos. Hogy miben rejlik, nem tudom. Talán pusztán egy kiolthatatlan ösztönként van jelen az akaratomban. Mert biztosan állíthatom, akármiben hiszek vagy nem hiszek, senki nem kényszerített rá, hogy szeretni akajak, s hogy szeressek. A saját elhatározásomból teszem, mert szükségét érzem.)
Fontos tapasztalat volt meglátni, hogy a szeretet az életemben sokféleképpen mutatta meg magát,(nem mindig úgy, ahogy el tudtam képzelni) habár sosem az ajándékozott meg vele, akinek én adtam...-ez évekig fájt és úgy éreztem, összezsugorít,megbénít...hosszú ideig viszonzatlan erőfeszítésként könyveltem el minden szeretetre irányuló mozdulatomat, amíg fel nem fedeztem a boldogtalanságomat és elégedetlenségemet gerjesztő ambvivalens érzéseim forrását, a megbékélés hiányát: azt, hogy pont az érzékenységem, -ami engem folytogat, és a legnagyobb ellenségem, amivel kisiskolás korom óta harcban álltam- az valójában az én személyes eszközöm, és segítőm a szeretetem kimutatásában. Mivel, hogy ugyanakkora erővel, amekkorával engem gyötör(t), megment(het) másokat. Meg kellett tanulnom elfogadni, ˝átölelni a keresztet˝ és hagyni, hogy a tények elfogadása vigasztaljon... és ezután láthattam, hogy tényleg megmentheti az embereket a fásultságtól, a sajátmagára visszaható haragtól, enyhítheti az önmarcangoló vádakat akárcsak az agressziót,és annak (általam vélt elsődleges)melegágyát az elszigeteltséget, ami a legtöbb társunkat boldogtalanná teszi... Vagyis valamennyire szenvedünk egymásért, ˝hasonlóan˝ Jézushoz, hogy valaki más örömét láthassa a próbálkozásainkban, mielőtt végképp azt gondolná, hogy a szeretet csak fikció...(?)
Abban egyetértek Annával, hogy amikor a szeretetünket áldozzuk valakiért, valamiért, ˝jogos igényként˝ lép fel szívünkben, tudatunkban, hogy minket is tápláljon valaki, valami, mert ennek egy körfolyamatban kiteljesedve kellene ˝önfenntartóvá˝ válnia. Logikus, ha egy láncszem megtagdja a meghívást a szeretetre, azzal egyenes arányban szűkíti és egyben gyengít(het)i a kört, de az már az adón múlik, hogy erre készüljön fel, és az esetleges elutasítás soha ne bátortalaníthassa el, mert még nagyon-nagyon sokáig szükség lesz a kitartására és az aktív jelenlétére!!! (Eszembejut, amit a Lelkiatya az előző-első gondolatomra írt még régebben: ˝kilenc kudarc, kilenc próbálkozást is jelent˝- ez nekem egyenlő a kitartással, szeretem ezt a modást, mert érezteti a lényegi oldalát a tett-következmény mechanizmusának, és mellette hozzástársul a remény, hogy senki nem szögezte le, hogy a tizedik próbálkozás is kudarccal fog végződni;))
u.i.:
Szeretnék idemásolni valamit, talán lesz valaki, aki szívesen fogadja: (Nem tudom kitől idézek, a gimiben volt egy énekeskönyvünk, amit minden áhítatra vinnünk kellett magunkkal, és találtam benne néhány imát, ami azt hiszem ideillik.)
Kikerestem őket:
˝Imádom áldozatod csodáját, Isten Báránya, Jézusom. Engedelmes voltál az engedetlenekért. Alázatosan szenvedtél az elbizakodottakért. Életed adtad a halálra méltókért, Önmagadat áldoztad értem is. Legyen Tiéd az életem, Isten Báránya, Jézusom, hogy megtagadjam magamat, és felvegyem keresztemet, hogy odaadjam életemet, és mentsem a másokét, hogy erősítsem a gyengét, és felemeljem az elbukottat. Hadd tanuljak irgalmat a Te kereszted alatt. Dicsérlek örökké, Isten Báránya, hogy hordozod és elveszed a világ bűnét. Légy irgalmas, légy irgalmas, és add nekünk békességedet. Ámen.˝
˝Uram Jézus! Sokat beszélnek ma a házasság problémáiról. Nekem nincs senkim, és ez nagyon nehéz. Boldog szerelmeseket látok magam körül. Nem is sejtik, milyen nehéz a magányosok sorsa. Elmennek mellettem. Tudom élnek mások is magányosan, de mit segíthetünk mi egymáson? Neked mindent elmondhatok, Uram. Hozzád fordulok. Csak Te tudsz teljes élethez juttatni mindenkit. Gondolj rám is. Ne engedd, hogy sorsom rabja legyek. Tégy szabaddá magad számára. Akármit döntesz felőlem, bízom: javamat akarod.˝
˝Uram, nincs senkim, csak Te állsz mellettem. Kiragadhatsz magányomból. Te is egyedül maradtál a kereszten értünk. Nem hagytál magunkra. Ne engedj magamba zárkózni. Vezess a szolgálat útjára. Ha másokon segítek, úgy már nem is vagyok egyedül.˝
˝Uram, magamra maradtam. Tudod, mennyire szívesen részesültem volna a családi élet örömeiben és gondjaiban; mennyire vágytam valaki után, hogy egybekössük életünket. Te így is tudsz értelmet adni életemnek. Töltsd be örömmel munkámat. Adsz feladatokat bőven. Mutatsd meg, kik azok, akiknek szükségük van rám. Tégy fegyelmezetté, nehogy megzavarjam mások házaséletét. Végy oltalmadba, nehogy komor és lehangolt legyek. Hadd legyek mindig otthon Nálad és gyülekezeted közösségében. Ne engedd, hogy bármikor hálátlanná váljak. Hiszem: erősen fogod kezem. Bizton és bátran mehetek utamon. Amen.˝
Köszönöm az előző választ, és a fáradságot, hogy velünk van.
Tisztelettel, :)
Szeretetigényünk velünk születik. A késztetés is, hogy adjuk, a vágy is, hogy kapjuk. Istenképiségünk egyenes következménye.
A bűntől sebzett természetünk következménye pedig az, hogy bár ez nyilvánvaló, mégis milyen sokat teszünk ellene. Mi is és a környezetünkben lévők is. Ettől szenvedünk.
Ám Krisztus legyőzte legnagyobb ellenségünket a bűnt. Többé nem uralkodhat rajtunk - ha krisztusiak vagyunk. Ezt kaptuk meg a keresztségben, s erre kell törekednünk minden napunkon. Önzetlenül, viszonzást nem várva - ahogyan Ő tette.
+ Kedves Lelkiatya!
A hamvasztás-témához hozzá lehet fűzni: lényeges kitétele az Egyháznak, hogy a hamvasztást ne a test iránti megvetés miatt végezzék, ahogyan némely vallásban/szektában gyakorolják.
Bazsó-Dombi Attila
gör.-kat. áldozópap,
Kolozsvár
Köszönöm a kiegészítést, valóban így van. Bár talán a magyarországi gyakorlatban ez ritkán jelentkezik.
Kedves Lelkiatya!
A böjtöket becsülettel megtartó ember vagyok, mégis, mielőtt jönne a böjti időszak, félek a böjttől. Hogy miért? Mert mindig "szélsőségesen" sanyargattam magam, hogy valóban leküzdjem önmagam és valóban megújulhassak. Több évig a böjti időszakban kenyéren és vízen éltem 40 napig, ahogy az Úr Jézus tette. Élettanilag semmi gondom nem volt, az imádsággal összhangban nagyon jó hatással voltak rám eme lemondások. Az első három nap nehéz volt ugyan, de aztán megerősödött az ember. Mégis félek, hogy nem fog menni, hiszen családban élek, ahol esznek és enni kell adnom és lelkileg sem érzem egész erősnek magam erre a nagy útra. Ismét közeledik a böjt és nagyon félek, hogy képes vagyok-e rá, s ha nem, akkor kudarcként élem meg, csalódok önmagamban.
Megköszönöm válaszát!
Én is félek a böjttől, nem tagadhatom. Pedig csodálatos dolog, Istenhez köt testestől-lelkestől, s mégis vonakodunk. Mi más ez, mint az emberi természet rosszra hajlásának tettenérése? Nem baj. Gyöngék vagyunk... de épp ekkor vagyunk erősek. Az önmagamban is megtapasztalt félelem miatt buzdítok mindenkit, hogy ne féljen a böjttől. Ami abban értékes, azt úgysem mi magunk tesszük, hanem a bennünk működő Szentlélek. Így nem is dicsekedhetünk vele!
Annak viszont, aki már kemény böjtöket próbált, lehet, érdemes kisebbre venni a mértéket. Hogy még csak véletlenül se tulajdonítsa önmagának az eredményt, s a kisebbnek tűnő fölajánlással tudatosítsa, hogy a kegyelem mértéke nem az emberi teljesítménytől függ. Minden ajándék. A böjt termelte kegyelmi állapot is.
Ha csalódom önmagamban, ez annak a jele, hogy túl sokat vártam magamtól, azt hittem, többre vagyok képes, és bánt, hogy nem sikerült. Nem hiúság ez? Roppant fontos a helyes mérték, az én mértékem, ami rám van szabva. Aki hajlamos a túlzásra, az inkább fogja vissza magát, aki hajlamos a restségre, az serkentse magát. A legfontosabb a szív állapota: Neked, Uram! Érted, Uram! Fogadd el ezt a csekélységet, Uram!
Olvashattuk a "lelkiatya válaszol" rovatban valaki kérdésére adott válaszát, hogy hogyan adhatná a gyermekeit egyházi intézménybe. Azt elfelejtette közölni a lelki atya, hogy ne is jelentkezzen senki a görög katolikus óvodába, úgysem jut be, mert azt kizárólag az amúgy is belterjes, egymással keresztbe-kasul házasodó papi családok gyermekei számára tartják fenn! Nekem már a 4. gyermekemet nem veszik fel a görög katolikus óvodájukba, helyhiányra hivatkozva, pedig templomba járó, Istenszerető, aktív lelki életet élő görög katolikus család vagyunk. Ezek után a 4 gyermekünket nem is fogjuk a görög katolikus általános iskolájukba íratni!
Nagy fájdalom lehet ez a fenntartónak, az óvodavezetőnek éppenúgy, mint az érintett családoknak. Igazán nem lennék annak helyében, akinek el kell döntenie, hogy kit lehet fölvenni és kit nem. Bár mihamarabb tudna bővülni ez az intézmény is, hogy ne kelljen senkit elutasítani! Imádkozzunk ezért közösen!
Adjon sok erőt az Úr, hogy istenszerető, aktív lelkiéletet tudjanak élni továbbra is! És ha újabb áldással látogatja meg családjukat az Úr szeretete, őt már minden akadály nélkül be lehessen íratni a görögkatolikus óvodába! Az, persze, nagyon fontos, hogy ne engedjen semmi haragot, de még neheztelést sem a szívében, bármennyire úgy érzi, hogy jogtalanság érte.
Tisztelt Görgö Katolikus Egyház!
Kérdésem, hogy ilyen féle temetésnél lehet-e hamvasztani, vagy csak koporsós temetés van?
Bár a választ személyes címre kérte, de oly fontos dolgot kérdezett, hogy érdemes erről nyíltan szólni. Remélem, nem veszi rossz néven.
Valóban, egész szertartásunk úgy épül föl, hogy azt a koporsó mellett kell végig énekelni. A szertartás része, hogy az elhunyt holttestét még a koporsó lezárása előtt szentelt vízzel megszenteljük, majd ugyanígy a lezárás után a koporsót, a sírnál ezt megismételjük, majd a behantolt sírt újra ugyanezen a módon megszenteljük. A sírgödör falát kereszt jellel jelöljük, abba földet szórunk majd a tömjénező parazsát. Ezeken kívül még sok más ének és szertartási elem indokolja azt, hogy a görögkatolikus temetést a holttest mellett végezhessük el. Egyre terjedő gyakorlat, hogy ha mégis a hamvasztást választják, a gyönyörű gyászszertartást annak előtte végezik el, s csak utána következik a hamvasztás és az urna elhelyzése - természetesen szintén imádság mellett. Ez bizonyos szervezési nehézségeket is jelent, mégis tanácsos megtartani, hiszen sokat segít a gyász fájdalmának természetes feldolgozásában.
Mindezzel együtt a görögkatolikus egyház is szokott végezni gyászszertartást a hamvakat tartalmazó urna mellett.
Tisztelt Lelki Atya! Milyen feltételei vannak annak, hogy a gyermekeinket egyházi óvodába, elemi iskolába írassuk? Hol vannak az egyháznak óvodái, iskolái?
Most csak a görögkatolikus intézményeket sorolhatom föl. Van egyházunknak óvodája kettő Miskolcon, egy Hajdúdorogon, egy Nyíregyházán és egy Hodászon. Általános Iskolánk van 5: Miskolc, Rakacaszend, Hajdúdorog, Nyíregyháza, Újfehértó. Gimnáziumunk egyelőre csak Hajdúdorogon van.
Azokat a gyermekeket szokták fölvenni ezekbe az intézményekbe, akik meg vannak keresztelve, szüleik házassága rendezett, templomba járnak, segítik a gyermeküket is ebben.
Tisztelt Lelkiatya!
Érdekelne a véleménye az egyedülállókról.
Sokszor érzem (érezzük) azt, hogy az egyházban kívülállóak vagyunk.
Persze sokat tudunk segíteni (bár ahol pap van, ott pl. egy magányos nő csak bizonyos határig lehet jelen, segíthet.), de mégis fiatalon, egyedül nehéz.
Nem élünk mai divatos életet, ezért a világ nem fogad be. Erkölcseink régimódiak, és nevetségesek a világ szemében /sajnos néha nem csak a világ szemében > érintetlenség, (szűzesség), rendszeres vallásgyakorlás/.
Nincs családunk (tehát nekünk "könnyű"), sem szerzetesek nem vagyunk (vagy hivatásunk nincs, illetve nem erre szól), akkor meg az egyház szemében vagyunk furcsák, sőt...nem egyszer lenézettek, kissé lesajnáltak, vagy éppen önzéssel vádoltak.
Gondolom jóval kevesebb a vallását gyakorló, magányos férfi...inkább a nőkről írtam feljebb.
Több embert ismerek, aki inkább vallását elhagyta és az ezoterikába menekült. Biztosan állítom, hogy egyedülálló, magányos fiatal nőkre épül ezeknek a boltoknak nagy része.
Egyedül otthon imádkozni jó, a munkában ahogy lehet legalább egy mosolyt adni, a templomban jelen lenni...de a vallásos közösség sokszor nem befogadó a sok családi program, esemény, lehetőség, közös élmény közepette.
Ezt Ön hogyan látja? Mit lehetne jobban tenni? Tényleg ennyire leprások és rosszak vagyunk kiesve Isten "látóköréből", jogosan büntetve azzal, hogy a szeretetünk "nem kell"? Mintha valamit fizetnénk...mások helyett...?
Adni jó, de a családos barátokkal vigyázva lehet (hiszen férj-feleség egységébe nem kell más), a papunkat szeretjük, de őt sem lehet túl sokat...az idegenek pedig idegenkednek, végül otthon nincs változás: magány, csend. Ezt a magányosok egymással sem tudják megosztani.
Ebben a csendben állunk az elhagyott Jézus mellett, de ez mégsem változtat a szorongáson, magányon...mi lesz ha végül minden hozzátartozónkat eltemettük? A magányban élők között nagy generációs szakadék is van (idősek...és harmincasok), ez a két csoport sem tud mindig egymással együtt érezni.
A családosnak sem ígér senki békés öregséget, egészséges éveket...de "nem jó egyedül", mintha valóban átélt öröm nélkül futna el az idő, üvegbúra alól nézve a "valódiakat", az Érintetteket, kínlódva a megosztás hiányával, a kapcsolatok keresésével, remélt befogadás hiányában.
Köszönettel, imában maradva. Anna
Kedves Anna!
Valóban, sokkal többet tehetne egyházunk az egyedülállókért. Vannak
ugyan próbálkozások, hisz néhány éve külön lelki napot szerveznek
Máriapócson az egyedül élők, a magányosok számára. De hát ez roppant
kevés. A mi gyöngeségünk, ha nem tudunk megértő és nyitott szívvel
közeledni azokhoz, akik mások, mint mi vagyunk. Ez gyakori hiba - a
papoknál is. Az egyházi vezetők és a közösségek akkor válnak igazán
krisztusivá, ha válogatás nélkül tudnak befogadni mindenkit.
De sok múlik azon is, aki hordozza ezt a keresztet. Hisz nem könnyebb,
nem nehezebb az övé sem, mint másé. Erre, nyilván, nem lehet az a
válasz, hogy: de legalább ők nincsenek egyedül. Mintha a féllábú
ember, akit vigasztalni próbálnak, azt mondaná: de legalább nekik van
lábuk. Mindenkinek a saját keresztjét kell elfogadni, átölelni. Főként
ebben kell, hogy tudjanak segíteni az egyházi közösségek. Mert az még
kevés, hogy közösségteremtő alkalmakat szerveznek. Kellene több ilyet,
sőt rendszeresen, mondjuk, a Szent Liturgiák után. De ez még önmagában
nem oldja meg a magányt, nem segíti ezt a fajta kereszthordozást. Csak
az a kereszt válik értékké, amit elfogadunk. Csak az átölelt kereszt
emel föl.
A jövő? Ha azon töprengek, hogy mi lesz, ha már minden rokonom, minden
barátom elhagy, akkor valóban üresen száll el jelen. Noha tele volna
ezer lehetőséggel, de nem veszem észre, mert elnézek fölötte a jövő
vagy a múlt felé. A magányos körül sincs kevesebb ember, mint a
nagycsaládos körül, csak más minőségben kapcsolódik hozzájuk. A rokoni
szál, persze, kézenfekvőbb. Ám épp ez a keresztény (krisztusi) lépés,
hogy mégis szeretettel és odaadással fordulok az idegenek felé.
Számítanom kell arra, hogy esetleg nem fogadják el és be ezt a
szeretetemet. Ezért nehéz. De épp azzal válhat krisztusivá e
törekvésem, hogy nem vár viszonzást. Krisztus is magányos volt. A
tömegben éppen úgy, mint a kereszten. S nem Hozzá akarunk hasonlítani?
Önmagunkat adni keresztény kötelességünk. Ez nem föltétlen szerzetesi hivatás. De az igaz, hogy nem megy másként, csak nagyon sok
imádsággal. S akkor már nem is önmagamat adom - ami hamar elfogyna -,
hanem a végtelenül szerető Krisztust, aki bennem él. Ez a közösség minden másnál nagyobb boldogságot ad.
Kedves Lelkiatya! Római katolikus fiatal vagyok, de olyan környékről származom, ahol nagyon sok a Görög katolikus, így én ismerem mindekettőt, és szeretem. Ahol élek ott évente egyszer van Liturgia, és a többiek szinte ellenségesen viselkednek a keleti katolikus rítussal szemben! Valamit szeretnék ez ellen tenni, csak azt nem tudom, hogy mit tegyek.Kérem tanácsát ez ügyben!
Ó, nem könnyű dolog megismerni és megszeretni a mi rítusunkat. Mindenképp megértőnek kell lennie azokkal szemben, akik idegenkednek tőle. Nagy áldás, ha gyermekkorától ismeri és szereti mind a két rítust.
Mit tegyen? Első lépésben legyen nagyon megértő azokkal, akik számára ez nem természetes. Ha nem így közeledne ehhez a nehézséghez, akkor csak a keserűség és ellenérzések növekednek a szívében. Ezek után, viszont, javaslom, válasszon ki a környezetében egy személyt, akivel erről nyíltan tud beszélni. Biztosan akad ilyen. Közösen beszéljék át a két rítus értékeit, szépségeit. Ha már ketten vannak, akik értékelni tudják mind a kettőt, mindjárt könnyebb lesz tovább lépni. Így aztán, reményeink szerint egészen sokukkal sikerült valóban megszerettetni mind a kettőt. Hiszen csak az tudja szeretni a sajátját, aki értékelni tudja a másét is! Köszönöm e tiszta szándékú törekvését.
Dicsőség Jézus Krisztusnak!
Azt szeretném megkérdezni, hogy pontosan mit is jelent szeretni Istent? Gondolom nem ugyanúgy és olyan formában, mint egy embertársunkat, tehát másfajta érzést kell, hogy kiváltson belőlünk Isten szeretete, mint mondjuk a családtagjainké. honnan tudja egy ember, hogy ő szereti Istent. Ha engem jó érzéssel tölt el az, ha Istenre gondolok, imádkozom hozzá, az szeretet, vagy ez még kevés?
Köszönöm
Föl kell figyelnünk arra, hogy a szeretet parancs. Az is, hogy Istent szeressük, az is, hogy embertársunkat. Lehet parancsra szeretni? Természetesen, különben nem tanítana erre bennünket az Úr.
Van, akit könnyebb szeretni, akik hozzánk közel állnak, szüleinket, testvéreinket, barátainkat, s van, akit nehezebb. Vagy, mert nem ismerjük őket, vagy, mert kifejezetten ellenszenvesek. De őket is szeretni kell!
A szeretet, tehát, nem azt jelenti, hogy érzek-e a szívem táján valami jó érző melegséget, amikor az illetőre gondolok, avagy nem. Az érzelmi kötődés segíti a szeretetet, de nem azonos vele. Mi akkor a szeretet? Az önzésem leküzdése által önmagam odaadása. Minél jobban szeretek valakit, annál nagyobb mértékben akarom és tudom odaadni magamat neki. Embertársainknak csak részben tudjuk odaadni magunkat. Ezt fejezik ki az ajándékok, a nekik végzett cselekedetek, értük hozott áldozatok. De a szeretet gesztusai is: kézfogás, ölelés, puszi/csók, nem annak a mozzanatai, hogy valamiképp odanyújtom magam? Istennek viszont egészen odaadhatjuk magunkat. S oda is kell. Ez az igazi szeretet. Nem vonakodom odaadni magamat, sem az életemből bármit is: időt, figyelmet, áldozatot. Ha jó érzéssel tölt el, hogy Istenre gondolok, ez nagy ajándék. Ez azt jelzi, hogy érzelemmel is tudom szeretni az Istent. Ez már nagy dolog. A Vele való minél gyakoribb és minél odaadóbb(!) jelenlét - vagyis az imádság - segít, hogy ezen az úton tovább haladjak az Isten szeretete felé. Ennek, egyébként, mintegy mellékterméke, hogy az embereket is egyre jobban fogom tudni szeretni.
Kedves pap bácsi!
Azt szeretném kérdezni hogy miért kell menni mindíg vasárnap templomba?Pont akkor vannak a legjobb mesék a tévébe.
Azok a mesék tesznek értékesebb emberré, vagy a templom, az Isten háza, a benne elénekelt közös imádság? Tartok tőle, hogy akik elhelyezték a meséket a tévében, azok nagyon jól tudták, hogy mikor van szentmise. Mégis épp odatették. Vajon az ilyen emberekre hallgassunk, akik a Jóistent semmibeveszik, vagy magára a Jóistenre, aki hív bennünket a templomba? Szeretne együttlenni velünk, beszélgetni, szólni hozzánk. Ezt bárhol, bármikor megteheti, de nem akarja ránk erőltetni magát, ezért inkább elhív a saját házába. S ha ott vagyunk, akkor megajándékoz sokkal értékesebb dolgokkal, mint amit a mesék kínálnak. Meg aztán, szívesen veszi, ha mi is áldozatot hozunk, ha Őérte lemondunk egy-egy meséről vagy más egyébről. Ezzel is kifejezhetjük azt, hogy szeretjük Őt.
Nem titkolhatom el: a sátán akar minket odaragasztani a tévéhez, meg az internethez, mert nagyon jól tudja, hogy milyen értékes a templombamenni, és ezt el akarja venni tőlünk. Ő jobban tudja ezt, mint mi magunk. De, ha hiszünk az Úr szavának, akkor még világosabban fogunk látni, még többet fogunk tudni. Azt is, hogy miért érdemes elmenni a templomba.
Ide írhatja a kérdését...Kedves Lelkiatya!
Lánykoromban egy anya, akinek korban hozzámillő fia volt, szeretett volna a fia feleségeként látni. Nem vonzódtam hozzá, ezért nemet mondtam. Az asszony, aki vallását gyakorló görögkatolikus volt, megátkozott engem, hogy soha ne legyek boldog. Kétszer voltam házas, szinte görcsösen mindent tettem hogy sikerüljön a házasságom, mégis mindkettő válással végződött annak ellenére, hogy szép, csinos asszonynak tartanak.
A válófélben levő férjem megátkozta az előző házasságomból született lányomat. Lehet, hogy ez csak babona, de én azóta nyugtalan vagyok. Vallásos vagyok, gyermekeimet is arra nevelem. Ha van átok, akkor kell, hogy ellenszere is legyen. Kérem, ne nevessen ki, de nagyon féltem a gyermekemet.
A tanácsát szeretném kérni. Mit tegyek, hogy a gyermekem feloldódjon az átok alól?
Köszönettel: Teréz
Kedves Teréz!
Az istenfélő ember életében nincsen átok, és így ellenszerre sincsen szükség.
Az átok a gonoszság és a félelem terméke. Azt mérgezi leginkább, aki gonosz szándékkal mondja, de annak is árthat, aki fél tőle. Senki mással szemben nincsen semmi hatása. Ezt nagyon fontos tudni, hinni! Tudni azt, hogy nem érhet el, és hinni (ez még mélyebb tudás), hogy Isten erősebb, mint a gonosz emberek mesterkedései.
Az emberi bajok, gyötrelmek gyökere, gyökérzete nagyon összetett. Érdemes megismerni, hogy tisztábban lássunk, de ez csak lelkivezető mellett és kitartó lelkiélet által lehetséges. Enélkül nem is érdemes kutatni az okokat. Nem hátra, hanem előre kell tekinteni. Egy fontos mondat kigyógyíthatja mostani, félelemmel terhelt állapotából. Róm 8,28 - kérem, keresse ki.
Ne féljen semmitől és senkitől! Isten szüntelen áldásában élhet gyermekeivel együtt, ha kéri. Bízzon Benne és az ima erejében!
