Annyi butaságot kellett végigolvasnom ezen az oldalon, míg rátaláltam az idézetre, hogy joggal föltételezhetem, ugyanilyen badarság ez az idézet is. Vajon honnan idézte a cikk írója a pápa szavait? Nincs semmi utalás a helyre. Kerestem a világhálón, de sehol nem találtam Ferenc pápától származó ilyen szöveget, csak egyedül ebben a cikkben. Ez sokat elárul a magát igen tudományosak mutató szöveg hitelességéről. Nem érdemes rá időt vesztegetni.
Ferenc pápa egyébként valóban bátran szól a mai kor problémáiról, jól elkülönítve a bűnt és a bűnöst. Jogosan hívja föl a figyelmünket, hogy a homoszexuálisokkal ugyanolyan megértően kell viselkedni, mint minden más emberrel. Sőt, még nagyobb megértésre van szükségük, mert elhomályosult a látásuk. Ez persze nem hitelesíti az ilyen életformát. A pápa megértésről és velük való szeretetteli magatartásról beszél, nem pedig a bűn elfogadásáról.

Szerintem nagyon szép és tartalmas zene a taizé-i énekek. Én még nem hallottam arról, hogy az egyház tiltana tőle. Épp ellenkezőleg, nagyon sok katolikus rendezvényen, találkozón, együttléten lehet ezeket hallani és énekelni.

Az valóban súlyos lelkiismereti kérdés. Nagy teher lenne, ha a saját érdekeik érvényesítése közben két szerencsétlen ember hajléktalanná válna. Eddig nagy szolgálatot tettek az érdekükben. Kár lenne tönkretenni az eddigi értéket. Az anyagi veszteség fejében erkölcsi tőkét gyűjtögettek önkéntelenül is. Önöknek némi anyagi veszteség, nekik az életük ez a lehetőség.
Ugyanakkor még az sem mondható, hogy ennyi elég. Ők nem csak szerencsétlenek (bizonyára van is ebben saját felelősségük, hogy ide jutottak), de betegek is. Tudnia kell, hogy az alkoholizmus betegség: akaratbénulás. Hiába győzködjük, hogy ne igyon, még ő maga is belátja, sőt, szeretne szabadulni is ettől a szenvedélytől, de képtelen rá. Segíteni kell őket, hogy emberek tudjanak maradni. Még, ha idegeneknek is tűnnek az életükben - bár tíz évi kapcsolat már ennél többet is jelent. Az viszont igaz, hogy nem szabad őket az alkoholizmusukban sem erősíteni. Minden nekik adott pénz, feltétel nélkül adott segítség csak hosszabbítja ezt a függőségüket. Ahogyan rájuk tudnak ijeszteni, tehát valami módon rávenni, hogy mégis a legelemibb tisztességet megtartsák, valami ilyen módon kell őket rávenni a normális életre. Segítsék el őket szenvedélybeteg lelkigyakorlatra vagy akár elvonóra. Ezt nyugodtan a tovább maradás feltételének is előírhatják. Igen, van felelősségük ezért a két emberért, de még több is, mint a lakhatás biztosítása. Önök is azzal járnak jobban, ha erőfeszítéseket tesznek, hogy normális életet élhessen ez a két ember.

Nagyjából úgy, ahogyan a kinyilatkoztatást és a természettudományt. Vannak közös pontjaik, de teljesen más tartalmú fogalmak, nem lehet őket összehasonlítani. A metafizikai tradíció egy bölcseleti modell, amely nem hozható kapcsolatba a keresztény kinyilatkoztatással. A fölsorolt szerzők nem mindegyike képviselője ennek a szellemi irányzatnak, még ha használják is ezeket a gondolati képleteket.
Abban az esetben érdemes foglalkozni ezekkel a bölcseleti kérdésekkel, ha az ember biztos talajon áll a hitének értelmi megalapozottsága terén. Enélkül veszélyes, mert az érdeklődő esetleg nem veszi észre, hogy mely pontokon tér el a gondolatmenet, még ha látszólag azonos vagy hasonló is a szóhasználat.
Hamvas Béla egyébként nagyon is jól össze tudta hangolni, más szóval különválasztani a bölcselet elméleti kutatását és a keresztény tanítást, amely - mint mondja - valóban egészen más.

Kedves Bea!
Ön már elindult a fény felé, hála Istennek! Már tett lépéseket, amelyekkel szakítani próbál a múlttal. Ez nagyon helyes, csak így tovább. Nem szükséges, hogy nyilvános bűnvallomást tegyen. Elég, ha ezt megteszi a pap előtt, rajta keresztül az egész Egyház előtt. Meg kell gyónnia és ez elég. Ha úgy érzi, hogy nem elég, akkor nem az Isten nem bocsát meg Önnek, hanem Ön saját magának. Erre nincs szükség, sőt, ez bizalmatlanság Isten végtelen szeretetével szemben. Higgye el, hogy elegendő volt kitörölnie magát onnan, és a szentgyónásban letenni ezt a bűnt. Továbbá nagy elhatározást tegyen, hogy nem csak a világhálón, de semmilyen körülmények között nem hazudik most már. Meglátja, be fog gyógyulni a lelke.

Nem tudom. Sok olyan dolog van, amit nem értünk ebben a világban. Alapvetően ilyen dolog a rossz: miért engedte meg Isten, hogy létezzen? A szabadságunk fontosságával megmagyarázható, de csak egy bizonyos határig. Valamint bölcseletileg azzal, hogy a rossz valójában nem is létezik, az csak a jó hiánya. Sok ilyen érvet össze lehet gyűjteni, még a pszichésen torzult gyermek sorsának megmagyarázására is, ám, ha az érintett szenvedő ember teszi föl ezt a kérdést, akkor bizonyára nem állnak meg a lábukon az értelmi okoskodások. Ezért mondom azt, hogy én nem tudok a magyarázatot adni erre a kérdésre.
A hitünk abban segít, hogy fölismerhetjük, nincsen végérvényesen tönkretett élet. Az Isten megengedi a rosszat, de szeretete és hatalma által jóvá tudja azt alakítani. A hívő ember feladata, hogy ezen munkálkodjék is, ne csak magyarázatot és tanácsot adjon.

Egyik kézenfekvő veszélye, hogy valaki rosszul kezdi el, és ennek a gyakorlata hosszú rögzül. Ha például túl nagy hangsúlyt fektet a módszerre, a lélegzésre, szívverésre, s közben elvész a lényeg, az Istenre figyelés, a kegyelemre hagyatkozás.
Másik veszély, hogy ez a belső figyelem igen nagy mélységeket tár föl az emberben. Olyan dolgokat lát meg önmagában, amire nincs fölkészülve, megriad, megretten tőle. Az önismeret jó, de annak mértéke, léptéke szintén nagyon fontos.
A tapasztalatlanság is veszélybe sodorhatja az imádkozót. Megint egy példa: eleinte nagy hévvel végzi, felszabadult örömet okoz, ezért visszafogottság nélkül szaporítja, egyre hosszabbá teszi az imát. Egy idő után azonban ez kezd terhessé válni, nem bírja már teljesíteni, mert a lelkesedés csökken, és súlyos lelkiismereti törés következhet be. Végül azzal menekül ki belőle, hogy teljesen elhagyja ezt az imát, rosszabb esetben még azokat az imákat is, amiket korábban végzett.
Számos egyéb veszélyt is rejt, amelyeket egyrészt hosszas lenne itt fölsorolni, másrészt ez is személytől függ, tehát nem lehet mindent tárgyilagosan fölsorolni.

Katolikus megközelítés felől nincs eltérés, ortodox értelmezés szerint van. Nálunk a Szentség vételének egyik legfőbb feltétele a valóságos isteni jelenlét hite és megvallása, meg, persze a szentgyónással való előkészület. Az ortodoxoknál is ugyanúgy vallják a valóságos jelenlétet, náluk azonban ennél még hangsúlyosabb, hogy csak az részesülhet a Szentségből, aki teljes közösségben van az Egyházzal. A Eukharisztia ugyanis kiemelten is a Egyháznak és az egységnek a szentsége. Ezt fejezi ki az is, hogy bár a diszkozon több kenyérrészecskét készítenek ki, a szentáldozás csak a Bárányból történik, amely ott, a teljes mennyei rendet szimbolizálva a Krisztusnak megfelelő rész. Ebből a Bárányból, Krisztus testéből tehát csak az részesülhet, aki Krisztus titokzatos testével, az Egyházzal teljes egységben van. Amíg nem valósul meg a katolikusok és ortodoxok teljes egysége, addig szerintük a katolikus hívek nem részesülhetnek az Eukharisztiában az ortodox szertartáson.

Az egyházjog megengedi a vegyes rítusú koncelebrációt, de nem ajánlja. Amennyiben görögkatolikus pap latin rítusú szertartáson koncelebrál, minden egyes esetben a püspökétől kell erre engedélyt kérnie. Aki persze, ezt meg is adja, de az engedélykérést nem szabad elmulasztani. Ennek mintájára talán elfogadható a diákonusok esetében is a vegyes rítusú szolgálat - bár erről nem rendelkezik kánon -, gondolom, szintén püspöki engedéllyel. Ugyanakkor nem egyszerű így sem, hiszen a bizánci szertartáson a diakónus feladata nagyon összetett, azt lehet mondani, ő irányítja annak gyakorlati részét. Ezt hosszas tanulmányok nélkül tenni méltatlan volna és nagy bonyodalmakat eredményezne.

Amikor más hibáját látjuk, megjelenik bennünk a késztetés, hogy ezt szóvá tegyük, mégpedig azzal a - látszólag - segítő szándékkal, hogy javítsunk rajta. Holott valójában nekünk nehéz elviselni annak az embernek a rossz tulajdonságait, és inkább önmagunkat szeretnénk megkímélni tőle. Igazolás erre az, hogy ha nem találkoznánk, akkor mindegy is volna, hogyan viselkedik, de amikor velem van, akkor ne legyen ilyen. Ki jogosított fel bennünket arra, hogy másokat megítéljünk, főként, hogy megváltoztassunk? Senki. Persze, abban az esetben, ha valaki őszintén fordul hozzánk, hogy mit tanácsolunk neki, miben változzon - sajnos, ez igen ritka eset -, akkor van jogunk beszélni a másik hibájáról, tanácsot adni, mit tegyen másként. De ekkor is csak nagy tapintattal és szeretettel. Különben nincs fölhatalmazásunk erre, ráadásul nem is érünk el vele célt. Mert ha nem ő kérdezi, hogy mit változtasson, akkor vélhetően nincs is meg benne a szándék a változásra, a figyelmeztetésünket inkább bántásnak, sértésnek veszi, védekezni kezd, netán támadni, és nem hogy nem értük el a másik megjavulását, még magunkra is haragítottuk. Ez nagyon világos képlet, mégsem szoktuk számításba venni. Ráadásul joggal gondolhatom azt, hogy Ön a rossz iskolai emlék miatt egyébként is hordoz bizonyos ellenérzést a bácsikájával szemben. Kétségtelen, tanároknál gyakori hiba (nem mindegyiknél!), hogy a hétköznapi életben is parancsolgatnak, irányítanak. Megszokták az iskolában, s észre sem veszik, hogy folytatják az életben. Ezt nem lehet felróni nekik. Bizonyára sok igazság is van abban, amit leírt erről az emberről, de hát jó tulajdonságai is vannak - fontos és jó, hogy ezeket is elismeri -, s így kell elfogadni őt, ahogy van. Nem érzékenykedni, nem megsértődni, ha nem olyan kedvesen bánik velem, mint szeretném vagy elvárnám. Nem vagyunk tökéletesek. Ez a helyzet sokkal inkább Önnek feladat és lehetőség, hogy gyakorolja a türelmet, az elfogadást, az alázatot. Nem lesz belőle semmi kára. Persze, ez ne elfojtás, ki nem mutatott, rejtegetett düh legyen, hanem törekedjék őszinte szeretetre és elfogadásra. Mindig vannak nehéz emberek az életünkben. Ezeket nem kiiktatni vagy megváltoztatni kell, hanem ekkor, feléjük gyakorolni a szeretetet. Ha itt sikerül, másutt, más helyzetben még jobban fog menni. Adjon tehát hálát, hogy ilyen ismerőse van. Fogadjon el tőle mindent, próbálja meg szeretni. És ha saját szeretetének a határát érzékeli, akkor se csüggedjen, kérje Istent, hogy Ő segítsen még jobban szeretni.

De hát ki tiltja meg, hogy sírjunk? És miért is? A sírás sok mindent fölszabadít bennünk. Legjobb egymagunkban sírni, az olyan mélyre vezet. Mások előtt ezt szégyelljük, mert gyöngének tűnünk miatta. Ezért is alakult ki, hogy a férfiaknak nem illik sírni. Pedig az őszinte könnyek megtisztítanak, fölszabadítanak. Ilyennek teremtette Isten az embert. A hamis könnyeket, a műsírást, persze, kerülni kell. Mások miatt sírni vagy a sírást elfojtani egyaránt téves. Kell az alapvetően fegyelmezett magatartás, de a szélsőséget mindkét oldalon kerülni kell.

Ha nincs lehetősége elmenni katolikus szertartásra, akkor igen. Ha van, akkor emellett ne mulassza el. A szentáldozásban elvileg részt vehetne a kopt Liturgián, mégis azt javaslom, ne tegye. Az irántuk való tisztelet miatt. Ugyanis ők nem áldoztatnának meg katolikus hívőt. Ráadásul közvetlen előtte közös gyónás, bűnbánattartás is van, amibe nemigen tudna bekapcsolódni. Ezért is jobb, ha részt vesz katolikus liturgián, meg is áldozik, előtte, utána pedig együtt imádkozik a kopt testvérekkel.

Nem egyforma gyakorlat él a különböző keleti egyházakban. Az oroszok előbb keresztet vetnek, s utána hajolnak meg, a görögök előbb meghajolnak, s azzal a lendülettel vetnek keresztet. Ez a magyar szokás is.
Általában belépéskor meghajlunk és keresztet vetünk. Ha közel van a csókolóállvány, akkor nyomban meg is csókoljuk az ikont. Ha kicsit távolabb, akkor miután odamentünk, újra meghajolunk, keresztet vetünk és megcsókoljuk az ikont. Ez a nálunk kialakult hagyomány, gyermekeinket így taníthatjuk, de nem kell rászólni arra, aki másként csinálja. Pl. lehet háromszor is meghajolni és keresztet vetni.

Kedves A.!
Ennél jóval hosszabban fogalmazta meg a kérdését, amely szétfeszítené ennek a rovatnak a kereteit. Engedelmével áttettem a kérését a Fórumra, s a választ, amely szintén hosszabbra sikeredett szintén ott találja meg.

Az anglikán egyház a protestantizmus terjedése idején jött létre de más módon és más irányelveket követve. 1529-ben VIII. Henrik önmagát nevezte ki az egyház fejének. Utána még évtizedekig folyt a küzdelem, hogy a szigetország katolikus marad-e vagy protestáns. VIII. Henrik még erőteljesen küzdött a protestáns tanítások ellen, de utóda alatt az anglikán egyház protestáns lett. Ma több irányzat is él, amelyek közül a High Church sok mindenben hasonlít a katolikus egyházhoz. Náluk is van szentmise, hisznek az átlényegülésben, tisztelik az Istenszülőt és a szenteket. A Low Church inkább a protestáns egyházakhoz hasonlít, demokratikus szerkezetű, az evangéliumi tisztaságra hivatkozva karitatív szolgálatot hangsúlyozó egyház. Van még egy harmadik fő irány is, a Broad Church, amely sokkal liberálisabb a másik kettőnél. A jámbor vallásossággal szemben a tudományos, racionalista megközelítést helyezik előtérbe. A nőket is pappá és püspökké szentelik, parlamentáris úton megszavazva lehetővé tették az egyneműek együttélését.
Az anglikán egyházi hierarchia hasonlít a katolikus egyházéra, de a püspököket a miniszterelnök nevezi ki.