Semmi jelentőséget ne tulajdonítson ezeknek a gondolatoknak. Ez kísértés, amely gyengítené az Istenbe és az Ő irgalmába vetett bizalmát. Minden szentgyónását fejezze be azzal a mondattal, hogy: Mindezeket a bűnöket és minden más bűnt, amelyet kifelejtettem teljes szívemből bánom. A Mindenható, mindent tudó Isten helyére teszi ezeket a mi lelkünkben. Ha netán maradna kétség Önben, hogy korábbi gyónásait esetleg nem így fejezte be, és így mégis kimaradtak volna bűnök, akkor is elegendő a legközelebbi gyónásában ezzel a záró mondattal az összes eddig elkövetett és esetleg meg nem gyónt bűnét az Úr lába elé tenni.

Több olyan hivatás is van, hogy valaki már diplomát szerzett, és utána jelentkezik a papságra. Ezek között doktori címmel rendelkezők is vannak, és úgy váltak később pappá.
A másik eset az, amikor valaki teológiai tanulmányai során szerzi meg előbb a licenciátust - ezt néhány vidéki hittudományi főiskolán is meg lehet szerezni (ilyen a Szent Atanáz Hittudományi Főiskolánk is) -, utána pedig a doktorátust, amelyet Magyarországon a Pázmány Péter és a Sapientia katolikus egyetemeken lehet elérni. Többen vannak továbbá, akik külföldön, leginkább Rómában végzik a tanulmányaikat egészen a doktori fokozat eléréséig.

Nem vezet jóra az a magatartás, hogy mindenki foglalkozzon a saját életével, problémájával. Ez hamar önzővé tehet minket. Van ebben egyfajta védekezési törekvés, de lustaság is. Egyszerűbbnek tűnik elhatárolódni másoktól, senkit nem beengedni a lelkivilágunkba és másokat sem zavarni ilyesmivel. Csakhogy ez nem lehetséges. Összetartozunk, és bizonyos mértékben mégis kötődünk egymáshoz. Az más kérdés, hogy nem egyforma mértékben és mélységben. Ebben is megmutatkoznak a különbségeink. Van, aki nagyon könnyen és hamar megnyílik, mások nehezebben. Ez alkat, neveltetés és még sok más egyéb tényező függvénye.
Meglep, hogy Ön úgy beszél a többi emberről, mintha mindenki ellensége lenne. Azt írja: soha nem adnak igazat semmiben, mindenki úgy gondolja, hogy Önnek is könnyen sikerülnek a dolgok, stb. Mintha nem is egyes személyekről, hanem az emberek összességéről beszélne. Persze, gondolom, hogy néhány személyt akár meg is tudna nevezni, mégis ez a megfogalmazás arra utal, hogy általánosságban nem tud megbékélni az emberekkel. Erre oda kell figyelnie, mert, mint mondtam, ez önzővé teheti. Annál boldogabb az ember, minél inkább meg tud feledkezni önmagáról, minél készségesebben tud szolgálni másokat. Alighanem a mennyországban is így leszünk. (Ezt érzékelteti az az ismert kép, hogy az asztalnál hosszú kanállal a kézben ülnek az emberek, csak a pokolban attól szenvednek, hogy a hosszú kanál miatt nem tudnak enni, a mennyben pedig nagy nevetések közben egymást etetik.)
Azt javaslom, hogy senkit se okoljon a hibái miatt, inkább önmagát vizsgálja meg, a saját lelkét, hogy miért érzi mostanában ezt az ellenséges közeget.

A házaséletben a testi kapcsolatnak nagyon nagy szerepe és jelentősége van. Fontos, hogy a házastársak őszintén tudjanak erről egymással beszélni. Közösen alakítsák ezt a testi kapcsolatot úgy, hogy a legjobb legyen. A jó házasságban ez is nagyon szép fejlődést él meg. 50 évesen sokkal nagyobb örömöt tudnak egymásnak okozni, mint tapasztalatlanul, kezdő házas korukban.
Az nem helyes megoldás, ha bármelyikük saját magát elégíti ki, még akkor sem, ha a házastársa biztatja rá. Mindketten törekedjenek arra, hogy megtalálják ennek a kölcsönös örömszerzésnek a legjobb módját. Itt is alapelv az, hogy egyik fél se a saját örömét akarja elérni, hanem az legyen a célja, hogy a másiknak legyen a legjobb.
A szentgyónásban is el lehet mondani ezeknek a nehézségeit, és meg is gyónni, ha akár önzésből, akár más okból nem az Isten akarata szerint éltünk ezzel az ajándékkal.

Igen, az bűn, ha valakit nem tudunk szeretni. Még az ellenségeinket is szeretnünk kell, ezt parancsként kaptuk az Úrtól. Lehet parancsra szeretni? Ez az elsőhöz és legfontosabbhoz hasonló második parancs. Még ha nem is könnyű teljesíteni. De az Úr nem kér tőlünk olyat, amire nem lennénk képesek. Nem mondhatom tehát egyszerűen azt, hogy ez lehetetlen. Minden lehetséges annak, aki hisz. Az Úr nem azt várja Öntől, hogy érzelmi vonzódást gerjesszen fel a lelkében. A szeretet nem ez. De meg kell adni a köteles tiszteletet a szülőnek. Nem azért, mert megérdemli, hanem, mert Isten úgy rendelte, hogy tőle, tőlük kaptuk az életet. Az a gondolat igaz, hogy a szülőnek példát kell mutatni a gyermekei előtt. De ha nem is akarjuk követni az ő példájukat, attól még szerethetjük, tisztelhetjük őt. Ismétlem, nem az érdem, hanem az isteni rend miatt. Ráadásul, ha az édesapja sokat iszik, valószínű, alkoholfüggő, akkor ő szenved legjobban ettől a helyzettől. Ezt nem szokták bevallani, de belülről nagyon nagy fájdalmakat élnek át. Ezen tud mérhetetlenül sokat enyhíteni, ha a gyermekeik ezért nem vetik meg őket, hanem annál nagyobb szeretettel, megértéssel fordulnak feléjük. Amikor az alkohol miatt agresszív, akkor ez szinte lehetetlen, de meg kell várni, meg kell keresni azokat a pillanatokat, amikor mégis nyitott az Ön szeretetére. Áldozatot is kell hoznunk szeretteinkért.
Ne az édesapját okolja tehát ezért a helyzetért, hanem lássa benne az Istentől kapott feladatát: mindezek ellenére mégis szeretnie, tisztelnie kell őt.

Mindenki kap személyes meghívást. Nem kell különlegességre gondolni. Vannak ugyan látványos hivatások, ezek szembetűnőek, de a legtöbb nem ilyen. Ön is kapott személyes meghívást az Istentől, máskülönben nem is létezne. Senki sem születhet csak úgy, véletlenül. Ha pedig az Isten létbe hívta, akkor terve is van vele. Hogyan találhatja ezt meg? Álljon meg egy pillanatra, egy jelentőségteljes, mély pillanatra. Ez lehet akár egy óra is, vagy több, vagy akár egy több napos lelkigyakorlat. Ne élje az életét céltalanul! Fogalmazza meg az életének a célját! Mondja ki saját magának, hogy mit tud tenni másokért. Akár kicsi dolgokat is. Mondom, nem a látványos, különleges dolgokat kell keresnünk, hanem az egyszerűeket. Sokszor épp azért nem vesszük észre, mert annyira nyilvánvalóan ott van a szemünk előtt. Az Ön élete semmivel sem kisebb értékű, mint bárki másé. Inkább csak itt lehet a hiba, hogy ezen még nem gondolkodott el egyszer sem. Ezzel a megállással olyan dolgokat vehet észre saját magában, az eddigi életében, amelyekre nem is gondol.
Azt gyanítom, hogy nem véletlenül alakult ki az a beszélgetés, amire utal. Maga a Gondviselő akart ezáltal egy figyelmeztetést, jelzést adni Önnek. Erre már némileg válaszolt is, az első lépést megtette azzal, hogy a világhálón keresztül kérdést tett fel. Az én válaszom most csak ez: álljon meg, nézzen önmagába, mélyen a saját lelkébe. Ha ezt megteszi, a következő választ már maga a Szentlélek fogja adni Önnek.

Az exarcha olyan egyházi vezető, amely egy exarchátust, vagy kivételes helyzetben egy egyházmegyét irányít. Az exarcha lehet püspök is pap is. Ezért szokták odaírni Atanáz atya neve mellé,hogy püspök-exarcha. Az exarchai megbízatás egy időre szól, de ha valakit püspökké szenteltek, akkor élete végéig, sőt, még az Örökboldogságban is püspök marad.

A Panágia központban. Bp. Molnár u. 3.
http://panagia.hu/kozossegeink/panagia-kozpont

Valóban nem helyes szektáknak a könyveit olvasni, terjeszteni. Nagyon tetszetősen mutatják be a világukat, és olyan meggyőzően tudnak érvelni, hogy az ember talán észre sem veszi, hol van a csúsztatás, hol vezetnek félre. Jobb tehát kerülni ezeket a kiadványokat. Nyilván nem volt Önben semmi rossz szándék, sőt, inkább a barátság vezette ebben a dologban. Mégis azt mondom, gyónja meg ezt a helyzetet, és amennyiben hibázott, azt az Úr megbocsátja. Így fordul át az, amit ugyan nem kellett volna tennie, de Isten irgalmából és a szentség erejénél fogva javára válik.

Ez inkább csak egy emberileg tisztázandó helyzet. Nem mondanám lelkiismeret furdalásnak, főként nem a gonosz ármánykodásának. Jobb lett volna, ha a helyi atya legalább tud róla, hogy Ön másutt készül fel a bevezető szentségekre, de ennek már nincs jelentősége. Lehet, ő jobban örült volna, ha ezt saját plébániáján teszi, de biztosan megértette volna ezt is. Azt javaslom, menjen oda hozzá, és mondja el neki ezt az örömhírt, hogy már katolizált. Ha nem teszi meg, akkor is járulhat nyugodtan a szentségekhez. Esetleg az első nála végzett szentgyónás alkalmával mondhatja el neki néhány szóban, hogy hogyan történt az Ön katolizálása. Valószínű, ez Önt is meg fogja nyugtatni, hogy nincs semmi olyan, amit rejtegetni kellene. Minthogy valóban nincs is.

Igen, lehet olyan lelkivezető, aki nem pap, nincsen teológiai végzettsége, hanem ő maga is lelkiéletet élő ember, és akiben megbízhatunk. Természetesen emellett fontos a rendszeres szentgyónás is, amelyet viszont csak felszentelt pap mellett végezhetünk el.

Igen, lehet olyan lelkivezető, aki nem pap, nincsen teológiai végzettsége, hanem ő maga is lelkiéletet élő ember, és akiben megbízhatunk. Természetesen emellett fontos a rendszeres szentgyónás is, amelyet viszont csak felszentelt pap mellett végezhetünk el.

Alig hiszem, hogy a békére törekvés, a megbocsátás vezetett volna erre az áldatlan állapotra. E kettő mindig nagyon szép gyümölcsöt hoz. Igaz, idő is kell hozzá. Tehát valószínű,hogy a béke és a megbocsátás folyamatát még nem lehet lezárni, folytatni kell. Gyakran előfordul azonban, hogy bár békére törekszünk, nem találjuk meg annak helyes módját, helyét, idejét. Könnyen kimondjuk, hogy mi már minden lehetségest megtettünk, most már ő változzon. Sokszor nem értjük meg a másikat, és nem is akarjuk megérteni, csak összeszorított foggal tűrni. Ez nem hoz megbékélést. Ha azt érzékelik a családtagok, hogy Önben megvan az igazi békülékenység, akkor ez kihat rájuk. Ha viszont Ön is csak nagy vívódásokkal képes erre törekedni, akkor ezek a vívódások a többiekre is hatnak. Természetesen nem azt állítom, hogy minden az Ön magatartásán múlik. De mindig csak önmagunkat változtathatjuk meg. Gandhi azt mondta, ha meg akarod változtatni a világot, önmagaddal kezdjed. Valószínű, még tovább kell tűrni és hittel imádkozni, hogy igazi béke szülessen meg a családjukban.

Kedves Ádám!
Biztos vagyok abban, hogy az atya tudatosan választja inkább a beszélgetést. A hittan anyagot meg lehet tanulni a könyvből, de a fölmerülő kérdéseket a beszélgetések során lehet jobban megérteni, elmélyíteni. Azt tanácsolom, hogy készüljön tudatosan a hittanórákra kérdésekkel. Akkor a hittankönyvben lévő anyagot is jobban elmélyítheti.
A papságra való készület fontos része még az egyéni imádság is. Ezekre is érdemes nagyon gondot fordítani, illetve ezek kapcsán is lehet kérdéseket feltenni az atyának.

Sem a római sem a görögkatolikusoknál nincsen ilyen előírás. Korábban élt ez a szokás, hogy a szentáldozásnak meglegyen az értéke. Ennek az lett azonban az eredménye, hogy sokan szinte leszoktak a szentáldozásról, pedig épp az ellenkezője lett volna a célja, hogy a hívek gyónjanak rendszeresen, minél gyakrabban.
Az alapállás az, hogy minden szentmisén áldoznunk kell. Különben miért is megyünk szentmisére? Az nem csupán egy az egyház imádságai közül, hanem annak értelme Krisztus utolsóvacsorai áldozatának megelevenítése, és az abból való részesülés. Természetesen, ha valaki valamilyen ok miatt nem áldozhat, attól még nagyon fontos a szentmisén való részvétele, de nem teljes. Igen súlyos gátló oknak kell lenni ahhoz, hogy valaki úgy vegyen részt szentmisén, hogy nem áldozik. Azért tartunk bűnbánatot a szentmisében, hogy méltók legyünk ünnepelni az Úr szent titkait. A Szent Liturgián pedig közvetlenül az áldozás előtt mondjuk el azt a nagyon szép bűnbánati imát. Bűnbánattartás nélkül nem szabad odaállnunk a szentáldozáshoz. De nem kell feltétlen meggyónnunk előtte. Jó, ha gyakran gyónunk, legalább havonta.
Az un. halálos bűnök azok, amelyeket mindenképpen meg is kell gyónnunk. Ha valaki súlyos dologban tudatosan vétkezett az Isten ellen. Nem annyira a bűn fajtájától függ tehát, mint inkább a lelkiállapottól. Vagy, ha valaki bűnben él és nem kaphat feloldozást. Viszont ilyen esetekben is fontos a szentmisén való részvétel.